BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

1919. FEBRUÁR 10. – 2019. FEBRUÁR 10.
BESSENYEI FERENC
SZÜLETÉSÉNEK
100. ÉVFORDULÓJA


(MEGEMLÉKEZÉSEK   –    BESZÁMOLÓK)


ÖSSZEFOGLALÓ
A BESSENYEI-CENTENÁRIUM TÖRTÉNÉSEIRŐL


A MAI VILÁG BÁRMIT ELVISEL,
CSAK AZ IGAZSÁGOT NEM

Közeleg 2020. február 10-e, és vele a Bessenyei-centenárium vége. Már csaknem egy éve, hogy a megemlékezések sorozatát a Klubrádió riportere felém fordulva ezzel a kérdéssel nyitotta meg: „Vajon mit szólna Bessenyei, ha még élne, mit szólna ehhez a helyzethez, ami most például a színházakban uralkodik? Boldog lenne ettől, otthon érezné magát?” – Akkor ahelyett, hogy e világos kérdésre világos és rövid választ adtam volna, hosszú történetek elbeszélésébe kezdtem, mert úgy gondoltam, ha sikerül bemutatnom Bessenyei Ferenc múltját és világszemléletét, a válasz magától értetődővé válik.

Feri egészen korán, már az 1960-as évek második felétől megérezte, hogy valami nincs rendjén a színházak tájékán, és ennek következményeként – vagy előzményeként? – a társadalomban sem. Kovács István és Venczel Vera számolt be a Férjem, a Komédiás című könyv készültekor, hogy Feri már az Egy magyar nábob/Kárpáthy Zoltán című film forgatásakor hangot adott aggodalmainak. Ez az aggodalma az évek múlásával egyre csak nőtt; majd első tetőpontját az 1981-ben a Tiszatáj című folyóiratban megjelent írásával érte el. Aki csak egyszer komolyan elolvasott vagy meghallgatott egy Bessenyei-interjút, az tudja, hogy Ferinek sziklaszilárd elképzelése volt a kultúra és benne a színház, illetve a színész feladatáról, és ezen a véleményén élete végéig nem változtatott.
     Nem sokkal halála előtt, 2004 nyarán, a Férjem, a Komédiás című könyv készültekor arra a kérdésemre, hogy e zűrzavarossá vált világban nem tudna-e egy kicsit körmönfontabb, modernebb lenni, legalább a siker kedvéért, szó szerint ezt válaszolta: „Azok a szellemek, akik az általam játszott darabokat írták, nem ezt a romlott világot képviselték. Hozzám, az én egyéniségemhez az igazságok, a valódi emberi értékek tartoznak. Ezen én nem tudok erőszakot tenni, mert én ebben hiszek. … Nem vagyok hajlandó bármit reprodukálni. … Az emberiségnek, azaz az emberiességnek van egy szelleme. Hozzám ez a szellem tartozik. Nemcsak nem tudom, de nem is akarom ezt a mostani világot képviselni, sem kijátszani; inkább belehalok.”

Mindezek ismeretében visszatérve e cikk kiinduló riporteri kérdésére: Mit szólna Bessenyei a mai helyzethez? – teljesen nyilvánvaló a válasz: „Bessenyei Ferenc rendkívül rosszul érezné magát, ha most kellene élnie.” Bessenyei Ferenc nem tudna és nem is akarna semmit kezdeni ezzel a mostani világgal. Ezt nemcsak Feri múltban elhangzott szavaiból lehet kikövetkeztetni, hanem sajnálatos módon az elmúlt centenáriumi év tapasztalataiból is.

Bessenyei Ferenc eleinte csak a színház helyzete, egyre súlyosabb elhanyagoltsága miatt aggódott, kritikus megjegyzései csak a kultúra területére vonatkoztak, de az 1980-es évek végétől már azt is világosan felismerte, hogy bevégeztetett az, amitől mindig is tartott, és amit Egressy Gábor szavaival – ekkor már évtizedek óta – így fogalmazott meg: „A színház elhanyagoltatván az állam által, el fog korcsosulni. Éltető erő helyett erkölcsi dögvészt fog a társadalomra terjeszteni.” – Az állam az 1960-as évektől kezdve valóban egyre inkább és egyre nagyobb ütemben hanyagolta el a kultúrát, és benne „elhanyagolta a színházat”, ami nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom erkölcsileg egyre jobban megromlott, majd ennek eredményeképpen az „erkölcsi dögvész” vált úrrá a közéletben és társadalom minden egyéb területén is. Ez az az állapot, amitől annak idején Egressy Gábor, majd Bessenyei Ferenc annyira féltette a magyarságot, és amibe ma, Bessenyei Ferenc születésének 100. évfordulóján mégis eljutottunk, és amiben Bessenyei Ferenc egyáltalán nem lenne már képes élni.

Bessenyei Ferenc szerette az embereket, szerette és segítette a kezdő kollégákat, ezt minden emlékező elmondja róla (mondandójukat sokszor konkrét történetekkel tarkítva). Ugyanakkor nagyon nem szerette, sőt viszolygott a pongyolaságtól, a készületlenségtől, a dilettantizmustól, a saját hibából származó tudatlanságtól. Nos, mára felnőtt és fontos hivatalokat foglalt el egy teljes generáció, amelyik olyan fogalmakról, mint lelkiismeretes munka, felkészülés, odafigyelés, gondosság, pontosság és ezekhez hasonló erényekről egyszerűen még hallani sem hallott soha. Amióta ember él a földön mindig voltak rossz, hanyag, vacak emberek, de egészen a legutolsó időkig ezek az emberek tudták magukról (mert egyfelől érezték, másfelől mások meg is mondták nekik), hogy ők rosszak, hiszen ők is ismerték a jó és a rossz fogalmát, és ismertek jó embereket is. A mai 40 év alatti emberek zöme azonban már azt sem tudja, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy e két tulajdonság között egyáltalán van különbség, sőt, hogy ezek a szavak léteznek, és konkrét jelentéssel bírnak. Ennek a hihetetlen tudatlanságnak pedig az a következménye, hogy esély sincs a velük folytatott párbeszédre, az őket igyekvő nevelésre, felvilágosításra.
     Ez az oka annak, hogy – ellentétben sokak véleményével, akik ugyan kritizálják a mai állapotokat, de egyben azt is hozzáteszik, hogy biztosan jönnek majd jobb idők – mostantól kezdve a társadalomban a legkisebb javulásra, pozitív változásra – emberi mértékkel nézve – sincs meg a legkisebb esély sem. Egy egész generáció kiesésével egyszerűen emberi eszközökkel nem lehet ilyesmiket újra megtanítani, mint: jó modor, illem, illendőség, figyelmesség, tapintat, odafigyelés, gondosság, pontosság, igazságszeretet stb. Ezek olyan beidegződések, melyek az emberekben csak egy hosszú évszázadokon át tartó civilizációs folyamat során a természetes fejlődés segítségével alakulhattak ki, így ezek művi úton, tehát reprodukálhatóan, nem fejleszthetők ki a semmiből.

Bárdossy Endre professzor írta az interneten nemrég („Mi az inkulturáció?” címmel) megjelent dolgozatában: „T. S. Eliot (1888-1965) mondta, hogy a kultúra nem csak a művészetek, a tudomány és a jó modor produktumainak gyűjtőfogalma, vagyis nem a görögök, rómaiak, föníciaiak, kelták ú. n. kulturális javainak leltára, hanem egy ember egész életmódja. A kultúra, mint életmód nem más, mint az a folyamat, mely során egy gyermek egész élete folyamán az őt körülvevő kultúrába igyekszik beilleszkedni, annak értékei, elvárásai szerint élni. E folyamat során az újszülött először szüleitől tanulja meg az őket körülvevő kultúra hagyományos tartalmát, majd növekedése során ennek – a felnőttek és környezete által képviselt – praktikáit és értékeit gyakorolni és tovább terjeszteni. Ez a folyamat részben – a gyermek első éveiben – irányítatlanul folyik, nagyobb részben azonban már irányítottan, tervezetten, az iskolákban, a közéletben, az egyházban, az íratlan és írt szabályok eszköztára, a nyelv, a történelem és a hagyomány segítségével.”
     E megállapításokból logikusan következik, hogyha a gyermekeket, az ifjúságot nem tanítják meg kulturáltan élni és viselkedni, ráadásul már azok az emberek is kihaltak, akik még maguk kulturáltan viselkedtek, és akik ezért példaként szolgálhattak volna számukra, akkor azok már sehonnan sem sajátíthatják ezt el: ezek a dolgok nincsenek könyvekben leírva, törvényekbe szedve; Nem, a kultúrába csak belenőni lehet. Ha a hagyományos rend, erkölcs, kultúra átadományozásából kimarad egy generáció, akkor ennek a rendnek, kultúrának a kincsei örökre elvesztek, mert megszakadt a lánc, s ezzel az átadás lehetősége a generációk között.
     (Erre a hétköznapi életben számos gyakorlati példát találhatunk: Sok magától értetődő, egyszerű munkafolyamatot, amit évszázadokig végeztek az emberek, nem írt le senki. Aztán jön egy generáció, aki elbűvölve a technikától, már tudatosan lemondott róluk, nem használta őket. Innentől kezdve hiába akar valaki esetleg később visszatérni a jól bevált és hasznos praktikákhoz (talán nem is csak hobbiból, hanem netán kényszerből, mert a technika csődöt mondott), már nem tud, mert ismerni már senki nem ismeri ezeket, leírva meg soha nem voltak.)

A társadalom mai katasztrofális kulturális és erkölcsi süllyedése az előzőkben tárgyaltakon kívül másodsorban azért sem állítható meg, mert azok, akik e folyamat elindítói, majd résztvevői voltak, annak ellenére sem látják be tévedésüket, ideológiájuk hamis voltát, hogy a mostani állapotoktól, eddigi ténykedésük eredményétől már maguk is megrettennek. Olyanok ők, mint azok, akik a rájuk bízottakat egy disznóólba terelik, de viszolyognak attól, hogy oda ők maguk is bemenjenek. Pedig ha ezek az emberek belátnák, hogy ideológiájuk, a kultúráról, az életről, az erkölcsről vallott felfogásuk téves volt, akkor talán még segíthetnének valamit rendbe hozni az általuk oly eredményesen létrehozott katasztrófából. Nyilvános megbánásuk, tévedésük beismerése, jóvá tenni akaró igyekezetük sok emberből válthatna ki pozitív hatást, amivel már lehetne kezdeni valamit. És akkor talán vissza lehetne térni a kiindulóponthoz, és onnan elindulva sok minden jót, valódi értéket át lehetne menteni a jövőbe. De erre – úgy tűnik – nincs semmi lehetőség: Ezen emberek többségének nincs meg a lelkiereje, hogy képesek lennének saját tévedésüket bevallani, és a következményeket felvállalni. Pont ez a viselkedésük bizonyítja, mutatja utólagosan is meg világosan, hogy miféle emberek is azok, akik a rombolást minden korban elindítják, aztán gyáván megfutamodnak.

A történelem folyamán a nagy társadalmi változásokat – mind a rosszakat, mind a jókat – az értelmiség indította el: a francia forradalmat az enciklopédisták, az 1848-as megmozdulásokat a reformkor, az 1956-os magyar szabadságharcot a művészek, írók, színészek. A tényleges harcot ugyan a nép vívta az utcákon, de megmozdulásukhoz az erkölcsi erőt (vagy züllöttséget), a jelszavakat, a célt az értelmiség adta. (Ez még akkor is így van, ha egyesek manapság azt állítják, hogy az 1956-os megmozdulás teljes egészében a nép tudatos felkelése volt – de hát ezt olyanok állítják csak, akik politikai tőkét akarnak kovácsolni ebből a maguk számára.)
     Az értelmiség vezető szerepe a társadalom, az emberek fejlődésében vitathatatlan: Mint ahogy ahhoz sem fér kétség, hogy nem a nézők voltak azok, akik korunkra a rendezői színházat, az „elidegenedett” színjátszást, a hősök deheroizálását kikövetelték. Nem, ezeket olyan emberek találták ki és vezették be, akik pontosan tudták, hogy mi ezzel a céljuk. És azok segédkeztek ezek létrehozásában (és segédkeznek mostani fenntartásukban), akik vagy szintén e célokat követték, vagy csak saját előnyükre gondoltak. Ezért nem szabad és nem lehet a mai teljes csődöt az erkölcs és kultúra területén kivédhetetlen természeti törvényszerűségnek tartani: Nem, ezt igenis emberek akarták, emberek valósították meg. Céljuk pedig nem lehetett más, mint a kultúra, az erkölcs teljes lerombolása, és ezzel a nemzetállamok szétzúzása.
     És pontosan ez az, ami ellen Bessenyei Ferenc egy életen át küzdött, és amit ma, ha élne, képtelen lenne elviselni.

A harmadik dolog, ami a mai káoszt lehetővé tette, a felelős vezetés teljes hiánya. Az utolsó pár évtizedig – de talán még 10 évvel ezelőtt is – akármilyen alkalmatlanok is voltak már a beosztottak és a középvezetők, létezett még egy „felső vezetés”, akinél panaszt lehetett tenni, aki felelősséget vállalt beosztottjai tetteiért. Mára lecserélődött az egész vezetői réteg, legalábbis színházi vonalon biztosan nincs többé senki, aki tudná, vagy akarná kézben tartani, felügyelni és ellenőrizni a színházi intézményeket, szakterületet.
     (Az eddig elmondottakhoz csak három eklatáns példát emelek ki a centenárium alatt történtekről: 1. Egy szakmai műsor meghívott előadója, aki többek között a Nemzeti Színház igazgatói székét is megpályázta már, nem képes megkülönböztetni egy három órás előadásban Márkus Lászlót Greguss Zoltántól; 2. Egy másik szakmai műsor vezetője, a Nemzeti Színház munkatársa úgy vállalja el és vezeti le a Bessenyei Ferencről szóló beszélgetést, hogy mindössze annyit tud róla, hogy a Dúvadban játszott. Ráadásul ezt abszolút elégséges felkészülésnek tartja, és felháborodik, hogy én ezt nem tartom annak. 3. Egy komoly szakmai munkát kapó személy egy Kazimír Károly idézetet egy négy általánost végzett, színházban talán még soha nem járt munkás szájába adja – teszi ezt úgy, hogy a kérdéses idézet után azon a helyen, ahol ő rátalált, ott áll Kazimír Károly neve.)
     Ha lenne ezeknek az embereknek felelős vezetőjük, mint ahogy korábban mindegyiknek volt, akkor lehetne valamit tenni, javítani a helyzeten: egy igazgatói megrovás, számonkérés talán hozzájárulhatna ahhoz, hogy összeszedjék magukat, és munkájukat lelkiismeretesebben lássák el. De így?! Amikor maguk a vezetői posztokon ülők sem tudnak – és nem is akarnak tudni – többet szakmájukról az e példákban említett embereknél?!

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a centenárium alatti történéseket, akkor ez így hangzana: Sok minden lehet fontos a közélet és benne a polgárok számára, de egy egészen biztosan nem: az igazság. A mai világ bármit elvisel, csak az igazságot nem, és azokat nem, akik az igazságot képviselik és az igazságot kimondják.

(A képek sorrendben: 1. Nemzeti Színház: Bessenyei-emlékest, Vén cigány; – 2. Mécsesgyújtás a szobornál (balról Kovács István, jobbról Császár Angéla és Nemcsák Károly; – 3. Nemzeti Színház: Bessenyei-kiállítás; – 4. Miskolc 1968, Fáklyaláng; – 5. A Bessenyei-házaspár 2002-ből; – 6. Nemzeti Színház: Bessenyei-emlékest, Az áruló)

Feltéve: 2020. január 7.



2020. február 10.
BESSENYEI FERENC
SZÜLETÉSÉNEK 101. ÉVFORDULÓJA

Ha visszatekintek az elmúlt hetek eseményeire, akkor azt a szomorú megállapítást kell tennem, hogy nagy megkönnyebbülés, hogy véget ért ez a centenáriumi év.
     Minden kornak megvannak a maga „hősei”, ideáljai, kedvencei vagy csak divatos (ál)sztárjai. Mivel korunk erkölcsileg, szellemileg az emberiség történetében még soha nem volt mélypontra jutott el – viszonylag nagyon rövid időn belül –, az olyan súlyos, értékes személyiséggel, mint Bessenyei Ferenc egyszerűen nem tud mit kezdeni. Sőt.
     Louis de Wohl írta „Isten fellegvára” című könyvében, hogy a keresztes hadjáratok idején a muzulmának a hozzájuk áttért volt keresztényeket bízták meg egykori harcostársaik, a foglyul ejtett keresztények őrzésére, hiszen ezek voltak a legmegbízhatóbb és a legerőszakosabb őrök: Saját gyávaságukat, gyengeségüket és szégyenüket próbálták kegyetlenségükkel palástolni. Nos, ilyen hitvány emberek minden korban éltek, így most is szép számmal vannak olyanok, akik minden alkalmat megragadnak, hogy megfizessenek Bessenyei Ferencnek azért, hogy ő annyival értékesebb, nagyobb, tehetségesebb ember volt, mint ők. John Wayne mondta az 1960-as évek végétől, hogy ő nem azért az Amerikáért dolgozott, amivé hazája attól az időtől kezdve átalakult. Bessenyei Ferenc prófétai tehetséggel vázolta fel mai helyzetünket, és ezt a mai kisstílű, vacak emberek még ma sem tudják megbocsátani neki. És mivel direkt rajta már nem tudják magukat megbosszulni, hát hagyatékának, emlékének őrzőjébe rúgnak bele, ahol csak lehet. Az igazságot egyetlen vezetés, egyetlen hatalom sem viseli el, ezért nem volt Bessenyei Ferencnek soha tábora, és ezért nem kell a ma pozícióban levőknek az sem, amit ez a honlap róla, a múltról és mostani korunkról feltár és leközöl.

Földi László biztonságpolitikai szakértő egy január 26-i rádióműsorban mondta a következőket: az internettel „megjelent a globális világ, mint élethelyzet, ahol a pénz erejével olyan hálózatot tudnak létrehozni, amivel az egész világot befolyásolni tudják.” Az internet „egy elképesztő, soha eleddig nem volt eszköz és módszer azok kezében, akik valóban negatív értelemben akarnak befolyásolni mindent... Nem csak arról van szó, hogy lejáratni kormányokat, tehát politikai értelemben használni ezt az eszközt, hanem [az internet] a káosz mint olyan megjelenítési formája. Káoszt előidézni, ami az emberekben azt az érzetet kelti, hogy kormányuk nem képes úrrá lenni ezen a káoszon, nem képes életük normalitását visszaállítani,” és ezért azt választják, akit a káoszt mesterségesen előidézők megoldásként tálalnak nekik. [A káosz a Sátán görög-latin neve: diabolus, össze-vissza dobáló].

Nos, a Földi László által említett szellemi és erkölcsi káoszt kiválóan példázta a centenáriumi év két utolsó eseménye. Közülük az utolsó kapta a nagyobb nyilvánosságot: ez volt a 11 szép, értékes évet megélt hódmezővásárhelyi Bessenyei-díj megszüntetése. Ennek körülményeit a következő dokumentumok mutatják be:

     1. B. Élthes Eszter beszéde írásban
     2. B. Élthes Eszter beszéde hangfelvételen
     3. A promenad.hu internetes újság részletes beszámolója az okokról
     4. A delmagyar.hu internetes újság beszámolója az okokról
     5. A Vasárnapi Újság című rádióműsor riportja
     5. A Hír TV beszámolója a történtekről

Az itt bemutatott dokumentumokból ide is bemásolok egy részletet a promenad.hu újságnak adott interjúból:
     „A férjem 1973-ban mondta, nem akar azzal azonosulni, hogy Jágók ülnek a nézőtéren, akik nem ismerik a tisztességet. Az utolsó 34 évét együtt csináltuk végig, és őt ismerve biztos vagyok benne, hogy Bessenyei Ferenc szó szerint belehalna, ha látná a politikusok által gerjesztett aljas indulatokat, azt a mocskot, amit egy védtelen nővel művelnek, aki felállt, és elmondta az igazat. A 16. századi boszorkányüldözések eltörpülnek ahhoz képest, amit nyilvános uszítással vagy a háttérben, a közösségi média segítségével ma Vásárhelyen művelnek emberekkel, jelen esetben velünk. Cenzúrázatlanul ömlik az aljasság, erkölcsileg, lelkileg és egészségügyileg is tönkreteszik a kiszemelt áldozatot, szétmarcangolják, mint a keselyűk a dögöt. A föld alá süllyednék a szégyenemben, ha felelős politikusként hazugságokkal szítanám ezt a gyűlölködést, persze lehet, az érintetteknek nincs szégyenérzetük.
     A Márki-Zay által büszkén emlegetett művészi szabadságról pedig csak annyit, hogy az 50-es években, a Rákosi-korszakban nagyobb volt a színházak szabadsága annál, ahogy most Vásárhelyen egy előadóművészi díj bírálóbizottságát gyámság alá helyezte, ülésének jegyzőkönyvét manipulálta, javaslatát irányított döntéssel, öncélúan felülbírálta a politika. Ami a díj odaítélése kapcsán lezajlott, és ami vasárnap óta történik, ezerszer bebizonyította, hogy igazam volt, amikor úgy döntöttem, visszavonom a névhasználati engedélyt. Ki kellett mentenem a Bessenyei nevet ebből a szennyáradatból, hogy megóvjam a nemzetet egyesítő örökségét!”

folytatása hamarosan következik

Feltéve: 2020. február 10.




az ELEJÉRE    


             ÉLETE         PÁLYÁJA        SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA