1. Bakos-Kiss Gábor: Nagy szeretettel köszöntöm Pap Évát. /beszélgetés/

Éva! Megosztaná a gondolatait velünk!

PAP ÉVA:

Láttam őt fényben ragyogni, es láttam mellőzve, kinevetve, avultnak, divatjamúltnak bélyegezve. Rögtön itt az elején megjegyeznem, hogy szerintem nincs avult, divatjamúlt színész. Tehetséges színészek vannak, es olyanok, akik kevésbé tehetségesek. Egyenlőség itt nincs. Az igazán tehetséges színész pedig mindenfele divathullámot követni tud, minden irányzatnak meg tud felelni. Mivel tehetséges. Mindjárt a kezdet kezdetén 1957-ben - jó régen volt! - , amikor a főiskolára kerültem láttam őt óriáskent két óriás szerepben, ez volt Csehov: Vanya bácsijában Asztrov szerepe es a régi lebontott Nemzeti Színházban Shakespeare Othelloja. A Vanya bácsit , a később öngyilkosságot elkövető Gellért Endre rendezte a Katona József színházban, ami akkor a Nemzeti Kamaraszínháza volt. Segédrendezője Adam Ottó volt, aki később a Madách Színház főrendezője es igazgatója lett, stílusában, elkötelezettségeben folytatva a nagy mesterétől tanultakat. Akkor mar láttam pár előadást Budapesten, de ez az előadás volt számomra: A Színház. Minden színész utolérhetetlenül, megismételhetetlenül nagy volt benne. 

Mészáros Ági, Lukács Margit, Major Tamás, Maklári Zoli bácsi, és Bessenyei! Ádám Ottó mesélte később a színészeknek, hogy Feri sokáig tehetetlenül vagdalkozott, nem tudott beleérezni a szerepébe, nem tudta “elkapni a figurát”, ahogy mi színészek mondani szoktuk. Gellért sokáig nézte, nézte, nem szólt semmit, majd pár nappal a főpróba előtt felment a színpadra, félrehívta a Ferit. Senki nem tudja mit mondhatott neki, milyen instrukciót kapott, de a másnapi főpróbán Bessenyei az az Asztrov volt, amit Csehov megálmodott, amit mindnyájan lélegzet visszafojtva csodálhattunk, akik láttuk.

Így fogalmazta meg ezt Bessenyei Ferenc. “ A színház az emberi szellem legmagasabb rendű igényei köze tartozik, az emberi szellem tisztességének, méltóságának szolgálatában áll. “Aztán: “Itt él egy nép, ennek annyi erőt kell adni. Önbizalmát, erkölcsi magatartását meg kell menteni.” 

Hitvallása magyarázat arra, hogyan és miért lett mellőzött élete végen, amikor még tele volt energiával, es szeretett es tudott volna játszani. Ehhez kapcsolódva kell másodszorra játszott Othellojáról beszélni, amit a Madách színházban Ádám Ottó rendezett a hetvenes évek középen, ahol az ő sikere elmaradt. Jagot ünnepelte a színházi világ! Magyarázat nincs más a sikertelenségére, mint a kor szelleme. Bessenyei itt egy kicsit meghalt. Puffogva, kétségbeesve mindenütt csak erről beszélt. - Persze - mondta -, mert ma mar csupa Jago ül a nézőtéren! Majd erre a következtetésre jut: “ Prostituálódott az élet, a szellem, nincs aki megfogja a kezed, nincs a lelkünknek gazdája.”- nincsenek mar nagy színészek! - hangzik ma mindenünnen.

Most is vannak jó színészek, de nem az a kaliber, mint volt a Bessenyei, a Básti, a Pécsi, a Miklós - mondjak. Vagy a hang, vagy a testalkat, vagy az arc nem stimmel, hogy az ember egyértelműen kijelenthesse, ez igazán nagy. Nem is válhatnak a régi értelemben vett naggyá a jelen színészei, mert nincs szükség a régi értelemben vett hősökre. Az en időmben, s az ő idejében színészi alakításoktól várták a katarzist, vagy valami bravúrt. Most egyértelműen az előadás egésze nyújtja ezt az élményt, - vagy nem.

Nehéz volt megérteni alkotóknak, nézőknek egyaránt, hogy a ma színre vitt egyenlő hangsúlyt kap a statiszta, a táncos, főszereplő a mellékszereplő is, akar egy eldobott szalag is. 

Az én időmben, s az ő idejében még úgy szólt a muzsika, hogy: “ Nincs kis szerep, csak rossz színész, legyél ezzel nagy!” Dehát rendszerint kicsi maradt a színész, pláne ha még az a kicsi szerep is rossz volt.. 

Már azt gondoltuk sosem változik semmi, de az utóbbi években azonban látunk egy olyan előadást, mint éppen e falak közt a Bánkban, mely szintén modern kategória, így hat szentségtörésnek számít, átgázolás a múlt külsőségein! – gondolok a jelmezekre, a Hatalom pózainak mellőzésére, teljesen mai betétdalok, slágerek alkalmazására, és mégis azt a királyi udvart látjuk, Azt az ármányt es szenvedélyt es szenvedést, mert mind afölött, amit látunk megvan az a valami, ami felemel, s igazi katarzist ad. Mert ha van bűn, szembesít a tettel, s ezzel megtisztulást ad es megbánást, észrevétlenül is meggyón a lelek, s amellett szépséget es jót mutat, előre mutat, megérted, hogy jobbnak kell lenni, ki kell irtani szívünkből a gonoszt, tisztelni kell az embert, a képességeit, nem eltiporni. Az életet csak a tiszta hit viszi előre, enélkül nincs értelme élni. Alkotni pedig végképp értelmetlen. Bessenyei, ha láthatna ezt az előadást, ifjúi hévvel, lelkesen rohanna a szereplők köze, hogy ő is, ő is ennek részese legyen. Minden alkotásban a szépséget keressük, valami többet, mint amik vagyunk, a művész, aki alkot es a legegyszerűbb néző is ezt kívánja. Valami többet, mint ami ő maga. Amikor pedig már véget érnek a forradalmak, s a világ kezd elcsöndesedni, az lesz a következő kérdés: Nem sok-e ez a sok részletező elem, ez a sűrűség, nem fáradt -e mar bele a lelek? Nem szebb dolog-e a legkülönlegesebb virágok közt is nézni egy egyszerű margarétát, tulipánt, vagy hóvirágot? Es kezdődik minden elölről. Es akkor is meglesz a megfelelő színész, es Bessenyei fentről, innen valahonnan, hiszen most is itt van velünk, mosolyogva fogja ezt üdvözölni.