BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

EGYÉB - 6



Ezen az oldalon Bessenyei Ferencről és Bessenyei Ferenccel készült kiadványok, újságcikkek, hanganyagok, fontosabb rádiófelvételeinek gyüjteménye, és sok minden egyéb, más kategóriába nem sorolható anyag kapott helyet



KÖNYVEK     AUDIOFELV.     VIDEOFELV.     RÁDIÓFELV.     ELŐADÓESTEK     SAJTÓ     SAJÁT ÍRÁSAI    SZEREP-TANULÁS


SAJTÓ


NEKROLÓGOK        TANULMÁNYOK        ÚJSÁGCIKKEK        EGYÉB        MAGÁNLEVELEK

TANULMÁNYOK

1. Benedek András: Egy kor foglalata és rövid krónikája
2. Szigethy Gábor: 1952-ben a színpadon Kossuth Lajos: Bessenyei Ferenc
3. Molnár Gál Péter: Illyés szekerén
4. Benedek András: Eljött Magyarország
5. Illés Jenő: A Pál utcától a Nemzeti Színházig - 10. befejező rész


1.
Egy kor foglalata és rövid krónikája

Írta: Benedek András

Bessenyei Ferenc három történelmi szerepben

Benedek András írása 1969-ben jelent meg egy színházi folyóirat „arcok és maszkok” című sorozatában „Bessenyei Ferenc három történelmi szerepében” alcímmel. A kissé átírt cikk bekerült a szerzőnek 1985-ben a Magvető Kiadónál megjelent „Színházi műhelytitkok” című kötetébe.


Hamlet híres mondása a színészről ritkán volt olyan találó, mint Bessenyei Ferenc esetében, aki három nagy alakításával csakugyan rövid krónikába foglalta a szabadságharc korát és utókorát.

Kossuth

Illyés Gyula Fáklyalángjának Kossuthja volt az első. A bemutató élményét – 1952. december 12. – aligha felejti el, aki ott lehetett: közel félórán át zúgott a taps, s a közönség fölállva ünnepelte az írót, a rendezőt és az együttest. A siker egyik pillére Bessenyei alakítása volt, amely Illyés remekbe formált mondatain túl, a szavak hézagait összecementező emberi magatartással mutatta meg Kossuth életének lényegét és példáját.

Sokat segített a maszk és a hang: Bessenyei alkata és arca a jól ismert képet mutatta, meleg baritonja pedig lenyűgözően idézte Kossuth „harangszavú szólását”. Kossuth a nemzetet babonázta meg ezzel a sokregiszterű hangszerrel, Bessenyei nagy ellenfelét, s ezen át a nézők más természetű tömegét. A párviadal első fele Görgey megvizsgáztatása a válság idején, mikor ép sereggel csak ő rendelkezik, s korábbi gyanús megnyilatkozásai ellenére mégis őt kellene a magyar hadak élére állítani. Bessenyei baráti hangot üt meg, s mindig visszatalál ide, ellenfelének kizökkentően nyers válaszai ellenére. Nagy kitérőkkel bár, de elszántan és egyenesen tör célja felé: ki kell fürkésznie az ellenfél jellemét, s ha a végső kérdésekben egyetért, meg kell nyernie. Görgey sérelmeire logikus érvekkel válaszol, s az indulat csak olyankor ragadja magával, amikor hazafiság és forradalom lényegéről kell leckét adnia. Jó lélektani érzékkel fedezi föl Görgey leggyöngébb pontját, hiúságát, s ezen át nyeri meg a haza és a további harc ügyének. Mikor ez sikerül, szinte könnyekre fakadva, elcsukló szóval s egy férfias kézszorítással adja át a hatalmat.

A temesvári vereség híre új helyzetet támaszt, megnyitja a kétségbeesés mélységeit. Kossuth egy csüggedt pillanat után, mint a búvár, ha merülése végén földet ért, ismét a felszínre rúgja magát. A végső veszély megsokszorozza értelmi és indulati erejét, aminek ábrázolása hallatlan bravúrt kíván a színésztől. A további párviadal legmélyebb buktatója, hogy a néző ismeri a világosi fegyverletétel tényét, s most mégis el kell hinnie, hogy a katasztrófa elkerülhető. Hogy Kossuth mind romantikusabbá váló tervei reálisabbak, távolabbi perspektívát nyitnak, mint Görgey rideg matematikája. Illyés itt nagy költői erővel szövi tovább azokat a gondolatokat, amelyeket Kossuth néhány héttel !később, a híres vidini levélben írt meg, s amelyek realitását a történelem ugyan vitathatja, de a dráma nem: az emberábrázolást csak elfogadásuk teheti hitelessé.

Bessenyei szuggesztivitásának hatására elhiszem, hogy Görgey ép hadával még mindig ki lehetne törni az ellenség gyűrűjéből, kihúzni az őszt s a telet, majd a valóban fölszabadított nép hadba indításával reményt keltő ellentámadást lehetne megkísérelni. Kossuth tudja magáról, hogy „diabolikus szónok”, ám a hang, amelyet politikus és színész egyforma művészi tudatossággal használ, most már kevés, s mikor a retorikus rutin elragadná, Bessenyei bocsánatkérő mosollyal vált ridegebb, tárgyilagosabb hangra. A szóbeli érveket meg kell toldani valami bizonysággal, s a beszólított Józsát Bessenyei úgy karolja át, hogy ez az ölelés érezhetően az egész népnek szól. Görgey már-már kapható az imént reménytelennek bélyegzett kitörésre, gerilla harcra akár külföldről is, míg hiúsága nem kap sebet: Józsa lelkesedéséből kitűnik, hogy akkor is Kossuth lenne a vezér. Ez billenti a tagadás felé a mérleg serpenyőjét, villantja föl Görgey luciferi vonásait, s teszi törpévé az arcába világító Bessenyei-Kossuth mellett. A jelenet kulcsa a testi és szellemi szilárdság, a meggyőződés: a romantikus Kossuthé a maga igazáról, az őt tolmácsoló Bessenyeinek [a] Kossuth igazáról. Ehhez már csak eszköz a hang; az írói érvek erejét át kell tüzesítenie a valódi szenvedélynek – s ebben az indulatban ragyogóan találkozik szerep és színész természete.

A felvonás másik nagy buktatója az öngyilkossági terv. Kossuth a reménytelenség mélypontján a végzetet zsarolja élete felajánlásával – ami megriasztja Görgeyt –, de a végső kudarc után a teátrális póz kényszerítő erővel sodorja magával: siralomházra emlékeztető két gyertya közt búcsúlevelet ír, pisztolyával farkasszemezve. A történelem nem tud erről a pisztolyról, s a színész nem sütheti el. Épp arról kell meggyőznie a nézőt, hogy értelmetlen lett volna az öngyilkosság.

Bessenyeit az első nehézségen átsegítette Józsa (Bihari) meleg emberséggel megszólaló szava, az élet szuggesztivitása, a másodikon a rendező (Gellért) jóvoltából a kivilágosodó kazamata: mintha a lehetőségek tündökölnének fel új fényben. Most azonban egyedül marad, s önmagát kell meggyőznie, mintegy megkettőzve énjét, hogy ebben a helyzetben a halál a könnyebb megoldás, az élet a nehezebb, mert a bukás szégyenével s az emigráció megpróbáltatásaival terhes. Mégis, vagy épp ezért kell ezt választania: nem szabad elpusztítania a benne lévő erőt, épp a szabadságeszme s a nép érdekében. Ebben a monológban van valami münchhauseni: a hős hajánál fogva emeli föl önmagát, s valójában csak az epilógus mutatja meg, hogy a megőrzött erő csakugyan érték volt.

A turini remete, Bessenyei megformálásában öregen is elnyűhetetlen ifjú. Szánni való vaksisága, öreges feledékenysége kedves, lényegtelen emberi gyöngeség, mert következetes forradalmár mivolta töretlen. Ezzel válik teljessé a Bessenyei megformálta Kossuth-kép, a két epizód példává: így is lehet élni, harcolni.

Görgey

Németh László Az árulója más szemszögből s másként ábrázolja a párviadalt, jóval Világos után, a rendőri felügyelet alá helyezett Görgey klagenfurti otthonában. Az ellenfél, Kossuth csak szellemileg van jelen: küldöttek pletykálkodó szavaiban és magatartásában, újsághírekben, a viddini levélben – és mindenekelőtt Görgey vívódó lelkében. Az áruló nem az ország élén álló hadvezért mutatja be, hanem a magánembert, az űzött vadat, a szeretett és körülajnározott gondos férjet, a baráti és rokoni vigaszra szoruló szerencsétlen áldozatot, aki gyötrődések, öngyilkossági szándék után jut el a mindent megoldó formulához: a nemzet önérzetének szüksége van arra, hogy Görgeyt árulónak tarthassa.

Szerep és színész találkozása itt már nem volt olyan kézenfekvő, a harminc éves, szikár, racionálisan gondolkozó Görgey megformálása nehéz feladatot rótt Bessenyeire, s maszkjával (szemüveg, szakáll), csak halványan idézhette föl a néző előtt a történelmi képet. Igaz, a „tábornok” csak egyszer bukkant elő, a zsaroló honvédtiszt látogatásakor, s a színész ebbe a pillanatba sűríthette a határozott és kemény hadvezér ábrázolását. A továbbiakban mintha megfakult volna a zengő orgánum, de érezni, hogy mögötte látványos sziporkázás nélkül is befelé izzik az indulat. A méltatlan vádak hallatára olykor kitör ugyan a visszafojtott tűz, de nem romantikus póz, hiúság, hanem értelmi fölismerés mondatja ki Bessenyeivel, mekkora értéket képviselt a szabadságharcban Görgey hadvezéri tudása. A viddini levél tervei képtelenségnek hatnak egy józan osztrák polgár szájából, Bessenyei mégis hűvösen, indulat nélkül, árnyalatnyi iróniával reagál rájuk. Ám az ellenfél indulatos érveinek ez a logikus, filozofikus mérlegelése csapdát rejt: Kossuth és Vörösmarty átkaiból könnyebb kihallani a nemzet igazságát, mint a baráti és rokoni vigaszokból. S Bessenyei épp azzal teszi emberileg naggyá és rokonszenvessé Görgey figuráját, hogy fizikailag is összeroppan az igazságtalan vádak-átkok súlya alatt. Ez teszi hitelessé és megrendítővé az öngyilkosság kísértő gondolatát.

Az áruló sokféleképp pár- vagy ellendarabja a Fáklyalángnak. Ott a közösségi eszmék (hazafiság, szabadság) sűrűsödtek a főszereplők konfliktusába, itt egy jobb sorsra érdemes ember lelkiismereti problémája áll a középpontban. A közéleti szereplés a múlté, a tényeken már nem lehet változtatni, s a nemzet jövője szempontjából – látszólag – mindegy, hogy Görgey pénzen vett árulónak minősül-e vagy hűvösen logikus „kedvszegőnek”, ami az egyéni becsület, erkölcsi nagyság szempontjából döntően más. A látszat azonban csalóka. Görgey sorsa, ha másként is, példa, akár Kossuthé volt, s célja, hogy gondolkozásra, önismeretre tanítsa a nemzetet, amely szívesebben politizál érzelmei szerint. Ez persze más természetű játékstílust diktált színésznek és rendezőnek (Ádám Ottó), amiben az is segítségükre volt, hogy az eltelt tizenhárom év alatt egész színjátszásunk ebbe az irányba fordult.
        A játékstílus megváltoztatása nagy próbatétel a színésznek, mint az a Fáklyaláng 1968-as felújításán is kiderült. Bessenyei most már Az árulóban megformált Görgey szemével nézte Kossuthot s a másfél évtized előttihez mérten kevesebb romantikus lángolással, több racionális kétellyel formálta meg a párviadal néhány részletét.

Széchenyi

A két stílus szintézisét a Széchenyi címszerepe hozta meg, noha Németh László a drámát a másik kettőnél jóval korábban, 1946-ban írta. Széchenyi egyénisége azonban magán hordozza mind a romantikus, mind a racionális-ironikus vonásokat. Élete, halála egyfelől irodalmi minták után igazodó hősi „szerep”, amely őt magát s nemzetét mintegy képességei fölé emeli. Ennek alkatrésze a már elmúlt őrültség – valójában a század betegsége –, amelynek védelme alatt megszületik a nemzetserkentő gúnyirat, s az öngyilkosság gondolata. Másfelől viszont a vérré vált szerepet állandóan ellenőrzi a kételkedő, gunyoros észjárás, amely végül a logika szigorú törvényeivel, s azon túl az érzelmi élet porszemnyi súlyával billenti el a mérleget, adatja az agyat szétvető pisztolyt a hős kezébe.

Széchenyi egyénisége egész sor ellentmondásból van összeszőve, s tán a legcsekélyebb, hogy hetven éves fővel is „diabolikus suhanc” maradt. Az ő „csupa füst és szikra” modora alighanem véznább, idegesebb, öregebb testalkatból szólalt meg, ezt azonban illúziót keltően pótolta Bessenyei alakításában a maszk, az időnként megroggyanó tartás, a sok vibráló gesztus, s ami a legfontosabb: a bonyolult, közbevetésekkel tarkított mondatok világos és árnyalt előadása. Nehezebb világosságot teremteni látszat és valóság hamleti sűrűségű gubancában: tébolydában él – noha már nem őrült –, időnként megjátssza – máskor valóban nem bír önmagával –, végül a kristálytiszta logika ragadtatja az őrülettel rokon önveszélyes cselekedetre. Bessenyei mozgásai, gesztusai pontosan követik a szellem s a lelkiállapot bukfenceit. Miközben leszólja a hírhedt gúnyiratot, s tagadja, hogy ő a szerzője – szerzői szeretettel és hiúsággal fogja kézbe a könyvet, s büszkeségét elárulja egész magatartása. Ám ugyanakkor meg is riad, hogy titka már az ország száján forog. Még markánsabb ez a kettős játék a harmadik felvonásban, mikor józanul végiggondolt öngyilkossági tervéhez csak az érseki feloldozás kellene, s mégis hisztériás irtózattal utasítja el a vacsorát.

Az öngyilkosság eszméje Kossuth és Görgey esetében írói fikció volt: gondolat, amely átsuhan az ember agyán, a színészt viszont nehéz alternatíva elé állítja. Ha mélyen átélve jeleníti meg, végül csalódást okoz a nézőnek; ha az életösztön kezdettől fogva erősebb a halálvágynál, a vívódás válik súlytalanná. Az író pontosan megrajzolta az egyre szűkülő örvényt, de a vergődő embert, aki egy kedvezően is magyarázható újsághír vagy egy sakkjátszma ómenjéhez kapkodva szeretne kikecmeregni belőle, testi mivoltában Bessenyei állította a néző elé. A reménytelen kapkodás pillanatai után egyre sűrűsödik a homály, míg csak teljessé nem válik az öngyilkosság szándéka. Ez a teljes megnyugvás, szinte a boldogság pillanata, ahol fölöslegessé válnak a romantikus-teátrális eszközök.

A végső pisztolydörrenés történeti hitelű lezárása a függetlenségi harc „rövid krónikájának”, amelynek „foglalata” a három alakítás. Kossuth, Görgey, Széchenyi külön tragédiája mögött érezni a nép tragikumát s az elnyomó rendszer alávalóságát: két hatalmas egyéniséget félrezökkentett s egy harmadikat öngyilkosságba hajszolt. De hogy az elnyomás elleni harc a bukások ellenére is fölemelő, reménytkeltő, a azt művészi módon épp Bessenyei szuggesztív alakításai világították meg.

Feltéve: 2006. június 24.


2.
1952-ben a színpadon Kossuth Lajos: Bessenyei Ferenc

Írta: Szigethy Gábor (2001.)
Részlet a Bessenyei című könyvből

1849. augusztus 10-én az aradi vár kazamatáiban Kossuth Lajos és Görgey Artur állnak egymással szemben. 1952. december 12-én a Katona József Színház színpadán Bessenyei Ferenc és Ungvári László.
     Vajon látni az eget az aradi vár kazamatáiból 1849. augusztus 10-én éjszaka? Mennyire tágas az égbolt, mennyire sötét felhők borította az ég 1952. december 12-én Budapest fölött?
     Illyés Gyula történelmi drámája, a Fáklyaláng a korszak egyik legsikeresebb színházi előadása. A Színház és Mozi címlapján 1954. október 30-án: Kossuth Lajos-Bessenyei Ferenc – Illyés Gyula drámájának századik előadását ünnepli a lap! Mindig telt ház, előadás alatt mindig feszült csend, a függöny összecsapódása után dörgő tapsvihar. Pedig a Fáklyaláng történelmi dráma, nem a vas, az acél, a párt fiai a főszereplők, és nincs a színjátéknak fordulatos-izgalmas cselekménye. A második felvonásban csupán két ember, Kossuth és Görgey állnak egymással szemben, s vívnak késhegyre menő szellemi párviadalt, s bár vitájuk eredménye – történelmi tény a világosi fegyverletétel – már a felvonás kezdetén közismert, mégis: estéről estére lélegzet-visszafojtva figyelte a közönség Kossuth-Bessenyei és Görgey-Ungvári öldöklő viaskodását.

A színházi siker mindig többrétegű.

Illyés Gyula drámáját s az előadást is sokféleképpen lehet szeretni és nem szeretni. Faludi Jenő lakatossegédnek (Bp., XIII. Róbert Károly krt. 86.) például a következőkért tetszett a Fáklyaláng: „Illyés elvtársnak, akinek, ha itt lenne, most megszorítanám a kezét és azt mondanám: »Köszönöm, elvtárs«. A színdarab nagyon megrázott – és örültem neki, hogy én is olyan magyar ember vagyok, mint Kossuth. Azt üzenem az író elvtársnak, hogy mi is mindnyájan harcolunk a többtermelésért és résen állunk az ilyen áruló Görgeyek ellen. Büszke vagyok, hogy a mi íróink ilyen szépen tudnak írni nekünk dolgozóknak.” (Csillag, 1953. január)
     Illyés Gyula bizonyára mosolygott Faludi Jenő lelkesült mondatait olvasva, de lehet, hogy az is eszébe jutott – ismerte már Gimes Miklósnak a Szabad Nép január 6-i számában megjelent terjedelmes kritikáját –, ha ez a lakatossegéd (ha egyáltalán lakatossegéd írta ezt az olvasói levelet, s nem a lap valamelyik munkatársa okosan rejtjelezett véleményét rejti e néhány sor) azt tartja fontosnak, arra büszke: ő is olyan magyar ember, mint Kossuth – akkor lehet, hogy ez a lakatossegéd többet értett meg a darabból s az előadásból (vagy csak nem akarta szándékosan félreérteni-félremagyarázni!), mint a hivatásos ideológusok, kritikusok és ítészek.

A Szabad Nép cikkírójának ugyanis épp Kossuth alakjával van gondja. „Kossuth forradalmi nagyságának nincsenek nagyobb tisztelői, mint mi, kommunisták, akik mindenek előtt azzal mutattuk meg tiszteletünket, hogy követtük őt abban, amiben példa, tanultunk erényeiből is, hibáiból is. Kossuth a magyar történelem egyik óriása, de Illyés ábrázolása mégis helytelen. [...] Ha az ábrázolás hallgat arról, hogy a vezetés hibái jelentették a szabadságharc bukásának egyik fontos okát, akkor akarva, akaratlan túlhangsúlyozza a reakció erejét, lebecsüli a szabadságeszme, a nép erejét.” (Szabad Nép, 1953. január 6.)
     Természetesen igaza van Gimes Miklósnak, amikor terjedelmes írásában úgy ítéli meg: Illyés Gyula történeti és marxista-leninista szempontból nem hitelesen rajzolta meg Kossuth Lajos alakját. De kit érdekel a történelem, a marxista-leninista történelmi hitelesség 1952-ben s az elkövetkező években a Katona József Színház nézőterén?
     (A kommunista kritikust természetesen igen, hiszen neki meg kell magyaráznia, miért olyan roppant sikeres egy történelmi dráma színházi előadása, holott az író nem helyes, azaz nem marxista-leninista szempontból ábrázolta történelmünk egyik óriását, s ebből következően Bessenyei Ferenc sem ábrázolta helyesen Kossuthot. Gimes Miklós szerint „az előadás legkiválóbb színészi teljesítménye Ungvári László Görgeyje, e kitűnő művész eddig kétségtelenül legjelentősebb alakítása”. – De hát mégsem lehet Kossuth-díjjal jutalmazni egy Görgey alakítást!)
     A nézők a színház nézőterén ritkán folytatnak kritikusokkal történetfilozófiai eszmecserét. A Katona József Színház sötét nézőterén senkit sem érdekelt, milyen mértékben hangsúlyozza túl Kossuth a reakció erejét, nem gondolkodott senki arról, miért becsüli le a nép és a szabadságeszme erejét az Illyés Gyula színpadra álmodta Kossuth Lajos. A nézőtéren ülőket a történelem egyáltalán nem érdekelte. Színházban voltak, nem történelmi materializmus szemináriumon. Legtöbbjük még véletlenül sem olvasta el a kritikusok csűr-csavar ostobaságait. „Marxista-leninista szemlélet, történelmi materialista tudományosság nélkül ma egyetlen darabot sem lehet jól előadni; s ez a Fáklyaláng esetében – sajátos igényeit tekintve – különösen fontos.”
     De a színész – ő már csak kíváncsiságból is átböngészi a róla szóló írásokat – ugyancsak törhette a fejét, hogy miképpen értelmezze a neki címzett dicséretet: „Bessenyei Ferenc alakítása színészi munka tekintetében gyakorlati megoldását adja a szocialista-realizmus és a forradalmi romantika közötti összefüggés kérdésének.” (Sebestyén György: A Fáklyaláng előadása. Színház és Filmművészet, 1953. 4. szám)

Illyés Gyula színművének szövegét ízekre szedhetik; darabokra vagdalhatják, keresztre feszíthetik a történészek és ideológusok, bírálhatják, dicsérhetik, elemezhetik… Az újságban megjelent okos, okoskodó vagy hazug fecsejeknek semmi köze nem volt mindahhoz, ami Illyés Gyula drámájának előadásakor estéről estére a színházban történt.
     Bessenyei Ferenc később úgy emlékezett: túlságosan szoborszerűnek, mesebeli hősnek játszotta Kossuthot 1952-ben, gyerekkori emlék- és ábrándképekből építette-formálta a kormányzó alakját, s a későbbi felújítás során igyekezett pontosabb-hitelesebb Kossuth-alakot életre kelteni.

Illyés Gyula drámáját az elmúlt évtizedekben néhányszor felújították, a kritika mindig a nagy magyar író történelmünk nagy pillanatát idéző művének kijáró udvarias tisztelettel emlékezett meg a remekműnek sohasem tartott darabról és az éppen soros bemutatóról. A közönség megnézte az előadást, hazament, elfelejtette.
     De 1952-ben izzott a nézőtér, és már nem is Bessenyei Ferenc, a színész, de maga Kossuth Lajos járt-kelt a színpadon. A színpadon és nem az aradi vár kazamatáiban. 1952-ben és nem 1849-ben!
     Nem tudjuk, mit érzett, mire gondolt Bessenyei Ferenc, amikor előadás előtt magára öltötte 1952-ben Kossuth Lajos jelmezét, és történelmi hőssé maszkírozta önmagát. Lehet, hogy másfél évtizeddel később, a dráma előadásának felújításakor átgondoltabb, történelmileg hitelesebb Kossuthot alakított, de színész volt, akkor is élte a helyzetet, nem pedig magyarázta.
     „Amikor a Fáklyaláng harmadik felvonása után, az öreg Kossuth remetemaszkjában betámolygott az öltözőbe, azt hittem, részeg. »Királyom! – mondta, miután fehérre, őszre, ráncosra maszatolt arcából észrevett. – Régóta várakozik rám? Királyom! – és nem közönségesen nehéz kezével megfogta a vállamat. – Ugye, látni méltóztatik, hogy kivagyok. Hát nem sok bölcsességet fog ma hallani tőlem.«” (Galsai Pongrác: Öltözőtükör, Bp. 1971.)
     Ugye, látni méltóztatik, hogy kivagyok.
     Egy ember, aki három órán keresztül Kossuth Lajos terheit cipeli a hátán – elfárad.

Egy színész, aki egy életen át a nemzeti panteont cipeli a hátán – elfáradhat.

Bessenyei Ferenc 1952-ben harminchárom éves színész. Mérföldkövek a háta mögött: Svángya, Bánk bán, Asztrov. Volt már kommunista hős, volt már nemzeti hős, volt már érzékeny, álmodozó ember a színpadon.
     De Kossuth Lajos – ahogy Illyés Gyula megírta, s ahogy a rendező Gellért Endre a színpadi alakot értelmezte – egyik szereptípus kalodájába sem szorítható bele.

Illyés Gyula drámájának első felvonásában egy tesze-tosza magyar kormányt látunk a színpadon. Félnek az oroszoktól, félnek az osztrákoktól, egyezkednének is, nem is, lennének ők bátrak, ha mernének bátrak lenni, de jobbára csak bölcsességeket mondanak, s várnak, hátha történik valami. Kossuth próbál úrrá lenni a helyzeten. „A baj az, hogy Illyés mind a Szemere-kormány kritikájában, mind Kossuth kritikátlan dicsőítésében mértéken felül túloz” – írta Gimes Miklós, s ez igaz, de nem biztos, hogy baj. S ha baj, nem azért baj, mert történelmileg nem hiteles. Baj azért, mert drámaiatlan a helyzet. Talán nem véletlen, hogy Gellért Endre sem tudott mit kezdeni az első felvonással. Kossuthné időnként jajong, a miniszterek hiteltelenül, Kossuth hitelesen szónokol. És a felvonás utolsó pillanatában belép a terembe Görgey Artur – Hivatott, kormányzó úr! – és összecsapódik a függöny.
     Ekkor kezdődik a dráma. Dráma a színpadon és dráma a nézőtéren.
     1952-ben, s nem l849-ben.

Görgey Artur áruló. Tudjuk: letette a fegyvert az oroszok előtt. Okos érvei vannak, s okosan érvel, miért kell az orosz túlerő előtt – épp a nemzet, a haza megmentése érdekében – meghajolni.
     A kormány gyenge, gyáva: ijedtében engedelmeskedne az osztrák-orosz politikai követeléseknek.
     És Kossuth Lajos megpróbálja a lehetetlent: meg akarja győzni Görgey Arturt, hogy a hadvezér racionális okossága s az ő politikai elszántsága együtt lehet olyan erő, amely a végveszélyben megmentheti Magyarországot, s hitet adhat az embereknek: nem reménytelen, nem veszett fejsze nyele cselekedet szembeszállni az orosz birodalom erejével.

Kit érdekel 1952-ben 1849?

Akik a nézőtéren ülnek, miközben Kossuth és Görgey párbaját figyelik, azért szorítanak, abban reménykednek, azt szeretnék hinni, hogy Kossuthnak sikerül meggyőznie Görgeyt, a szív rábírja az észt, a hős a katonát, hogy legyen bátorságunk együtt szembeszállni az oroszokkal.
     Reménytelen? Igen.
     De színházban vagyunk, és mi nézők ott a félhomályban azt akarjuk átélni, hogy van olyan hős, kell lennie, aki nem fél, aki helyettünk is bátor, aki belopja szívünkbe a reményt, hogy itt és most, Magyarországon 1952-ben, szovjet-gúzsba kötve sem haltunk meg örökre. Kossuth Lajos a remény: van feltámadás.

1952-ben a színpadon Kossuth Lajos: Bessenyei Ferenc.
     Hős, aki nincs, de aki mindannyiunk álma. Megmentő, felszabadító, reményt adó hős – fáklyaláng: fénysugár az egyre komoruló éjszakában.
     A színész minden este belehalt a felismerésbe: „én csak este 7-től 10-ig vagyok hatalmon” – Kossuth Lajos előadás után bebotorkál az öltözőbe, és Bessenyei Ferenc, miközben arcáról lehámozza a maszkot, látja a tükörben a feltámadás hősét, Kossuth Lajost visszahullani a színészlét káprázatából a színészlét szomorúságába.
     Bámul a tükörbe: szemében éppen meghalnak az álmok.

Feltéve: 2012. június 1.

VISSZA A PÁLYA 1952-53-OLDALRA


a lap feldolgozás alatt ... folytatása hamarosan következik

VISSZA         TOVÁBB


     ÉLETE           PÁLYÁJA          SZÍNHÁZ           KEZDŐLAP         FILM-TV           KÉPGALÉRIA