BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

EGYÉB - 6



Ezen az oldalon Bessenyei Ferencről és Bessenyei Ferenccel készült kiadványok, újságcikkek, hanganyagok, fontosabb rádiófelvételeinek gyüjteménye, és sok minden egyéb, más kategóriába nem sorolható anyag kapott helyet



KÖNYVEK     AUDIOFELV.     VIDEOFELV.     RÁDIÓFELV.     ELŐADÓESTEK     SAJTÓ     SAJÁT ÍRÁSAI    SZEREP-TANULÁS


SAJTÓ


NEKROLÓGOK        TANULMÁNYOK         ÚJSÁGCIKKEK        EGYÉB        MAGÁNLEVELEK

EGYÉB

1. Bessenyei Ferenc és Vámos László levélváltása 1982-ből
2. Igaz múlt és hazug legendák
3. Már egyszer megbukott ú. n. művészi elképzelések
4. A műveltség legyőzhetetlenné teheti a népet


1.
BESSENYEI FERENC és VÁMOS LÁSZLÓ levélváltása 1982-ből

Bessenyei Ferenc írása a „Vámos László-emlékkönyv”-ben
Lejegyezte Szegő András

Bessenyei Ferenc megemlékezése két részből áll. Az első az a néhány megrendítő sor, amelyet a nagy barát és pályatárs halála után vetett papírra. A megemlékezés másik része egy sajátos színháztörténeti dokumentum: amikor a Nemzeti Színház ismét műsorra tűzte Az ügynök halálát, félreértések következtében sajátos feszültség alakult ki Bessenyei és Vámos között. Ezt tisztázandó váltottak szenvedélyes hangú levelet [kb. 1982. szeptemberében]. Ezt olvashatják teljes egészében:

    „Ferikém,
nem szeretem a szerelmesleveleket – nem is írtam sokat életemben –, de telefonon nem találtalak... Beszéltem Kerényivel, Ő informált a Tisztákkal kapcsolatos beszélgetésetekről. Előbbről kezdem, mert nem voltál ott a társulati ülésen, és nem hallottad mit mondtam az elmúlt időkről és a jövőről. (Úgy tudom, azóta elküldték Neked.)
     Makacs hitem, hogy nekem az a küldetésem, hogy megcsináljam újra a Nemzeti Színházat. Ehhez mindenkit – akinek ez az ügy fontos – mozgósítani, vagy ismét mozgósítani szeretnék. Ha ez nem sikerül, azoknak volt igazuk, akiktől én átvettem ezt a posztot, és akiktől Te elmentél...
     Az első négy darab kiosztását úgy csináltuk, hogy az ezt a társulat-újjáteremtő gondolatot kezdje el jelezni.
     Ezért volt fontos, hogy Te is ott legyél azonnal sorainkban, nem mindenáron, mert ha nem lett volna rangos szerep ebben az ensemble darabban, csak a plakát miatt nem kértünk volna erre (nem fizetnénk magas fellépti díjat esténként, ha nem tudnánk, hogy Nélküled csak méltatlanul aláosztva tudjuk megoldani), de ez a szerep egyenértékű Lőrincz pappal a Dózsából! Ezenkívül természetesen – szégyellem hangsúlyozni, mert elmúlt éveinkben állandóan bizonyítottam – nem ez az a nagyságrendű szerep, amire Bessenyei Ferencet a Nemzeti Színház értékeli.
     Nem tudtam még húzódozásodról a Tisztáktól, amikor már – ettől függetlenül arra gondoltam, hogy március-április körüli bemutatóval kihoznánk Neked Az ügynök halálát. Tehát felelősnek érezzük magunkat egyéni sorsod alakulásáért is.
     Neked is, nekem is sok nyilatkozatunk jelent meg az elmúlt évben, legutóbb ez az én évnyitóm, amit szeretném, ha elolvasnál.
     Ne szerezzük meg a cinikus ellendrukkereknek azt az örömöt, hogy egyikünk vagy másikunk nem vállalja fel azt a missziót, amit igehirdetéseink után elvárnak tőlünk.
     Kérlek – rossz szájíz nélkül, az egész ügy iránti szeretettel – játszd el a szerepet, légy ott a szombati olvasópróbán, és ne feltételezd, hogy kevésbé vagyok – mint voltam – híved:

Vámos Laci”        

     „Drága Lacikám!
Szeretném eloszlatni a Miller-darab körül kialakult félreértéseket, melyek szerint én tiltakoznék a szerep ellen.
     Az első percben valóban meglepett az ötlet, mert átgondolva a szerep magyarországi történelmét, fölrémlett bennem – hogyan sikerül majd azt a 'babonás legendát', azt a légkört megteremteni, amit Tímár Jóska – tudjuk milyen körülmények között – végigküzdött.
     Valóban úgy éreztem, hogy amit erről a szerepről a mi kis 'színházi közvéleményünk' Tímáron keresztül megismert, az távol áll tőlem –, és csak fölösleges küzdelemnek tenném ki magam is és a színházat is.
     Amikor azonban Te néhány mondattal újrafogalmaztad a figura magatartásvonalát – ez megnyugtatott, és újra és újra elolvasva igazolta nekem a Te elképzelésedet –, s rájöttem, ha Te vagy a partner a fogalmazásban, így számomra is vállalható.
     Örültem, mert én titokban úgy gondoltam – miután az elmúlt évtizedben a Te szándékodból, a Te fogalmazásodban játszottam a legnagyobb színészi feladatokat: Lear, Bánk, Hegedűs, közös fontos dolgaink voltak – ennek a darabnak az újrafogalmazása is a Te ötleted volt, s ebből arra következtettem, hogy a színház – vagyis Te – vállalsz engem és szándékodban van néhány dolgot megfogalmazni, esetleg újrafogalmazni.
     De amikor rendezőt kerestél magad helyett, ez igenis elkedvetlenített, mert azt a látszatot keltette, hogy nem vállalsz engem. Hiszen annak a másik rendezőnek Isten tudja miféle kényszerképzete támadhat velem esetleg a szereppel kapcsolatban, és ott állok majd megint egy kétségbeesett küzdelem közepén a színházi közvéleményünk pofavágásainak kereszttüzében.
     Nekem csak úgy van szükségem a színházra, ha a színház vállal engem. Minden más eset azt jelentené, hogy én rá akarom erőltetni magam egy színházra, ahol én tulajdonképpen fölösleges vagyok – hogy mégse érezzem magam rosszul, kapok jutalomjátékos helyzeteket, mint a Naplemente –, ahol a darabhoz méltatlan körülmények között kellett mentenem saját színész bőrömet, amit a Miller-darab esetében nem tudnék Nélküled.”

Háttérinformációk:
     Bessenyei Ferenc 1981-ben ment nyugdíjba a Nemzeti Színházból, a Zsámbéki-Székely rendezőpáros idejében. 1982. januárjában eljátszotta a – levelében említett – Naplemente előtt főszerepét a Várszínházban. Miután Vámos László lett a Nemzeti Színház főrendezője (Malonyai Dezső igazgató mellett) 1982. novemberében játszott a Kerényi Imre rendezte Tiszták című darabban.
     Vámos László 1982 őszétől 1989-ig volt a Nemzeti Színház művészeti vezetője, főrendezője, de a levelében említett célját: „megcsináljam újra a Nemzeti Színházat”, neki sem sikerült elérnie.
     Vámos nemzeti színházi főrendezősége alatt egyetlen egyszer sem dolgozott együtt a Nemzetiben Bessenyei Ferenccel. Ugyanakkor az Operettszínházban az ő rendezésében és Bessenyei Ferenc főszereplésével 1985-ben mutatták be másodszor a Hegedűs a háztetőnt.
     A Nemzeti Színházban azonban Vámos Lászlónak semmi nem jutott eszébe Bessenyei Ferencről. Viszont odavitte régi kedvenc Madách színházi színészeit, például Gábor Miklóst, Psota Irént, és az új színészeit, akiket maga is rendezett.


2.
IGAZ MÚLT ÉS HAZUG LEGENDÁK

Bessenyei Ferenc és Latinovits Zoltán

Minden kornak megvannak a maga „hősei”. Mondhatnánk úgy is, minden kor megérdemli a maga vezetőit, kedvenceit, művészeit. Ugyanennyire igaz, hogy vannak tisztességes, viszonylag tisztességes és becstelen korok. Ez utóbbiakra az jellemző, hogy kisszerű, a köz tiszteletére méltatlan perc-emberkék szerepelnek benne, próbálják irányítani és lefelezni maguknak a hasznot. Korunk egyik legnagyobb hőse, leggyakrabban emlegetett művésze Latinovits Zoltán. A legkülönbözőbb emberek próbálnak az ő égisze alatt, az ő koncán osztozni, meggazdagodni, híressé, fontossá válni. Ehelyütt nem arról lesz szó, hogy Latinovits Zoltán nagy művész volt-e vagy sem (ez ebben az összefüggésben nem is nagyon érdekes), hanem csak arról, hogyan használják ki egyesek a nevét, teszik olyan dolgokban mértékadóvá, „ellenálló hőssé”, a múlt rendszer ellen tántoríthatatlanul küzdő harcossá, amelyben minden volt, csak hős, vagy ellenálló nem.
     Szigethy Gábor például, akit a szerencse, mások tapintata és a saját gátlástalansága rengeteg színháztörténeti dokumentum „tulajdonosává” tett, egyik Latinovits-ról szóló műsorban még azt sem átállotta kijelenteni, hogy azért volt az átkos múltban párttag, hogy „belülről bomlassza a rendszert”. Szigethy az egyike, talán a legfontosabb, de minden bizonnyal a legnagyobb lehetőségekkel bíró képviselője azon legenda építésének, miszerint Latinovits elítélte és harcolt a régi rendszer ellen, olyannyira, hogy a kommunisták áldozata lett.
     Ezzel kapcsolatos az első írás, mely Latonovits Zoltán „Emlékszem a röpülés boldogságára” című könyvéből való, mely könyvet 1985-ben (amikor még az volt hasznot hozó, ha ilyen tartalmú írásokat jelentetett meg valaki) éppen Szigethy Gábor állított össze Latinovits írásaiból.
[Az írásban a különösen érdekes részek vastagon vannak jelölve.]

Ami Latinovits Zoltánnak az írásában említett, abban az időben tartott vers-estjeit illeti, nos, e sorok írója jelen volt egy ilyen szavaláson, és a saját szemével látta azt, amit Bessenyei Ferenc a 1979. május 8-án Szentesen tartott előadóestjén „A vén cigány” című verssel kapcsolatban így festett le: „Van a magyar irodalomnak egy csodálatos verse, amit a magyar történelem … tett a világirodalom legcsodálatosabb versévé, ez Vörösmarty Mihálynak A vén cigány című verse. Ebben a versben szoktunk mi, színészek minden szamárságot elkövetni a vers ellen. Táncolunk, énekelünk, iszunk, részegeskedünk, vetkőzünk. Minden butaságot elkövetünk. Egy kollégánk biztos valahol az idők mélyén, valamilyen dologtól indíttatva, talán így akarta felhívni magára a figyelmet. Megpróbálta ezt így eljátszani, elmondani a verset. Minden butaságot megcsinált, amit a vers ellen meg lehet csinálni. És sajnos a legjobbjaink sem kivételek ez alól. Mindenki muzsikál, táncol, iszik, részegeskedik, mert így hatásosabb a dolog. De visszatenni őt, a történelmi lelkébe visszahelyezni a verset, úgy az igazi hatásos, csak úgy a borzasztó nehéz.”
     Bessenyei Ferenc szavai – és további részletek az előadóestjéből – az EGYÉB / ELŐADÓESTEK oldalon hallhatók, az említett részlet – utalva Latinovits szavalataira – pedig ebben a részletben található.

Miközben Latinovits Zoltánt egyre többen és egyre gyakrabban, mindenütt, ahol a kultúra vagy a színház szó elhangzik a „nagy ellenállóként” szokás beállítani, addig Bessenyei Ferencet igen gyakran a „rendszer kegyeltjének” nevezik. Hogy ez mennyire nem igaz, sőt szemenszedett hazugság, azt az említett előadóest, és annak is éppen az említett részlete, valamint Latinovits Zoltánnak az itt következő – Szendrő Józsefnek szóló – írása bizonyítja.


Latonovits Zoltán: „Emlékszem a röpülés boldogságára”
Összegyűjtött írások, 1985.


1. írás

Üzenet

1976. jan. 4.
Drága Jóska,
1971 szeptemberében olvastad a Ködszurkálót, és októberben elhagytál bennünket. Levelet írok Neked a süllyesztőbe, ahogyan Te tetted volt, annak idején az elhalt kedvesekhez. Nem voltam a temetőben azóta sem, hogy kalapoddal és rózsákkal a föld alá tettük testedet, de szellemeddel azóta is szeretkezünk, mi, akik ittmaradtunk.
     Halálod óta sok minden megváltozott szerte a hazában. Az ezeréves átok, a fátum-érzés, a magyar búbánat lefoszlott az országról. Ezer éve Európa ütközőpontján élő, nagy múltú, hősi nép földjéből Európa kereskedelmi centruma lett, a békés szocialista építés hazája, a demokrácia bölcsője. Most itt rakodik át Nyugat Kelet felé, és az északi nép fia itt cseréli ki áruját a délivel. Lakótelepek, óvodák, bölcsődék, iskolák, kórházak nőnek ki a földből, és gyárak és gyárak, termelőüzemek, ahol a dolgos nép világra szóló eredményeket produkál. Milliónyi paraszt él demokráciában most ezen a földön. Ezer év óta először építhet a nép, ezer év óta először nem szántja háború a földünket. És mindez az utolsó húsz évben született.
     De ebben a jóléti államban (most büszkeség dagasztja mellem, hogy leírhatom: „jóléti állam”) még valamit nem tisztáztunk eléggé, valamit, ami nagyon fontos lenne, és amiben a színház tehetné a legtöbbet. Nem tisztáztuk, mit jelent I976-ban a „magyar” név, és nem tisztáztuk, mit jelent „nemzet”. Pedig csak akkor sorolhatunk be internacionalistának, ha már náció vagyunk.
     Jóska, szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent „magyar”, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem „modern” úgy érteni, ahogyan értenék. Hát ezért kell egy végleges, szent szót mondanunk, hogy mindenki büszke is lehessen meleg báránybőr bundájában, szovjet gázzal fűtött lakásában, a tévé mellett is, büszke lehessen arra, hogy magyar, hogy itt maradt.
     Németekkel, hágai kereskedő-németekkel beszélgettem egyszer éjszaka Magyarországról. Tíz éve járnak ide vissza, és még nem fogalmazták meg, mi az a mágneses erő, amely őket vissza-visszavonzza erre a tájra. Faggattam őket, vajon mi ez az erő; a táj szépsége, az emberek szívessége, a nők bája, az italok íze, az ételek zamata, a cigányzene, a parasztmuzsika, mi az, mi az? És Te, Jóska, vajon mit felelnél erre, aki már a föld zamatát is tudod, és válaszolni tudsz titkos, varázsos, nagy kérdésekre, magyar Hamletek kérdéseire? Ők sem tudták a választ, de én biztos vagyok abban, hogy a magyar szellem és édes, szíves szavaink vonzzák ide őket, egyre több idegent és elszakadt magyart, hogy hazalátogassanak, hazajöjjenek, hogy érezzék a bőrükön a titkos fogalmat: haza.
     Ó, milyen egyszerű volna elbánni a régi átkos fogalmakkal! Hogy „magyar”, ez nem faj; nem rosenbergi fajideológusok irányító szava kell ide, csak a sors felérzése. Ez az „ezer évig lesújtott nyomorgók” földje egy paradicsomnak kezdi nyitogatni kapuját, amelyre a paradicsomi szocializmus fátyolát teregettük, a demokrácia bársonyát készítettük. Szibinyáni Jank Nándorfehérvárnál a zászlót nemcsak magyarokért tartotta a mohamedán hódítók elé. A piros, fehér, zöld Európát védte, azt a földet védte, ahová a legtöbb népfaj szorult Európában. És a delek harangszava egy internacionalista győzelmét adja a szeleknek. Azóta, Hunyadi János óta, a magyar: vállalást jelent. Azt, hogy aki ezt az áldott keresztet magára veszi, magyarnak neveztetik, és édes szavainkkal tanítja a megbékélést a szomszédoknak, nyugtalan és bosszús szomszédainknak és Európának.
     Ennyit mondhattam csekély német tudásommal a németeknek, mikor az egyik elmerengve maga elé nézett, és így mondta: „Ja, jetzt kommt Ungarn!”
     Látod, Jóska, mikor elbúcsúztattalak a Farkasréti temetőben, még nem tudtam világosan kifejezni magam, kicsit még Camus-vel együtt ott tartottam, hogy „művész nem tartozhat reguláris hadsereghez, okszerűen partizán”. Ma már világosan látom, hogy a reguláris hadsereghez kell tartozni, tüzet éleszteni, lelket nemzeni, nevelni, a szocializmus katonájának lenni. Mi, a nemzet napszámosai, a szocialista haza katonái lettünk.
     Már látszik a remény horizontja, amelyben megfoganhat új, nagy hírű színházunk is. Az erő megvan bennünk, negyvenesekben, hogy újratermeljük magunkat. Lobog bennünk a költészet-táplálta hit, hogy megváltjuk lelkeinket. Munkád nem volt hiábavaló, Jóska, de mi a bánatunkból is örömet fakasztunk, és emlékeden egyszer még felhúzzuk a függönyt. A szocialista magyar szellem győzni fog. Mint egykor Szibinyáni Jank győzni tudott Nándorfehérváron.
     Nyugodj, felháborult szellem, sírodon a remény tüzei, a bizalom virágai nőnek.
     Nyugodj, Jóska, ígéretemhez híven megtartjuk és továbbadjuk tanításodat. Szellemedhez hívek maradunk, és ami nem sikerült veled, sikerülni fog a fiatalokkal, a te szellemedben.
     Nyugodj, fölháborult szellem. Itt vagyunk, és a Földnek tett esküt égre fordított szemmel betartjuk. Árulóvá nem válunk, munkás hazafiakként teljesítjük azt, amit ránk bíztatok. Már nem reménytelen a szeretet színházának megvalósulása. „Az nem lehet, hogy annyi szív, hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért.” Indulásra készen a hajónk, a kor teremtett minket, és mi nem maradunk alul, teljesítjük, amit a szocialista haza kíván tőlünk.
     Nyugodj, fölháborult szellem,
     Ég veled, Szindbád, hajós. Szervusz, Édes József, fiaid nem lesznek méltatlanok a nagy elődökhöz. Ámen.


2. írás

A második írás – amennyire ki lehet venni a szavakból – a Kaposvári Csiky Gergely Színház Ascher Tamás rendezte Brecht „A kaukázusi krétakör” 1975. október 2-i bemutatója kapcsán keletkezett. A kaposváriaknak ez volt a fénykoruk, nem sokkal ezután jöttek fel Pestre, és vették át a hatalmat – az egyre inkább talajt vesztett vezetés és kritika szerint – poros Nemzeti Színház felett. Manapság a DUNA2 tévéadón számos kaposvári – és az általuk alapított új Katona József színházi előadás látható. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar színház ott, ekkor lépett rá arra a pályára, ami mára beláthatatlan mélységekbe torkollott. Még akkor is, ha nem a kaposváriak találmánya volt ez a fajta színjátszás, hanem csak nyugatról vették át a divatot, még sem lehet felelősségüket elkendőzni.
     Latinovits Zoltánt ma a legmodernebb színésznek tartják. Ha sorait olvassuk, véleményét erről a fajta modern színjátszásról, megint csak egy hazug legendát látunk. Szavaiból világosan kiderül, hogy a leghatározottabban visszautasította ezt a fajta színjátszást. Ne felejtsük, legfontosabb megállapításainak egyike így hangzik: „Először is a sexus magánügy, a színháznak jóformán semmi köze ehhez nincs. Másodsorban, aki a sexust tartja az ember primér megnyilvánulásának, az kamasz. Mint már egyszer említettem, a színház gyermeki.”


Úttalan utakon

Merre menjünk? Éva Amerikából jött, én a zárt osztályról. Éva a kínból, aggódásból, én a biztos-bizonytalanból. Éva 25 éve van a Vígszínházban, a változóban ez egyetlen állandó. A sok ismeretlenes egyenletben a konstans állandó. Én vándorló vagyok, újat kereső, lázasan lázadt bolyongó. Míg magamat keresem, másokat is magukhoz kerítek.
     Merre menjünk? A kiábrándító Amerika, a véges tévedések közül, merre menjünk? Menni kell, menni. A fiatalokhoz. Az új hullámban kell megfürödni Balaton előtt és Balaton után. Pannóniába kell menni, az ősleletekre épülő új utakon szétnézni. A fiatalok, Kaposvár, a színház megújulásának fészke. Menni kell, megújulni, körülnézni a kis országban, merre készül a jövő. Talán csatlakozni lehet, talán megropogtatják meszes csontjainkat, széthúzván zsugorodó idegeinket, felfrissítik megfáradt ereinket.
     Kaposvárra megyünk és Veszprémbe és Kecskemétre.
     Pakolunk, frissen, mint fiatal nászutasok, megmártózni a fiatal hullámokban. Hátha rosszul keressük – külön-külön a közösséget, talán bennünk van a hiba, talán ősz hajunk alatt már nem a régi szív dobog. Talán hiába maradunk, hiába keresünk Pesten, vidéken, talán meg kellene újulni. Hát megyünk szárnyverdesve a gyönyörű őszbe, mezőkön, hegyeken, erdőkön keresztül vidékre a jó szagú, jó leheletű friss reggelben. Bagó, fiunk és pulink a Zsiguliban ezúttal a hátsó ülésre szorult, a hosszú utat nem jól bírja, unja az ezerszer látott elsuhanó mezőket és fákat.
     Megyünk a csodálatos új úton, új, rebbenő kérdőjelekkel és megszenvedett örök válaszokkal. Megyünk újraálmodott ifjúságunkkal, visszük magunkkal a visszahozhatatlant, az elvarázsoltat. A múlt síkos halai a poggyászunk, de Bagó, a 17 hónapos sumír gyerek frissíti, éleszti életünket.
     Megyünk a Balaton felé, a Non Stopnál megállunk, mint régen egykor, Moszkvából jövet, ahol egy bizonyos film-delegációval fesztiválon vettünk volt részt – itt a Non Stopnál olyan jaffa szörpöt, olyan kispörköltet ettünk sörrel, olyan kávét ittunk, mint még soha.
     Most ebben a gyönyörű kései nyárban, a fiatal októberi őszben reggeli reményt szörpölünk, meleg, citromos teát, reményes rántottát. És Bagó boldog, az érszűkületem is, megmozgattunk magunkból egy-két lábat, eret, koleszterint termelünk, hadd rakódjon le, fiatalok maradunk csak azért is. Hiába üzen be Hortobágyról az ősz, a pannon dombok megfiatalítanak, ha ráborulunk. Bagó labdázik, lábunk vele mozdul, csodákért megyünk, csodaváró lábaink bírják a szív hatalmát.
     Beszívtuk az ünnepi fenyőillatot, a távoli völgyek illatát, felszívtuk az út szép, nemes betonszürkéjét, a fák lankadatlan zöldjét, a füvek maradó harmatát, Bagó barnásfekete fiatalságát, az ifjú ősz minden ősi nyárszagát. Bennünk a mozdulás vágya, talán ugyanaz a kalandszomj, mely a régi sumírokat, a legerősebb élni akarást a pulival és a komondorral a nagy hegyen átmozdulni lendített. Bízunk az ifjúságban. Bízunk Kaposvárban, a fiatalság káprázatában. Agyagos tagjaink könnyedén mozdulnak a fiatal sumír ritmuséban.
     Visz tovább a kocsi. Éva vezet, ez az ő kocsija karambolom óta. Nagy árat fizettem, hogy visszaszerezzem, visszafizessem a kocsiját. Az ember nagy árat fizet a lehetetlen elleni harcában, hogy társa lehessen. Társ. Aki mozdulni és mozdítani, ugrani és ugratni tud, ugratni Isten felé, arccal a Nap felé fiúval-kutyával a lábánál.
     Lassítunk Zamárdinál, hiszen megérkeztünk, a Tó beüzen, beüzennek a fák, a szabad kutyák, a vitorlások: a Balaton kitüntetései. Üzennek a halk, hosszú, őszi szelek; csillog az út a napfényben, a vénasszonyok nyarában. És a vénasszonyok ifjabbak és okosabbak, tüzesebbek a nyaraknál. A vénasszonyok, a nagymamák tartják bennünk az isteni lelket, és melegítik teleinket.
     Megmásszuk a földvári dombot, kitárul a tó, Isten tava, Badacsony felé – a benzinkúttól idetetszik Badacsony kőszeme. És a kék, a zöld, a szent pasztell, Isten rajzolata. Benzint is veszünk Kaposvárig, és rövid Bagó-játék után Öszödön át röpülünk Szemesre.
     „Bagókám, hol vagyunk?” – gügyögöm az ablakon kitámaszkodó Bagó-ducénak, de a szemesi régi templomnál még soha nem sejti, hova is jöttünk. De amikor áthaladunk az új sorompón – a régi megszagatta ősi ruháit, és miniszoknyára váltott ébresztő lámpákkal –, áthaladunk a sorompón, a régi síneken, ahol 40 éve bronz kétfillérest lapítottam az öreg füstös mozdonyokkal, elsuhan előttünk az ifjú-agg móló, befordulunk a Semmelweis utcába, ahol 30 éve még agyagút vezetett a semmibe, Bagókánk nyivákolni és hüppögni kezd, ugrál Éva és az ablak között.
     Itthon vagyunk Anyám utcájában, a régi homokpartnál, a hullámok elhunyt sirató-meséjén, Újszemesen. Nyárfák kísérnek, örömkönnyeiket siratják. A nyárfáknak kötelező a hivatalos nyár végeztével elhullatni leveleiket. A kocsi ropogtatja a napsütötte hulló leveleket. Fékezünk. Megérkeztünk.
     Vár a lécből készült kerítésajtó, az újrafestett öreg kunyhó, vár Kuki, a régi tábornok kutyája, vár a közel, vár a régi ifjúság.
     Szemerkél az eső, Bagóval ki kell sétálni náddal szegett kis fürdőöblünkbe. Nád között, nádtorzsák felett egy ácsolt pallón kell kiszüremleni a vízhez. Balra, messze, őszi párában Badacsony. És Bagó már eljárta körtáncát a talpalatnyi megmaradt homokon, már a vízből jön elő. Simogatják a nádat a szőke-sápadt hullámok. Mint a siratóasszonyok, jönnek összefogódzva, siratják a nyarat. Megszívjuk magunkat a simogató, életet adó levegővel.
     Szemerkél az eső. Lellén vagyunk, I. osztályú vendéglőben, ahol az állami vendéglátóipar miniszoknyás kisasszonyai komoran és drágán szolgálnak, nem szívesen, hiszen magyarul beszélünk. A magas árakhoz és bekónyált öntudatokhoz rossz Újházy tyúkleves, még gyengébb húsétel tartozik. A szomszéd teremben az idegenek furcsa módon nem érzik a magas árakat, csak a vörösbor ízét. Énekelnek, kurjongatnak hozzá. A fizetőkisasszony a legkomorabb. Mintha szemtelen is lenne. Balatonnál, ősszel nem kell az ilyesmit észrevenni. A Vörös Csillagban viszont kedvesek, de az étterem tere rettenetes. 1950 táján épült. A pincér 920 táján született, jobban érti a magyar szót, mint a kisasszonyok. Jó kávét hoz.
     Szemerkél az eső, elbúcsúzunk Anyáméktól. Elindulunk a 67-es úton délnek. Szép somogyi falvak között kanyarog az út lefelé a dombokon. Jegenyék és cseresznyefák, fenyők kísérik az utat. Jófajta út, kedvünkre való. A templomokat nem hozták még rendbe, de sok új ház épül. Ezek azok a színes házak, amelyeknek tervrajzát stencilezik. Északon és délen, keleten, nyugaton – földszintes, „sátortetős” lakótelepi házak. Csiricsáré színekkel, festett háromszögekkel. Szerencsére a régi fák és a magasra nőtt őszi virágok takarják a házakat. De jó, egészséges házak, jobbak, mint a vályogházak. De hol van a régi tartalom, hol a régi forma?
     Somogyban kevés a tévéantenna. A gyerekek egészségesek. Sok kutya, kevés gyerek.
     Szemerkél az eső, majd Kaposvár határában zuhogni kezd, kiadós nyári eső. Szomorúak vagyunk, a depresszió ködfátylai ereszkednek ránk. Bagó alszik. Kerengünk a városban, az autóstérkép nem ad kellő eligazítást. Kérdezősködés után: a kisvárosi állomás duzzasztott raktárai között fák. A fák között egy elvarázsolt, színes kastély.
     A színház.
     Megállunk a színészbejáratnál. Bemegyünk a portára, megmondom, kit keresünk. Sajnos mindenki ebédelni ment, ki-ki erre-arra.
     – Lesz ma premier?
     – Lesz.
     – Kaphatunk jegyet?
     – Honnan jöttek?
     – Pestrűl – mondom elmélázva...
     – Öt órakor tessék érdeklődni, akkor jönnek be a titkárságra.
     Az éberséghez, reméljük, jó előadást is adnak. Szálloda. Dorottya szálloda.
     Jó homlokzat, szecessziós betűk. Rekonstrukció.
     Kétszer megkerüljük a tömböt, míg végre négy autó között parkolni tudunk. Kipakolunk, megyünk a portára, elöl Bagó.
     Személyi igazolványok. 205-ös. Csak mára. Cipekedünk két magas, régi emeletet a modern szállodában. Nincs, aki segítsen.
     Megtelepedünk. Éva a szekrényekbe pakol, hátha otthonosabb lesz a szoba. Két ágy, egy asztal, egy szék.
     Képek a falon. Ülőkád.
     Levonu1ok az étterembe. Két máj Bagónak, 3 deci vörös nekem.
     Megpróbálok írni. A szomszéd asztalnál ismerősök. Kritikusok és a színház segédrendezőnője. Beszélhetnékem van, átülök. Rokon lelkek. Pestiek. Legalább itt találkozunk, Kaposváron, az étteremben. Legalább itt találkozunk, mi, akik csinálni akarjuk, ők, akik nézik a világ színházait, és utaznak, összehasonlítanak, kritizálnak. Mert már fiatal, értelmes, tisztaszemű kritikusaink is vannak itt-ott, akiknek végre nem az az álláspontjuk, hogy eladják azt, ami rossz, lélekromboló és sikertelen. Ítélkeznek, és helyesen ítélkeznek. Kár, hogy a régi, elavult és bukott színigazgatók nem figyelnek iránymutató szavukra.
     Éva is lejön, jófajta színház- és emberszagú beszélgetés alakul ki. A levegőben van a színházi élet nagy átalakításának lehetősége. Emlékeznek könyvemre, rendezéseimre, hányattatásomra, becsülnek minket és szeretnek.
     Hova tűntek a mesék az összeférhetetlenségről, botrányosságról, egyénieskedésről? Hol vannak az igazgatók, akik színházról színházra üldöztek? Részben elhaltak, szelíd, de hirtelen halállal. A Sors nagy illemtanár. Részben még vannak, buknak és vezetnek.
     Szent Máté, Ady kedves evangélístája, mondja: „A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett. Azért minden fa, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettettik.” Máshol: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített várost.”
     Később így ír: „Ekképpen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók; mert sokan vannak a hivatalosak és kevesen a választottak...”
     „Annak okáért íme prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok: és azok közül némelyeket megöltök és megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógái tokban megostoroztok és városról városra üldöztök.”
     És a beszélgetés folyamán sokszor eszembe jut a nagy magányos filozófus, Szabó Dezső is: „Minél nagyobb az egyéniség, annál inkább közösség. Tehát az egyéniség nem az egyediség, a különösség fogalma...”
     Lassan következik a reményteli előadás, elbúcsúzunk. A színházban újra találkozunk. Fizetünk, felmegyünk a szobába, lelkesen készülődünk, öltözünk. Bagó otthon marad, szegénykém, gyalog indulunk, meleg szóval, nagy várakozással a színházba.
     Jól öltözött elegáns emberek, jó emberek innen-onnan, Pestről és vidékről, színigazgatók és főrendezők és kritikusok gyülekeztek össze. Tehát mindenki vár valamit. Újat, magyart, fiatalt. Az öreg színház megifjodott, a tanács erős támogatásával kifestettek mindent, kicsinosították a régi falakat. Udvariasak vagyunk és fesztelenek, mint valamely görög demokráciában, szinte érezzük, hogy szépül a város, és jó a futball csapat. A karácsonyfagyújtás izgalma az igazgatói páholyban, mikor a tanács kiküldötte megnyitja az évadot és az előadást. A színház igazgató-főrendezője áll a tanácsi küldött mellett, aki a színház fejlődéséről, a város fejlődéséről beszél, dicséri a fiatal társulatot, kitüntetést ad át az igazgatónak, aki viszont kicsit álszerényen és görnyedten hallgatja a beszámolót. Kicsit feszes az ünneplés, kicsit hivatalos, nem egy ember meleg szava szól át a réteken, csak felolvas egy beszámolót, amit ki tudja, ki fogalmazott meg.
     Elindul az előadás. Dermedten figyelem a meggyúló fényekben, hogy fűkockákkal van tele a színpad. Középen a deszkákra homokot szórtak. Zenekar is van a színen, fűborította dombon ülnek, és uralják a színpadot. A cselló meleg barnasága vezényli az előadást. Pedig ez a zenekar csak kíséri az előadást, tehát képben nem uralhatja a színpadot. És karmester is van, aki időnként a földön lapoz, hátát mutatja a fényben a közönségnek.
     Lassan gördülnek a jelenetek; tehetséges, ügyes színészeket ismerünk meg. Közben habszivacs szőnyeget terítenek a homokra, és az izgatott színészek felkunkorodó végeibe belebotlanak. A homok pedig száll a fűre, közönségre. Ezúttal nem köd, hanem homok. Mert hiába a fiatalság, ha nem melegít fel, nem perzsel. Ha nem segít a mindennapok Gruséjának megszállottá válni, tigrissé, oroszlánná a rossz elleni harcában. Az előadás nem rossz, mégis, mégis sokszor jut eszembe Bagó, aki egyedül van a Dorottya szállóban. Több mint egy óra az első rész, hidegek és ünnepélyesek maradtunk, lefoszlott rólunk a várakozás boldogan remegő selyme.
     Már régen az első felvonás végét várjuk. A tehetséges fiatal színészek mentik a menthetetlent. Mert már tudjuk, hogy nincs remény. Nincs újhullám. Ez valami laboratórium...
     … nincs már reményünk, pedig eddig már 500 forintunkban van az ingyenjegy az igazgatói páholyban. Eszembe jut, hogy milyen olcsó a színház, mennyit áldoz a tanács és az állam, a mi munkánkból, a mi pénzünkből is. 18 forint egy jegy. Egy jobb vacsora 100. Körülbelül 400 millió forintba kerül államunknak, hogy van magyar színházi élet; ez persze szokvány kifejezés, sajnos életnek nem nevezhetem. Eszembe jut, hogy régen magánszínházak voltak, amikből jól éltek a tulajdonosok és a színészek is. Kinek lett volna 15 millió forintja annak idején, hogy ennyit fizessen a zsebéből színházra?
     Lelohadt, bosszankodó kedvvel áramlik ki a közönség a foyer-ba, a tükrös-szép folyosókra. A kaposváriak nyilván megint azt érzik, hogy ehhez ők nem értenek, jobb a Csárdáskirálynő; abban ha a storyt nem is lehet megérteni, de a zenét igen. A zene elringat és felemel, az ismert áriákat újra és újra hallani akarom. Ezt a Dessau nevű zeneszerzőt, nem akarom tovább hallgatni. Művészieskedő, idegen és rossz. És ami a legrosszabb: unalmas.
     Bagóhoz akarok menni, de Éva kéri, hogy nézzek még egy felvonást. Már lassan fél kilenc óra van. Eddig unatkoztunk, sajnos, a sokéves tapasztalat azt mondja, hogy ez az első felvonás már csírájában hordja a rossz folytatást.
     Unatkozom, mint a pesti színházakban, és sajnálom a sok friss tehetségű, ám fáradt színészt.
     Fiatal kolléga jön ki felgyúlt szemmel az előadásról: „színházszaga van” – mondja, és sajnálom őt. De hogy kipróbáljuk, milyen a kulisszák illata, leülünk az első sorba. Valóban büdös van, és száll a por és a homok. A bezárt sorban lassan tűrhetetlenné válik helyzetem. Inkább leülök a társalgóba és műszakiakkal, szép lányokkal vagy idős táncoskomikusokkal beszélgetek. De az előadás lassan elsöpör, tovagördül a fejünk és testünk felett, mint egy úthenger. Észre sem vesszük a színes, gazdag ruhák között, hogy megint egy este, mikor értünk jött a Sátán, hogy röhögve a semmibe, italba, éjszakába sodorjon.
     Fél tíz van, mikor vége a második felvonásnak, és végre Bagóért megyek. Már várt, örömmel jön velünk a drinkbárba, ahol 3 whiskyt kérünk, és lassan hétszázra nő a színházjegy ára. Teletömik jéggel a whiskyt, ihatatlanul jeges, de Kaposváron csak itt lehet jeget kapni. Emlegetem, hogy Churchill kevesebb jéggel győzött Montgomeryvel El-Alameinnél. Több szódával, kevesebb jéggel. Ö arra mindig vigyázott, hogy ő többet vegyen ki az alkoholból, mint az őbelőle. De hangom elvész az általános zsivajban.
     A whiskytől jókedvűek és beszédesek leszünk.
     A fiatal kolléga egy musicalre készül, elmondja, ki rendezi. Ez az ember azonban valamiféle téves elképzelésből instrukcióit, rendezői utasításait kizárólag szexuális alapról indítja. Hol van itt a félreértés? Először is a sexus magánügy, a színháznak jóformán semmi köze ehhez nincs. Másodsorban, aki a sexust tartja az ember primér megnyilvánulásának, az kamasz. Mint már egyszer említettem, a színház gyermeki. Gyermekek vagy gyerekek játszanak a színházban és nem kamaszok. Mert akkor, ha ez nem így van, az előadás nem lehet eleven élet, lüktető boldogság és virágzás. Akkor lehet értelmes és érzéki, de ez engem hidegen hagy. Minden konvencionális és fakó előadás, minden színházi este hidegen hagy, ami nem a szívemhez folyamodik. Az előadás gondolkozzék a szívével és érezzen az agyával. Ettől érzéki és érzelmes lesz. Ettől a felnőtt közönségben előbújva a gyermekkor, a játék felgyújtja a szíveket, és az érzelmek megnyitják az értelmet.
     Bagó a szőnyegen kecsesen, figyelmesen fekszik, jön velünk a színház pinceklubjába, lassan csak végére ért az előadás. Háromnegyed 11 volt, mire véget ért.
     Miller azt írja, hogy a közönség kétszer negyvenöt percet bír a színházban is, pályán is. Ebben az előadásban tehát egy dupla előadás rejtezik. A Madách Színházban Psota Irénnel és Márkus Lászlóval 10 óra 10 percig tartott ugyanez a darab. Hát hol van a frakkos hév? És hol van a dramaturg? Pedig abból sok szokott lenni.
     Talán a fű, talán a homok, talán a homokon kunkorodó szőnyeg az oka a hosszú estének. És ha meggondolom, a műszak mit káromkodik, míg a közel 100 négyzetméter fűkockát felrakja! És hol tárolják? És tájelőadáson vajon a helybeli tsz fogja kiásni a gyeptéglákat? Hogyan szállítják a morzsolódó fűkockát? Egy előadásban, ahol még az emberek is stilizáltak, épp a cselló, a fű és a homok reális. Hol van a szervező, átfogó gondolat ebben az előadásban?
     A faburkolatú pincehelyiség már tele van. Mindenki zsibong. A pestiek megvert szomorúsággal búcsúzkodnak. Az igazgató mit sem érezve búcsúztatja az elmenőket. Nincs csók, nincs ölelés. A közönség súlyos vereséget szenvedett. Pedig a közönség türelmes és befogadó volt, mint a lányok estefelé. A közönség illemtudó volt, békés és szófogadó, nem fütyült, nem dobált paradicsomot és hagymát, unalmának nem adott kifejezést, és a polgármester sem hajította fel dühében műlábát a színpadra.
     Az ünneplés tolongássá válik, és mindenki tudja, hogy ez az este ördögi bukás volt: a mosolygó rendező, a keserű igazgató, a kollégák, akik szíves szurkolásra gyűltek össze, és a lemosakodott, fáradt színészek, akik titoktalanok és varázs nélküliek voltak a színpadon. Megint nem ismerték meg a nagy varázslás gyógyító erejét, fáradtak, mint amilyen a gyümölcstelen és fénytelen közösülés után lesz az ember. Nem gyógyultak, nem gyógyítottak. Pedig egy okos ember okos szavait hallottuk, aki már messze, mint kora, messze, mint idegen földje, amelyben nyugszik. Az emberség nagy forró kézszorítását ma este sem éreztük. A fiatal akarások kudarcba fulladtak. Nézem a rendezőt, az igazgatót, a színészeket, segédszínészeket. Egyik sem éri el a harminc évet. Vajon tudják-e, hogy Brecht érett gondolatait csak érett fővel lehet befogadni és közölni, elfogadtatni? Eszembe ötlik, hogy a Rómeó és Júliát sem lehet itt kiosztani. Júliák vannak, Rómeó már nincs, és nincs Capulet-Montague család, nincs herceg, nincs Dajka, Barát és Patikárius. Vajon van-e a drámairodalomnak gyerekekre (kamaszokra) írt darabja? Ha pedig nincs, mit lehet itt csinálni. Alighanem egy gyerek-gettóval találkoztunk.
     Ülünk és állunk, és szenvedélyesen vitatkozunk velük, hogy megtermékenyüljenek. De ülnek és állnak és isznak és hallgatnak. Nem a sötétség, nem is a kétségbeesés – a fáradt boldogtalanság üli meg a szemeket. Camus mondja, Camus, a boldogtalan: a művésznek erősnek és boldognak kell lennie, mert ha maga is roskadozik az élet terhei alatt, nem tud segíteni. A művészet pedig a legmagasabb értékű segítség az embernek. A művészet ad erőt az élethez, a harchoz, feleszméléshez, szerelemhez és barátsághoz. A gondolathoz. A győzelemvetéshez a poklon is.
     Ülünk, állunk, beszélgetünk és iszunk, lobogva, kigyúlva: mi ismerjük a sátán elrettentésének titkát. Ismerjük az isteni meleget. A fényt. Világítunk az ivóban. Szavunkat kevesen értik, csak nézzük a sok magányos fiatal lelket, és sajnálkozunk. És megbocsátunk.
     De a színház nem játszótér, és nem kocsma. Valamely isteni vendéglátás színhelye a színház.
     Radó Vilit nézzük, Kecskemét nagyszerű és nagy múltú igazgatóját, aki kigyúlva magyaráz. Segíteni akar, de tehetetlen. Ahogy ősz fejét és régi kedvét nézzük, feltesszük a kérdést, hogy az évek száma teszi-e fiatallá a színházat?
     Fél négy van, mire 900 forintos jegyeinket megszaggatjuk, és a vizenyős ködben Bagóval hazakullogunk. Azért fáj ez a vereség. A vereség nem emel fel, és nem altat el.
     De azért alszunk; napfényes reggelre ébredünk, és tejet, teát, tojást eszünk a miskolciakkal, akik fiatal rendezővel szintén erre az előadásra készülnek.
     A reggeli ehető, a miskolciak kedvesek, már meg is hívnak az előadásra, fogadkoznak, hogy az jó lesz.
     Utunk a tisztítótűzből a mennyországba visz: a Balatonra. Mednyánszky-szép erdők, Ferenczy-szép falvak és Egry József-gyönyörű a Balaton! Szárszón eszünk bámulatos levest. Nagyapám mondta, hogy egy konyha próbája a leves, és egy jó kis levest mindig meg lehet enni. Jó az agynak, ágynak, gyomornak, szívnek. Esszük a levest, és még szomorúságunk felbüfögi a tegnapi estét. De a leves aranysárgája, a répák fehére-narancsa, a tészta olvadékony zamata, a paprika pirosa jószándékkal locsolgatja tegnapi napunk temetővirágait. Ibolyák és rózsák nyílnak bennünk, mikor a rántott csirke és a lengyel sör elébünk mosolyodik.
     A feketét Tihanyban isszuk a Regében, a teraszon, a világ legtündéribb, legbájosabb teraszán. Egyedül vagyunk víz és ég között, a vendégek, őszi magányosok, fáznak, és az olaj kályhához vonzódnak. Megvigasztal a Szépség, és ahogy a tejszínes feketét isszuk, elgondolkodom, hogy az, aki Pannóniában rendez, nem Tihannyal veti össze munkáját? Nem a fákkal, a házakkal, a szépséggel? Füreddel, a hajókkal, Aráccsal? Pestre futkározik a presszókba? A pesti előadásokhoz méri művét? A magasugrás 230-as korszakában 180-ra teszi a mércét. Pedig a fiatalok tudnak még magasat ugrani. Mi már csak a maratoni távolugrásainkat emeljük feljebb, feljebb az ég felé. A nép felé. A szocializmus fényében a Magasság felé.
     A Marina szállóban szállunk meg. Osztályrészünk a hatalmas, füves part, a víz, a szélvédőkosarak, a stégek. Süt a nap, és fürdeni kell. Istenem, hogy simogat a selymes, anyai kéz. A párnás víz. Hogy omlik a homok a lábunk alatt. És úszom a kékítőben, hűsít, imádkozik, susog a víz, zsolozsmázik a nádas. A nem sárguló, gyönyörű nád. Utána megint a nap teríti rám aranypaplanát, és boldogok vagyunk, és üdén felejtünk, és már meg sem bocsájtunk. Fürödjön az a szemüveges gyerek. Mossa meg a lábát, próbálgassa Tihany felé a szárnyát. Mozogni, élni, szeretni, mozogni. És az ember boldog lesz, mint hal a vízben. A színész, a rendező, a színházi ember repülő hal. De kik tanítják a halat repülni?
     Az alkonyban, arccal a tihanyi szigetnek, a Baricskában esszük gyertyafénynél a bográcsgulyást, és locsoljuk a gyomrunkat, kiszáradt torkunkat arácsi selymes borral, és ma már harmadszor vagyunk Krúdy világában boldogok. Nem győzött ma este sem az ördög, a mólón állunk a vitorlások övezte pallón, vitorlások kikötőhelyén. Bagó boldog, szaladgál a fűben, az úton, a vízben. Szeretjük egymást. Ez sem akármilyen színház. A színház a szeretet szerelme. Az emberszeretet szerelme. A Marina ötödik emeletéről belátni az isteni tavat. Fények a tavon. Mécsek az asztalon. Emberek, egyesüljetek!

Feltéve: 2012. mácius 10.


3.
MÁR EGYSZER MEGBUKOTT MŰVÉSZI ELKÉPZELÉSEK

A múltban már egyszer bukásra ítélt ú. n. művészi elképzelések
Részletek Herczeg Ferenc Hűvösvölgy című kötetéből

Ezeket az írásokat azért közlöm, mert azt szeretném megmutatni, hogy nincs semmi új a nap alatt, és hogy azt a rengeteg ostobaságot, amit ma színház címen mutogatnak, már évtizedekkel ezelőtt kitalálták egyesek. Amit itt Herczeg Ferenc a 20-as, 30-as évek színészi világáról leír, illetve megkritizál, az napjainkban diadalkorát éli.


1.
„Minden rendezésével némileg önmagát avatja szentté”
(Játszódik kb. 1922-ben)

Reinhardt professzor meghívására Salzburgba autóztunk, hogy megnézzük Hofmannsthal darabjának f6próbáját. A Kollegienkirchében mutatták be a Das Salzburger Grosse Welttheater-t, a szerző, a salzburgi érsek és meghívott vendégek jelenlétében.

Egyébként hálás közönsége vagyok minden komédiás mutatványnak, a cirkuszi bohócokat egyenesen imádom, de a Welttheater súlyosan elkedvetlenített. A darabot templomban mutatják be, a csillagok felé utaló gesztusok pedig nyilvánvalóvá teszik:, hogy ez több kíván lenni, mint egyszerű színdarab. Pedig hát Romeo és Júlia, Hamlet vagy a Szentivánéji álom beérik: azzal, hogy egyszerű komédiák.

Reinhardt rendezése megadta a Welttheater-nak a kegyelemdöfést. Ez a nagy művész, akinek a zsenialitásához nem férhet szó, ma már a színpadon nem a művészetet keresi, hanem önmagát. A színészek nem egyéniségek, csupán cimbalomhúrok, melyeken a maga nótáját pengeti. Ő mind mélyebben beleásta magát a színpadi hatás titkaiba, míg végül kilyukadt a hegy túlsó oldalán, ahol a katolikus egyház emelkedik. Amióta megismerte az egyház nagyszerű művészi hatásait, megutálta a színpad vászonpompáját, és azóta minden színpadi alkotása áhítatosan stilizált.
     Amit kihoz, az inkább vecsernye, mint komédia. Minden rendezésével némileg szentté avatja önmagát. Ami persze sok embernek, vagy pontosabban: sok újságírónak igen tetszik. A salzburgi sznobok szakszervezete ezúttal is rekedtre hozsannázta magát.


2.
„Nem gépekre, hanem művészi játékra van szükség”
(1936.)

1936. október havában Rómába kellett utaznom. A Reale Accademia d’Italia október nyolcadikára hívta egybe a Convegno Voltát, melynek meghívott külföldi tagjai között az én nevem is szerepelt. Az ilyenféle Convegnókat Alessandro Volta alapítványának költségeire szokták rendezni, egyes kulturális kérdések céljából. Ezúttal a megjelölt téma: il teatro drammatico.

Szenvedélyes vita csak egy ülésen kerekedett, a német Gropius és az orosz Tairov közt. Meglepő volt a vita éles hangja, amit maga a tárgy nem okolt meg. Gropius részletesen ismertette az ő reformszínházát, melyet ő „totális színpadnak” nevezett. Az egész csupa gépezet: furfangos masinák emelik, süllyesztik, forgatják a színpadot, sőt a nézőtér üléssorait is, úgyhogy amfiteátrum lesz belőle. Rajzokkal és plasztikus mintákkal magyarázta elgondolásait.
     A kérdéshez hozzászólott Tairov, szerinte nem gépekre, hanem művészi játékra van szükség; a gép a dráma tagadása; Gropius olyan téren keresi a jövő színpadát, ahol semmi dolga a művészetnek.

Gropius másnap visszatért a vita tárgyára. Igen elmésen érvelt, de ha az orosz félvállról beszélt, akkor a német lóhátról. Hogy ő nem képes megérteni azt a hisztérikus iszonyt a géptől. Némelyek, különösen orosz emberek, úgy viselkednek a géppel szemben, amit meghódítani képtelenek, mint a boldogtalan szerelmesek. Hiszen az antik művészet deus ex machinája nem volt egyéb, mint a színpadi technika kezdete. Minden egészséges nép örül új találmányainak, és játszik velök. Nem merném eldönteni, melyikük maradt felül a mérkőzésnél, bizonyos azonban, hogy két kiváló koponya került szembe egymással.

Adatok:
     Walter Gropius (1883-1969), a Bauhaus nevű modern építészeti iskola megalapítója és vezetője, akit Erwin Piscator (1893-1966), a német politikai színház reprezentatív alkotója, a marxista drámai színházi irányzat képviselője, 1927-ben kért fel egy elveinek megfelelő korszerű színház megtervezésére.
     Alekszandr Jakovlevics Tajrov – vagy Tairov – (1885-1950) eleinte az orosz szecesszió egyik vezető személyisége, majd később szakít korábbi felfogásával, és olyan színházat akar, melyben a színészek „egyedül uralkodnak a színpadon”. Saját színházában, a moszkvai Kamara Színházban az „avantgardista festészet olvasztótégelyét” foglalkoztatja. „»Szintetikus színházában« a színház minden elemét szerves egységbe igyekezett olvasztani.” Színházát – mellyel az 1917-es forradalom után is többször szerepelt Nyugaton – a hatalom csak halála előtt egy évvel, 1949-ben záratja be.


4.
A MŰVÉSZET, A MŰVELTSÉG LEGYŐZHETETLENNÉ TEHETI A NÉPET

A magyar művészeti élet egészében talán, de a színházművészetben minden bizonnyal Bessenyei Ferenc volt az utolsó művész, aki hitt a művészet emberformáló képességében, és egyedül ezt tartotta a művészet céljának, értelmének. Hogy ez nem az ő különcködése, öncélú „őrjöngése” volt, hanem a történelem legjobbjainak ars poeticája, annak bizonyítására szolgál a következő két írás. Az elsőt Herczeg Ferenc írta Beöthy Zsolt halálakor, a másodikat Benedek András Somlay Arturról.


1.
„Hitt az irodalom nemzetépítő hivatásában”
Írta: Herczeg Ferenc
Beöthy Zsolt halálára – 1922.

Megfogadtam ugyan, hogy nem fogom olvasóim kedvét a halottaim búcsúztatásával rontani, hiszen egy idő óta a kedves embereim valósággal sort állanak Charon révpartja előtt – de Beöthy Zsolttal kivételt teszek. Ó mindenképpen kivételes ember volt, és ha valakitől, úgy tőlem várhatja el, hogy istenhozzádot intsek neki az Acheron innenső partjáról.

1922. április 19-én vonult be a nagy magyar szellemek csillaghonába. Kultúrmagyar volt, a szó kazinczyferences értelmében: a hazája és az irodalom szinte vallásos szeretetében kereste életének tartalmát. Hitt az irodalom nemzetépítő hivatásában, és meg volt róla győződve, hogy a nyomtatott betű naggyá teheti az országot, a műveltség legyőzhetetlenné a népet.

Mint Greguss Ágost tanszékének örököse és mint nagy tekintélyű műbíráló felelősnek érezte magát a nemzeti irodalomért, akár a számadó juhász a nyájáért, és büszke volt minden magyar sikerre. Gyönyörűnek találom, hogy ősz fejjel is megőrizte a lelkes olvasó fogékonyságát, és akárhányszor megesett, hogy egy-egy költői műre elragadott levél formájában adott visszhangot. A költővel szemben mindvégig hálás olvasó maradt, akár a régi magyar idők vidéki előfizetője.

Adatok:
     Beöthy Zsolt (1848-1922) író, irodalomtörténész, esztéta, kritikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a budapesti tudományegyetem tanára.


2.
A művésznek példát kell adnia
Írta: Benedek András
Tanulmány Somlay Arturról

Részlet a Színházi műhelytitkok, 1985-ben a Magvető Kiadónál megjelent kötetének Egy kor foglalata és rövid krónikája (Színészek) című fejezetének Az utolsó európai bölény, SOMLAY ARTUR című tanulmányából.


Az utolsó időkben egy búcsúlevélben írta ezeket a sorokat: „Ha nem remélném, ha nem hinném, hogy az Ember mégiscsak észre tér és a most felnövő nemzedéknek könnyebb lesz elviselni a földi létet, kivégezném gyermekeimet, akiket én kényszerítettem e világra, és önkezemmel vetnék véget életemnek.”

Mi értelme akkor az életnek, művészetnek, az ő művészetének, ha nem lehet jobbá tenni az embert? Épp azért csalódott annyiszor és oly fájdalmasan, mert mélységesen hitt a művészet lélekformáló, embernevelő erejében. A művészet az emberről szól, és az emberért van. Azért érdemes az emberi nagyságot és az emberi gazságot ábrázolni, hogy a művész példát adjon, nemeset vagy elrettentőt, és tanítson, neveljen.

Feltéve: 2012. június 1.


a lap feldolgozás alatt ... folytatása hamarosan következik

VISSZA         TOVÁBB


     ÉLETE           PÁLYÁJA          SZÍNHÁZ           KEZDŐLAP         FILM-TV           KÉPGALÉRIA