BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

ÉLETE
Hódmezővásárhely, 1919. február 10. – Lajosmizse, 2004. december 27.


– Feri, te tudod magadról, hogy zseni vagy?
– Ha zseni alatt azt az embert értjük, aki többet tud, többet érez, több titkot ért ebből a világból, akkor igen.
– Nem az a zseni, akinek a legjobb kifejezőeszközei vannak? Nem lehet olyan, hogy valaki sokat tud, de ügyetlen ennek felmutatásában? Például Szent Pál apostol, aki egyike azoknak, akik a világtörténelmet, az emberek gondolkodását a legmélyrehatóbban befolyásolta, nagyon rossz előadó volt. Hallgatósága sokszor kicsúfolta, ami bántotta is.
– Lehet, de beszéd helyett megírta a leveleit. Akik valóban többet tudnak, mint mások, azoknak csak a saját kifejezőeszközüket kell megtalálniuk. Akik ismerik a titkokat, azok vagy leírják vagy lefestik vagy lekottázzák. A zseniséghez az is hozzátartozik, hogy a bennünk levő értéket ki kell adnunk magunkból, a világot meg kell ismertessük azzal a többlettel, ami a sajátunk. A színész estéről estére valamilyen szerepen keresztül hozza világra, érvényesíti ezt a tudást. Akinek csak a gesztusai feltűnőek vagy hatásosak, de valójában nincs mit közölnie, nem zseni, hanem kókler. Ez pedig előbb vagy utóbb lelepleződik. Én soha nem gondolkodtam azon, hogy zseni vagy nem zseni. Csak abban voltam bizonyos, hogy többet tudok, mint a többiek.
– Mióta érezted, hogy többet tudsz, mint mások?


– Kezdettől fogva.
– De hiszen kóristaként kezdted!
– Ahogy beléptem a színházba, igen, már kórista-ként tudtam, hogy jobb vagyok, többet tudok, mint mások, amit csinálok, tisztábban teszem. Mert nagyon odafigyeltem erre. Nagyon akartam tudni ezt a világot. Mert ahonnan jöttem, ott nem lehetett a világot megismerni. Ahova pedig bementem, a színházba, ott ki volt tárva a világ. És ezt nekem meg kellett ismernem, ebben nekem részt kellett vennem, ezt nekem működtetnem kellett. Nem egyszerűen csak voltam benne, hanem végiggondoltam és végig-gondoltattam másokkal is. És odafigyeltem, hogy akikkel végiggondoltatom, azok ugyanazt tudják az ismeretekkel kezdeni, mint én. És ha képes voltam felhívni a figyelmüket, akkor ők tovább tudták vinni ezeket a gondolatokat.
– Veled született ez az adottság, vagy szerezted?
– Egyszerűen velem született. Az a környezet, amelyben felnőttem, nem adott módot arra, hogy ilyen kérdéseken törjem a fejem. De már az iskolában is különb voltam. Mindig én voltam a „vigyázó”. Ha valamelyik tanár nem ért rá, én feleltettem a többieket, és én vigyáztam, ki mit válaszol. Már akkor is kiválasztottak. És az élet is kiválasztott. Én pedig megfeleltem ennek a kihívásnak.

(részlet B. Élthes Eszter Férjem, a Komédiás című könyvéből)


Gyerekkor     1940-1944     1944-1950     1950-1963     1963-1970     1970-1987     1987-től     Megemlékezések

GYEREKKOR
Bessenyei Ferenc 1919. február 10-én született Hódmezővásárhelyen, az általa elmondottaktól eltérően nem a Pál, hanem a Fűzfa utca 6. szám alatt. A város szélén álló kis ház, amelyben meglátta a napvilágot, egy-két helyiséggel kibővítve még ma is áll. Feri emlékeiben azért él a Pál utca 63-ös ház szülőházként, mert születése után alig pár hónapra a család, az apa (akit szintén Ferencnek hívtak), az igen fiatal anya, Boros Lidia és a kis Ferenc Sándor ide költöztek át a nagyszülőkhöz, akik gazdag marhakereskedők voltak, amíg a romániai száj- és körömfájás tönkre nem tette őket. A család feje Boros nagyanya volt.
Bár Ferencnek négy testvére született (Zoltán, Ottó, Dezső, István), ők mind később jöttek, így a kis Ferkó mindörökre édesanyja kedvence maradt. („Öten voltak testvérek, nehezen jöttek ki egymással. Ő volt a legidősebb, sok baja volt a kisebbekkel. Az élet szanaszét szórta őket” – nyilatkozza majd 1997-ben a rádió Éjfél után című műsorában a szintén hódmezővásárhelyi születésű Szabó Évának.) Mint sokáig egyetlen gyermeket, nagyon féltették, de Feri jócskán adott is okot aggodalomra, mert nagyhasú, meztelen kisgyermekként gyakran „ment világgá”. Alvóhelye a nagy komód fiókjában volt, ide menekült sokáig nemcsak a szülői, hanem a valóságos, természeti vihar elöl is.
Feri emlékeiben ebből az időből legélénkebben édesanyja „varrodája” élt. Sokszor kilenc-tíz lány is dolgozott náluk, hímeztek, varrtak, a kész munkákat a kis Ferenc, mindannyiuk féltett kincse szállította a megrendelőknek. Játszani a Cigányér-parton játszott a környékbeli fiúkkal, akik közül, ahogy sokszor mesélte, egy-kettő minden évben belefulladt a vízbe, vagy fürdőzés, vagy korcsolyázás közben. Játékait édesapja fabrikálta, többek között egy szánkót is, amit kutyájuk húzott a kis Fecóval. Feri nagyon szeretett focizni, hamar őt nevezték ki kapusnak. Fecó, Feci becenevét a hódmezővásárhelyi szurkolóktól kapta, akik azonban csak akkor szólították így, ha meg voltak elégedve védeseivel.
Gyerekkorában sokat ministrált, még az ádventi hajnali, úgynevezett roráte miséken is. Édesanyját, aki református volt, ő „térítette” meg, vezette vissza a katolikus Egyház kebelébe, hangoztatta büszkén számtalanszor. Érdekes, hogy „művészi” pályája is a katolikus körből indult el.
Fiatalon súlyos melléküreg-gyulladáson esett át, emiatt kórházi kezelésre is szorult. Ez a betegség, illetve az ebből származó krónikus orrnyálka-gyulladás egész életében végig kisérte. Több orr-polip operáción is átesett, és orr-spray használata nélkül még aludni sem tudott soha többé - azaz csak 81 éves koráig, amikor is ez a több, mint 60 éve fennálló kellemetlen tünet homeopátiás kezeléssel két, írd és mondd két, hét alatt véglegesen eltünt.

Alig volt tizenhat éves, amikor édesapja önkezével véget vetett életének. Ez a tragédia, amelyet egész borzalmával közelről kellett végigélnie, egész életére rányomta bélyegét. De a fiatal fiú nemcsak apját vesztette el, hiszen mint legidősebb testvérnek, egycsapásra családfenntartóvá, jóval fiatalabb öccsének gyámjává kellett válnia.

Minderről Deák Attilának Feri így számolt be:

részlet Deák Attila Bessenyei Ferenc című könyvéből:

1919. február 10-én Hódmezővásárhelyen, a városszéli Pál utcában, közel a híres Kincsestemetőhöz láttam meg a napvilágot. Egy valaha gazdag kereskedőkből álló, de születésem idejére - mintha csak kiszámították volna - teljesen elszegényedett, társadalom alatti családba születtem. Az élet pereméről indultam az emberek közé. Apám „bótos” kereskedősegéd volt (polihisztor is, mert mindenhez értett és mindent kibírt), anyám egykor nagyon gazdag állattenyésztő, állatkereskedő „kupec” családból származott. Apám, a bótoslegény, tizenhat éves korában ellopta. ...

Az életben maradáshoz a makacsságot, azt hiszem, innen oroztam el. Mert azt éreztem: győznöm kell minden nap, mert ha nem, nincs rám szükség.

Hogy kezdődött? Hiszen, ha erre olyan könnyű volna válaszolni. Úgy szokott lenni, hogy valaki már gyerekkorában a padláson, meg a fészerben a többi pajtásával színházat játszott. Én nem. Vagy egy másik történetben csak azért lett valaki színész, mert a családja ellenezte. Engem ugyan nem tiltott, igaz, hogy nem is biztatott senki. Szegény anyám csak azon aggódott, hogy föl ne gyújtsam a házat, bánta is ő a többit. Egy-egy félszavából néha kivettem, hogy nagyon büszke volna rám, ha lenne belőlem valami vagy valaki. De ezt inkább csak a csodától várta, mert hiszen gyakorlatilag alig tehetett értem valamit a szűnni nem akaró tanácsain kívül, amiket persze – mint minden gyerek – én is elengedtem a fülem mellett. Mégsem volt teljesen hatástalan a sokszor elmondott intelem. Ezt onnan gondolom, hogy ha valamit csináltam, azt jobban akartam csinálni, mint más.
Azt például biztosan tudom, hogy a legnagyobb és a legszebb csillagsárkányom nekem volt az egész hódmezővásárhelyi Tabánban. Nem volt nehéz, mert az apám bótos volt. Sárkánypapír és sárkánymadzag volt elég. Csodálatos élvezetet jelentett felengedni nagyon magasra, majd elvágni a madzagot, futni utána, keresni és keresni. Közben a hatalmas papírsárkány igazi mesebeli sárkánnyá vált, és csodálatos dolgokat művelt a levegőben. Aztán ott voltak az izgalmas vadászkalandok. Legtöbbször sikerült is egy-egy rókavadászatból, ürgeöntésből vagy madártojás-szedésből győztesen kikerülni, és ha netán a fiúpajtásaimat az általam „elkövetett” vagy elvégzett dolog minősége nem tudta volna meggyőzni, úgy akkor „parlamentáris” vita következett, melynek vége irgalmatlan verekedés lett. S miután a helyi Tabánban, a Pál utcában kevés volt a hozzám hasonló vasgyúró, rendszerint nekem lett „igazam”. De azért ezek a győzelmek nem tettek elbizakodottá, és igyekeztem minőségi különbségeket tenni a dolgok között. Pontosan tudtam már akkor is, mikor vagyok igazságtalan. ...

Már nagyobbacska gyerek voltam, amikor Vásárhelyre jött a Zoo cirkusz. Óriási hatást tett rám, teljesen felkavart. De itt is inkább az állatszelídítés izgatott. Szerettem volna tudni, hogy mi az a különleges erő, amellyel az állatszelídítő rendelkezik. Szerettem az olyan könyveket is, amelyek hasonló dologról szóltak. Képes voltam éjjel-nappal tanulmányozni őket. Mikor már azt hittem, mindent tudok, oroszlán után kellett néznünk. Pajtásaimmal tűvé tettük az egész körtöltést egy oroszlánért, de nem találtunk sehol. Maradt a kutya. Rininek hívták, szépen fejlett farkaskutya volt. Mi persze csak a „farkast” láttuk benne és nem a kutyát. Elég sokáig engedelmesen játszott velünk. Hogy mélységesen lenézett bennünket, az látszott rajta. Azt mondhatta magában „hadd játszanak ezek a kölykök”. Persze, ő sem unatkozott, és nem is járt rosszul. Enni is gyakrabban kapott, mert hiszen ez benne volt a „módszerben”. Sajnos a módszerben a fenyítés is szerepelt mint pedagógiai segédeszköz. Hát ez már nem tetszett neki. Aztán egy szép napon úgy megkritizálta a módszeremet, hogy itt-ott maradt rajtam ruha. Mégiscsak volt benne valami a farkas büszkeségéből. Azért sebeim gyógyulásával a cirkuszért való rajongásom nem múlt el. ...

Szerettem tanulni, az iskolát nagyon tiszteltem. Mindent szívesen és lelkesen fogadtam be. A cserkész-, majd leventezenekarban több hangszeren is játszottam. Tagja voltam a Belvárosi Énekkarnak, hegedültem. Persze, gyakorlati dolgokkal is kellett volna foglalkoznom. Különböző mesterségeket tanultam, voltam kertész, cípőfelsőrész-készítő, szabó. ...

Mindezt csak azért mondom, mert van, aki már a bölcsődében tudatosan színházat játszott. Az én játékaim a mindennapi gyerek játékai voltak. Talán ami mégis megkülönböztetett: a lázas keresés, a túlfűtöttség. Szerintem ez a lázas keresés – ami az egész gyermekkoromat jellemzi – a különböző szerepek tudat alatti átélése lehetett. A legkisebb dolgokból is hatalmas tragédiákat csináltam: Egy-egy elhamarkodottnak vélt anyai pofontól világgá mentem. Az iskolában egy igazságtalanul tett megjegyzés a legvégzetesebb állapotba tudott keríteni. Pedig mindent megtettem, hogy engem okkal ne bánthasson senki. Emlékszem: a latin prepozíciókat, konjugációkat úgy fújtam Szatmári tanár úrnak, mint a miatyánkot. Bangha tanár úr tornaóráin senki sem tudta úgy végezni a gyakorlatokat, mint én. Ennek ellenére néha hozzám vágta a csettegtetőt, mert a kézilabda-mérkőzésen valamelyik szabályt nem tiszteltem eléggé.

Soha nem a magam reális életét éltem. Mindig elvonatkoztattam magam a valódi szituációktól, és minden igazságtalanságért egy király bántódott meg bennem. Minden hősies vagy tiszta dolog azonnal magával ragadott.
A könyv akkoriban nem volt divat mifelénk, éppen ezért óriási élményt jelentett számomra. Mindig a könyv szelleme szerint próbáltam élni. Egyszer Tóth Tihamér Tiszta férfiúság című könyve került a kezembe, és attól kezdve teljesen szerzetesi életet éltem. Büszke voltam rá, hogy azt se tudom, merre van a tánciskola. Ebből kifolyólag azóta sem tudok táncolni. Majd később egy könyvet olvastam Paganini életéről. Csodálatos és titokzatos életregény volt. Olyanok voltak benne, hogy a temetőbe járt gyakorolni, és a sátánnal cimborált. Ma már tudom, hogy semmi sátán nem volt a dologban, csak módszeresen gyakorolt. De ettől a példától áthatva én évekig éjjel-nappal hegedültem. Szabó János bácsi, a mesterem is mindig azt mondta, hogy ebből az életből fiam nem lehet másképp kikerülni, csak ha valami rendkívülit csinálsz, hát gyakorolj! ...

Bár gyermekkorunk legszebb tartózkodási helyét, a népkerti Műszínkör faépületét lebontották, mindig némi megilletődéssel megyek el a tér mellett, hiszen itt szorongtunk, ebben a csodavilágban, a kakasülőn, az állóhelyen, és figyeltük a színészeket. Mindent, mindent megnéztünk. Amikor a Cigányprímás című operett főhőse, a kedves, öreg Józsi bácsi a színpadon szomorúan, rezignáltan elbúcsúzott a hegedűjétől, én úgy beleborzongtam, hogy attól kezdve még szorgalmasabban hegedültem.

Volt ott egy katolikus ifjúsági liga, afféle önképzőkör, amit a papok vezettek. Egy Vásárhelyi nevű pap tartotta az előadásokat, aki nagyszerű ember volt. Játszottuk A vén gazembert, én voltam a címszereplő, mert nekem volt a legmélyebb hangom. Szép előadás volt. Azért lehetett ilyen ez a kör, mert óriási igény volt a kultúrára. A nézőtér mindig zsúfolt volt, állva néztük az előadásokat, mindenkit láttunk, akik később már partnerek lettek. Emlékszem: Fónay Márta, Madarász Laci, Rajz Jancsika – nagyszerűbbnél nagyszerűbb emberek, akik olyan tisztán és szeretettel csinálták a színházat.

Sráckoromban egy zenekarnak is tagja voltam. A cserkészzenekarból lett leventezenekarnak: Szabó bácsi volt a karmestere. Mindenki tanult valamilyen hangszeren, én akkor az összes fúvóhangszeren játszottam. Ezek olyan nagyszerű élmények. Végül is minden a színház felé terelt. Akkor fontos volt, hogy mindenki jól csinálja a dolgát, ellenkező esetben kifütyülték, kirúgták, abba kellett hagyni, nem volt mentség. Mentség, mint azóta van, ma mindenki mindent csinálhat egzisztenciális veszély nélkül.

Az iskolánk (ma a Hódiköt otthona) a templom mellett volt, innen jártunk hajnali misére, ahol sokat ministráltam. Amikor már énekeltünk, én már szólót is énekeltem. Tóth Lajos karnagy úr nagyon szép feladatokat bízott rám, ez azért volt különösen felejthetetlen, mert a kórusban a másik oldalon a lányok álltak. S az a nap már jó volt, ha sikerült elkapni egy-egy éneklő lány tekintetét.
Ez a kórus később is döntő szerepet játszott az életemben. Itt tanultam meg kottát olvasni, s itt ismertem meg a legszebb vegyeskari műveket, Orlande de Lassus, Haydn, Kodály, Bárdos, Palestrina kórusműveit. Mindez persze csak gyermekéletemet tette színessé, gazdaggá: igényt támasztott bennem, s egy más világba engedett bekukucskálni. De nem nyitott meg semmilyen ajtót. Jogot, lehetőséget sem adott többet, mint ami ennek a kórusnak volt.

16 éves lehettem, amikor az öntudatlan keresgélésnek hirtelen vége szakadt. Váratlanul meghalt az apám. Itt ért véget a gyermekkorom, a játék, az álmodozás. Át kellett vennem a család gondjait. A színház ekkor mint kenyérkereseti lehetőség is jelentkezett az életemben. A szegedi társulat éppen Hódmezővásárhelyen ütötte fel nyári állomáshelyét. Új világba kerültem, sajátos társadalmi és erkölcsi törvények közé! És rögtön úgy éreztem, hogy hazaérkeztem! A Pál utcai füves árokpart, a körtöltés, a Kincsestemető, az Agyag utcai iskola hirtelen mintha a múltba tűntek volna.


TOVÁBB


     PÁLYÁJA         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA