BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

ÉLETE
Hódmezővásárhely, 1919. február 10. – Lajosmizse, 2004. december 27.

Gyerekkor     1940-1944     1944-1950     1950-1963     1963-1970     1970-1987     1987-től     Megemlékezések

BUDAPEST
1963-1970

AZ IDŐSZAK TÖBBI OLDALA
GALÉRIA           ÚJSÁGCIKKEK           PÁLYÁJA

Ezen oldal bevezetőjeként szükséges még egyszer leszögezni, hogy e honlapnak nem a Bessenyei Ferenc magánéletében való „turkálás”, hanem a művész pályájának minél autentikusabb, részletesebb feltárása, bemutatása a célja; ezért van a súlypont az ezeket tárgyaló oldalakon. Magánéletével csak annyit foglalkozik, amely személyiségének és mindenekelőtt pályájának, művészetének jobb megértéséhez szükséges és elengedhetetlen.
     Hogy a most következő oldalon mégis az eddigieknél több magánéleti adat szerepel, annak több oka is van. Az első kettő praktikus: Az itt – is – közölt magánéleti részleteket annak idején – és ahol Bessenyei Ferenc szóba kerül, még ma is (például különböző internetes fórumokon) – az egész ország tárgyalta, ismerte, tehát ezek nem itt hangzanak el először. Sőt, többségük a 2001-ben megjelent és színházi szakemberek által írt, tehát „szakmai” besorolású Bessenyei című könyvből valók.
     A második gyakorlati ok éppen az elsőből következik: ha már terjednek és megjelennek ezek a történetek, szükséges, hogy azok végre korrigálva legyenek, hogy ne a kétes értékű mende-mondák, hanem a megkérdőjelezhetetlen levéltári dokumentumok alapján váljanak ismertté.

De e kettőnél sokkal fontosabb a harmadik, éppen e honlap célját szolgáló ok: Bessenyei Ferenc pályája a Nemzeti Színházba való 1967-es visszatérésekor – életében először komoly válságba kerül.
Ugyanis Bessenyei Ferenc pályája:
     – 1945 elején, amikor elbocsátották a Nemzetiből,
     – 1956-ban, amikor mint a Forradalmi Bizottság elnökét a régi-új hatalom felelősségre vonta,
     – 1958-ban, amikor az igazi megtorlások beindultak
csak megbicsaklott, de nem tört meg.

De ez a csodálatos pálya 1967-ben, éppen mikor egy újabb csúcson van, Az áruló, a nagy filmjeinek egyértelmű, átütő sikere (és a művelődésügyi miniszterhelyettes lányától való elválása) után alig pár hónappal, mégis megtörik. Bessenyei Ferenc 1967-től a Nemzeti Színházban soha többé nem foglalja el azt a helyet, amit megérdemel, amit 1950-tól kiharcolt magának, és amit a szakma és ő is megszokott. Erre nem adnak magyarázatot a későbbi események – éppen, mert azokat ekkor még sejteni sem lehetett. Még előtte vagyunk az 1968-as európai kultúrforradalomnak, melynek hatásai Magyarországra úgyis csak később jutnak el, még előtte vagyunk az 1973-as Madách színházbeli Othellónak, még előtte vagyunk a magyar színházakban is egyre nagyobb tért nyerő „hőstelenítő” törekvéseknek, ízlés-váltásnak. És Bessenyei Ferencet igazi „anyaszínháza” mégis kelletlenül, nyűgként fogadja. Ami a legfeltűnőbb, hogy egyetlen rendező sem akar vele dolgozni, hogy Major miért nem, az már ismert, de évekig Marton, Both és Egri, vagyis a színház vezetői sem dolgoznak vele együtt. Még a Németh László 1968 novemberében bemutatott, az egész ország közvéleményét felzaklató, Bessenyei Ferencnek pedig megint óriási sikert hozó Széchenyi rendezését is a segédrendezői státuszban levő Bodnár Sándorra bízzák.

Megkerülhetetlen tehát a kérdés: miért történt mindez? Ismerve a művészek hiúságát és érzékenységét, nem hiszem, hogy túlzott az a feltételezés, miszerint egyetlen színház vezetősége sem örül annak (és ezt érzékelteti is, éppen az itt tárgyalt módon), ha olyan kijelentések hangzanak el róluk a sajtóban és nyilván más helyeken is, mint amiket ebben az időben Bessenyei Ferenc párja nyilatkozott. A filmgyár pedig nem is titkolja véleményét, döntését a kártérítési ügy miatt: aki feljelenti őket, annak számolnia kell azzal, hogy többet egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán foglalkoztatják. Bessenyei Ferenc mindig kiállt élettársai mellett: így volt ez Váradi Hédinél, így van ez most és így lesz majd negyedik feleségénél is.
     Egy művész pályáját vizsgáló és közzétevő személynek nem csak az a feladata, hogy a szürke adatokat közölje, hanem az is, hogy a történések miértjére megkeresse a választ. És ha a hivatalos dokumentumokban talál ilyeneket, akkor ezeket közzétegye. Tehát a Bessenyei Ferenc életének ezen időszakát tárgyaló itt következő oldalt, mindezen tények ismeretében, a pályájára gyakorolt hatások fényében kell értékelni, olvasni.


Bessenyei Ferenc 1962 végén, csaknem 12 éves együttélés után egy új kapcsolat kedvéért szakít második feleségével, Váradi Hédivel. Az újabb szerelem tárgya a 20. életévét alig betöltött, ezidőben éppen Miskolcon színésznősködő Lugossy Zsuzsa, akit másfél hónappal azután, hogy a Hédivel kötött házasságát hivatalosan is felbontják, feleségül vesz. Az esküvőre az akkori Ságvári Endre tér 1. (Kossuth Lajos tér 9.) alatti II. számú központi házasságkötő teremben kerül sor 1963. április hó 28-án fél 12 órakor (tehát ekkor már a személyi igazolványa szerint is a Kálmán utcában van a lakóhelye). Feri házassági tanúja, barátja és kollégája, Kállai Ferenc, feleségéé annak bátyja, Lugossy László. Lugossy Zsuzsa ekkor már rendezőasszistensként szerepel a házassági anyakönyvi kivonatban.
     Feri Hédivel nagyon jól élt együtt; az e tényt megkérdőjelező, de szakításuk után keletkezett mendemondák alapja valószínűleg abból ered, hogy egyrészt gyakran jártak külön társaságba, és hogy elválásuk nem egészen „zökkenőmentesen” zajlott le. Nem sokkal e kicsit zajos események után, 1963 nyarán Szinetár Miklós rendező jóvoltából mégis összejött és kiválóan játszott, dolgozott együtt az elmúlt 12 év minden szereplője: Szegeden ugyanis bemutatták a Szentivánéji álmot, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván és Váradi Hédi főszereplésével, és – a tradíciónak megfelelően – mindezen művészek új élettársainak jelenlétében. Ez a pikáns részlet jól illusztrálja, milyen „furcsa” emberek is a színészek, mennyire a hivatásuk, a játék foglalja el az első helyet életükben, és bármilyen ellentétek is feszülnek közöttük civilben, a színpadon, a filmvásznon, a játékuk alatt mindebből semmi nem derül ki.

De Ferivel ezekben a hónapokban nemcsak a civil életében, hanem a pályáján is döntő változások történtek: 1963 őszétől a Madách Színházba ment át. E lépésének – amelyet a 80-as évek végén élete legnagyobb hibájának nevezett – előzményei még 1956-ra nyúlnak vissza. Mint az 1956-os eseményeket tárgyaló oldalon kiderült, Ferinek a hatalom se az 56-os tevékenységét, se az 56-tól 58-ig tartó szereplését nem bocsátotta meg soha. Az a szilencium, amire ezek miatt ítélték, nagyon nehezen volt elviselhető a számára.
     Az emberben jogosan merül fel a kérdés: egyáltalában hogyan bírta ki ezt a helyzetet? Ha meggondoljuk, hogy 1957-ig éjjel-nappal dolgozott, hogy hét évig ő volt nemcsak a Nemzeti, de talán az ország legfoglalkoztatottabb színésze, olyan művész, akinek minden szerepét a legnagyobb érdeklődés kísérte, aki szinte csak olyan előadásokban vett részt, melyek nemcsak saját színházát, de az egész szakmát, sőt az ország közvéleményét is megmozgatták, még elképzelni is nehéz, mivel töltötte 1957-től idejét, amikor egyre kevesebb előadást játszott és se új darabot próbálnia, se a színházon kívül dolgoznia nem volt szabad. Saját maga a „Férjem, a Komédiás” című könyvben így vall (5. részlet) az 1957 előtti időkről: „Állandóan benne voltam a legnagyobb előadásokban. Én vezettem, én fogalmaztam ezeket. És annyira belemerültem a munkámba, olyan sokat dolgoztam, hogy nem volt időm elmélkedni, pláne nem megfogalmazni ilyeneket, hogy »korszakalkotó vagy sem«. Nem figyeltem erre, dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam.” És e szavakat hallva, el se lehet képzelni, mit élhetett át, amikor az események „nélküle” kezdtek el történni, mert – bár nem ült börtönben – őt teljesen elzárták hivatása gyakorlásától.

Mikor 1960-tól kezdődően először csak lassan, majd egyre gyorsabb tempóban újra elkezd dolgozni, pályáján újabb csapás éri, mégha akkor ezt nem is érzi olyan tragikusnak: meghal Gellért Endre, akit a kortársak egyértelműen az „ő rendezőjének” tartanak. És – ami legalább ugyanekkora baj – az 1962 januárjában bemutatott „Galilei élete” című Brecht darabbal örökre megszűnik Major Tamással való munkakapcsolata. Major leváltása 1962. május 14-én, majd egy „megbízható” minisztériumi tisztviselő, Meruk Vilmos igazgatóvá való kinevezése nem emelte a Nemzeti Színház színészeinek, így Bessenyei Ferencnek a hangulatát sem. Hogy mennyire nem, azt jól érzékelteti egy ekkortájt készült, először 1962. szeptember 29-én, szombaton sugárzott igen népszerű tévéműsor, a Kellér Dezső írta és vezette „Én Ön mit tud”, amelyben a nemzetis művészekből (Bessenyei, Mányai Lajos, Mészáros Ági, Máthé Erzsi, Ungvári László) álló „vokálegyüttestől” produkciójuk végén a konferáló Kellér ironikusan így búcsúzik: A vokálegyüttes létrejöttének apropója, hogy „kifejezésre akarják juttatni azt a bensőséges harmóniát, amelyben a Nemzeti Színház művészei élnek”.

Bár azt követően, hogy 1962 januárjában Majorral elváltak útjaik, és Marton Endre egymás után három darab főszerepét bízta rá – az utolsó Marcus Antonius Shakespeare Julius Caesar-jában, amelynek 1963. május 17-én volt a bemutatója –, Marton és Feri között soha nem alakult ki jó, pláne baráti kapcsolat. Marton – a kortársak elbeszélése szerint – tartott Feritől, mert ő, aki annyira vigyázott renoméjára, sértőnek érezte, hogy nem tud visszavágni Feri esetleges közbevetéseire, megjegyzéseire. Marton Endre nem „haverkodott” a színészekkel, nem vegyült közéjük, és felháborítónak tartotta, hogy például „együtt zuhanyozzanak”. Ebben – is – nagyon különbözött Majortól, aki nem átallott még a SZÚR-okon is fellépni, még igazgatósága idején is. Feri tehát magára maradt, szinte egyik pillanatról a másikra nem volt igazán fontos egyetlen vezetőnek sem, és hiába érezte magát ízig-vérig nemzeti színházas színésznek, hiába figyelmeztette és tartóztatta a kulturális ügyek új teljhatalmú intézője, Aczél György, 1963. augusztus 1-jével átigazolt a Madách Színházba.

Ekkor Lugossy Zsuzsa már a felesége, aki abbahagyja a színésznősködést és a televízió bemondója lesz, majd tanulásba fog. Még mindig a Kálmán utcai garzonban laknak, még a miniszterhelyettes após sem tud nagyobb lakást szerezni a párnak. Ez majd csak 1965 végén sikerül, amikor is átköltöznek a filmgyárral szemben levő Lumumba utca 171. számú ház első emeletére az 1. számú lakásba, abba a házba, ahol akkor két másik híres művész is lakik, az operatőr Illés György és a filmrendező Bán Frigyes – akivel „A császár parancsára”, a „Napfény a jégen” című nagy sikerű filmekben dolgozott együtt. Feri ekkor nevezte el „Papinak” Illés Györgyöt, aki pont Feriék felett lakott a családjával, s akivel megszámlálhatatlan filmben találkoztak, s akit kislánya többnyire e szavakkal üdvözölt: „Papi, szejetsz?” Bár Feri nem sokáig élvezte e két szobás, tágas és világos lakás örömeit – no meg egyik állandó munkahelye, a filmgyár közelségét –, mert alig háromnegyed évvel beköltözésük után már el is ment, valahányszor a későbbi években arra jártunk, mindig rámutatott a házra és boldogon közölte, hogy ő itt is lakott (nem úgy, mint az Aradi utcával).

A hatvanas évtized első felének évei Bessenyei Ferenc számára már megint csaknem olyan mozgalmasak, mint az 50-es évek voltak. Rengeteget filmezik: 1961-ben öt, 1962-ben megint öt, 1965-ben pedig hét filmet – köztük az Egy magyar nábobot és a Fügefalevelet – mutatnak be a közreműködésével. Ezen felül – a rá kivetett kényszerű szünet után – ekkorra már az ő számára is beindul a televíziózás (1963-ban például négy hatalmas tévéfőszereppel). A rádióban is egyre másra készíti a felvételeket, köztük hatalmas főszerepeket, olyanokat, amelyek színpadon örökre vagy ekkor még elkerülték. Egyedül 1963-ban ilyen szerepeket játszott a rádióban: a Vámos László rendezte Lear királyban Leart, a Cserés Miklós dr. rendezte Sámson című Németh László drámában Sámsont, a Major Tamás rendezte Macbeth-ben Macbeth-et (érdekes, itt Major újra vele játszatta a főszerepet, míg a színházban Sinkovits Imrével).

Kiegészítés: 2013. július 15.
1963-ban Zsurzs Éva rendezésében a televízió „Bessenyei Ferenc estje” címmel több mint egy órás összeállítást készített, amit március 24-én, vasárnap 19:55 perces kezdettel sugárzott (lásd a mellékelt fotót). E műfajban valószínűleg ez volt az első ilyen műsor. Az 1950-es évek végén a televízióban sugárzott nemzeti színházi előadásokból egyet sem őrzött meg a televízió. Talán ez adta az ötletet, hogy ebben a műsorban, bár a stúdióban, de eredeti jelmezben, a lehetőségekhez képest eredeti díszletben, az eredeti színészpartnerekkel megörökítsék Feri legnagyobb színházi előadásainak egy-egy részletét.
     A 60 perces műsorból a honlapon megtalálható néhány részlet, négy felvételben. Az első felvétel az Othelloval kezdődik – Desdemona Kohut Magda – majd a két Galileivel – előbb Németh László, majd Brecht darabjaiból, Mányai Lajos, illetve Kállai Ferenc közreműködésével – folytatódik. A másodikban – az előző folytatásaként – Brecht Galilei életéből vett jelenetrészlet, utána egy sanzon (Szépen szól a hegedű), majd O’Neill Hosszú út az éjszakába című darabjának egy részlete látható, itt Kálmán György játssza James Tyrone/Bessenyei idősebbik fiát. A harmadik felvétel az előző részben látott jelenet folytatásával kezdődik, majd ezt követi egy hosszú részlet Csehov Ványa bácsijából, Gózon Gyula, Makláry Zoltán és Mészáros Ági közreműködésével. A negyedik felvétel az est záróakkordjából egy kis részlet. Vidám zenés kettős Mészáros Ágival, melynek a Pygmalion zenés változata címet adták. A felvételek ITT találhatók.

A Madáchban 1963. december 20-án van az első bemutatója: az Ádám Ottó rendezte Danton halálában ő a címszereplő. Ezt követően pedig nemcsak az anyaszínházában, tehát most már a Madáchban, de más színházakban is fellép, a Bartók Gyermekszínpadon, az Irodalmi Színpadon és minden nyáron valamelyik szabadtérin. A Nemzetiben játszott szerepei közül is csak az Antoniust adja le (Bitskey Tibornak, aki érdekes módon egész pályáján végigkísérte, hol szerepbeli legjobb barátjaként – például Egy magyar nábob – , hol legádázabb ellenfeleként – például Dúvad – , hol úgy, hogy Feri szerepét később vagy vele egyidőben ő játszotta – például Ozorai példa), a másik kettőt, Barla-t a Holnap folytatjuk című Dobozy darabban és James Tyrone-t O’Neill Hosszú út az éjszakában című művében egészen a színház felrobbantásáig tovább játssza.
     Sőt, 1964-ben még a Vígszínházban is vendégeskedik. A Várkonyi Zoltán rendezte nagyon híres Amerika Elektrában eredetileg Kiss Ferenc játszotta Ezra Mannon, a családfő szerepét. (Ez is egy furcsa történet: Kiss Ferenc perében a háború után Nagy Adorján színészre bízták a politikai ügyész szerepét. Nagy Adorján halált kért Kiss fejére. 1954-ben, nyolc éves börtönbüntetése letöltése után Kiss Ferenc szülővárosában, Székesfehérvárott egy vágóhídon dolgozott. Nagy Adorján pedig levelet írt Rákosinak, amelyben arra kérte, hogy miután sokakat rehabilitáltak már, engedjék meg Kiss Ferinek is, hogy újra játsszon. Az iratok tanúsága szerint, a hatalom hajlandó is volt, hogy már 1954 őszétől engedélyezze Kiss színpadra lépését, persze szigorúan csak vidéken, de valaminek közbe kellett jönnie, mert Kiss Ferenc végül is csak 1956 elejétől került újra színházhoz. Később Budapesten is több helyen fellépett, ezek közül a legemlékezetesebb éppen e vígszínházi vendégjátéka volt. Éppen az a Várkonyi hívta, aki annak idején Bessenyei Ferencet azért küldte el a Nemzeti Színházból, mert Kiss Ferenc „protezsáltja” volt.)
     Nos, az 1963 tavaszán bemutatott Amerikai Elektrában a tavaszi előadásokon Kiss Feri játszotta Ezra Mannont, majd ősztől Deák Sándor, a színház párttitkára. Ő viszont 1964 márciusában hirtelen megbetegedett, és ekkor Várkonyi Zoltán Ferit kérte meg a beugrásra. Bessenyei Ferenc úgy vette át a szerepet, azaz úgy játszotta el először, 1964. március 12-én Ezra Mannont, hogy másnap a Bartók Színpadon bemutatója volt. Ezután május közepéig játszotta Ezra Mannon szerepét, összesen körülbelül tíz alkalommal. A nagysikerű előadásban Sulyok Mária, Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán voltak a partnerei.

Miközben egyre több helyszínen, számára teljesen új szerepkörben újabb és újabb feladatokat old meg sikeresen, magánéletét tekintve az 1964-es év viszonylag eseménytelenül telik el. 1965-ben azonban újra problémák jelennek meg. Pedig még ez az év is nyugodt családi élettel kezdődik: Feri még a kétéves házassági évfordulójukat sem felejti el, sokat járnak társaságba, gyakran utazik feleségével Hódmezővásárhelyre, szülővárosába a rokon Petrik család ott maradt tagjaihoz (Szabó Misihez és családjához) és Egerbe régi barátokhoz. 1965-ben június 27-től – Bessenyei Ferenctől szokatlan módon – két és fél hetet töltenek a Balatonon, amelyről még a sajtó is képet közöl, majd július 15-én barátokkal (Kazimir Károllyal és feleségével) Olaszországba utaznak, ahonnan július 27-én érkeznek vissza, hogy másnap már Szegedre induljon, ahol 31-én a Vámos László rendezte Az ember tragédiájában lép színpadra hat szerepben.

Erről az eseményről és az ezt követő időszakról álljon itt elsőként Huszti Péter színes beszámolója, aki ekkor, Szegeden ismerte meg Ferit: „Harmadéves voltam, amikor Vámos László azt a híres Az ember tragédiáját rendezte Szegeden. Ez egy nagy előadás volt, amelyben Ruttkai volt Éva, Nagy Attila Ádám, Gábor Miklós Lucifer és Bessenyei az Úr és Péter apostol, meg hát minden ilyen nagy figura (összesen hat szerep volt az övé ebben a Tragédiában: az Úr, Péter apostol, az Agg eretnek, Rudolf császár, Lovel, Michelangelo). Ő természetesen ezeket a szerepeket már tudta, azért nem jött le a próbák kezdetére (megj.: valójában azért, mert Olaszországban volt). De a többi főszereplő ott volt, mert ők mind most játszották először a Tragédiát. És Vámos Laci, aki nekem beszéd-tanárom volt, engem küldött fel a toronyba, hogy az Úr hangjában helyettesítsem Bessenyeit, de úgy, hogy Gábor Miklós rendesen válaszolt. Tehát Vámos, aki szerintem el is felejtette, hogy én csak helyettesítek, engem is instruált. Én csak ott álltam, és ömlött rólam a víz, és szerintem egy picit még utánoztam is Feri hangját. És akkor végre megérkezett a Bessenyei, akinek Vámos megmutatott engem, mint az ő helyettesítőjét. És innentől kezdve, Feri engem is valahogyan vitt magával: amikor a hajójával pöfögtünk a Tiszán, engem ugyanúgy berángatott maga mellé, mint az ott lévő potentátokat. Ő az ilyesmiben soha életében nem tett különbséget. Biztos, hogy voltak pasasok, akiket nem szeretett. Valami kritérium azért neki is kellett. De tény, hogy ettől kezdve, ott Szegeden, mindig odaszólt nekem, hogy te is gyere. Sokszor utaztunk a nagy Volga kocsijával Szeged és Pest között. És elkezdődött közöttünk egy barátság, ami aztán később már otthon az Árulóban kulminált, vagyis jött igazán létre. – Természetesen bámultam, hogy milyen ragyogóan játszotta Görgeyt, de ami engem igazából izgatott és megfogott, és egész végig izgalomban tart vele kapcsolatban, az az, hogy az ő személyében ebben a latyakos, nyavalygós, nőies, pici árulásokkal teli, az ajnározástól a görögtűzig terjedő színházi világban itt áll egy egészséges, tiszta szikla, aki egyébként tele van érzelmekkel, tele van szeretettel, tele van indulatokkal, vágyakkal, szerelemmel. És az általa megszemélyesített nagy figurák nem egy hősszínésznek a nagy szerepei, hanem igazi óriási férfiak, akiket egy Bessenyei Ferenc nevű színész tölt meg hitellel úgy, hogy én minden körülmények között elhiszem nekik, amit mondanak. És abban Ferinek teljesen igaza van, hogy ezért érdemes elmenni színházba, hogy ezért özönlöttek az emberek a régi Nemzetibe. A lényeg az, hogy Feri minden pillanatában hiteles. Azt azért nem tudom, hogy a szeretet, a megölelem az egész világot, a rajongás szó benne vannak-e, hogy ő tud-e például utálni vagy gyűlölni – ezt nem tudom. Ez nem merült fel köztünk, mint beszélgetés sem. Úgy láttam, mint a kutya, inkább undorodik, lerázza magáról, ami nem tetszik. Rá kell nézni, és az ember tudja, hogy milyen tulajdonságokat utál. Gyűlöli a szemetet, gyűlöli az erkölcsi értelemben a mocskot. – Az Árulóban az öccsét játszottam. Ehhez az előadáshoz azért hozzátartozik egy pikáns rész is. Feri fantasztikus formában volt, külsőleg-belsőleg. Ekkor volt halálosan szerelmes Béres Ilibe, aki ugye, férjes asszony volt. Ferinek kellett egy barát, aki megy vele a »váratlan«, valójában nagyon is megszervezett találkozásokra. Lehetetlen helyzetekbe kerültünk, kerültem. »Véletlenül« összefutottunk a családdal a Margitszigeti Szabadtérin. Föl a lépcsőn, le a lépcsőn. »Jé, maguk is itt vannak?« Szóval a hülyeség teteje. És én voltam Ferivel, én voltam az elefánt. Elég sok kínos helyzet kialakult, ami később már humoros volt, bár akkor Ferinek ezzel kapcsolatban sok humora nem volt. Mindenesetre ez a dolog aztán szerelemmé fejlődött, és Ili elvált. Feri ekkor már a Labanc utcában lakott Teréznél, egy aranyos özvegyasszonynál albérletben. Nahát, én ebben a házban ezután elképesztő sokat voltam, miután a mi kapcsolatunkból is komoly barátság lett, amit csak ő intézhetett el, mert más nem. Remekül játszottunk együtt, meg hát ott volt ez az izgalmas magánélet is. Mindig menni kellett valahová, Ilit ide-, oda-, hazavinni, meg halászcsárdába menni, szóval rengeteget száguldoztunk együtt a kocsijában. Borzasztó érdekes volt, és akkor már szakmai beszélgetések is elhangzottak. Feri nem tartozott azok közé a guruk közé, akik a büfében kiselőadást tartottak Shakespeare-ről vagy az átélésről, amiket Kiss Manyi annyira utált, hogy azonnal felállt, ha valaki belekezdett. De menet közben ekkor már beszélt arról, mi lenne jó, és mi az, ami rossz. És engem is mindig meghallgatott.”

Huszti Péter színes beszámolója nagyon jól érzékelteti azt a légkört, azt a belső fűtöttséget, amiben Feri ezekben az években élt. Mindössze az évszámokban van egy kis eltérés a valóságtól: Bessenyei Ferenc és Béres Ilona kapcsolata már 1965-ban elkezdődött, Feri szerint már februárban (Béres Ilona ugyan ebben az évadban a debreceni színház tagja, de főszerepet játszik a Madách Színház „Ahogy tetszik” előadásában is – az egyeztetés többször hozza úgy, hogy vasárnap délután az „Ahogy tetszik”, este pedig a „Kispolgárok” van műsoron, amiben Feri játszik, tehát gyakran összefuthattak), Béres Ilona elbeszélése szerint csak ősszel, amikor Ili már a Madách szerződtetett tagja, és Molnár Ferenc Olympia című darabjában a hercegnő szerepét átvette Psota Iréntől. De akár így, akár úgy, „Az áruló” próbái, előadásai idején már nem csak Ili, de Feri is – újra – „szabad” ember volt, tehát már nem kellett egyiköjüknek sem „bujkálnia”.
     Ezen új kapcsolatról álljon itt – Huszti Péteré után – másodikként Béres Ilona Bóta Gáborral folytatott beszélgetése a 2001-ben megjelent „Bessenyei” című könyvből:

     Hogyan ismerkedtek meg?
     – Beugrottam az Olympia előadásába, a Madách Színházban. Volt rajtam egy fehér bársony ruha, és Feri meglátott hátulról. Onnantól kezdve udvarolt. De hát én férjes asszony voltam, de aztán elváltam.
     – Úgy tudom, hogy Bessenyeihez nem ment hozzá.
     – Nem, és nem is laktunk együtt, 14 kilométerre laktunk egymástól. De nagy kapcsolat, igen komoly érzelem alakult ki közöttünk, aminek aztán vége lett egy idő után. Én felnőttem, és felnőttként kiléptem a kapcsolatból, amit Feri meglehetősen nehezen viselt el. … Nem akartam őt regulázni, nem akartam, hogy megváltozzon. Én nőttem föl, én igényeltem többet egy kapcsolatban. Amiről ő azt gondolta, hogy rengeteg, nekem az kevés lett. Ő tulajdonképpen a szerelembe volt világéletében szerelmes. Mindig azt szerette egy nőben, amit ő elképzel róla. Én pedig azt szerettem, ha engem szeretnek. Zseniális ember, de önmagán kívül nem nagyon érdekli más. A világ is úgy érdekli, ahogy ő megéli. … Nekem egy idő után kevés volt, amit a vele való férfi-nő kapcsolatban kaptam. …
     – Nyilván sok mindent kapott tőle.
     – Hogyne, ő fantasztikusan tud szeretni, imádja magát, ha szerelmes. … Köztünk őrült nagy volt a korkülönbség (megj.: Béres Ilona két hónappal idősebb Lugossy Zsuzsánál). Amikor udvarolni kezdett nekem, úgy féltem tőle, mint a tűztől. Gyalog jártam haza, nem messze laktam a Madách Színháztól, és ha meghallottam a bőrkabátja suhogását, a frász kerülgetett. Számomra ő egy bácsi volt. Aztán olyan szinten árasztott el a szerelmével, hogy elvarázsolódtam, és én is meggyulladtam. El is váltam. Nem vagyok egy csalós lány, nem tudok párhuzamos kapcsolatokban élni, tehát az első házasságom tönkrement. … Én fiatal, kezdő, nagyon sérülékeny ember voltam. Nekem ő rengeteg volt. Vele nem lehetett flörtölni, ami különben sem az én stílusom. Én vagy igent mondok és akkor megyek, vagy nemet mondok. A mi kapcsolatunk nem tartott soká, de intenzív volt. A körülbelül másfél évnyi idő alatt (megj.: vajon itt Ili a hivatalos együttlétüket megelőző udvarlás tartamára gondolt, hiszen kapcsolatuk 1970 nyár végéig, vagyis legalább öt évig tartott) elhalmozott a szeretetével, a virágaival, a leveleivel. Amikor pedig szakítottam vele, akkor a fenyegető cédulák ott voltak a kocsimon, hogy csak azt ne hidd, hogy megúsztad.
     – És akkor is félt tőle?
     – Ó, dehogy, már megismertem. … Végül is közöttünk egy love storyról volt szó. Arról sohasem beszéltünk, hogy összeházasodunk, gyereket, közös, normális életet akarunk. Én nem azért hagytam ott az első házasságomat, mert erre vágytam. Szerelmes lettem, és nem tartottam tisztességesnek, hogy megcsaljam a férjemet. Valószínűleg nem volt egy jó házasság, ha oda be tudott jönni valaki.

(Az élet furcsaságai közé tartozik, hogy Feri lajosmizsei legkedvesebb szomszédjának unokaöccse, a színész T. S. Ili első férjének lányát vette feleségül, ami a Lajosmizsén megtartott esküvői ebéden derült ki.)
     Hogy Ferinek Béres Ilonával való kapcsolata mennyire nem „az együttélésről” szólt, sőt eleinte nem is komoly veszélyként jelentkezett Bessenyei Ferenc házassága számára, mutatja az a tény is, hogy Feri 1965 karácsonya körül Lugossy Zsuzsával új otthont rendezett be magának a Lumumba úton. Ami mégis a házasság felbomlásához vezetett, abban – az új szerelem mellett – az az esemény is szerepet játszott, melyet Feri ugyan nem akart, de amit Lugossy Zsuzsa mégis vállalt: egy gyerek érkezése.
     Ezt a történetet elég ízléstelen formában Bessenyei Zsófia (†2006) így nyilatkozta le a „Bessenyei” című könyvben: Lugossy Zsuzsa „egy darabig tévébemondónő volt, aztán az apám felesége, majd szült egy gyereket, hipp, hopp, sitty, sutty, apám fel volt háborodva. – Kérdés: Nem az édesapjáé volt a gyerek? – Jó kérdés. Azt mondta, hogy az apámtól van, apám pedig azt, hogy nem az övé. Megszületett a gyerek, apám elment a kórházba, a kezében kihozta a gyereket, bevitte a lakásba, és azt mondta a feleségének, hogy van neked ott egy levél. Rájuk csapta az ajtót, és azóta nem tárgyaltak.” – Ezeket a sorokat csak azért idéztem Zsófia könyvben és újságban is megjelent vallomásából – mely telis-tele van apját rágalmazó bizonyítható valótlanságokkal – mert ez az anekdota közszájon forgott, sokan mesélték, adták tovább, és így nemcsak a művészvilágban, de a civil társadalomban is közismertté vált.
     A valóság ebből annyi, hogy Feri tényleg nem akart gyermeket. Ezt azok után, ahogy első felesége és gyermekei bántak vele, nem is lehet csodálni. (Nemsokára felkerül a honlapra egy külön oldal, annak illusztrálására, hogyan viszonyult Bessenyei Ferenc valójában a gyermekekhez.) Hogy eleinte az apaság kérdésében is volt benne valamiféle fenntartás, ez a Történeti Hivatal dokumentumainak áttanulmányozása után legalábbis érthető és megbocsátható. Mindenesetre Juli úgy hasonlít féltestvéreire, mint a tojások, úgy hogy kétség nem férhet hozzá, ki az édesapja. Feri válási szándékát nem levélben közölte feleségével, hiszen hónapokkal előbb megbeszélték, hogy a gyerek megszületéséig otthon marad, amely megállapodást ő hűen be is tartotta, még akkor is, ha ezidőben Béres Ilonával való kapcsolata már senki előtt nem számított titoknak. Galambos Erzsi szerint, aki együtt volt a kórházban Zsuzsával, Feri odaadóan viselkedett feleségével egész idő alatt, naponta többször bejárt hozzá, figyelmes és kedves volt, virágokkal halmozta el. Julika szeptember 28-án született, Feri pedig október 10-én költözött el otthonról, ment abba az albérletbe, ahol előtte Ruttkai Éva lakott Latinovits Zoltánnal, a Budakeszi út egyik mellékutcájába. Az albérlet szigorúan véve csak egyetlen szobából állt, a hozzá tartozó nagy terasszal, de Feri az egész házat – melynek tulajdonosa egy osztrák özvegyasszony – csaknem úgy használhatta, mint a sajátját. Persze ettől ez még mindig csak albérlet maradt, amitől ahogy rendeződött egy kissé anyagi helyzete, szívesen vált meg. De ekkor a pesti bérházak után, ez a nagy kertes ház, a még csaknem beépítetlen Budakeszi út környékével, minden bizonnyal felüdülést jelentett számára.
     Az sem igaz, hogy soha többet „nem tárgyalt” Lugossy Zsuzsával. Bár a válásukat hivatalosan csak 1967. június 21-én mondták ki (ez Zsuzsának volt sürgős, mert alig egy hónap múlva másodszor is férjhez ment), 1973 áprilisáig (amíg Feri a tartásdíjat fizette – bár a gyereket már egy évvel korábban adoptálta Lugossy Zsuzsa férje) rendszeres, baráti kapcsolatban maradtak. Feri Lugossy Lászlóval, Zsuzsa filmrendező testvérével is jó viszonyban maradt, csak anyósa és miniszterhelyettes apósa nem bocsátotta meg neki soha a válást

Bár az új szerelemmel Ferinek újfent csak albérlet jutott, Béres Ilonának lakást vásárolt, a ferencvárosi Hámán Kató utcában. És mivel Ili ekkor lett beteg egy filmezés következtében, az a „mindig menni kellett valahová, Ilit ide-, oda-, hazavinni”, amiről fentebb Huszti Péter mesél, ekkor zajlott életükben. Egy a Képes Újságban Béres Ilonával 1968 októberében készült interjú erről az időről így számolt be: „Két év megpróbáltatás után ismét kiegyensúlyozott és vidám. Túl van élete egyik rögös szakaszán. A betegség, majd a lábadozás az életben és a színpadon – már csak emlék. Igaz, kissé keserű. De most már mindennek örül. … A tavalyi évad szép sikereket hozott a fiatal művésznőnek: négy darab főszerepében lépett fel a Nemzeti Színházban. A közönség szeretettel fogadta a hosszú betegség után ismét színpadra lépő színésznőt. … »Tulajdonképpen Marton Endre rendező ötlete gyógyított meg. Az „Ameriká”-ban sokmozgásos szerepet bízott rám. Szerepem szerint sokat kellett rohannom lépcsőkön fel és le, sőt az egyik jelenetben még birkóznom is kellett. Ez a szerep visszahozott az életbe.« … Mikor a filmre terelődik a beszélgetés, Béres Ilona arca kissé komorabb lesz. Hát igen, ez keserű emlék. Legutóbbi, két év előtt készült filmjében, télen a Duna jeges vízén kellett csónakáznia. A felvételek elhúzódtak, két napig tartottak. A hideg szél, a víz hullámai felett még erősebben fújt: ezt nem lehetett megúszni következmények nélkül. A fiatal színésznő súlyosan megbetegedett. Az a veszély fenyegette, hogy merev marad a térde. Operáció, majd több hónapos gyógykezelés után végül is meggyógyult. »Azóta nem hívnak a filmgyárba – mondja most. – Talán megsértődtek azért, mert kártérítést kértem. De hát egy év kiesés egy színész életében nemcsak anyagi veszteséget jelent. Ilyen hosszú idő alatt a közönség is elfelejtheti az embert.«”
     Alig öt hónappal ez örömteli interjú létrejötte és az imént említett és újabb főszerepek (például Vivie a Warrenné mesterségében Mezey Mária, vagy a Túlélők Gizellája Őze Lajos mellett) eljátszása után, 1969. március elején a Népszavának viszont már ezt nyilatkozza: „Két esztendővel ezelőtt kerültem a Nemzetibe, s állítom, hogy ez idő alatt bekerültem a »tehetségtelen« skatulyába. Azt mondták nekem: »Csalódtunk magában, maga népszerűtlen színésznő, nem szereti a közönség.« Meg: »Maga meteorként indult, s lám.« Persze ahhoz, hogy az ember meteor legyen, meteor feladatok is kellenek. Ezt én nem kaptam meg. Illetve erre azt válaszoltam: »Életet adjatok és ne halált.«”

Nos, nemcsak Béres Ilona volt az, akit „nem hívtak többé a filmgyárba” a kártérítési követelés miatt. Nemcsak Béres Ilona volt az, aki e per előtt (a sajtóban megjelent hír szerint 1967 nyarán indította el a pert) éjjel-nappal filmezett, de Bessenyei Ferenc is (1965-66-ban forgatta például egyik legsikeresebb filmjét, az Egy magyar nábobot, 1966-67-ben hét filmet mutattak be vele, ebből négyben főszerepet játszott), aki teljes támogatásával ott állt mellette a per idején (csakúgy kiállt mellette, mint annak idején Váradi Hédi mellett az Aranyembernél). Ha az ő filmszerepeinek dátumát is megnézzük, nem lehet nem észrevenni, hogy 1967 után gyakorlatilag nem hívták többé forgatni. Ettől kezdve jóformán már csak a leghívebb barátai (Zsurzs Éva és Kósa Ferenc) foglalkoztatták játékfilmben. A filmvilágban – is – bekövetkező nagy változás csak a 70-es évek közepén, végén jelentkezett a „régi” színészek életében. Ha nincs ez a kártérítési botrány (amitől mindenki óvta Béres Ilonát, és aminek az első pillanattól fogva ismertek voltak a következményei, m. m. a filmgyári szilencium) Bessenyei Ferenc filmes karrierje is nyilván másképp alakul.
     Az sem elfogadható magyarázat filmes karrierjének szüneteltetésére, illetve csaknem megszűnésére, hogy Bessenyei Ferenccel csak hősöket lehet játszatni, ezek ideje viszont már leáldozott. Az 1967-ben forgatott és 1968 végén bemutatott Gertler Viktor rendezte „Az utolsó kör” című filmben szürke kisembert alakított – kitűnően, bebizonyítva ezzel, hogy az ilyen feladattal is legalább annyira jól meg tud birkózni, mint a súlyos személyiség életrekeltésével.
     De nem a filmgyár volt az egyetlen hely, ahol Feri úgy állt ki Béres Ilona mellett, hogy az számára nem volt kedvező. Bár a Madách Színházban és – többnyire szintén a madáchos Ádám Ottó rendezéseiben – más színpadokon (például az Irodalmi Színpadon) egyre-másra kapta a szerepeket (és ekkor játszotta Higgins professzort is a My fair Ladyben), 1967 elején visszatérési szándékáról tájékoztatta a Nemzeti Színház vezetőségét.

Ez a döntése annál is inkább érthetetlen, mert a Madách Színházban éppen ekkor aratta élete egyik legnagyobb sikerét Németh László Az áruló című darabjában, amit szintén Ádám Ottó rendezett. Ennek 1966. december 22-én volt a bemutatója, egy napon a nagy kétrészes Várkonyi-film, az Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán premierjével. (E film forgatásának körülményeiről a „Férjem, a Komédiás” című könyvben Medveczky Ilona, Venczel Vera és Kovács István számol be.) Színházi, tévés szerepeit nézve, Az áruló és az Egy magyar nábob óriási sikerét ismerve, látva Ádám Ottóval való intenzív együttműködését (hogy ezek közül csak egy példát említsek: a Feri által nagyon szívesen forgatott, 1965 őszén befejezett, majd 1966-ban bemutatott Rembrandt című tévéjáték), megfejthetetlen, mitől gondolta meg magát ily hirtelen és miért éppen ekkor, amikor a Nemzeti Színházba való visszatérése semmi jóval nem kecsegtethetett számára. A Nemzeti Színház jegyzőkönyveit átvizsgálva – és Bessenyei Ferencet ismerve – csak arra lehet gondolni, hogy ez a színház-váltás elsősorban nem az ő vágya lehetett.

Már csak azért is logikus ez a feltételezés, mert Az áruló átütő sikere után alig egy hónappal, a Nemzeti Színház 1967. február 2-i Művészeti Tanács ülésén – tehát jóval a Madáchban majd március végén bemutatásra kerülő A mi kis városunk című Thornton Wilder darab előtt, melyet pedig Bessenyei Ferenc eddigi életrajzírói átszerződésének okaként állítottak be – Básti Lajos a következőket jelenti a Tanács jelenlevő tagjainak, Both Béla igazgatónak, Marton Endre főrendezőnek, Egri István rendezőnek, Sinkovits Imre, Kálmán György és Berek Kati színművészeknek (hiányzanak a Művészeti Tanács tagjai közül: Major Tamás főrendező, Zankó Gyula gazdasági igazgató):

    Básti Lajos: Bessenyei Ferenc nem érzi jól magát a Madáchban. Szívesen jönne vissza, csak labdát vár. Ilyen labda lehetne a Mózes, de lehetne vele tárgyalni vendégszereplésről is. Béres Ilona rossz viszonyban van a Madách Színház vezetőségével.
     Both Béla: Bessenyei Ferenc többször volt már tárgyalni ez ügyben. Neki módjában van, hogy minden követ megmozgasson és bármikor ide visszajöjjön. Mi fogadni tudjuk, fedezet a fizetésére van, de vendégként idehívni nem kívánjuk. Ne szerencséltessen bennünket vendégjátékával. Egyébként Bessenyeinek nem a Nemzeti Színházzal van differenciája, hanem Major Tamással volt a Bánk bán ügyből kifolyólag.
     Básti Lajos Both elvtárs szavaiból kiindulva ezek után azt javasolja, hogy Bessenyei kérje átszerződését.
     Marton Endre: Aczél elvtárs annak idején kérte Bessenyeit, hogy ne menjen el. Bessenyei mindenáron el akart menni, hát most ne mi ajánlkozzunk. Segítse ő elő ezt a visszajövetelét.
     Sinkovits Imre helyesnek tartja, hogy a színháznak ilyen elvi álláspontja alakul ki.
     Kálmán György: Kérdés, hogy Bessenyei eljön-e Béres nélkül? Mert ráadásul itt van nekünk Kohut például, aki tud annyit, mint Béres, sőt.
     Berek Kati: Béres tehetséges színésznő, de nem Duse Eleonóra.
     Both Béla: Béresnek is, Bessenyeinek is szabad útjuk van hozzánk, de ezt nekik kell kezdeményezni.

Ebből a jegyzőkönyvből, és abból, ami ezután következett, az sejthető, hogy Feri elsősorban nem saját magának, hanem párjának keresett új helyet. Básti Lajos, akivel jóban volt és Kálmán György, ekkortájt egyik legjobb barátja, akit igen gyakran látogatott budai várban levő otthonában, nyilván beszámoltak neki az ülésen elhangzottakról. Feri Major Tamástól semmit sem kaphatott, Marton Endre színésze ekkor egyértelműen Sinkovits Imre (aki a fent idézett ülés után nem sokkal Kossuth-díjat vesz át, és akivel Feri helyett a Mózest 1967. november 2-án bemutatják, és aki az ülésen elsőnek helyeselte, hogy a Nemzeti Ferit nem várja szereppel – ellentétben az ő esetével, akinek ahogy visszajött a József Attilából, azonnal a Macbethet adták), Both Béla nem törődik vele – mit várhatott Bessenyei mindezek után a Nemzetitől?

Nem is kap sokat, Eleinte csak segédrendezőt lát, és ha nincs a Széchenyi óriási sikere, csaknem azt lehetne mondani, hogy a Nemzetiben ettől kezdve egyetlen méltó feladatot sem bíznak rá. És ami az igazgatósági üléseken visszajövetele után történt, az még az előzményeknél is lehangolóbb. Részletek az elkövetkezendő ülések jegyzőkönyveiből:

    1968. május 13. igazgatósági ülés, jegyzőkönyv 19. pont: A miskolci Nemzeti Színház kérte Bessenyei Ferenc vendégszereplésének engedélyezését a Fáklyalángban másodállásként. Az igazgatóság a vendégszerepléshez nem járul hozzá. (megj.: Vendégként mégis elment eljátszani Kossuth-ot, de a másodállás, nyilván további szerepekkel, nem jöhetett létre.)
     1968. június 18. igazgatósági ülés, jegyzőkönyv 2. pont: A pákozdi csata 120. évfordulójára szeptember 29-re kérik a Fáklyaláng előadását. Az igazgatóság döntése: Tekintettel arra, hogy a Fáklyalángot hármas egyeztetésben nem tudjuk adni, csak abban az esetben veszünk részt az ünnepségeken, ha a székesfehérvári tanács az aznapi elmaradt előadást is megtéríti a színháznak.
     1968. augusztus 21. igazgatósági ülés, 5. pont: A Bánk bán (Bessenyei főszereplésével) idei bemutatóját áttesszük a 69/70-es évadra a felszabadulás 25. évfordulójára.
     1968. október 14. Művészeti Tanács ülésen végre Egri István javasolja, hogy bővüljön ki a Művészeti Tanács két taggal, hogy ha egy-egy tag nem tud részt venni az ülésen, akkor is biztosítva legyen az ülés megtartása. Kohut Magdát és Bessenyei Ferencet ajánlja. A Művészeti Tanács a javaslatot elfogadja és behívja tagjai közé Kohut Magdát és Bessenyei Ferencet. (megj.: Feri már több mint egy éve a színház tagja, mikor ez valakinek eszébe jut, és még ekkor sem művészi nagysága, hanem csak a szavazás eredményessége érdekében lesz a Művészeti Tanács tagja.)
     1969. augusztus 22. igazgatósági ülés: A Hódmezővásárhelyi Művelődési Ház kérte a Széchenyi előadását október 6. és 12. között. Ehhez a színház igazgatósága nem járul hozzá, mert a társulat 13-án Jugoszláviába utazik, és így erre az előadásra nem kerül sor. (megj.: Ennél sokkal nehezebb problémákat is meg tudtak oldani, ezelőtt is ezután is, ha akartak.)
     1969. szeptember 12. igazgatósági ülés, 12. pont: A József Attila Színház kérte, hogy Bessenyei Ferencet október végétől december 15-ig adja ki a színház egy főszerepre. Az igazgatóság a kéréshez nem járul hozzá. (Ugyanezen az ülésen az igazgatóság engedélyezi, hogy Agárdy Gábor a Kamara Varietében vendégszerepeljen, és rendelkezik afelől, hogy a külföldre meghívott művészek, Major Tamás és Sinkovits Imre szerepeit távollétük idejére más vegye át, illetve a műsorrendet úgy állítsák össze, hogy a két művész elmehessen.)

Ha valaki azt hiszi, hogy a Bessenyei Ferenc vendégszerepléseivel kapcsolatos szigorra azért volt szükség, mert anyaszínháza megállás nélkül foglalkoztatta komoly szerepekben, akkor alaposan téved. Ezek az érthetetlen visszautasítások akkor történtek, amikor Bessenyei Ferencről a színház vezető rendezői alig vettek tudomást.
     Bessenyei Ferenc nem sokkal nagy feltűnést keltő színházváltása után egy évvel, 1968 nyarán a Film Színház Muzsika riporterének mesélt el- és visszaszerződésének okairól. Ez a cikk, mely a „Szenvedély, teremtő indulat …” címet viseli a következő oldalon található. A riporterrel folytatott beszélgetése idején már túl volt a Fáklyaláng felújításán és a Széchényi premierjére készült, ezért bizakodóan, elvárásokkal, reményekkel telve beszélt. Nyilván nem így nyilatkozott volna, ha az évad elején, 1967 őszén kérdezik. Akkor ugyanis nem sok oka volt még az optimizmusra. A remélt Mózes vagy görög drámai vagy más súlyos szerep helyett (melyet mások játszottak ekkor a Nemzetiben: ez az időszak Sinkovits Imre, Kálmán György, Gelley Kornél, Iglódy István, illetve Váradi Hédi, Berek Kati nagy korszaka) neki mindössze egy felújítás jut: huszonhat év után ismét Kuprijánov matrózt játssza a Viharos alkonyatban. Ezzel kezdett a színház 1945-ben, ezzel kezdett 1951-ben, és ezt újítja fel azóta is mindig, ha november 7-re, vagy más kommunista ünnepre nincs más, vagyis éppen futó, megfelelő darab kéznél. A főszereplők 1945 óta változatlanok: Major Tamás ebben a darabban aratja egyik nagy sikerét és darabbéli felesége, Ladomerszky Margit is „állja az idő múlását”, még 1970-ben, amikor legközelebb és egyben utoljára veszik elő a november 7-i díszünnepség előtt a darabot, is ők játsszák a Polezsájev házaspárt. Bessenyei Ferenc is megtartja eredeti szerepét, és mind a 67-es, mind a 70-es felújításban megint ő húzza magára a matróz jelmezét. Az előadásnak egyetlen érdekessége, hogy az továbbra is Gellért Endre rendezésében kerül színpadra, mert az egykori segédrendező, Vadász Ilona az ő rendezői példánya alapján állítja színpadra a művet. Molnár Gál Péter, aki többször látta az eredeti előadást, hosszan és elismerően elemzi ezzel kapcsolatban Gellért munkásságát.

Bessenyei Ferenc következő szerepét is egy Gellért-felújításban kapja. 1968 januárjában Bodnár Sándor (a színház másik segédrendezője) a Fáklyalángot állítja színpadra az 1952. decemberi bemutató hű megismétléseként. Bessenyei Ferenc 1953-ban ezért a szerepéért kapta első Kossuth-díját. Az akkori bemutatóról Benedek András, a dramaturg (de nem csak ő, hanem minden szemtanú) így számolt be 1969-ben: „A bemutató élményét – 1952. december 12. – aligha felejti el, aki ott lehetett: közel félórán át zúgott a taps, s a közönség fölállva ünnepelte az írót, a rendezőt és az együttest. A siker egyik pillére Bessenyei alakítása volt, amely Illyés remekbe formált mondatain túl, a szavak hézagait összecementező emberi magatartással mutatta meg Kossuth életének lényegét és példáját.” Majd az 1968-as felújításról imigyen: „A játékstílus megváltoztatása nagy próbatétel a színésznek, mint az a Fáklyaláng 1968-as felújításán is kiderült. Bessenyei most már Az áruló-ban megformált Görgey szemével nézte Kossuth alakját, s a másfél évtized előttihez mérten kevesebb hittel, romantikus lángolással, több racionális kétellyel formálta meg a párviadal néhány részletét.” Bessenyei Ferenc ezt a „racionális kételyt” maga is megemlítette a nem sokkal a premier után Galsai Pongrácnak adott interjújában, mely ezen az oldalon található.
     Az 1952-es Kossuth megformálása „forradalmi” tett volt, az 1968-asé színészi bravúr: Bessenyei Ferenc egyik este Görgeyt alakította Az árulóban a Madách Színházban, másik este Kossuthot a Fáklyalángban a Nemzeti Színházban. Új-régi szerepében mind a sajtó, mind a közönség ezt a tényt találta a legérdekesebbnek. Bár, mint fentebb láttuk, a színház vezetősége eredetileg nem egyezett bele, hogy Bessenyei Miskolcon is eljátssza Kossuthot, e vendégszereplésre 1968 őszén mégis sor került: ott a Jurka László rendezte Fáklyalángban játssza el (kettős szereposztásban) Kossuthot.

Alig két hónappal a Fáklyaláng bemutatója után újabb premierje van: Gyurkó László „Szerelmem, Elektra”-jában ő Aigiszthosz. A darabot Both Béla, a színház akkori igazgatója rendezi, aki parádés szereposztásban viszi színpadra Gyurkó színművét. (a szereplők: Bessenyei Ferenc, Lukács Margit, Berek Kati, Kálmán György – Fülöp Zsigmond, Béres Ilona – Moór Mariann, Major Tamás, Hindi Sándor, Sugár Lajos) A baj csak az – és a majd egy évvel később szintén Both Béla rendezte Stuart Mariánál is –, hogy bár Feri mindkettőben főszerepet játszik – a Stuart Mariában ő Leicester grófja –, de az igazi drámában nem vesz részt: az Gyurkónál Berek Kati és Kálmán György (Elektra és Oresztész), Schillernél Mezei Mária – Pápai Erzsi és Váradi Hédi (Erzsébet és Mária) között zajlik. Vagyis az igazán fontos dolgok mellette és nem általa történnek. Bessenyei Ferenc pedig nem erre „született”. Ő mindig azok közé a színészek közé tartozott, akik jártak színházba, megnézték a fontos előadásokat. Ilyenkor feszült figyelemmel kísérte kollegái játékát, érdekelte, mit csinálnak. A munkájában viszont valóban nehezen viselte, ha a figyelem nem őrá összpontosult, ha a „drámában” nem ő volt a kulcsfigura. Vagyis Bessenyei Ferenc – mint magánéletében is – szívesen volt „néző”, de csak kívülállóként, ha „bent volt a darabban”, akkor csak „főszereplő” tudott lenni. Ennek elsősorban az az oka, hogy „epizodistaként” nem tudott viselkedni: ilyen helyzetben nem tudott mit kezdeni magával, se a privát életben, se a színpadon. Társaságba is addig járt szívesen és rendszeresen, amíg az emberek rá figyeltek. Biztos, hogy nem gőgből vagy beképzeltségből volt ez így. Hanem abból, hogy nem tudta, nem tanulta meg, hogyan kell a háttérben maradni, aktív jelenlevőként is másokra figyelni.
     Hogy az ezen években játszott szerepei, főszerepei is, valóban „elsikkadtak” pályáján, az abból is meglátszik, hogy a 2001-ben megjelent színházi szakemberek által írt Bessenyei című könyv bibliográfiája ezekből – túl az érthetetlen hanyagságon – mindössze kettőt sorol fel: a Széchenyit és a Viharos alkonyat matrózát.

Egyébként a „Szerelmem, Elektra” nagy szériában, komoly sikerrel ment, és a színház sok helyen vendégszerepelt vele, több magyar nagyvároson kívül 1969 októberében Újvidéken és Belgrádban, 1970 áprilisában Leningrádban, Moszkvában, Varsóban is bemutatták.

1968 május végén Marton Endre a színház egyik főrendezője is végre „nagy kegyesen” szerepet ad neki Franz Kafka Amerika című darabjában: a címlapon a huszadik helyet foglalja el. Valószínűleg nem erről álmodott, amikor visszajött a Nemzetibe, de Galsai Pongrácnak adott interjújában nem látszik keserűnek. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy anyaszínházán – és mint láttuk a filmgyáron – kívül a rádióban és a televízióban is nagyszerű (vagy csak érdekes) feladatokat kap, és olyan beszélgetéseken vesz részt, ahol kifejtheti gondolatait, melyek látva a körülötte levő világot, egyre jobban nyomasztják.

Bozó László, a rádió főrendezője ekkor rendezi nagy léptékű rádiódrámáit, az Odüsszeiát, az Iliászt, a Kalevalát mind Bessenyei Ferenc főszereplésével. Ekkor kezd el meséket mondani, vagy mesejátékokban részt venni, verseket szavalni. Ezek közül sokat letöröltek, mint például a Legyek című rádiódrámát is, de néhány megmaradt, csakúgy mint az ekkor felvett színházi előadások közül egy-kettő (Fáklyaláng, Szerelmem, Elektra, A félkegyelmű – amiben ő a mesélő). A televízió fénykora majd csak a 70-es években kezdődik, de már ekkor sokat foglalkoztatják itt is: különösen olyan irodalmi műsorsorozatokban, mint a Költészet, a Világirodalmi magazin, az Irodalmi képeskönyv (ekkor még a közművelődés, a kultúra terjesztése a rádió és televízió elsőrendű feladata).
     A tévére specializált rendezők mellett, mint például Zsurzs Éva, akivel már ekkor sokat dolgozik együtt (például az 1965-ben készült A helység kalapácsában, amit szerencsére azóta is sokat közvetítenek), a színházi rendezők készítenek tévéjátékokat, amelyeket azonban a kor szokásai szerint nagy részben letörölnek, csakúgy, mint a színházi felvételeket. Csak kevés menekül meg ettől a sorstól, ezek közül az egyik a Marton Endre által 1964-ben rendezett „Boldog újévet, Rüdiger úr” című darab, amelynek főszerepét Bessenyei Ferenc játssza. De készülnek ekkor már nagy számban vidám jelenetek, műsorok is, valószínűleg ebből származik a galéria oldalon található – egyébként ismeretlen eredetű – két fotó is.

Hogy Bessenyei Ferenc tényleg nem saját sérelmei miatt jött el a Madáchból, miként ezt fentebb fejtegettem, arra jó példa két közös munkája Ádám Ottóval ebből a korból: az 1969-ben befejezett A fejedelem című tévéjáték és egy igen érdekes színdarab, az 1968 nyarán a Városmajori Színpadon bemutatott Schmiedt-Jones szerzőpáros „Ez fantasztikus” című „musical comedy”-je. Az ekkor még szokatlan műfaj mellett a darab másik különlegessége, hogy hét férfi, jobbnál jobb színész (t. k. Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Márkus László, Huszti Péter) mellett egyetlen nő, Farkas Gabi a szereplője. Nagy kár, hogy a címlapon kívül nem maradt más belőle.

Az 1968-as nyarat tehát ezzel az előadással (húszszor játsszák egyhuzamban) és a Széchényi szövegkönyvének tanulmányozásával tölti, miként erről a Film Színház Muzsikának beszámolt. A darabot megint csak segédrendezőre, Bodnár Sándorra bízzák a színház vezetői, akivel azonban Bessenyei Ferenc nagy sikerű előadást hoz létre 1968. november 22-ére. Az előadásnak óriási sikere van, többen, csaknem mindenki (lásd: Németh László levelei című kötet) megállapítja, hogy Bessenyei sokkal jobb, mint az 1957-es ősbemutatón Timár József. Csak Németh László kételkedik megint, aki képtelen Timár helyett Bessenyeit elfogadni.
     Benedek András Kossuth és Görgey elemzése után így ír Bessenyei Ferenc újabb monumentális alakításáról: „A két stílus szintézisét a Széchényi címszerepe hozta meg. … A még mindig kényes (1957-ben aktuális politikai) mondatokon Bessenyei gyors ritmusban siklott át. Az apró sikerek ugyanis a mű egészének megértését, helyes értelmezését veszélyeztették volna. … Széchenyi »csupa füst és szikra« modora alighanem véznább, idegesebb, öregebb testalkatból szólalt meg, ezt azonban illúziót keltően pótolta Bessenyei alakításában a maszk, az időnként megroggyanó tartás, a sok vibráló gesztus, s ami a legfontosabb: a bonyolult, közbevetésekkel tarkított mondatok világos és árnyalt előadása.” Majd Bessenyei e három nagy szerepének elemzését ezzel a mondattal fejezi be: „Hogy az elnyomás elleni harc a bukások ellenére is fölemelő, reményt keltő, azt művészi módon épp Bessenyei szuggesztív alakításai világították meg: mindhárom emberből emberfölötti óriást formált.” (Benedek András: Színházi műhelytitkok)

A Széchenyi bemutatója után megint valami furcsaság következik: Major Tamás a „Galilei élete” után most újra (utoljára) rendezi Bessenyei Ferencet, valószínűleg külön felkérésre: Száraz György „A vezérkari főnök” című darabjában rá osztja a címszerepet, Stromfeld Aurélt (bemutató 1969. február 21. a nagyszínházban). Bár ez is „ünnepi” darab, Bessenyei Ferenc mégis szereti, és egész életén át számon tartja, „hős-szerepei” között emlegeti. Ezzel számára vége is van ennek az évadnak, legközelebb majd csak egy év múlva lesz újabb bemutatója.
     Közben ekkor még játssza Higgins professzort az Operettszínházban (1969 őszétől már csak Básti Lajos és Rátonyi Róbert felváltva), és ekkor mutatják be a mozik egymás után a még a kártérítési botrány előtt leforgatott filmjeit: az Egri csillagokat (a forgatásról lásd a Férjem, a Komédiás című könyvben a Kovács Istvánnal készült fejezetet), Az utolsó kört, A koppányi aga testamentumát (egész életén át emlegeti, hogy ebben Kárpáti Rudolf olimpiai bajnok tanította vívni, aki a rózsakert-jelenetben szerepel is). Ezért, valamint rádiós és tévés szerepei miatt az ország közönségének körében – sőt filmjei révén a népi-demokratikus országokban is – népszerűsége töretlen, sőt eléri az 1950-es évek szintjét. Csak a hatalom nem fogadja be soha többé tagjai közé, és a kritikusok ezt érezve-látva gondolják lassan úgy, hogy „modernségüknek, haladó voltuk bizonyításának” jót tesz, ha elkezdik bírálni, mint a múlt, a „kongó nemzeti színházi stílus” képviselőjét, hiszen szinte egyedül ő az, aki nem hajlandó az árral úszni, és aki a legkisebb mértékben sem tagadja meg az 1950-es évek elképzeléseit, színházi eredményeit, céljait.
     De ez az időszak az is, amikor elkezdi járni az országot: már nemcsak ünnepi alkalmakkor lép fel itt-ott egy-egy verssel, hanem 1967 őszétől rendszeresen jár előadóestekre. Eleinte Béres Ilonával kettesben, de Béres 1969-től már egyedül vagy Koncz Gáborral járja az országot műsorával.
     Béres Ilona egyébként 1969 őszétől a Nemzetit is ott hagyja, átmegy a Vígszínházba (ahol főiskolásként kezdte), és a Népszavának októberben már ezt nyilatkozza: „A Várkonyi kell nekem. Ő tud igazán segíteni.”

Az 1969/70-es színházi évad – csakúgy, mint az előző – két új szerepet hoz: a fentebb már említett Leicester grófját a Stuart Máriában és végre megint a címszerepet a Bánk bánban, amit még mindig az eredeti mű – és nem az általa annyira sürgetett, átdolgozott forma – szerint rendez meg Both Béla. Bessenyei Ferencnek ez volt az első szerepe, amit e honlap krónikása már mint Bessenyei Ferenc társa látott (mégha nem is a premieren, hanem csak fél évvel később), amiről tehát szemtanúként tud beszámolni: Bessenyei Ferenc minden volt csak „toroköblögetős” nem. Széles gesztusok helyett sokkal inkább visszafogott, fájdalmában inkább elhalkuló, mint kiabáló hőst formált meg megrázóan, egy életre emlékezetesen.
     Ehhez a Bánk alakításához fűződik pályájának egyik érdekes epizódja: Bisztrai Mária igazgatónő meghívására, 1971 júniusában a kolozsvári Bánk bán előadásban három este ő ölti magára a bán jelmezét, vesz részt nemzeti irodalmunk legnagyobb és legmagyarabb színdarabjának erdélyi színre vitelében.

1969-ben Bessenyei Ferenc filmes karrierjének is egyik fontos állomásához érkezik: Kósa Ferenc megkezdi a Dózsa Györgyről szóló Ítélet című filmjének forgatását. A forgatókönyv kitűnő, Bessenyei Ferenc óriási reményekkel lát neki a munkának. A film stábjával bejárják Erdélyt, eljutnak a havasok tetejére – a várt nagy siker azonban elmarad. A filmet sem a filmfesztiválokon, sem itthon (bemutató 1970. április 16.) nem fogadja a kritika, a közönség úgy, ahogy ő remélte. Az elkészült, illetve megvágott kész film nem váltja be a hozzá – jogosan fűzött – reményeket; Bessenyei Ferencnek egész életére szóló nagy csalódást okozva ezzel.

És hogy semmi se maradjon ki az életéből, 1970 nyarán végre rászánja magát, hogy a hozzá legközelebb álló, Ausztráliába kivándorolt és ott családot alapított öccsét, Zoltánt meglátogassa. Bessenyei Ferencnek klausztrofóbiája van, második emeleten felülre sem megy szívesen, nemhogy a fellegekbe, ráadásul hosszú órákon keresztül. A csaknem 40 órás repülőút így kifejezett szenvedést jelent számára, még akkor is, ha legalább odafelé, véletlenül, a vendégszerepelni induló kis Kabossal kicsit könnyebben telik az idő. Bessenyei Ferenc nem nagyon szeret idegenben lenni. Nincs mit keresnie ott, ahol nem beszéli a nyelvet, ahol nem ismerik fel az utcán, a piacon, ahol kölcsön pénzt költhet csak, ahol egyik partira viszik a másik után. Így hát nagyon örül, amikor végre újra itthon lehet, és élheti a saját életét.

Ezúttal azonban nem sokáig tart az öröme: 1970 nyár végén Béres Ilona kilép a kapcsolatukból, amivel Bessenyei Ferenc magánéletében új korszak kezdődik ...



VISSZA         ELEJÉRE         TOVÁBB


PÁLYÁJA         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA