BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

ÉLETE
Hódmezővásárhely, 1919. február 10. – Lajosmizse, 2004. december 27.

Gyerekkor     1940-1944     1944-1950     1950-1963     1963-1970     1970-1987     1987-től     Megemlékezések

1970-1987


AZ IDŐSZAK TÖBBI OLDALA
GALÉRIA           ÚJSÁGCIKKEK

Az 1970-től 1987-ig bemutató oldal elején álljon itt pár fimrészlet, melyek Bessenyei Ferenc életének e korszakáról adnak színes képet, már ami a magán életét illeti.

1977 nyár - 1978. tavasz
wmv fájltípus (6,70 MB, 5:46 p)

1978 nyár - ősz
wmv fájltípus (5,27 MB, 4:35 p)

1978 karácsony - 1979. február
wmv fájltípus (3,82 MB, 3:16 p)

1979. március - 1979. június
wmv fájltípus (3,25 MB, 2:48 p)

Bár Feri sokat lovagolt filmeken, és ezeket a felvételeket mindig komoly edzések előzték meg, a rendszeres lovaglást 1979 őszén kezdte csak meg, mégpedig először Üllőn, egy állami méntelepen Kölyök, majd fél évvel később Pilisborosjenőn Sebő, Bolygó és kedvenc lova, Dobóka hátán.

1979 ősz - 1980 tavasz
wmv fájltípus (3,44 MB, 2:56 p)

1980 tavasz - nyár
wmv fájltípus (4,94 MB, 4:15 p)

1980 nyár
wmv fájltípus (4,20 MB, 3:47 p)

1980. augusztus - szeptember
wmv fájltípus (2,41 MB, 2:04 p)

1986. szeptember
wmv fájltípus (2,48 MB, 2:14 p)

1974 tavaszán végre beköltözhetett élete első saját házába, a Gugger hegyi Turista útra. Házőrzőnek megvette élete első kutyáját, Bumbit, a kuvaszt, akit amikor a kertész meglátott, azonnal visszaadta megbízatását a kert kialakítására, mondván: vagy kutya, vagy kert. Még szerencse, hogy az egyik szomszéd fia, maga is kertész, a kutya ellenére gyönyörű környezetet alakított ki, úgy hogy néhány év alatt virág és bokor pompában díszelgett a kert. Mely még akkor is kibírta a strapát, amikor 1977-től Bumbihoz előbb Nótás, majd a videókon látható Góré csatlakozott.

Feri ebben az időben a Madách Színház tagja volt, így nem csak a Huszti Péter, Piros Ildi házaspár, de a madáchos színészek csapata is ellepte olykor a házat, csakúgy, mint más színész-barátok, mint például Széles Anna (aki ekkor még Erdélyben élt férjével, Florinnal).
     De sokat is kirándultunk ebben az időben, különösen szívesen látogattunk el nyáron Szepezdre, Zenthe Feriékhez, vagy Szentendrére Ádám Ottóékhoz – amíg el nem kezdtük a lovaglást. Onnantól kezdve már többnyire csak a versenyekre jártunk, igaz, az ország legkülönbözőbb helyeire.

A felvételeken jól látható, hogy Feri, az 1950-es évekkel ellentétben, már nem jár saját szabó szabta, varrta elegáns ruhákban. Legjobban a világoskék farmert szerette. Inge csaknem mindig farmerból volt, de sokszor – különösen eleinte – a nadrágja, sőt a zakója és a cipője is, ha éppen nem kivágott orrú tornacipőben járt – mint ahogy ez néhány ezidőben készült címlapfotón is jól látható. Akik tehát valóban ismerték Ferit, pláne jóban voltak vele, azok tudják, hogy a „szép ruha” az 1960-as évek végétől nem tartozott Bessenyei Ferenc mindennapjaihoz. Erről e felvételek is világosan tanúskodnak.

Nyáron Feri rendszeresen játszott valamelyik szabadtéri színpadon – a videón a szegedi szabadtérin a Bánk bán előtti kedélyes pillanatok láthatóak.

Az itt látható felvételek eredetileg Super 8-as kamerával készültek. Ezt előbb digitalizálni, majd computerre áttenni, végül tömöríteni kellett. Minden egyes lépés komoly minőség veszteséggel járt. Ezért homályosak a felvételek – mégis közlöm őket (majd jönnek még a többiek is), mert ilyen állapotukban is jellemző képet nyújtanak Bessenyei Ferenc életéről.

(feltéve: 2008. május 4.)



Erről a korszakról, illetve Bessenyei Ferenc életéről különösen sok részlet olvasható a 2001 novemberében megjelent „Bessenyei” és a 2004 novemberében megjelent „Férjem, a Komédiás” című könyvekben.

A honlapon ezekből a következő fejezetek olvashatóak:
     1. A feleség: Élthes Eszter – Bóta Gábor interjúja a Bessenyei című
          könyvből

     2. Így kezdődött – a Férjem, a Komédiás című könyvből
     3. A magánember – a Férjem, a Komédiás című könyvből
     4. A nők – a Férjem, a Komédiás című könyvből

Kiegészítés: 2010. augusztus 20.


Mikor 1970 nyár végén Béres Ilona megszakította kapcsolatukat, Feri olyan helyzetbe került, amilyenben még nem volt: őt hagyták el (mégha a szakítás indokát maga szolgáltatta is), és ilyesmihez ő nem volt hozzászokva.

Béres Ilona, a 2001-ben megjelent Bessenyei című könyvben így vall elválásukról:

     „Nem laktunk együtt, de nagy kapcsolat, igen komoly érzelem alakult ki közöttünk, aminek aztán vége lett egy idő után. Én felnőttem, és felnőttként kiléptem a kapcsolatból, amit Feri meglehetősen nehezen viselt el. … Nem akartam őt regulázni, nem akartam, hogy megváltozzon. Én nőttem fel, én igényeltem többet egy kapcsolatban. Amiről ő azt gondolta, hogy rengeteg, nekem az kevés lett. Ő tulajdonképpen a szerelembe volt világéletében szerelmes. Mindig azt szerette egy nőben, amit ő elképzel róla. Én pedig azt szeretettem, ha engem szeretnek. Ő általában önmagára figyel. A világ is úgy érdekli, ahogy ő megéli, ami néha eltér a valóságtól. És ha nem, akkor is nekem egy idő után kevés volt, amit a vele való férfi-nő kapcsolatban kaptam. Lehet, hogy tovább maradtam volna ebben a kapcsolatban, ha nem ismerkedem meg egy olyan férfival, aki nem volt magyar állampolgár, akivel csak franciául tudtam beszélni, és nekem a francia nyelvtudásom nem olyan tökéletes. Tehát egyszerű kérdésekre, egyszerű válaszokat kellett adni. Ha egy ilyen katalizátor nem jön az életembe, akkor elképzelhető, hogy a Ferivel való kapcsolatom tovább tart. Ő fantasztikusan tud szeretni, imádja magát, ha szerelmes. Amikor szakítottam vele, akkor a fenyegető cédulák ott voltak a kocsimon, hogy csak azt ne hidd, hogy megúsztad. Mi igazából nem voltunk élettársak, szerelmespár voltunk, s mint mondtam a szerelem aztán elmúlt. Miután szakítottam vele borzasztó ellenségeskedés volt, őrjöngött ellenem, teleharsogta a szakmát. Feri beteg lett, bevérzett a gyomra. És nem biztos azért, hogy milyen értéket veszített el, hanem amiatt, hogy őt elhagyták. Ezt amíg él, nem tudja megbocsájtani. Borzasztó dolgokat mondott rólam a szakmában, amik természetesen visszakerültek hozzám. Tehát nagyon fájt neki, ami történt, igen nehezen élte meg. Ha összetalálkoztunk nem köszönt, fölvágta a fejét, és elment. Most már meleg, baráti, szeretetteljes viszony van közöttünk.”

Mintegy a fenti leírás ellenpólusaként álljon itt ugyanebből a könyvből Élthes Eszter vallomása Bessenyei Ferenchez fűződő kapcsolatáról:

     „A találkozásunk előtt kétszer láttam Ferit privát. Mind a kétszer Béres Ilonával, először a Charley nénje előadásakor, másodszor az utcán, amikor mentek a kocsijukhoz. Én mind a kétszer azt mondtam magamban, hogy na, ez az az ember, akit nem akarok magánemberként ismerni. Mert mind a kétszer elől ment és Béres utána. Az utcán egy fodrászüzletből kirohanva a lányok rohangáltak Feri után. Elég kellemetlen volt a szituáció. Ferinek nem, a lányoknak sem, de Ilinek nem lehetett nagyon jó. Ez a jelenet jellemző Ferire, ezt azelőtt és azután is így csinálta. Ez a partnernek eléggé kínos, mert egyszerűen nem tud mit csinálni. Persze nem volt jelentősége a dolognak, mert ugyanez a jelenet minden üzlet előtt megismétlődik. Miután én egy teljesen önálló húszéves lány voltam, ezért megengedhettem magamnak, hogy ez ne érdekeljen. Ilyenkor egyszerűen beültem a kocsiba, elmentem, hiszen önálló életet éltem. De egy idősebb (megj: és ismert) nő számára ez idétlen szituáció, mert tényleg nem tud mit csinálni. … A mi kapcsolatunk inkább barátságból indult. Neki is egy szövetségesre volt szüksége, hiszen tényleg rossz passzban volt, és nagyon beteg is lett. Ez az az időszak volt, amikor az előadások után maga mellé vett egy üveg whiskyt és rohangált a budai hegyekben. Akkor forgatták az Ítéletet is, aminek rettenetesen jó volt a forgatókönyve, de aztán a film nem lett olyan, amilyennek lennie kellett volna. A Béres Ilonával való kapcsolat vége és a film okozta csalódás közrejátszott abban, hogy közvetlen megismerkedésünk után két-három hétre bevérzett a gyomra, az utolsó pillanatban ment el a kórházba. Tehát neki is szövetségesre volt szüksége, és nekem is. Révész György filmrendező beszélt egyszer arról, hogy ne várják el egy színésztől, aki felnőtt fejjel úgy játszik, mint egy kétéves gyerek, hogy az idegrendszere normális legyen. Ilyen nincs, ez ellenkezik a biológiai törvényekkel. Révész azt is kifejtette, hogy a színészek gyakorlatilag a kétéves gyerek színvonalán maradnak. Annak a kétéves gyereknek a színvonalán, aki papírcsákót tesz a fejére, és azt hiszi, ő a doktor. Feri is gyerek maradt, akinek támaszra van szüksége. Olyan gyerek, aki játszik a homokozóban, mindenkit megver, mindenkivel kikezd, minden rosszat csinál, de csak akkor, ha ott ül a padon az édesanyukája. És tudja, hogy biztonságban van, mert ha felidegesíti a többieket, akkor ő odarohan, és kihozza a homokozóból. Mondhattam volna idősebb testvért, vagy társat. Szüksége van valakire, aki ezt a szerepet fölvállalja. A sors úgy hozta, hogy ez harmincegy év (megj.: összesen harmincnégy év lett belőle) óta én vagyok. A gyerek pedig pontosan érzi, hogy kiben bízhat. Nem mindegy neki, hogy azon a bizonyos padon ki ül. Amikor 1970-ben rám nézett a Budakeszi út elején, akkor pontosan tudta, hogy bennem megbízhat, vállalom az adott szavam.”

(Mindkét interjút, melyből a fenti idézetek származnak, Bóta Gábor készítette és jegyezte le.)

Miután egyrészt harmincnégy évet töltöttem el Bessenyei Ferenc mellett, ami egymagában több mint összes addigi házas- és hivatalos élettársi kapcsolata, másrészt kapcsolatunk elsősorban nem múló – és a valóságot többnyire eltorzító – szerelmi érzelemre épült, joggal állítom, hogy mindenkinél jobban ismertem Bessenyei Ferencet.
     Amit Béres Ilona Feriről mond, megállja ugyan a helyét, csak végkövetkeztetésében hamis. Feri valóban nagyon tapintatlanul bánt az élettársaival, ami normális körülmények között elviselhetetlen volt. Az is igaz, hogy a szerelembe volt szerelmes, és hogy nem szerelme tárgyát, hanem azt az állapotot szerette és kereste állandóan, amelyben szerelmes lehet, hiszen azt tartotta, sőt arról volt meggyőződve, hogy ez az állapot egy férfi, különösen egy művészember számára elengedhetetlen az alkotáshoz. Éppen mert így gondolta, nem tudott soha életében hűséges lenni.
     Az viszont nem igaz, hogy Feri őrjöngése Béres Ilonára nézve bármilyen veszélyt vagy kárt jelentett volna. Mélységesen meg volt ugyan bántva, és az is igaz, hogy hónapokig szidta Ilit az ismerősök előtt, de nem volt ember, aki ezt komolyan vette volna. Még én is, fiatal civil lányként, azonnal megéreztem az e mögött meglévő „játék-lehetőséget” – az egész inkább hatott egy újabb színházi szerepnek, mint fenyegetésnek. A kocsira dugott cédulák pedig Feri egész életének egyik közlési formáját jelentették: mindig szeretett leveleket írni, mindig szeretett telefonálni, mindig szeretett cédulákat ragasztani ide-oda.
     Ferinek emberi támaszra, egy biztonságos kapcsolatra ugyanúgy elengedhetetlen szüksége volt, mint a szerelmi állapotra. Ezért viselte meg a szakítás Ilivel: nem a szerelmi partner elvesztését fájlalta, hiszen azt könnyű volt találnia, hanem a szakítást a társa árulásaként élte meg. Mivel ez az év a megszokottnál is nagyobb megpróbáltatásokat hozott számára, joggal gondolhatta, hogy ebben az egyébként is nehéz helyzetében még Ili is elárulja, aki éppen a Karlovy Vary-ban tartott filmfesztivál (ahol az Ítélettel voltak, és ahol nem úgy szerepeltek, ahogy Feri remélte) és az ausztrál út után ment el.
     Feri elsősorban művész volt, és egy művésznek a támasz legalább olyan fontos, mint a szerelem. Talán ez az oka, hogy élete végéig Váradi Hédit említette első helyen a társai közül. Nagy valószínűséggel a vele töltött idő volt mind korát, mint színészi pályafutását tekintve az, ahol e kettő: támasz és szerelem elég hosszú időn keresztül egybe eshetett és esett is – nyilván azért is, mert ekkor még kevesebb támadás érte, és ezért kevesebb támaszra volt szüksége.

(A két utolsó fotó közvetlenül megismerkedésünk után készült. Az elsőn Feri teljes életnagyságban azzal a két „tárggyal”, amit ebben az diőben egyedül tudhattunk egészen a magunkénak: ő a Renault 16-sát, én meg Nótás kutyámat. A második fotót vezetés közben készítettem róla egy esztergomi kirándulás alatt.)

(feltéve: 2010. június 30.)

Mielőtt közös életünk elmesélésébe részletesen belekezdenék, még meg kell említenem egy nagyon fontos eseményt az 1970-es esztendőből. Bessenyei Ferenc 1953-ban, 34 évesen kapta első Kossuth-díját (Asztrov-ért és Kossuth-ért), 1954-ben lett érdemes művész, majd egy évvel később, 1955-ben ismét Kossuth-díjjal tüntették ki (a világraszóló Othello alakításáért). Ezután jött 1956, majd 1958, amikor az igazi megtorlások elkezdődtek. Bessenyei Ferenc számára ez az időszak a gyakorlatban 1990-ig eltartott (és természetesen élete végéig érzetette hatását).
     Így aztán hiába játszotta el 1956 és 1970 között is kitűnően a világ- és a magyar irodalom legjobb színpadi – Szakhmáry Zoltán, Ádám, Dózsa, Galilei (Németh Lászlótól és Brecht-től is), Falstaff, Fegya (Élő holttest), James Tyrone, Danton, Claudius, Tyetyerev, Hódi Barna, Higgins, Görgey, Széchenyi, Stromfeld Aurél – és filmes – nagy és fontos filmekben mint például Szakadék, A császár parancsára, Keserű igazság, Láz, Dúvad, Zápor, Egy magyar nábob, Fügefalevél, A koppányi aga testamentuma, Az utolsó kör, hogy csak a legnagyobbakat, legnevezetesebb alakításait említsem – szerepeit, a hatalom nem bocsátott meg neki, és ezt miután eltiltani nem lett volna ügyes „politikai” lépés, és szükségük is volt rá, más módon juttatta kifejezésre, például abban, hogy mindenfajta hivatalos elismerést megtagadott tőle. (1970 után is fukaron bánt vele szemben az állami elismerésekkel, de a „kötelező” díjakat ekkor már nem tudta teljes egészében megtagadni tőle.)
     Olyannyira, hogy a Nemzeti Színház fennállásának 125. évfordulója alkalmából (1962-ben), valamint a színház Shakespeare-ciklusának végén (1963-ban) megtartott két ünnepségen szinte ő volt az egyetlen színész, aki semmilyen elismerést nem kapott, még egy emlékplakettet sem, nemhogy valamilyen díjat.
     (Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a másik 1956-os „bűnös”, Sinkovits Imre 1962-ben Jászai Mari díjat és 1966-ban Kossuth-díjat kapott.)

A javaslattevő bizottságok minden évben rendben felterjesztették a „Kiváló Művész” címre, de nevét az illetékesek mindig kihúzták a díjazottak listájáról.
     A Levéltárban megtalálható a Nemzeti Színház igazgatójának – aki ekkor Meruk Vilmos – 1962. november 26-i levele, melyben az 1963-as évre az alábbi művészeket terjeszti fel kitüntetésre. Érdemes művész címre: Balázs Samut (aki meg is kapja); Kemény Lászlót (aki csak két év múlva kapja meg). Kiváló művész címre: Básti Lajost (aki meg is kapja); Bessenyei Ferencet, aki, ugye, majd csak 1970-ben fogja megkapni.
     A megokolásban ez áll (szószerinti idézet): „Bessenyei Ferenc a Nemzeti Színház élvonalbeli művésze. Emlékezetes, nagyszerű alakítása során a közelmúltban Bertold Brecht Galilei élete drámájában Galileo Galilei és Dobozy Imre Holnap folytatjuk című színműve Barta szerepében nyújtott újszerű, lenyűgöző alakításának elismeréseként javasoljuk a »Kiváló Művész« cím adományozását. Kétszer kapott Kossuth-díjat és megkapta az Érdemes Művész kitüntetést.”
     Ugyanekkor javasolják Marton Endre rendezőt is a Kiváló Művész kitüntetésre, aki ezt majd 1966-ban kapja meg.

Egy évvel később a Minisztérium már a javaslattevés előtt felszólítja a színház igazgatóját, hogy „kitüntetési javaslatait az illetékes párt- és szakszervezeti szervek képviselőivel szíveskedjék megbeszélni”. Az eddigi történések ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy erre a figyelmeztetésre elsősorban Bessenyei Ferenc személye miatt került sor.

Ezután Feri színházat vált, a Madách Színházba szerződik. A levéltári dokumentumok alapján az derül ki, hogy a főváros igazgatása alá tartozó színházak művészeit nem színházuk igazgatói, hanem a Szövetség jelölte kitüntetésre. Így történt Feri esetében is, mert az 1967-es díjazásra a Magyar Színházművészeti Szövetség vezetősége jelölte. A Levéltárban megtalálható a szövetség főtitkárának, Kazimír Károlynak Aczél György részére küldött javaslata, melyben ez áll: „A Színházi Szövetség 1966. december 27-én tartott elnökségi ülésen tesz az alábbi művészek kiváló és érdemes művészi kitüntetésre tett javaslata a következő: Kiváló művész kitüntetésre javasolja Gábor Miklóst (aki meg is kapja); Sárdy Jánost (aki nem kapja meg); Mezey Máriát (aki csak 1969-ben kapja meg); Ajtay Andort (aki egy évvel később, 1968-ban kapja meg); és Bessenyei Ferenc színművészeket.”

Ahogy visszaszerződik a Nemzetibe, máris újra a színház terjeszti fel a Kiváló Művész kitüntetésre. Ez is mutatja, hogy a szakmában mindenki elfogadhatatlannak tartotta, hogy az ország vitathatatlanul legnagyobb színésze hivatalosan, ráadásul ennyi évvel 1956 után, még mindig nem „kiváló” művész.
     A színház vezetősége Bizó Gyulának, aki ekkor a minisztérium Színházi Főosztályának vezetője, írt 1968. szeptember 28-i levelében ezt írta: „A Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze kitűntető cím adományozását kérjük 1969. április 4-e alkalmából az alábbiaknak: Mezey Máriának (megkapja) és Bessenyei Ferencnek.”
     Az indoklásban ez áll: „Bessenyei Ferenc 1967-ben – rövid ideig tartó Madách Színház-i tagsága után – szerződött vissza a Nemzeti Színházhoz. A színművészet egyik legerőteljesebb, rendkívüli tehetségű egyénisége. Filmszerepei, valamint a Nemzeti Színház »Fáklyaláng« előadásában »Kossuth« alakjának megformálása, a »Viharos alkonyat« »Kuprijanov matróz«-a, a »Szerelmem, Elektra« »Aigiszthosz«-a, mind rendkívüli tehetségének, magával ragadó szuggesztivitásának bizonyítéka. Színházművészetünk egyik legkimagaslóbb alakja. Mindezek alapján javasoljuk Bessenyei Ferencnek 1969. április 4-én a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze kitüntetés adományozását.”
     (Ezekből a megokolásokból is kitűnik, hogy a mai gyakorlattal ellentétben annak idején, az alapszabálynak megfelelően, mind a Kossuth-díjat, mind a kiváló és érdemes művész kitüntetést nem általában a jó színészi teljesítményre, hanem az abban az évben eljátszott kimagasló szerepek elismeréseként adták.)

Azért időzöm ilyen hosszan e témánál, és azért sorolom fel a vele egyidőben kitüntetésre javasolt művészek nevét és azt, hogy ők mikor kapták meg a díjat, hogy világossá váljon, Bessenyei Ferenc milyen nagy mellőzésben, milyen méltatlan bánásmódban részesült a hatalom részéről 1956 után, annak ellenére, hogy soha semmilyen „vétkéért” nem tudták hivatalosan is elítélni. Ami azt is bizonyítja, hogy amit ő tett, annak súlyossága nem a tényekben, hanem a lelkekben volt leginkább mérhető.
     Azért van e feltárásra szükség, hogy végre fény derüljön rá, hogy egyedülálló színészi képességei, kiváló színpadi és filmes alakításai ellenére miért lehetett félreállítani, miért lehetett úgy tenni, mintha nem ő lenne 1956 után is, egész élete végéig a magyar színházművészet nem „egyik”, hanem „a” legnagyobbja művésze. E honlapnak ugyan már két írása (BESSENYEI FERENC és 1956 és A magyar művészek 1955. őszi memoranduma) foglalkozik ezzel a témával, de ez sem elég. Minél több adat kerül napvilágra Bessenyei Ferenc életéből, pályájáról, annál világosabbá válik, milyen nagy mértékben volt felelős a hatalom abban, hogy 1956-tól egészen a legvégéig nem azt kapta, amit megérdemelt volna. És arra is rá szeretném e részletes feltárással hívni a figyelmet, mekkora emberi nagyságra volt Bessenyei Ferencnek szüksége, hogy mindezt zokszó nélkül, magasra emelt fejjel, művészi munkájának a legkisebb károsodása nélkül viselte el. Mások ennek töredékéért vagy tönkre mentek, vagy mártírnak állították be magukat, és olyan érdemekkel vették, vagy vetették magukat körül, ami soha nem volt a sajátjuk.

És hogy miért meséltem el ezt a történetet éppen ezen az oldalon, annak oka az, hogy mindezen méltatlan mellőzés után, 1970. április 4-e volt az, amikor a hatalom végre kénytelen volt megadni neki az ekkor már legalább 10 éve esedékes kitüntetést. A többi ugyanekkor díjazott nevét ismerve, ezt is csak azért, mert már a nevetségesség határát súrolta volna, ha nála lényegesen gyengébbeket kitüntetnek és őt még sem.
     A Nemzeti Színház vezetősége 1969. szeptember 30-án feladott levelében az 1970-es évre a Kiváló Művész címre mindössze egyetlen színészt jelölt: Bessenyei Ferencet. Az indoklás szövege megegyezik az előző évivel, csak a szerepei sora bővült a Széchenyi Széchenyi Istvánjával és A vezérkari főnök Stromfeld Auréljával.
     Ugyanakkor javasolja a színház Kossuth-díjra a következő színészeket: Kállai Ferencet, aki majd csak 1973-ban kapja meg a Kossuth-díjat, helyette most lesz kiváló művész; Kálmán Györgyöt, aki megkapja, és aki 1972-ben lesz kiváló művész; Berek Katit, a párt kiemelt kedvencét, aki nem kap Kossuth-díjat, helyette ekkor lesz érdemes művész; végül Törőcsik Marit és Váradi Hédit, akik ekkor éppen nem kapnak semmit.

A kitüntetést mindig április 4-én adták át – de ezen 1970-ben Bessenyei Ferenc nem tudott megjelenni, hiszen ez időben a Nemzeti Színház a Szovjetunióban vendégszerepelt, mégpedig Az ember tragédiájával és a Szerelmem, Elektrával, amiben Feri is játszott. Így, több más kollégájával együtt, nem lehetett ott a díjkiosztáson. De ez, ismerve az előzményeket, jobb is volt így.

(A fotókon három 1968-ban bemutatott darabban látható Bessenyei Ferenc, a felújított Fáklyalángban Zolnay Zsuzsával, a Széchenyiben Lukács Margittal és A vezérkari főnökben mint Stromfeld Aurél. A Kiváló Művész kitüntetésre készült javaslatokban e szerepeit sorolták fel.)

(feltéve: 2010. augusztus 4.)

1970 őszén már javában folytak az Ivanov próbái, amikor a Bánk bán egyik november esti előadása után Moór Mariann azt tanácsolta Ferinek, hogy feltűnő sápadtsága és fáradtsága miatt menjen be a kórházba megnézetni magát. A Szabolcs utcai kórházban ahogy az orvos meglátta Ferit, azonnal riadót fújt: kiderült, hogy kilyukadt a gyomra, és olyan sok vért vesztett, hogy szinte már az élete is veszélybe került. Bár felmerült egy operáció eshetősége is, végül három hetes ágynyugalommal megúszta a kalandot.
     A kórházban nagy volt a jövés-menés: jöttek a kollégák, jöttek a barátok, eleinte aggódva, aztán egyre vidámabban. Feri néhány látogatójának még mindig elővette a „Béres-témát”, de azok a dörgedelmeit még az eddigieknél is kevésbé vették komolyan, hiszen a betegágy mellett már ott volt valaki, aki szemmel láthatóan betöltötte Ili szerepét. (Ferit néhány héttel e kórházi incidens előtt ismertem meg – megismerkedésünket a Férjem, a Komédiás című könyvben részletesen elmeséltem – lásd erre az oldalra kiegészítésként most felkerült könyv-részleteket.)

És jött Marton Endre is, az Ivanov rendezője, mégpedig azzal a hírrel, hogy Both Béla után őt nevezték ki a színház új igazgatójává. Mindenki terveket szőtt, mindenki valamiféle megújulásban reménykedett.
     Eleinte jól is ment minden. Az Ivanovnak a premierjét halasztás után 1971 januárjában megtartották. Az előadásnak nagy szakmai sikere volt, de a nézők érthetetlen módon hamar elfogytak. Utána jött egy nagyon kedves és jó darab, Az Arbát meséi, ami hiába volt remek előadás és tanulságos történet, és amiben hiába volt Feri zseniális, mivel orosz ember írta, a nézőket nem vonzotta (pedig akik eljöttek, mindig remekül szórakoztak).
     Az évad végén egy nagyon érdekes és felemelő feladat várt még Ferire: a kolozsvári magyar színház igazgatónője meghívta, hogy az ottani Bánk bán három előadásában ő játssza a Nagyúr szerepét. Feri ennek a meghívásnak nagy örömmel tett eleget, még úgy is, hogy előtte is, utána is azonnal filmezni vitték (ugyanis ekkor forgatta Zsurzs Éva A fekete várost).
     Ezután a nyári szabadtéri előadások következtek, idén nem is egy, hanem három komoly, nagy feladattal: Nyár elején a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Marton Endre megrendezte az Úri murit Feri főszereplésével. Itt énekelte felejthetetlenül a Cserebogár, sárga cserebogár című nótát. (Talán ezzel kezdődött nóta-énekesi pályafutása.) Az Úri muri után jött Szeged, ahol egyszerre két darab főszerepét játszotta. Az 1956-os bemutató után újra ő alakította Dózsát Illyés darabjában, és a Csinom Palkóban ő énekelte-játszotta Balogh Ádámot.
     1971 őszén átvette a megbetegedett Kálmán György szerepét Miller A bűnbeesés után-jában, majd jött két szerep a Katona József Színházban: először Illyés Bölcsek a fán című darabjában, majd Neil Simon Az utolsó hősszerelmes című vígjátékában élete egyik legjobban utált és legtöbbet emlegetett szerepét alakította.

Bessenyei Ferenc ettől kezdve szinte minden interjújában elmesélte e darab előzményeit. Ekkor hangzott el ugyanis az a híres-hírhedt mondat igazgatója szájából, ami másfél év múlva az újabb színház-cseréjéhez vezetett: A baj nem az volt, hogy Ferire osztottak egy – ahogy ő mondta – „sliccével játszó” amerikai kisembert, hanem az, hogy nem súlyos feladatok mellett, hanem súlyos feladatok helyett kellett egy bohózatban közreműködnie. Pontosan ezt fejezte ki igazgatója, Marton Endre útmutatása is: „Azért játszd el, hogy végre elveszítsd a történelmi arcodat.” Feri gyakran mesélte el ezt a történetet úgy, hogy hozzátette, „Ilyenkor kell egy színésznek főbe lőnie magát.” Szerencsére nem tette meg, az előadás nem is volt annyira rossz és telt házakkal ment jó ideig. Ez után még volt egy bemutatója a Katonában, de elhatározása, hogy lépnie kell, egyre szilárdabb lett.

Bár ez az oldal a magánéletéről szól és nem a pályájáról, azért volt szükség a fenti részletes beszámolóra, hogy világossá váljon, miken ment keresztül, miket kellett elviselnie, és miért lett egyre fontosabb számára, hogy egy erős, független embert tudjon maga mellett, aki egyrészt gondjait megosztja vele, másrészt – és ez volt a fontosabb és az egészen más – új elfoglaltságokkal töltse meg az életét.
     A fent időrendbe foglalt történések még az akkor megéltnél is világosabban feltárják, milyen fontos volt Feri számára ebben az időben, hogy valami elvonja figyelmét a „munkahelyi” nehézségekről.

Közös életünk, mint már említettem, 1970 őszén kezdődött. Feri még mindig a Labanc utcai albérletben lakott, ez a méltatlan állapot is szerepet játszott abban, hogy rengeteget kirándultunk, jártunk az ismerősökhöz, Szepezdre, a Dunára, de sokszor cél nélkül egyszerűen csak csavarogtunk. Feri nagyon szeretett volna újra hajót, így nemsokára csináltatott egyet, orosz motorral, amit a Római parton ismerősöknél helyezett el. A könyvrészletekben elmeséltem, hol mindenütt jártunk, arról is szóltam, milyen vidáman teltek a nyarak, amelyeken a 70-es években kivétel nélkül szerepelt valahol: 1971-es nyárról már volt szó, de még ennél is vidámabban telt az 1972-es, amikor a Városmajorban A szabin nők elrablásában ő játszotta és énekelte a tanárt. Ez a nyár nagyon-nagyon kellemes volt, előadások után szinte mindig együtt maradt a társaság, sőt csatlakoztak hozzánk a Budai Parkszínpadon fellépők is. Különösen a Bodrogi-házaspárral és – Edit halálig – a Domján-Szécsi párral töltöttünk együtt nagyon szép estéket. Emlékszem, nem sokkal ezután jelentkezett Vámos László a Hegedűs a háztetőn tervével, erről sok szó esett Bodrogiéknál.
     1973-ban a Gül Babában alakította a főszerepet a Budai Parkszínpadon, ami azért volt jó, mert Budapesten maradhattunk, amire ekkor nagy szükség volt, hiszen már teljes erővel folyt a házépítés előkészítése.

Eleinte lakást kerestünk, de Sinkovits Imre 1972-ben rábeszélte Ferit, hogy vegye meg a mellette levő üres telket a Gugger-hegyen. Ferinek éppen csak annyi pénze volt, hogy a telket kifizesse, építkezésre nem is gondolhatott. Olykor kijártunk a hegyoldalra és Feri a bozótost tisztítgatta. Arra már nem emlékszem, végül is mitől jött meg a bátorságunk (valószínűleg attól, hogy sehol nem találtunk megfelelő lakást), de egyszer csak elkészült a ház terve, melyet én (aki ekkor fejeztem be az építészmérnöki egyetemet) és Herrer Caesar készített. Feri feljegyezte noteszában a tervbeadás dátumát is: 1973. szeptember 3-án adtuk be, és rögtön utána elkezdtük a telek rendezését és az alapozási munkákat.
     Az építkezés hősies, hatalmas és tekintve Feri anyagi helyzetét, roppant bátor vállalkozás volt. A kezdésre Feri újból összekapargatott annyi pénzt, hogy az alapozást ki tudta fizetni, de több egy forinttal sem maradt. Ez két, Feri életére nagy hatást gyakorló következménnyel járt: Egyfelől mindent hitelből kellett fedezni, ami azt jelentette, hogy innentől kezdve évekig csak a törlesztésekre – és az adójára – keresett. (Így született meg az a híres Bessenyei-mondat, melyet innentől kezdve hosszú évekig minden nyilatkozatában elpanaszolt, hogy »az ő szívét úgy adóztatják, ahogy a kisiparosok gépeit«.)
     A másik ennél jóval örömteljesebb, életét jelentősen, de jó irányban befolyásoló újdonság volt. Hogy adósságait ki tudja fizetni, először Mikes Lilla, majd Csák Pista csapatába szerződött, akik szervezésében önálló estjeivel ettől kezdve egészen a 90-es évek végéig járta a magyar vidéket. Ahogy ő mondta, Záhonytól Hegyeshalomig nem volt olyan kocsma és művelődési ház, ahol ő föl nem lépett volna. Erről a gyönyörű és Ferinek nagyon fontos munkáról vall Gyarmati István, későbbi állandó kísérője, a Férjem, a Komédiás című könyvben, mely a honlapon is olvasható.
     Feri nagyon komolyan vette ezt a munkát, nem túlzás azt mondani, hogy a színész „népnevelő” feladata ekkor bontakozott ki előtte teljes fontosságával. Ugyan a szükség vitte rá erre a fajta ország-járásra, de szívvel-lélekkel csinálta, és rengeteg örömet, kalandot, jó ismerőst szerzett vele. (Egyébként nem csak Feri vállalta ezt a munkát: ebben az időben minden olyan színész, aki végre önálló lakáshoz szeretett volna jutni, bekerült a Mikes- és Csák-„művekbe”. Különösen Csák Pista vált „rabszolgatartójukká”. Egy anekdota szerint egy színész-feleség meg is verte, mert férjének egyetlen szabad napot sem hagyott. Én ugyan nem vertem meg, de engem is nagyon elkeserített, hogy ettől kezdve Ferinek jóformán egyetlen szabad estéje sem maradt, úgy hogy régi csavargó, színházba, moziba járó életünknek jó időre vége szakadt.)

A házat tehát 1973 őszén kezdtük el építeni, mindig változó munkásokkal. A szállítást mi magunk saját személygépkocsinkkal és egy volt bányász vállalati teherautóval feketében végezte. Az alapozást a szomszéd készítette saját csapatával, utána hetekig volt egy teljes építő brigádunk, akik felhúzták a falakat, majd innen már csak két öreg nyugdíjas kőműves maradt a befejezésig. Ez még az az idő volt, amikor az anyagot nagyon nehéz volt beszerezni, így nem egyszer fordult elő, hogy a munkások anyag hiányában már csomagoltak, amikor Feri megérkezett az újabb adag cementtel, kaviccsal. A burkolóanyagokat többnyire saját magunknak kellett a gyárak udvaráról egy nagy kupacból kiszedegetni, a vasat és az áthidalókat is magunk cipeltük, ahogy ez a képeken is látható. Ferinek az építkezés alatt még a klausztrofóbiája is elmúlt, nemcsak egyedül mászkált le s fel a létrán, de Nótást is gyakran neki kellett levinnie a vállán, mert a kutya egyedül feljönni utánunk ugyan képes volt, de lejönni már nem.
     Végül rengeteg baj és bonyodalom, gigászi küzdelem után 1974. április végén Feri beköltözhetett ebbe az egyszemélyesre tervezett épületbe. Addigra minden vagyonát pénzzé tette, szobaberendezését, az építkezést segítő Renault kocsiját (ami szerencsére mindvégig kitartott, holott óriási terheket szállítottunk vele) és a hajót is. Viszont „családunk” új taggal gyarapodott, Nótás mellé megvettük Feri első kuvaszát, Bumbi I.-t, aki leginkább a mákos süteményeket és a szaloncukrot szerette, melyeket saját maga szedett le a konyhaasztalról, illetve amíg fiatal volt és ezért éjjel is bent lakott a házban, a fenyőfáról. Bár a hivatásos kertész meglátván a kuvaszt nem vállalta a kert beültetését, az egyik szomszéd fia gyönyörű kertet varázsolt a ház köré. Feri buzgalmában olykor pétisóval kiégette a virágokat, de a sebeket gyorsan befedték az újabb növények, melyek az idők folyamán egészen elborítottak minden szabad területet.

(feltéve: 2010. augusztus 20.)

Feri pályája éppen a házépítés hónapjaiban vett nagy fordulatot: 1973 tavaszán, amikor még csak az előkészítéseknél tartottunk, mutatták be a Fővárosi Operett Színházban a Hegedűs a háztetőn-t az ő halhatatlan Tevje alakításával (ekkor még a Nemzeti tagja volt.). Erről a „Férjem, a Komédiás” című könyvben Kovács Zsuzsa mesél részletesen. És ugyanezen év szeptemberében, tehát már az alapozási munkák alatt, a Madách Színházban az Othello-t.
     Ádám Ottó még a Labanc utcában kereste fel Ferit azzal az ötlettel, hogy menjen vissza a Madáchba és csinálják meg együtt újra az Othello-t. Itt nincs értelme, hogy erről a témáról beszéljek, a honlapon megtalálható a „Férjem, a Komédiás”-ban megjelent hosszabb dolgozat, ami részletesen foglalkozik az előadással.
     1973 őszétől tehát Feri megint a Madách Színház tagja lett. 1974 tavaszán a Hegedűst betiltották, Feri még önálló estjein sem énekelhette híres számát, a Ha én gazdag lennék-et. Pedig ekkora már akármilyen étterembe vagy más zenés helyre betette a lábát, a zenekar azonnal erre a számra gyújtott rá.

Miképp fentebb írtam, csak most, ezen időrendi összegzés közben tudatosult bennem igazán, mekkora áldás volt számára, hogy mindezen problémák közben gondolatait teljesen új dolgokkal – a házzal és az előadó estjeivel – tudta lefoglalni. De nem csak e kettő, hanem az ezidőben forgatott remek tévéfilmek is sok mindenért kárpótolták. Ekkor (1976-ig) forgatták többek között a Zrínyit, Ádám Ottó megrendezte a tévében is Az árulót és a Széchenyit, Zsurzs Éva a többrészes Felelet-et, majd a Beszterce ostroma-át, Pethes György a Volpone-t, Hajdufy Miklós pedig A szerelem bolondjai-t.
     Az 1977-es, 78-as és 79-es évek még e feladatoknál is nagyobbakat hozott számára a televízióban: Először Ádám Ottó rendezte meg a Galileit, majd Vámos László az egyik nagy kedvencét, a Falstaff-ot, utána pedig szerepálmát, a Lear-t (amit előtte Szegeden is játszottak), aztán megint Ádám Ottó A két Bolyai-t. Mind egy-egy remekmű Bessenyei Ferenc kiemelkedő, halhatatlan alakításával.
     Nyaranta is csaknem minden évben vendégszerepelt valahol: A már fentebb említetteken kívül 1975-ben Egerben egy egészen új csapattal és Szegeden a Háry címszerepében, 1976-ban megint Egerben, többek között Ruttkai Évával, Agárdy Gáborral (akihez ezután gyakran kilátogattunk Fótra) és megint a Bodrogi házaspárral.
     Szegeden 1977-ben végre eljátszotta a Lear király és 1978-ban az Illyés Gyula által átdolgozott Bánk bán címszerepét. 1979-ben az Antigonéban lépett fel, majd több mint egy évtizedig nem játszott itt. A Szegedi Szabadtéri Játékok legtöbbet foglalkoztatott színésze, Bessenyei Ferenc, 1990-ben búcsúzott el végleg (A szúzai menyegzővel) Szegedtől, vagyis a szegedi színházi élettől. 1959 és 1990 között 16 darab főszerepét alakította a Szegedi Szabadtéti Játékok előadásain, ezzel ő tartja a rekordot a szegedi szabadtérin foglalkoztatott drámai színészek között.

A galéria oldalra most került fel a Dózsa és Az Arbát meséi előadásokból részletek.)

(feltéve: 2010. szeptember 12.)

1975 nyarán én hivatalosan kivándoroltam Németországba, ami eleinte azt jelentette, hogy teljesen szabad voltam, ápolhattam a kertet és továbbra is követhettem Ferit a vidéki vendégszereplésekre. Aztán Németországban mégis beiratkoztam – előbb a közgazdasági, majd a fogorvosi – egyetemre, így már csak az év felét tölthettem itthon, és a hétvégéket. 15 éven keresztül – azokban a hónapokban, illetve hetekben, amikor nem voltam folyamatosan itthon – szinte minden hétvégére hazajöttem, amit idővel egyre kevésbé bírtam erővel. Feri eleinte nagyon nehezen viselte a távollétemet, de ahogy nehezedett az élet, ahogy romlott a pénz, s vele az ő anyagi helyzete, annál biztonságosabbnak érezte ezt a kettős életet, annál nagyobb biztonságot, anyagi nyugalmat nyújtott neki az én kinti egzisztenciám.
     „Strici módon kell nősülni”, kiabálta oda sokszor a kis Fiatokból vagy Ladákból kikászálódó kollégáinak, akik megcsodálták az ő új Audi 80-asát. Feri mindenben a „nagyot” szerette, így választottuk ki számára az Audi 80-asokat, melyekből hármat hoztam be, mielőtt első Mercedesét (majd 1991-ben) megkapta.

Feri köztudottan utálja a külföldi utazásokat, hiszen nem érzi magát jól ott, ahol az utcán, vendéglőkben nem köszönnek neki vissza az emberek, ahol nem ismeri a nyelvet, ahol nincs elég pénze, és ahol nem tudják, kicsoda is ő. Ennek ellenére olykor rá tudtam venni, hogy ki-jöjjön, illetve valamerre elinduljunk világot látni. Amikor már kint voltunk, láthatóan jól érezte magát, de akármilyen szép helyeken is jártunk, ő annak örült igazán, amikor haza érkeztünk.
     Nem sokkal hivatalos kivándorlásom után eljött velem, megnézte, hol élek, utána eljött Münchenbe is, ahol egyetemre jártam, de 10. emeleti lakásomba nem tudott feljönni, így hiába volt saját lakásom, ottléte alatt szállodába kellett mennünk. Jártunk Jugoszláviában, Olaszországban többször is, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Angliában és természetesen Németországban és Ausztriában. Sajnos klausztrofóbiája külföldön különösen erősen jelentkezett, úgy hogy hegyekre, várakba nem igen tudtunk fel, illetve bemenni. Talán legjobban Mont St. Michel és az ár-apály, a francia kastélyok és Stratford on Avon, Shakespeare szülővárosa tetszett neki a legjobban. Egyszer a szárnyas hajóval jött ki Bécsbe, ott találkoztunk, az úton a kapitány megengedte, hogy vezesse a hajót. Volt kétszer vendégszereplésen is, az Othellót Bécsben és Salzburgban is bemutatták, Bécsben pedig pár évvel később a rádióban szerepelt.

A lovacskázás 1979-ben költözött be az életünkbe. Ugyanebben az évben vettem egy tengerjáró felfújható hajót, mellyel újra hajókázhattunk és vízisíelhettünk a Dunán, sőt evezhettünk és vitorlázhattunk a Balatonon. Feri rendkívül élvezte ezeket a kirándulásokat, szerelmét a Duna, a motorcsónakozás után töretlenül megőrizte ezekre az időkre is. Erről a gyönyörűséges időről készült egy megzenésített filmünk is, mellyel barátaink körében nagy sikereket arattunk, és amelyből itt is közlök egy kis részletet. (A filmen az a német barátnőm ül Ferivel a csónakban, aki majd az esküvőnkön készíti a képeket.)
     Ebben az időben (1977-től körülbelül a 80-as évek közepéig) sokat filmeztünk. Feri olyankor is készített filmeket, ha én nem voltam otthon, filmezte a függöny mögül a kinti világot, az ablak mögül a kutyákat, én pedig főleg a vendégeket, ahogy ez a lap tetején bemutatott filmekből kiderül. Legszívesebben mégis a kutyáinkról, meg a virágokról készítettünk felvételeket, Ferinek ezt a hobbiját kevesen értékelték. (Kata lánya például, miután vendégeskedése alatt levetítettük kedvenc filmjeinket, csaknem 14 évre teljes egészében eltűnt apja életéből.)
     1977 elején nagy szomorúság ért bennünket. Nótást egy nap a szomszéd kiengedte a kertből, éppen akkor, amikor Feri vidéken volt és csak éjjel ért haza, én meg csak este érkeztem meg Németországból. Ebben az időben a rádióban már megtiltották az elveszett kutyák bemondását, de Feri kedvéért Petress István délutáni műsorában riportot készített Ferivel, amibe Feri belecsempészte a kutya elvesztését. Ennek eredményeképpen annyi elkóborolt vizsla-címet kaptunk, hogy több mint egy hónapig jártunk keresésére. Volt olyan nap, hogy ő Debrecenbe, én meg Győrbe utaztam abban a reményben, hogy megtaláljuk. Sajnos, nem jártunk sikerrel, és mivel se mi, se Bumbi nem bírta ki vizsla nélkül, megvettük Górét, aki ugyan nem volt olyan játékos és bolond, mint Nótás, viszont nagyon okos volt és Bumbival nagyon szerették egymást. Mivel első filmfelvevőnket 1977 nyarán vettem, Nótásról nem készülhetett filmfelvétel, csak fotók. Így az oldal tetején bemutatott filmeken már Góré szerepel Bumbi, a kuvasz mellett. Mikor Bumbi is elhunyt, vettünk egy komondort, és még egy vizslát, Jágót, aki ember-névrokonával ellentétben a leghűségesebb, legszelídebb, legbéketűrőbb, legmegbízhatóbb kutyánk lett. Velük hármójukkal költöztünk ki aztán Pilisborosjenőre, de ez már megint a következő időszak története.

A lovaglást Üllőn kezdtük állami ménekkel, majd átmentünk Pilisborosjenőre, ahol megvettük első saját lovunkat. Bolygót.
     A „Férjem, a Komédiás” című könyvben ezeket írtam lovas életünkről:


    „Feri gyerekkorától vonzódott a lovakhoz, a Dúvad című filmmel pedig egy életre szólóan elkötelezte magát irányukban. … Feriről minden ismerőse tudja, hogy a színpadon kívül öt percnél tovább nem tud egy helyben ülni. Ezekben az években azonban kiderült, hogy a lovasversenyek lelátóin több órát is képes nyugodtan, a versenyt érdeklődve figyelve eltölteni. És azon a napon, amikor engem, már úton a terep felé, levett a lóról, hogy maga szálljon fel, az az időszak is elkezdődött, amikor a lovaglás, mégpedig nemcsak az erdőben való séták, vagy az elhagyott bányában űzött vad vágták, hanem még a pályán folyó komoly, fáradtságos edzések is – a színház mellett – életének legfontosabb és legkedvesebb időtöltésévé váltak. Sokan mondták, hogy a lovaglás és az ezzel járó társasági élet meghosszabbította Feri életét. Ennek a vélekedésnek régen nem tulajdonítottunk jelentőséget. De most visszagondolva a nyolcvanas évekre (újra beleolvasva Deák Attilának Feriről ebben a korban írt könyvébe), valóban meglehet, hogy azokban a keserű, csalódásokkal teli években (amikor a magyar színpadokon szinte még csak őt mellőzték, még csak az ő hatalmas egyéniségére, hősi formátumára szűnt meg az igény – hogy korunkra már nagyjából színészeink legjava erre a sorsra jusson) a lovak és a lovaglás tényleg – nem előre megtervezett, tudatos, de valóságos – menedéket, vagy legalábbis figyelemelterelő foglalkozást hozott számára. Én lovas életünk nagy része alatt Németországban tanultam, majd dolgoztam, így nem is tudtam teljes súlyával érzékelni, milyen jól, fesztelenül érezte magát Feri a lovas közegben, a magyar lovas társadalomban, amelynek oszlopos, hűséges tagja lett. Öregek, fiatalok, aktív sportolók, versenyzők tekintették pajtásuknak, maguk közül valónak, miközben nemcsak szeretettel vették körül, de kellő tisztelettel is.”

Ahogy rovom e sorokat, helyezem időrendbe az emlékeimet, úgy látom egyre világosabban, milyen kegyelmes volt a jó Isten Ferivel szemben. Eszmélésétől egészen 1974-ig a színház volt élete szinte egyetlen értelme, időtöltése. Ahogy a színház elkezdett hűtlen lenni hozzá, úgy jelent meg az életében először a ház, az első saját igazi otthon, majd az előadóestek. És amikor a színház még nagyobb csalódásokat és keserűségeket hozott a számára (először a Madách Színházból való rosszkedvű távozása, majd a Nemzeti Színházból – melyet már egy „új” nemzedék, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, a kaposvári modern rendező-centrikus, hős- és értéknélküli színházcsinálás fémjelzett – 1981-es nyugdíjba-menése), ezek mellé egy újabb játékot kapott: a lovaglást, a csónakozást, a verseny-életmódot. Hihetetlen ez az egybeesés, ez a gondosság, ahogy az Isteni Gondviselés nem engedte Ferit elkeseredni, a színház közönségessé válása feletti szomorúságába eltemetkezni.
     Az 1986-os év végén sugárzott „Mestersége: színész” című tévériportban Feri beszél erről az időről. Külön az ő kérésére a tévéstáb kijött a terepre és lefilmezte kedvenc lovas-játékunkat, a „hullámlovaglást”. Ebben az időben egy jó ismerősünk nálunk tartotta falkáját, a tévéfilm kedvéért ezek is kijöttek velünk a terepre, bár különben mi nem jártunk velük. Feri annyira örült ennek a felvételnek, hogy ettől kezdve, ha készítettek vele hosszabb tévéinterjút, mindig megkérte, hogy ezt a lovas jelenetet tegyék bele (ezért volt benne például 12 évvel később az „Örökös tagság” című műsorban is). (A lovacskázás alatt ugyan én is látszom, de amikor a riportban Feri rólam mesél, illusztrációként nővéremmel készített képét vágták be a riportba.)

Pilisborosjenőn Feri a nagy tereplovaglások mellett elkezdte a komoly edzéseket, majd a versenyekre való járást. Pár év múlva azonban a versenyzés is komolyra fordult: először csak azáltal, hogy én is elkezdtem versenyezni, majd azzal, hogy saját klubot alakítottunk, végül hogy sok lovat vettünk és magunk is tenyésztettünk. Innentől kezdve Feri már egy egész csapatért szurkolhatott. Szinte az év minden hétvégéjén voltunk valahol versenyen, és Feri valóban órákon keresztül volt képes a lelátókon ülni és drukkolni. Ez az idő egyébként is nagyon kedélyes volt még, rendkívül kellemesen teltek a közös lovaglások, versenyek, kirándulások, Feri nagyon sok kellemes pajtásra talált, akikkel remekül töltötte az időt. Pilisborosjenőn minden év novemberében Hubertust rendeztünk, de év közben is tartottunk nagy közös kilovaglásokat.
     Nem sokkal azután, hogy Pilisborosjenőre kerültünk, a helyi jól menő TSZ párttitkára feljelentette elnökét, akit leváltottak és a termelőszövetkezetet egy másik, sokkal rosszabb szövetkezet fennhatósága alá helyezték. Ennek az lett a következménye, hogy a TSZ lassan tönkrement és mindent eladogatott. Hogy a lovarda megmaradjon, Feri megvette a házat és az istállókat. Bár ettől kezdve minden az ő tulajdonát képezte, eleinte senkitől nem kértünk bért, ezt majd csak 1985-től vezettük be, amikor a kiadások ugrásszerűen megnőttek
     A történethez az is hozzátartozik, hogy Bolygó volt az első és egyben az utolsó ló, amiért Feri fizetett. 1980-tól kezdve én tartottam el a lovakat, nem csak a sajátunkat, de a mellé bérelt másik kettőt is, hogy Ferinek legyen mindig pajtása, aki kilovagolhat vele. Az első német csikókat 1987 telén hoztam be az országba, de ez már a következő időszak története.
     Feri annyira a magyar lovasélet oszlopos tagja lett, hogy a Lovas Szövetségtől 1987 februárjában elsőként kapta meg az akkor alapított Széchenyi István Lovas Emlékérmet a lovassport népszerűsítésében való eredményes közreműködéséért. Valóban, a 80-as évek elejétől Feri neve és a ló annyira összefonódott, hogy innentől kezdve, bárhol járt, nem is köszöntötték másként, mint „Művészúr, hogy vannak a lovak?”

1980-ban úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Feri nélkülem kezdte meg az előkészületeket, ő ment be a II. kerületi tanácsba, ahol a lányok nagy örömmel fogadták a hírt, viszont közölték vele, hogy az ottani termet éppen átépítik, és ezért az I. kerület az illetékes a számunkra. Így kerültünk a várba, az Úri utcai szép épületbe, ahol 1980. október 24-én megesküdtünk. Erről az esküvőről Vitray Tamásnak meséltem évek múlva a televízióban, e beszélgetés itt látható, hallható.
     Ahogy a műsorban elmesélem, a két tanún és barátnőmön kívül senki nem tudott a nagy eseményről, még szüleim sem, úgy hogy édesapám csak egy év múlva, nyári hazalátogatásakor, a Váci utcában sétálva egy idegentől tudta meg, hogy kisebbik lánya is férjhez ment. Az esküvőnkön nem gondoltuk, hogy ez a titkolódzás milyen kellemetlen helyzetbe hozza majd mind Feri közeli kollégáit, mind az én szüleimet, de legkésőbb édesapám komoly szemrehányását hallgatva, ezt végre megértettük és megbántuk.
     Mint utólag kiderült, a házasság Feri számára volt fontosabb, mert ettől kezdve élete végéig biztonságban lehetett a vele erőszakoskodó barátnőitől. Közös életünkben a házasság nem hozott nagy változást, mint fentebb már említettem, Feri már ez előtt, majd ez után is kintről kapott kocsival járt. Sajnos, az adó- és vámterheinket sem enyhítette ez az új életállapot, mert a külön lakóhely miatt se Feri, se én nem kaptuk meg a házasoknak járó adókedvezményeket.
     Esküvőnket 1980. október 24-én (tehát pont 30 évvel ezelőtt a mai napon), egy szép őszi délután tartottuk, mint már írtam a Várban, az Úri utca 58-ban, a BUDAVÁRI III. sz. KÖZPONTI HÁZASSÁGKÖTŐ TEREM-ben. Csak mi ketten, a két tanú és a fotózó barátnőm volt jelen. Feri tanúja Dr. Korányi László volt, aki 1972-től volt Feri barátja és nagy tisztelője. Vele, feleségével és barátaival sok kedves estét töltöttünk együtt még a 70-es évek elején, majd élete vége felé ő lett Feri (egyik) orvosa. Az én tanúm Dr. Szathmáry Gábor volt, akit még az uszodából ismertem, és aki akkori legjobb barátnőm bátyja volt.

Ahogy Feri – papíron – nyugdíjba ment és rövid időre megszűnt a Nemzeti Színház tagja lenni (hogy majd később visszaszerződjön és élete végéig tag maradjon), úgy sokasodtak meg az idegen színházakban való fellépései. 1985-ben pedig végre felújították a Hegedűs a háztetőnt az Operettszínházban. A darab szerzője, Jerry Bock ekkor jött el Budapestre az előadást megnézni, és ezután adta híressé vált nyilatkozatát Bessenyei Ferencről: Bessenyei „az egyik legkitűnőbb Tevje, akit valaha láttam. Talán nem is játszotta még soha ezt a szerepet ilyen hatalmas, robosztus egyéniség. És micsoda roppant hangja van”.

Feri nyugdíjba-menése elég nagy port kavart, de még ennél is nagyobb visszhangot váltott ki az ekkor adott és a Tiszatájban 1981 februárjában megjelent híres interjúja, melyet Pálfy G. István készített, és melynek címe Bessenyei Ferenc mottójának, ars poeticájának mondható: „A színház: ennek a népnek a szolgálata” Ez a hatalmas, összegző tanulmány megtalálható a honlapon.

(Huszti Péter könyveiben két fejezetben ír a most tárgyalt időszakról. Az első az 1986-ban kiadott, a második a 2004-ben megjelent kötetéből való.)

(feltéve: 2010. október 24.)

A Tiszatáj-cikknek óriási visszhangja lett, rengeteg válasz, helyeslő, bíráló írás jelent meg róla. Ezzel az interjúval elkezdődött – illetve felerősödött, hiszen a 60-as évek eleje óta már többször jelent meg ilyen témájú írása – Feri nyilvános – és teljesen magányos – harca a modern felfogással szemben. Társai legjobb esetben is hőbörgésnek nevezték, amit csinált – egészen a legújabb időkig, amikor végre – nagyon későn – belátták, hogy tökéletesen igaza volt mindabban, amit mondott, amivel vádolta az akkori színház- és kultúra-csinálókat. Bessenyei Ferenc – ellentétben az 1950-es évekkel – mostani harcában egyedül maradt. Akkor a színház, a magyar kultúra legjobbjai – emlékezzünk csak az 1955-ös memorandumra – vállvetve harcoltak a magyar kultúráért, most az 1980-as évektől kezdve már nem akadt senki – akármit is állítanak a mai „forradalmárok” –, aki Ferihez hasonlóan gondolkodott volna, aki Ferihez hasonlóan szívén viselte volna a magyar nép szellemi javát, kincsét, kultúráját.

Mielőtt néhány ebben az időben született írást bemutatnék, álljon itt pár részlet a televízióban 1986. december 28-án sugárzott „Mestersége: színész” című műsorból, melyben ugyanaz az újságíró, Pálfy G. István kérdezi Ferit, aki a Tiszatájban megjelent interjút is készítette, és mely úgyszólván az egész most tárgyalt időszakot Feri saját elbeszélésében átöleli. Az interjúban említett Berzsenyi és Vörösmarty lemezről lásd a honlap következő oldalát.

1. „Jágók ülnek a nézőtéren – A jágóizmus lett a társadalmi szokásrend.” (Az 1973-as Othelló kapcsán) – wmv fájltípus: 3:16 p, 3,8 MB

2. „A legelvadultabb kultúrházban olyan szépségeket lehet teremteni.” „Az egyetlen szívemet úgy adóztatják, mint az iparosok gépeit és szerszámait.” (Az előadóestekről) – wmv fájltípus: 1:38 p, 1,9 MB

3. „A hivatástudatunkat röhögik ki.” „Ó, az a vándorkomédiás, többet tesz egymaga, mint … – Ezért én bolondja vagyok a vándorkomédiásnak.” (Jókai Mór) – wmv fájltípus: 0:56 p, 1,09 MB

4. „Kérdéseket lehet feltenni, de mindent megkérdőjelezni oda-vissza, nem. – Saját visszaminősítésemhez nem vagyok hajlandó statisztálgatni.” (A nyugdíjba menéséről) – wmv fájltípus: 1:20 p, 1,56 MB

(feltéve: 2010. október 27.)


1983 áprilisától, egészen pontosan 4-ikétől, amikor életem első hivatalos versenyén elindultam – (Feri noteszába ezt írta: „jó verseny, Öcsi csuda”) – a lovaglás egyre több időnket foglalta le. Feri egyre több időt töltött a lovardában, naponta többször is kikocsikázott Pilisborosjenőre, a hétvégeket pedig az ország különböző helyein megrendezett versenyeken töltöttük.
     Mindeközben a Gugger-hegy egyre jobban – egyre elviselhetetlenebbül – kezdett beépülni. Sőt, félelmünk, hogy a felettünk levő telket egyszer megveszi valaki, és oda építkezni fog, bekövetkezett. Így aztán előállt az a helyzet, hogy Pilisborosjenőn egyre kellemesebb, a Gugger-hegyen meg egyre nyugtalanabbá vált az élet. Így aztán az eladás és a Borosjenőre való költözés mellett döntöttünk. A házat egyszemélyessége miatt elég nehéz volt eladni (bezzeg később milyen gyorsan és milyen drágán meg tudtuk volna ezt oldani, csakúgy, mint később a Pilisborosjenői ház-eladását, de hát mi mindig előbb jártunk egy kicsit, mint a többiek). Csaknem egy évbe telt, amíg vevőt találtunk Harsányi Gábor színész személyében, aki ugyan jelentősen átalakította, kibővítette az épületet, de úgy, hogy az nagyjából megőrizte eredeti jellegét. Ferivel sokszor jártunk arra az évek során, mindig nagy örömmel üdvözöltünk első házunkat és annak kertjét.
     (Mivel a Gugger-hegyen nem volt csatorna-rendszer, a kis hétvégi házak helyére nem épültek bérházak, az egyre sokasodó villák méretei nem haladták meg a szokásosat. Alig pár hete elmentem megnézni a környéket – nem ismertem rá! Kiépítették a csatornahálózatot, így az egész zöld terület eltűnt, mindenütt új utakat vágtak, az egész erdőt, domboldalt felparcellázták, és a telkekre már nem családi házakat, hanem bérkaszárnyákat építenek. [Ahogy Feri a lenti vallomásában már mint megvalósultat megírta.] A Turista út 39. alatti Bessenyei-Harsányi családi ház helyére egy többemeletes bérházat húztak. Iszonyatos! Örülök, hogy Ferinek ezt már nem kellett látnia.)

1987 telén behoztam az első német csikókat, melyekkel tenyészteni akartunk. A borosjenői lovardában pedig elkezdtük az átépítést, a fölszinti és emeleti lakások kialakítását, az istálló kibővítését és rendbehozatalát. Ekkor vettük meg AVIA teherautónkat, amivel minden szállítást, a lovakét, az építőanyagokét és a költözködést is magunk tudtuk végezni. Rengeteget dolgoztunk, ráadásul én továbbra is németországi praxisomban, melyet 1985. október 23-án nyitottam meg, fogorvoskodtam. Feri hol ebben, hol abban a színházban játszott, és továbbra is rengeteget utazott előadóestekre.

Deák Attila újságíró 1987-ben könyvet írt Feriről. Szinte az egész telet és tavaszt együtt töltötte vele, miközben Feri a Galileire készült. A bemutató május 7-én volt a Várszínházban. A könyv csak két évvel később jelent meg, ezért található már benne az új pilisborosjenői lakásról is kép, valamint néhány olyan részlet, melyet Feri már kint, később mesélt el az újságírónak.
     Ezen időszak befejezéséül álljon itt e könyv utolsó fejezete, melyet Deák Attila szószerinti hűséggel vetett papírra Feri elmesélése alapján. E tipikusan Bessenyeis szövegben benne van az ars poeticája, élete, saját magáról alkotott képe, és az okok is, miért hagyta oda a Gugger-hegyet, a Turista úti házat, élete első saját házát, amelyben valóban nagyon sok boldog percet, napot, évet töltött.
     A monológban nagyon kevés Bessenyeis túlzás van, ezek közül csak a Gugger-hegyi építkezés ecsetelése érdemel említést: nemhogy nem engedtük a házépítés közelébe, hanem egyenesen együtt, saját puszta kezünkkel építettük. Nélküle, az ő segédlete nélkül soha nem épült volna fel a ház. A pilisborosjenői építkezésben kevésbé vett már részt, az a munka már egy hivatásos építőmérnök irányítása alatt folyt, aki egyben Feri „titkára”, nélkülözhetetlen mindenese lett egészen élete végéig.

Búcsú a Gugger-hegytől

Ezt a házat a feleségem tervezte, aki építészmérnök, igaz most fogorvosként praktizál Nyugat-Németországban. Amikor tizenöt évvel ezelőtt idejöttünk, még senki nem lakott a hegyen – be lehetett látni az egész várost. A ház az erdőbe épült. Amikor a feleségem és a pajtásai építették a házat, még a környékről is kitiltottak; nem volt szabad beleszólnom semmibe. Itt mindent csak el kellett fogadnom. Végül is ez csak „egy személyre szabott” ház. Az irdatlan nagy ablakai borzasztóan hűtenek. Az erdő sem jön már be a teraszon: beépítették kaszárnyákkal. A medencében sem voltunk már esztendők óta – mindenki belebámulba! Ide már csak bámészkodni járnak fel az emberek.

Azt kérdezed, hogy most nem sajnálom itthagyni ezt a házat?... Hát, angyalom… Éltem itt tizenöt évet… És? Nézd, tulajdonképpen megszoktam, és engem nem nagyon lehet kizökkenteni a béketűrésből… Ha valami kényelmem megvan, akkor engem a többi nem nagyon érdekel… És tudod, egyre többet vagyok kint Pilisborosjenőn. Akkor meg minek ez a ház is? Ott majd meglátod, milyen szép lesz minden. Az építkezés elkezdődött, a feleségem irányítja…
     Tudod, az a borzasztó, hogy az én egész természetem igényli az örökös mozgást, változást… Látod, ez is milyen jellemző; csináltam eddigi életemben vagy három-négy családrendezést… És mindig én mentem tovább. Mindig minden maradt, és én mentem tovább. Ez most már az utolsó – de most is én megyek tovább…

Vannak, akik olyan rettenetesen félnek mindenféle változtatástól, a változásoktól. Én nem tudok ettől félni, mert mindenütt otthon vagyok, mindenütt otthon érzem magam. Lehet, hogy ez abból az elkényeztetettségből fakad, ami negyven-ötven éve körülvesz engem. Hogy akárhol vagyok, mindenünnen mosolygó arcok néznek vissza rám. Szeretnek és nem az öklüket rázzák az emberek – gondolom, kevés kivétellel… Ez engem szabaddá, nyugodttá tesz. A kényelmem meg eddig is olyan volt, hogy mindent magam intéztem; nem kellett senki, aki engem pimpátyoljon, meg babusgasson, meg megfőzze a reggeli kávét… Tudok én is rossz kávét főzni, és nem kell azért még valakinek hálásnak is lennem. Magam intézem a dolgaimat… Valaki mindig takarítson ki körülöttem, és azonnal menjen el; hagyjon itt engem tisztaságban, nyugodtságban. A tiszta ruhát készítse elő, amit én akármikor elővehetek, és ennyi! Ennyi az én igényem a házzal, a kényelemmel… A többi időmet a színészetemnek szentelem. Minden energiámat erre a mesterségre szánom. Vagy azért, mert éppen most dolgozom, vagy azért, mert éppen most nem dolgozom. Mind a kettő ugyanennek a jegyében telik el. Ha nem dolgozom, akkor számvetést csinálok magammal: hogy az isten verje meg, mennyi mindent nem tudtam megcsinálni. Hogy szerettem volna szerepeket eljátszani, és tudom is, hogy nagyon kellett volna… de kifutottam az időből, vagy kifutott alólam az idő. Mert nem vagyunk a saját magunk urai.

A pilisborosjenői ház sem azért kell, hogy hárommal több szobám legyen! Mert látod, itt is csupa tégla, meg fa, meg állatbőr minden. Nemigen van nekem igényem másra. Bútorokkal nem szeretek vacakolni. Mert azt szoktam mondani, sok szép bútor bizony gyakran megkéri az embert, hogy „menj ki a lakásból”, „még véletlenül se gyere nekem”. Kint sem lesz nagy berendezés. Nekem a bútor – ha már mindenképpen kell – akkor legyen rusztikus! Olyan, amit dobálni, püfölni lehet.
     Kint a természet is más! A természetben ritmus és tempó van! És a civilizációból nekem egyre inkább elegem van. Persze, folytatom tovább, amire felesküdtem. Nem zárkózom el a világ elől, csak kell a nyugalom. És közelemben lesznek a lovak.
     Hódmezővásárhelyen nőttem fel, ott szívtam magamba az állatok, a lovak iránti rajongást. A ló különb, szebb, jobb mindegyiknél. Egy kanca kecses mozgása, könnyűjárása csak egy szép asszonyéhoz hasonlítható. De olyan kényes is ám. Ha megbántod, megsértődik. Ha megütőd, nem felejti el, félelmében elveszti józanságát, magában is kárt tehet.
     Ez a két ló az én mankóm. Ha fáradt vagyok, kijövök ide Pilisborosjenőre, és egy-két órát lovagolok. És átmossa a fejem. A természettel való találkozás megbékéltet a zűrzavaros világgal.
     Csodálatos ez, aranyoskám. S az emberek mégis berregő motorokat vesznek. Hogy ez drágább? Sokan ennyit elkártyáznak egy hónapban. Az a csodálatos a lovaglásban, hogy egyszerre találkozom az élőlénnyel és a természettel. Jaj, milyen jó ez a csend.

Hogy milyen ember vagyok? Szerencsés. Szerencsés, mert az Isten megáldott egy ilyen ellenálló szervezettel, amelyről csak én tudom, hogy mennyi, de mennyi mindent kibírt. Ki tudja meddig? Hogy még mindig sokat dolgozom? Hát mi mást tehetnék? Dolgozom, mert addig létezem. S különben is, az életben egyetlen hasznos dolog van, a munka. Mert ki emlékszik a végelszámolásnál majd arra, hogy hol nyaralt, mikor pihent. Ott majd csak az számít, hogy mennyit tett hozzá, s tett-e hozzá valamit a világhoz.
     Most meg még egy kis ideig marad a siker… Hiszen mit akarok még, mi a fenét? Hát az életben minden megadatott. Azt hiszem,mindent csináltam! Két életre valót is eljátszottam. S a lelkiismeretemmel rendben vagyok; kevés olyan dolog van, amire úgy néznék vissza, hogy jaj, Istenem, azt nem kellett volna… Kevés ilyesmi történt velem. Nem kellett soha sem megalázkodnom, sem könyörögnöm. Az élet tálcán hozta elém a feladatokat és a szépséget…

Örülök, hogy megérek egy újabb karácsonyt. Egészségben. Ez a legnagyobb, legszebb ajándékom. Hogyha gazdag lennék? Gazdagság? Úgy érzem, talán az vagyok, Tettem jót, rosszat, szépet. Mindig saját törvényem szerint. Úgy szoktam mondani, mi most már előlegeinkből élünk, abból, amit befizettünk az elmúlt 68 évben. Amíg dolgozhatok, jól, gazdagon élek. Hogy mi kéne más? Hát mi? Évek. Egészség. Béke… Béke… Béke…

Színházról most már ne beszéljünk: este meglesz a premier, mint mondják, eljön Németh László özvegye is… Én pedig este már nem jövök vissza ide… Majd jön az új házigazda… Összepakoltam mindent, teszik ki maréknyi sót, darabka kenyeret, írok néhány sort, és kész…

Kedveseim!
Éljetek meg olyan boldog és szép napokat e házban, mint én. Tiszta lappal indulok…
Ölel Benneteket
Bessenyei Feri


(Feltéve: 2011. február 9.)


(helyesbítések, kiegészítések várhatóak)



VISSZA         ELEJÉRE        TOVÁBB


PÁLYÁJA         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA