BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

BESSENYEI FERENC
FILMJEI


TELEVÍZIÓ       
       FILM
GALÉRIA       SZEREPEK       PÁLYA       LISTA                               BEVEZETŐ       LISTA       PÁLYA       FILMJEI       GALÉRIA


Ezen az oldalon elsősorban azon filmjei kerülnek bemutatásra, melyeket a televízió – tudomásom szerint – soha nem közvetített, ezért ezek alig ismertek a nagyközönség számára. Szerepelnek köztük olyanok, melyekben főszerepet, vagy jelentős mellékszerepet alakított, de jobbára ide kerülnek azok is, melyekben csak kis szerepet játszott. Az 50-es, 60-as évek filmjeire jellemző volt, hogy gyakran a legkisebb szerepekre is kitüntetett, országos hírű színészeket hívtak meg. Ez volt egyik oka annak, hogy a nézők kedvelték és látogatták e filmeket, és annak is, hogy a színészeket az egész ország, nem csak a színházbajáró emberek, vagyis a nagyvárosok polgárai, de a legkisebb falvak lakosai is ismerték, becsülték, szerették.


1. AZ UTOLSÓ KÖR, 1968
2. DÉLIBÁB MINDEN MENNYISÉGBEN, 1962
3. HA EGYSZER HÚSZ ÉV MÚLVA, 1964
4. KESERŰ IGAZSÁG, 1956


AZ UTOLSÓ KÖR
1968.

1967-68-ban forgatták „Az utolsó kör” című filmet. A forgatókönyvet Vészi Endre és Hubay Miklós írta Vészi Endre „Passzív állomány” című kisregénye nyomán. Bessenyei Ferenc ebben a filmben dolgozott együtt harmadszor Gertler Viktor (1901-1969) Kossuth-díjas filmrendezővel, akivel előtte az Ütközet békében (1951) és az emlékezetes Láz (1957) című filmet forgatta. Gertler Viktornak Az utolsó kör volt az utolsó rendezése, mert a film bemutatója (1968. december 5.) után rövidesen meghalt.
     A film operatőra Szécsényi Ferenc, zeneszerzője Petrovics Emil volt.

Bessenyei Ferenc Venczel István autóbusz-sofőrt alakította a filmben, feleségét Molnár Piroska, fiát Dávid Kiss Ferenc, a bicikliző fiút Benkő Péter, ennek apját Molnár Tibor. A többi szerepben Mensáros László, Horváth Ferenc, Tyll Attila, Békés Itala stb. látható.

A film bonyodalmát két információ, két közlés indítja el. Venczel István aznap reggel tudja meg, hogy felesége és fia megcsalták, a bicikliző fiú pedig azt, hogy szerelme gyermeket vár. Örömében a busz előtt száguldozik, bevárja és folyton újra ingerli a sofőrt, aki a sokadik kör után nem bír magán uralkodni, buszával megkergeti és felpofozza. Ezért passzív állományba helyezik, hiába jók a munkaképességi vizsgálati eredményei. A tárgyalás után összebarátkozik a fiúval és annak édesapjával, aki betegsége miatt nem dolgozhat. Hozzájuk költözik a kisszobába, majd pár hét múlva azt hazudja nekik, hogy már újra dolgozik. Erre a fiú, aki el akarja venni szerelmét, és ezért szüksége van a szobára, megkéri, hogy költözzön el, hiszen már rendbejött körülötte minden. Miután Venczel elmegy, egyik munkatársa felkeresi őket, és megmondja, hogy a hír nem igaz, Venczelt végleg levették a kocsiról. Közben a fiú szerelme elveteti a gyereket, a teljesen magára maradt Venczel pedig nyomott hangulatában egy busz elé lép, ami elüti. A gázoló sofőrt munkaképességi vizsgára küldik (és a film azt sejteti, hogy szintén passzív állományba helyezik). Az orvosi asszisztensnőnek a film végén elhangzó: „Kérem a következőt” felszólítása kiválóan érzékelteti azt a kort, amiben ma is élünk. Mindenki magányosan, mindenki gonddal terhelten, mindenki az élet elviselhetetlenül nehéz problémái alatt meggörnyedve. És az ebből eredő összetüzések lavinaszerűen érnek utól mindenkit.

A filmet a kritika nem jól fogadta, érzelgősnek tartották, bár Bessenyei Ferenc játékát elismerték. Ma látva a filmet, érthetetlen a kritikusok véleménye. Az utolsó kör, Bessenyei Ferenc kiváló játékával tökéletes korkép, hosszas magyarázkodás nélkül ad megrendítő látleletet korunk világáról.


1. részlet
wmv fájltípus:
(7,84 MB, 6:12 p)

2. részlet
wmv fájltípus:
(5,22 MB, 4:29 p)


DÉLIBÁB MINDEN MENNYISÉGBEN
1962.

1961-ben forgatták és 1962. január 4-én mutatták be a „Délibáb minden mennyiségben” című filmet. Gervai András a „Bessenyei” című könyvben így ír a filmről, illetve Feri vígjátékokban alakított szerepeiről:
»Bessenyei kitűnő alakítást nyújt (a Fügefalevél-ben), s csak sajnálhatjuk, hogy filmen komikus szerepben a Fügefalevélen kívül nagyon ritkán láthattuk: csak három – 1961-ben készült – film kisebb epizódszerepeiben. – A Napfény a jégen című teljesen jelentéktelen burleszkben – valójában kis cselekménnyel körített jégrevüben – a három egymással lazán összefüggő egyik epizódban egy féltékeny órásmestert játszott. Nem is akárhogy: miközben a rádióból az Othellót közvetítik – amelynek ő címszereplője –, a vásznon a dráma persziflázsát, a féltékeny mór karikatúráját adja. ,,Most először fennállásom óta meg akarom mutatni, hogy … humorom is van. … Az Othellóban is féltékeny voltam, mire sírtak, ebben a filmben is féltékeny vagyok, de most nevetnek rajtam” – nyilatkozta az Ország Világban Királyhegyi Pálnak (1961. július 26.). – A Nem ér a nevemben egy aljas csábító néhány mondatos szerepét bízták rá. – A kritika és a közönség által mostohán fogadott, de bukása ellenére sem érdektelen Délibáb minden mennyiségben című filmben pedig egy a bevételért, a külföldi vendégek megkopasztásáért mindenre képes vendéglőst formált meg. – Megállapíthatjuk, Bessenyeinek humora bizonyítására filmen csak egyetlen egyszer jutott méltó feladat. Erről nem Bessenyei tehet, ennek nem az az oka, hogy nincs humorérzéke. Pont ellenkezőleg; bizonyság rá, hogy Pattantyús elvtársként (a Fügefalevél-ben) milyen fergetegesen komédiázott, ugyanakkor – ami rendkívül fontos – szerepét halálosan komolyan vette, egyetlen pillanatra sem kacsintott ki a nézőre.«

Köztudott, hogy Bessenyei Ferenc nem szerette a filmezést, legalábbis a 70-es évektől adott nyilatkozataiban ezt állította. Ha ezeket a fent említett filmeket és még néhány más alkotást megnézünk, nem csodálkozhatunk, hogy Feri rossz véleménnyel volt a filmművészetről. Filmes pályáján egyre másra találhatók olyan művek, melyekben jó kedvvel, kiválóan és láthatóan nagy szeretettel játszott. A balszerencse azonban úgy hozta, hogy ezek a filmek rendre sikertelenek maradtak. Volt olyan film, ami remekül sikerült, de a kritika (pl. Láz, Az utolsó kör), és/vagy a közönség nem fogadta kedvezően, de bőven akadt olyan, amelyet rosszul vágtak meg (pl. Ítélet), vagy másképpen rontottak el.
     Ez utóbbi közé tartozott a „Délibáb minden mennyiségben”, melyet Szinetár Miklós rendezett (operatőr: Hildebrand István). Az alig 80 perces filmnek az alapötlete – hogyan mulattatják, illetve „kopasztják meg” hazánkban a gazdag nyugati vendégeket – remek lehetőséget kínált egy jó filmre, de a megvalósítás kifejezetten rosszra, unalmasra sikeredett. A két főszereplő – Agárdy Gábor és Váradi Hédi – véget nem érő „betétszámai” szinte elviselhetetlenek, a nyugati vendégsereg mulatozása kínosan kellemetlen.
     Bessenyei Ferenc és csapata (különösen Peti Sándor, de Lorán Lenke és Petrik József is) azonban remekel. Minden pillanatuk élvezetes szórakozás. Érthetetlen, hogy az ő játékuk helyett miért az unalmas, erőltetett betétszámokkal töltötték ki a film legnagyobb részét.

De – mint Gervai András kritikájából is kiderül – Feri a „Napfény a jégben” című filmben is nagyszerű volt. Nyilván annak sem örült, hogy a kritika a filmet „teljesen jelentéktelen burleszk”-nek sorolta be. A Lázat kifejezetten nagyon szerette, a kritika darabokra szedte (igaz politikai okokból). Ugyanez történt Az utolsó kör című filmmel is. A Várkonyi-filmeket a szakma nézte le.
     Feri tehát joggal érezhette úgy, hogy a filmek sikere általa nem befolyásolható dolgoktól függ: nem az ő alakítása, munkája dönti el azok sorsát. „A színpadon 7-től 10-ig én vagyok az úr: a nézők akkor sírnak, akkor nevetnek, azt gondolják, amit én akarok” – nyilatkozta számtalanszor. A filmre viszont nem volt befolyása. És túl sokszor fordult elő, hogy ő jól oldotta meg szerepét, de mások elrontották, és az eredmény érdektelen vagy sikertelen lett.

A „Délibáb minden mennyiségben”-t a televízió – tudtommal – nem közvetítette: nem is csoda, alig-alig nézhető. De azok a jelenetek, melyekben Feri a vásznon van, kitűnőek, és mutatják, milyen tökéletesen oldott meg komikus szerepeket is. Számtalanszor elhangzott már, mégsem lehet elégszer ismételni, mert soha meg nem bocsátható vétke a magyar filmgyártásnak, a filmrendezőknek, hogy nem használták ki eléggé Bessenyei Ferenc filmszínészi képességeit.

1. részlet
wmv fájltípus:
(5,77 MB, 4:57 p)

2. részlet
wmv fájltípus:
(5,38 MB, 4:37 p)


HA EGYSZER HÚSZ ÉV MÚLVA
1964.

1964. november 5-én mutatták be a „Ha egyszer húsz év múlva” című filmet, melyet Keleti Márton (1905-1973) rendezett, aki a filmrendezők közül ugyan a legtöbbet foglalkoztatta Bessenyei Ferencet, de úgy, hogy hosszú együttműködésük során valójában egyetlen igazi főszerepet sem adott neki. Keleti Márton – aki csakúgy, mint Fábri Zoltán, háromszor (1951-ben a Különös házasságért, 1953-ben az Erkelért, 1954-ben a Kiskrajcárért – ebben Feri is játszott) kapott Kossuth-díjat – nyolc filmjében (Ifjú szívvel 1953, Kiskrajcár 1953, Virrad 1960, Puskák és galambok 1961, Nem ér a nevem 1961, Ha egyszer húsz év múlva 1964, Szerelmi álmok 1970, Harminckét nevem volt 1972) bízott kisebb-nagyobb szerepet Ferire. Bár Keleti filmjei nagyrészt a napi politikát szolgálták ki, azért olyan nagysikerű, emlékezetes alkotások is az ő nevéhez fűződnek, mint például a Hattyúdal, A tizedes meg a többiek és a Butaságom története.

A Ha egyszer húsz év múlva című alkotásnak – sok más ugyanebben az időben készült filmhez hasonlóan – egyetlen főszerepe van, egy 20 éves egyetemista (akit Bujtor István játszik), az összes többi szereplő vele kapcsolatban bukkan fel a vásznon pár pillanatra. A film mondanivalója azt boncolgatja, hogyan alakíthatja át életünket egy véletlen találkozás, esemény, s mindezek milyen hatással vannak sorsunkra, illetve később hogyan emlékezünk rájuk.
     A történet röviden: a főszereplő úgy tudja, apja még az ő születése előtt, a fronton meghalt. Egy stoppolás kapcsán azonban olyan emberekkel kerül össze, akik ismerték apját (akit szintén ő alakít a filmben), és akik másképp emlékeznek apja halálára. Bessenyei Ferenc a fiú nevelő apját játssza, s alig négy-öt percig látható a másfél órás filmben – de a többi, hozzá hasonlóan neves szereplő közül sokan még ennél is rövidebb ideig.

Ez az a hőskorszak a magyar filmgyártásban, amikor a legnevesebb, legjobb színészek, mint például ebben a filmben Gobbi Hilda, Gábor Miklós, Csákányi László, Agárdi Gábor, Sinkovits Imre, Várkonyi Zoltán, Benkő Gyula, Garas Dezső stb. stb. egy-két mondatos szerepet is vállaltak a filmekben. A fentebb már említett előnyökön kívül mindez abban is segített, hogy a színészek ismerték egymást, tudtak egymásról. Hiába dolgoztak más színháznál, de filmen – no és a rádióban, majd később a televízióban is – sokat voltak együtt. Így olyanok partnerei is lehettek, akikkel egész életükben egyszer sem, vagy csak ritkán találkoztak színpadon.

Se Tarján Tamás, se Gervai András (a két filmtörténész, aki eddig Bessenyei Ferenc filmszerepeiről írt) nem veszteget – a felsoroláson kívül – egyetlen szót sem erre a filmre. Nem is volt jelentős állomása filmes pályájának. Ugyanakkor ismételten bebizonyította, ami már számtalanszor elhangzott, hogy minden ellenkező állítással szemben, Feri a kisembereket, az úgymond jelentéktelen figurákat, az epizodistákat is (ha a szerepnek értelme volt) kiválóan, meggyőzően és lelkiismeretesen alakította. Semmi nem indokolta tehát, hogy – ennek ellenkezőjére hivatkozva – 1965-től, a „modern” rendezők nem foglalkoztatták.

A film adatai: Rendező: Keleti Márton (és nem Várkonyi Zoltán, ahogy egyes filmográfiákban szerepel). Író: Bíró Zsuzsa. Dramaturg: Herskó János. Operatőr: Pásztor István. Szereplők: (a már említetteken kívül): Bara Margit, Bánki Zsuzsa, Timár Éva, Ernyei Béla, Semjén Anita, Kertész Péter, Szakáts Miklós és még sokan mások.

Részlet
wmv fájltípus:
(2,07 MB, 1:47 p)


KESERŰ IGAZSÁG
1956.

A DUNA televízió 2013. október 24-én, csütörtökön 21:40-kor az 1956-ban készült Keserű igazság című filmet vetíti. A film elején a következő felirat áll: „Ezt a filmet a magyar filmművészek 1956 júliusában készítették.” Kissé szokatlan közlemény, ami sejteti, hogy a film története nem szokványos.

A film rendezőjének, Várkonyi Zoltánnak nem ez volt az első filmje, amit elkészülte után nem engedtek bemutatni, illetve, amit bemutatása után levettek a műsorral. Az első A harag napja című film volt, amit 1953. novemberében bemutattak ugyan, de néhány előadás után a Szabad Népben megjelent kritika miatt levettek a műsorról. A készítőknek át kellett vágniuk a már kész filmet, méghozzá olyan alaposan, hogy a munkálatok másfél évet vettek igénybe, úgy hogy az új bemutatóra csak 1955. május 26-án kerülhetett sor.
     Várkonyi 1955-ben forgatta következő filmjét Bessenyei főszereplésével, a Különös ismertetőjel-et. Erről a nyugati országokba is eljutott filmről Tarján Tamás Bessenyei filmes pályafutásáról írt könyvecskéjében megemlékezését így kezdte: „A Schönherz Zoltánnak emléket állító Különös ismertetőjel, mint Nemeskürty írja, ‘olyan közönségsikert hozott, amilyent hasonló témájú film azóta se’. Várkonyi Zoltánt egy évvel utóbb (tehát 1956-ban) Kossuth-díjjal tüntették ki rendezéséért.”
     Várkonyi ezután még megrendezte a Dandin György című filmjét, azután nekilátott Kövesi Endrének két évvel korábban a Szabad Népben megjelent egyik cikkének a filmre írásához és megfilmesítéséhez.

Bessenyei Ferenc a nagysikerű Különös ismertetőjel forgatásának befejezése és az 1956-ös eseményeket követő eltiltása közötti mintegy két évben, tehát 1955 végétől 1957 nyaráig öt filmet forgatott. A Darvas József művéből készült Ranódy László rendezte Szakadék-ot (főszerep), amit 1956. március 1-én mutattak be, a Fábri Zoltán rendezte Hannibál tanár urat, ami 1956. október 18-án került a mozikba, a Bán Frigyes rendezte A császár parancsára című filmet (főszerep), amit csak egy évvel később 1957. november 21-én mutattak be. A Várkonyi rendezte Keserű igazság-ot, amit hiába fejeztek be 1956 nyár végére, kerek 30 évre zár alá helyeztek, és majd csak 1986-ban mutattak be.
     És Bessenyei Ferenc egyik kedvencét, a Láz című filmet, aminek forgatása belecsúszott eltiltásának idejébe, amiért Aczélnak naponta küldtek jelentést, hogy Ferinek még hány napja van hátra (például 1957. július 8-án ezzel a szöveggel: „Láz közvetlen befejezés előtt áll”). Ugyanakkor az eltiltás csak a munkára vonatkozott, a filmek bemutatására nem, így történhetett, hogy a Láz bemutatója 1957. október 3-án lezajlott, sőt a már 1956-ban befejezett A császár parancsára bemutatója csak hat héttel később, miközben az eltiltás már/még javában érvényben volt. (Ez nem csak Ferivel történt így, hanem más színészekkel is, például Darvas filmjét, a Gerolsteini nagyhercegnőt akkor mutatták be, amikor Darvas már börtönben ült.)
     Úgy látszik, a filmek fontosabbak – vagy inkább drágábbak – voltak, mint a rádiófelvételek. A rádió ugyanis az eltiltás alatt nem csak nem foglalkoztathatta az eltiltott művészeket, de korábbi felvételeiket sem sugározhatta.
     [A színházon belüli egyéves eltiltásuk – amiről a Népszabadság 1957. júniusában megjelent cikke számolt be – valójában soha nem lépett hatályba. Bár 1957. június 7-én „Szigorúan titkos” jelzéssel kiadtak egy „Szilencium rendelet”-et, de ezt az érintettek nem kapták meg. Az eltiltással kapcsolatban az érintett intézmények vezetői nyilván alkudozásba kezdtek Aczél Györggyel és Kállai Gyulával, mert nem sokkal később – a Színházi osztály vezetője, Dr. Kenyeres Ágnes javaslatára – „Kállai elvtárs felülvizsgálta” az eltiltást. A Major Tamásnak 1957. augusztus 16-án elküldött módosításban már az áll, hogy „Mészáros Ági, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre színművészek színházi fellépésétől való eltiltását felfüggesztette, a színházon kívüli szerepléstől való egy évi eltiltásukat azonban továbbra is hatályban tartotta. A színházi szerepléstől való eltiltásuk felfüggesztése egy évi próbaidőre szól azzal, hogy amennyiben ezen idő alatt nevezettek magatartására és munkájára nem lesz kifogás, úgy a színházon belüli eltiltás véglegesen hatályát veszti.” – Erre a felfüggesztésre sürgős szüksége volt a Nemzeti Színháznak, mert 1957. szeptember 2-tól 5-ig Pozsonyban vendégszerepeltek a Galileivel, a Bernarda alba házával – Mészáros Ági szerepelt benne – és a Tartuffe-fel.
     Ugyanakkor a Filmgyárból, a Rádióból és a Filharmónia rendezvényeiből valóban ki lettek tiltva egy évig. Ahogy már fentebb szó volt róla, a filmjeiket továbbra is bemutatták és vetítették, de rádiós felvételeiket nem, és új produkciókban sehol nem szerepelhettek. Ezért a Rádióban egyedül az Ifjúsági osztálynak több mint 3 millió forintos kára keletkezett, ahogy ez egy 1957. június 25-i jelentésben áll. Bessenyei Ferencnek három 1951-ben, négy 1952-ben és két 1953-ban készült felvételét nem tudták sugározni, ezek címeit Aczél elvtársnak pontosan fel is sorolták.

Visszatérve a Keserű igazság-hoz, az 1956-os események miatt nem csak ezt, hanem vele együtt még másik három filmet is betiltottak, ezek címei: Az eltüsszentett birodalom (ezt az egyébként nagyon gyengére sikeredett mesefilmet majd csak 1989-ben mutatják be), Kioltott lángok (ami A császár parancsára eredeti címe; ezt sok hercehurca után egy évvel később mégis bemutatták), Csodacsatár (amit mégis már 1956-ban bemutattak, holott a főszereplője disszidált). Révész Miklós Aczélnak 1957. július 19-én a betiltott filmekről ezt írta: „Az ellenforradalmat követő hónapokban helytelen lett volna bemutatni.”
     1957. május 22-én Elek Ottó elküldte Aczélnak a „forgatás alatt levő filmek szereplőinek listáját”. Ezen a listán Aczél osztálya kis karikával jelölte meg a „problémás színészeket”. Négy forgatás alatt álló filmről jelentenek: Láz (karika Bessenyeinél, Raksányi Gellértnél, Szakáts Miklósnál, Verebes Károlynál); A nagyrozsdási eset (karika Sinkovits Imrénél), amit szintén csaknem 30 évig ládába zártak, és csak 1984-ben mutattak be, A külvárosi legenda (karika Soós-Sturcz Editnél, Sinkovits Imrénél), Csigalépcső (karika Somogyvári Rudolfnál), a két utóbbi filmet elkészültük után bemutatták.

Hogy miért kellett a Keserű igazságnak 30 évig eltűnnie, arról Gervai András a Bessenyei című könyvben így számol be: „A Sztálin halálával, majd a Rákosi és Nagy Imre közötti erőviszony átrendeződésével kezdődő belpolitikai olvadás kulturális, művészeti téren is éreztette hatását: a filmek tematikájukban, hangvételükben, problémakezelésükben életszerűbbé váltak. 1956 nyarán a korszak feszült, várakozásteljes légkörében forgatták a Keserű igazság-ot, amely elsőként próbált meg szembenézni a személyi kultusszal. A gesztusértékű tettnek, bátorságnak meg is lett a »jutalma«: a filmet harminc évre dobozba zárták. .. Érthető és értékelendő az alkotók szándéka, hogy hosszú évek mellébeszélése, lakkozása és hazudozása után végre őszintén beszéljenek a Rákosi-rendszer lényegéről, arról a légkörről, amelyben az igazságot kimondani akarókra börtön, a káderbőrbe bújt törtetőkre viszont biztos előmenetel várt.
     A film egy torzult jellemű munkáskáder ámokfutását rajzolja meg, csak most ellenkező előjelű sematizmussal. Sztankó János (Bessenyei Ferenc) munkás igazgató előtt csak egy cél lebeg, hogy határidőre elkészüljön a nagyberuházás, mert akkor jutalmul egy tizenkét vállalatot magában foglaló tröszt vezetője lehet. Az sem érdekli, hogy a helyetteseként maga mellé vett mérnök barátja (Gábor Miklós), s aztán a munkások is jelzik, a hatalmas betonsiló repedezik. A tragédia be is következik, hősünk helyett azonban főmérnök barátját tartóztatják le, akit koholt vádak alapján a Rákosi-rendszer korábban már börtönbe zárt.”

Egy 1959. november 10-én Csonka Mária aláírásával készült „Archiválási jelentésben” ez áll: „A film témája az 1956 előtt elkövetett hibákra épül, izgalmas és nagyon problématikus feldolgozásban. Egy »munkáskáder« emelkedése és erkölcsi bukása adná az alapot, s ez még nem lenne baj, ha a készítők olyan negatív figurát ábrázolnának, aki egyértelműen elítélhető. De a film olyan jóindulatú, értelmes melegszívű embernek ábrázolja Sztankó János építésvezetőt, hogy nem tudjuk elhinni, hogy azokat a jelzéseket – bármennyire is törekszik a verseny megnyerésére – amelyeket felesége, barátja adnak számára ne szívlelné meg, s annyira elvakult lenne, hogy emberhalált okoz könnyelműsége és nem vállalja adott szavát, amikor a felelősségre vonásra kerül sor. Itt van a film alapvetően elhibázva, s a kritikai »realizmusa« így hazugsággá válik, ami miatt nem is mutatták be.”

A film készítőjéről és tartalmáról készült feljegyzés is ezt az utasítást viseli fejlécében: „Csak belső használatra, közlésre nem adható ki”.

Feltéve: 2013. október 22.

Kiegészítés és folytatás: 2013. október 29.

Az eltiltás, majd a 30 éves dobozba zárás miértjére a legvalószínűbb válasz, a valódi ok megkeresését kezdjük a film történetének és előzményének a bemutatásával. Az előzmény – az interneten való kutakodás szerint – a következő:
     Kövesi Endre a Szabad Nép munkatársa a lap 1954. szeptember 30-i számában „A »megj/gondii« [?] Szlota és cinkosai” címmel leleplező írást jelentetett meg egy építőipari vállalat igazgatójáról, Szlota Imréről. aki „helyi kiskirályként” csalásokat és sikkasztásokat követett el, melyeket minisztériumi pártfogói fedeztek. „Egy ilyen cikk nyilvánvalóan csak a párt engedélyével kerülhetett be a lapba, ugyanakkor Kövesi írása követendő példává vált az újságírók körében, ami azt mutatja, hogy a szakmai presztízsskálán a nagy hatású, szenzációt jelentő írások, az »oknyomozó újságírás« előkelő helyen állt. Ráadásul a »hivatalból« az üzemeket, a vidéket járó újságírók számtalan »Szlota-ügyről« tudtak. Kövesi írása egy szakmailag képzetlen, szélhámos munkásigazgatóról szól, aki azonban politikai kapcsolatai révén egyre feljebb emelkedik. Riportja nyomán Szlotát letartóztatták (Szabad N ép, 1954. október 2.).”
     Ezen adatok ismeretében válnak csak érthetővé a film rendezőjének, Várkonyi Zoltánnak a szavai, aki a G. T. aláírással (gondolom, e mögött Garai Tamás újságíró rejtőzik) a Színház és Mozi 1956. szeptember 1-i számában megjelent, a film békásmegyeri forgatásával foglalkozó cikkben ezt nyilatkozta: „A »Keserű igazság«-ról is olyanokat írtak: »egy nagy építkezés története«, vagy ezt a még cifrábbat: »A Szlota-ügy filmen«. Szó sincs ilyesmiről. Emberekről szól a film, közöttünk élő, mai emberekről. Egy különös, tragikus barátság történetéről. Arról, hogy elég volt az áltatásból, a hazugságokból, végre itt az ideje, hogy mindenki megértse: felnőttek vagyunk, gondolkodó emberek vagyunk, akiknek meg lehet, meg kell mondani az igazat! Akkor is, ha fáj, akkor is, ha kínos, akkor is, ha keserű!”

Kövesi Endre személyéről az interneten egy remek írás olvasható, ami azért is nagyon ajánlható, mert kiválóan és roppant szellemesen mutatja be a legendák keletkezésének folyamatát. A Minden napunk egy költemény – Kövesi Endre (1930-2009) címmel Takács Ferenc írta és 2009-ben megjelent cikk itt olvasható: http://magyarnarancs.hu/publicisztika/minden_napunk_egy_koltemeny_-_kovesi_endre_1930-2009-71840 Ebből a nekrológból megtudhatjuk, hogy Kövesi (Steiner) Endre 1956-ban disszidált, mégpedig az elsők között, tudniillik az októberi események alatt éppen Bécsben volt, ahonnan egyszerűen nem jött haza. A cikk szerzője, Takács Ferenc ezt írja a filmmel kapcsolatban: „Várkonyi Zoltán 1956-ban leforgatott Keserű igazság című filmjének volt a társforgatókönyv-írója, a szüzsé voltaképpen az ő két évvel korábbi leleplező riportján alapult. (A Keserű igazságot rögtön betiltották. Húsz évvel később, 1986-ban volt az első nyilvános vetítése.)”
     Mindebből az adatból az a legvalószínűbb következtetés, hogy a film meséjének ötlete valóban Kövesi 1954-es cikkéből származik, mint ahogy a világon szinte minden film, regény meséjének van valamilyen megtörtént alapja. Kövesinek csupán ennyi és nem több volt a hozzájárulása a forgatókönyvhöz. És könnyen meglehet, hogy neve csak utólag került – mintegy emlékeztetőül, és még azelőtt, hogy disszidált volna – a címlapra, hogy a pártvezetőség könnyebben elfogadja a filmet, hiszen, ha 1954-ben engedélyeztek egy hasonló témájú írást a Szabad Népben, akkor az azonos témájú két évvel későbbi filmmel szemben sem lehet kifogásuk.
     A másik társforgatókönyv-író, a fiatal Nádasy László 1958-ig dramaturgként dolgozott a filmgyárban. G. I. fent már idézett cikkében arról is szó van, hogy Várkonyi a már betanult szöveget megváltoztatta (feltételezhetően nem egyszer).
     A cikkben vázolt életkép a forgatásról a következő: „»Bessenyei? Gábor Miklós?« – »A szerepüket tanulják.« – »Leállítani! Változott a szöveg!« – Hírnök fut pihegve Bessenyeiék után, Várkonyi pedig sűrűn teleírt cédulákat varázsol elő a zsebéből. – »Itt az új szöveg! Ezt tanulják!«”

Az előzmények után következzen a a film története:
     Sztankó János munkáskáder, egy építőipari cég igazgatójának vezetésével gabonasilókat építenek. Ha a silók időben elkészülnek, Sztankó egy tröszt vezérigazgatója lesz. Sztankó egyik régi barátját, a börtönt igazságtalanul megjárt Palócz Imre mérnököt (Gábor Miklós) bízza meg az építkezés lefolytatásával. A munkálatok alatt kiderül, hogy rossz helyre építették a silókat, a föld laza, nem bírja el a terhelést. Erre egy munkás hívja fel Palócz figyelmét, aki ezután az éjszaka kellős közepén hívatja ki a geofizikusokat a talaj megvizsgálására. Reggel a munkások is látják, hogy életveszélyes a további munka, de egyikük mégis felmegy a falra. Eközben Palócz – miután nem tudta elérni, hogy Sztankó leállítsa a munkát – telefonon a miniszterhez fordul segítségért, de az éppen értekezleten van, nem beszél vele. A fal ledől, a felment munkás életveszélyesen megsérül. Sztankó, aki ivászatba menekült a felelősség elől, ekkor értesül a történtekről. Egy vele együtt mulató őrnaggyal együtt megy ki a helyszínre. Onnan eljőve, az őrnagy veti fel az ötletet, hogy a rossz tervezésért és a balesetért is Palóczra kell hárítani a felelősséget, akit azonnal el is fogat. A film úgy ér véget, hogy Sztankó kétségbeesetten rohan az állomáson felesége után, aki korábban kész lett volna megbocsátani neki, hogy megcsalta, de most látva, hogy hova süllyedt a férje, elhagyja őt. Az állomás után Sztankó Palócz lakásához rohan, ahol a kerítésbe kapaszkodva mintegy Palócz rá vicsorító kutyájától kér felmentést barátja ellen elkövetett árulásáért.

A Keserű igazság forgatásáról elég sokat lehet tudni, mert sok statisztára volt szükség, ezért a lapok rendszeresen hírt adtak arról, hogy a stáb éppen hol és mikor készíti a külső felvételeket. Például a Bácskiskunmegyei Népújság 1956. július 19-én adta hírül, hogy „a »Keserű igazság« című film külső felvételeinek forgatását a jövő héten kezdik meg Kecskeméten. A hírek szerint a vasútállomásnál, a Béke-szálló előtt, a tanácsháza előtt és a Kedves cukrászdában készülnek majd a felvételek, melyeknek során statisztákra – mintegy 350-400 főre – is szükség lesz.”
     Ugyanez a lap egy héttel később már arról ír, hogy aznap kezdődött a forgatás, a stáb a tanítónőképzőben állomásozik, és a 400 statisztát is kiválogatták már. Kecskeméten nagy volt az izgalom, hiszen abban az időben egy filmforgatás nagy élménynek számított mindenhol, egy város életében is.

Augusztus 16-án a stáb már Békásmegyeren forgat, erről a Szabad Ifjúság 1956. augusztus 16-i száma tudósít. Itt építik fel a betonsilókat, amik aztán összedőlnek, mert laza földre építették őket. Garai Tamás cikkében ezt írja: „A »Keserű igazság« égetően mai problémát állít a mese középpontjába: a személyi kultusz, az embertelenség, a szektás szellem káros következményeit és az elmúlt évek során alaptalanul gyanúsított és bebörtönzött kommunisták visszatérését az életbe az alkotó munkához. Az önmaga köré személyi kultusz glóriáját fonó, embertelen, lelketlen eszközökkel dolgozó gazdasági vezető típusát Sztankó János (Bessenyei Ferenc) személyesíti meg.”
     A Színház és Mozi 1956. szeptember 1-én közöl cikket a forgatásról. G. T. annak a jelenetnek a forgatását meséli el benne, amikor a mérnök (Gábor Miklós) az éjszaka kellős közepén ellenőrizteti a Geofizikai Intézet munkatársaival a talajt, majd a kiérkező igazgatóval (Bessenyei Ferenccel) összeszólalkozik.

A Népszava 1956. szeptember 9-én T. Gy. aláírású, Villám-interjú Várkonyi Zoltánnal a „Keserű igazság”-ról című cikkben már azt írja, hogy a film utómunkálatai folynak, Várkonyit a filmgyár udvarán sikerült elcsípni és megszólaltatni. Várkonyinak az újságíró kérdéseire adott válaszai a legautentikusabbak arra, hogy a készítők mit akartak elérni filmjükkel. „Miről szól a film?” – „Egy kiskirály vezetőről, aki nem hallgatja meg a becsületes emberek javaslatait. A film megmutatja, hogyan teszi tönkre ez a vezető saját életét, de azt is, hogyan teszi tönkre a másokét.” – „Óhajt-e közölni valamit a filmmel?” – „Természetesen. Habár a film mondanivalója nem valamiféle tétel. Embereket, mai embereket akarunk ábrázolni; embereket, amint szeretnek, gyűlölnek, sírnak, nevetnek, jóban vannak és összecsapnak. Az életet akarjuk megmutatni, olyannak, amilyen.” – „Végezetül egy kérdés: jobb lesz-e a »Keserű igazság« a »Különös ismertetőjel«-nél?” – „Azt hiszem, minden tekintetben. Mert szabadon dolgozhatok, a minisztérium nem ír és nem rendez bele a filmbe.”

Ezek szerint joggal feltételezhető, hogy a film legkorábban szeptember végére, de egészen biztosan még október 23-a előtt bemutatásra kész állapotban volt.

Feltéve: 2013. október 29.

Ezután következett a 30 évig tartó elzárás.

A Keserű igazságot végül 1986. február 7-én a Filmmúzeumban mutatták be először. A mozikba pedig még ennél is később, ugyanez év szeptember 27-én került, éppen Ruttkai Éva halálának napján, ahogy erről a Premier harminc évvel később – Keserű igazság című cikk szerzője írja. A zárlat alól való hivatalos feloldása pedig csak egy hónappal később történt meg, ahogy ezt az 1986. november 13-i keltezésű ügyirat tanúsítja, melyben egy bizonyos Svéd Pál igazgatóhelyettes így utasítja a Filmtár vezetőjét: „Kérem, hogy a Keserű igazság /Várkonyi Zoltán, 1956./ c. filmet a zárt filmek közül oldja fel.”

A Filmmúzeumban lezajlott premieren megjelentek azok a művészek, akik még éltek: A képen balról harmadikként Farkas Ferenc, a film zenéjének szerzője, ?, Sinkovits Imre, Gábor Miklós, Ruttkai Éva, Szemere Vera és Bessenyei Ferenc áll. Ez a névsor a film fél évvel későbbi mozi-bemutatóján még rövidebb lett, hiszen ekkor már Ruttkai Éva sem élt.

A filmmúzeumi bemutatóról Zay László Az Igazság íze címmel 1986. február 18-án a Magyar Nemzetben írt cikket.
     Ebből való az alábbi idézet: „Amikor néhány nappal ezelőtt a Filmmúzeumban első ízben láthatta közönség Várkonyi Zoltán kereken harminc esztendeje forgatott filmjét, a Keserű igazságot, az eredeti bemutatók szokása szerint a színpadra szólították a közreműködő művészeket. Bizony, jónéhányan nem állhattak már a rivaldán, a vetítővászon előtt, Jó lett volna nevük említésével fölidézni őket, és a nézők aligha átallottak volna egyperces néma fölállással adózni emléküknek. Várkonyi Zoltán rendező, Hegyi Barnabás operatőr, Nádasy László, a forgatókönyv társszerzője, a szereplők sorából Ascher Oszkár, Barsi Béla, Molnár Tibor – hiányzott, Az élők – majdnem azt írtam, túlélők – ott voltak. Talán nem haragszik meg Sínkovíts Imre, ha azt mondom: sihederkent láttuk a filmen, szerepe szerint is annak kellett lennie; amikor a függöny elé lépett, bölcs-korúnak mutatkozott, akárcsak Gábor Miklós. Bessenyei Ferenc alig változott: fiatalos léptekkel szinte szaladt a színre. Mit mondhatnék Ruttkay Éváról? Szólamszerű-e, ha ezt: nagy ígéret volt a képen, nagy művész ma, Szemere Vera pedig alig palástolhatta (szép és jó, hogy nem tette) megindultságát, hiszen Várkonyi Zoltánt nemcsak a magyar művészet, de elsősorban ő veszítette el a közbülső időben,”

A hat hónappal későbbi bemutatóról pedig többek között Barabás Tamás írt kritikát az Esti Hírlap 1986. október 4-i számában. Ebből az írásból, a róla bemutatott képen kívül itt is érdemes hosszabban idézni: „A Keserű igazság úgy mutat be egy izgalmas cselekménysort, hogy annak hátterébe is bepillantást enged, gyökeréig is leás. A felszíni események önmagukat is jelentik, meg jelképes értékük is van. … A forgatókönyíró-triász épkézláb és hiteles, valódi feszültségekkel teli, igazi gondokat és hús-vér embereket ábrázoló forgatókönyvet írt. És a könyvből Várkonyi Zoltán elegánsan pergő, izgalmas és érdekes, gondolatainkat és érzelmeinket egyaránt lekötő, jó filmet rendezett. Méghozzá olyat, amelynek nem nagyon ártott a három évtizedes kiesés. … Nemcsak egy politikailag, társadalmilag, sőt, ma már történelmileg hasznos és tanulságos, érdekes és mélyre ásó filmet látunk a voluntarista, a látszatsikereket hajhászó politika csődjéről. Hanem mindezt igazi sorsok tükrében szemlélhetjük, átélhető szerelmi, emberi viharok sodrásában. … Kitűnő a két főhős: Bessenyei Ferenc itt „ellenszereposztásban”, eddig ugyanis ügyeletes fő-pozitív hőse volt minden magyar filmnek és színdarabnak, ezúttal viszont: ő a kisdiktátor, az építkezés hatalomtól megkótyagosodott, súlyosan vétkező vezetője – aki helyett azonban a hibákat idejében látó, azokat megelőzni kívánó igaz ember helyettesét, a kitűnő Gábor Miklóst tartoztatják le. … Érdekes és értékes film a Keserű igazság.”

Mindezen írások, adatok bemutatása után, de mindenekelőtt látva a filmet, az a legvalószínűbb, hogy Várkonyi valóban nem egy „Szlota-ügyet” akart filmvászonra vinni, nem is feltétlenül társadalmi fontosságú darabot akart bemutatni, hanem esendő embereket, és ami a legfontosabb, minden korra jellemző viselkedésformákat. Bessenyei-Sztankó egyáltalán nem „sematikus figura”, nem „intrikus, szürke munkáskáder”, „könyörtelenül önző”, „kisszerű” „torzult jellemű munkáskáder”, mint akiről Gervai András ír.
     1956-ban Garai Tamás írása Sztálin elítélése után, Rajk újratemetése idején, de az „átkos elnyomó rendszer” kellős közepén készült. Ebben az időben minden rosszat a személyi kultuszra vezettek vissza. Ezért Garai szerint a film az „önmaga köré személyi kultusz glóriáját fonó, embertelen, lelketlen eszközökkel dolgozó gazdasági vezető típusáról” szól, aki mellől kimagaslik „az elmúlt évek során alaptalanul gyanúsított és bebörtönzött kommunista”.
     Az 1996 utáni évek szellemiségükben bizonyos értelemben jobban hasonlítanak az 1950-es évekére, mint az 1980-as évek végére. Gervai 2001-ben írt kritikája hűen tükrözi azt a vélekedést, amivel 1990 után az akkor véget ért 40 év alkotásait illetni divat, „politikailag korrekt” volt: Ahogy korábban minden rossznak számított, ami nyugatról jön, úgy 1990-től minden, ami korábban volt, sematikus, torzult, kisszerű. A szólamoknak csak az iránya, de se a stílusa, se a megfelelni akarásra, se a mindenkori hatalom, illetve közvélemény, majd a média előtti behódolása nem változott. Gervainak e szavai a 2001-es évben – mindazok után, amibe az ország 1990. óta került – már csaknem olyan képmutatóak, mint amilyenek a Rákosi-rendszer kritikái voltak: „Érthető és értékelendő az alkotók szándéka, hogy hosszú évek mellébeszélése, lakkozása és hazudozása után végre őszintén beszéljenek a Rákosi-rendszer lényegéről, arról a légkörről, amelyben az igazságot kimondani akarókra börtön, a káderbőrbe bújt törtetőkre viszont biztos előmenetel várt.” [E mondatból világosan kiderül, hogy mennyire időszerű ma ez a film, hiszen milyen jó lenne, ha ma születnének olyan szellemi alkotások, amelyekben „végre őszintén beszélnek korunk lényegéről, arról a légkörről, amelyben az igazságot kimondani akarókra büntetés, a káderbőrbe bújt törtetőkre viszont biztos előmenetel vár.”]
     E két látásmód, tehát az 1956-os Garai-é és a 2001-es Gervai-é a saját koruk szólamaira jellemző, a saját korukban elvárt véleményt tükrözi.

Közülük őszinteségében és minőségében is kimagaslik Barabás Tamás 1986-os kritikája, sőt még Csonka Mária 1959-es jelentésének hangja is. Sztankó/Bessenyei nem gazember, nem csaló, nem sikkasztó (mint Szlota Imre volt), hanem csak szakmailag teljesen alkalmatlan, képzetlen ember, aki azt hiszi, hogy akarattal, erővel a tudást, a hozzáértést is pótolni lehet. Amikor a mérnök odaadja neki a geofizikusok jelentését, a vak is láthatja, hogy fogalma sincs, mi az, mit ábrázolnak a görbék, mit jelentenek a számok. Ugyanúgy nem tudja a szakmájába vágó dolgokat, mint ahogy az ismert latin idézetet sem, hiszen nincs a posztjához megfelelő iskolai végzettsége. Őt a politikusok tették a vezető posztjára, mert „munkáskáder”, vagyis az „ő emberük”. Természetes, hogy meg akar felelni ott, ahova állították. Ugyanakkor nem buta, tudja, hogy tudása nem elegendő magas hivatalához. Ezért érzi úgy, hogy akik figyelmeztetik, valójában csak irigységből, vagy lenézésből kellemetlenkednek neki. „Te is irigyled tőlem? Te se tartasz alkalmasnak rá?” Ezek a szemrehányások, amiket barátjának és feleségének mond, az ő szempontjából nagyon is érthetők.
     Ha Várkonyi megvetné és minden értelemben elítélné főhősét, akkor nem engedné, hogy lelkiismeretfurdalás gyötörje és a film végén mindenki elhagyja (és akkor nem is Bessenyeivel játszatta volna, aki ebben az időben maga volt a pozitív hős szinonimája). Számára az első számú vesztes maga a mindenki által kikiáltott bűnös, és csak utána a többiek, ezért nyilatkozza: „A film megmutatja, hogyan teszi tönkre ez a vezető saját életét, de azt is, hogyan teszi tönkre a másokét.”

Ráadásul Várkonyi se a párttitkárnőt, se Sztankó helyettesét, a tanult kommunistát nem mutatja annyira ártatlannak, mint amilyenek ők a kritikák szerint voltak. Palócz/Gábornak megvan a felkészültsége, hogy alkalmas helyet keressen a silóknak, mégse teszi. Megvan a felkészültsége, hogy időben észrevegye a hibát, mégsem veszi észre, egy munkás figyelmezteti rá. Megvan a hatalma, hogy azonnal leállítsa a munkát, amikor az igazgató mindenki előtt efelől kérdezi, mégsem teszi, hanem habozik, és azt mondja, hogy bizonyos körülmények között folytatható a munka. Holott ismerve barátját, előre tudhatná, hogy ez a válasz nem lesz elegendő arra, hogy megállítsa őt. A szakemberekkel az éjszaka kellős közepén végezteti el a talajvizsgálatot, az ott lakó munkások szemeláttára. Nem csoda, hogy az igazgató ezt személye elleni támadásnak értékeli, fontoskodásnak, pánikkeltésnek, nem pedig reális veszélynek, őszinte aggódásnak.

Nem csak az „átkos rendszerben”, de a történelemben valószínűleg nagyon gyakran, 1990 óta pedig Magyarországon újra egyre növekvő mértékben a politikai hovatartozás és nem az alkalmasság határozza meg, hogy kik kerülnek a vezetői posztokra. „Nem csak a voluntarista, a látszatsikereket hajhászó politika csődjéről szóló filmet látunk”, írja Barabás, de azért azt is. Ezért kortalan, azaz mindenkor időszerű a Keserű igazság. És Várkonyi, aki szakmája nagymestere volt, munkája során nagy valószínűséggel számtalanszor volt kitéve alkalmatlan, a hatalom által kinevezett „pancserek” okvetetlenkedéseinek. Nem véletlenül válaszolja arra a riporteri kérdésre, hogy a Keserű igazság jobb lesz-e előző filmjénél, ezt: „Azt hiszem, minden tekintetben. Mert szabadon dolgozhatok, a minisztérium nem ír és nem rendez bele a filmbe.” Ezt a választ akár utalásnak is tarthatjuk a Keserű igazság valódi, Várkonyi szánta mondanivalójára.

Hogy a filmet miért tiltották be, mikor hozzá hasonlót többet is bemutathattak, arra a legjobb magyarázatot Csonka Mária jelentése adja meg. Sztankó/Bessenyei „jóindulatú, értelmes melegszívű ember”, akinek „nem tudjuk elhinni, hogy azokat a jelzéseket – bármennyire is törekszik a verseny megnyerésére – amelyeket felesége, barátja adnak számára ne szívlelné meg, s annyira elvakult lenne, hogy emberhalált okoz könnyelműsége és nem vállalja adott szavát, amikor a felelősségre vonásra kerül sor.”

Ha figyelmesen nézzük a filmet, akkor felfedezhetjük, hogy nem Sztankó/Bessenyei volt az, aki megtalálja a „bűnbakot”, hanem a név nélkül szereplő őrnagy. Várkonyi összes jelenete, amiben az „őrnagy” (Mádi Szabó Gábor) felbukkan, azt a pillanatot készíti elő, amelyben az őrnagy a kétségbeesett, tehát könnyen befolyásolható Sztankónak elmondja, hogy mit kell ilyen esetben tenni. „Értem. Fantasztikus felelőtlenség. Szóval ez a mérnök Belgiumban szerezte a diplomáját. Érdekes.”

Ezzel kapcsolatban két emléket tudok felidézni. A Fábri Zoltán által 1983-ban rendezett „Gyertek el a névnapomra” című tévéjátékot (ahol szintén Mádi Szabó Gábor játszotta a rossz fiút) és Bodrogi Gyulának egy történetét, amit ő is a tévében mesélt el. Bodrogi már abban a bizonyos átkos korban is nagy vadász volt. Egyszer a kocsiban egy nagyon magasrangú katonaelvtárs ült mellette, aki menet közben elsütötte a puskáját, úgy, hogy a golyó közvetlenül Bodrogi feje mellett repült el, akinek ennek ellenére nem szabadott megmoccanni, pláne nem felháborodásának hangot adni. Az említett tévéjátékban pedig egy névnapi bulin egy alaposan berúgott magasrangú elvtárs lövi le lánya barátját. Egy másik magasrangú elvtárs azonnal intézkedik, és véletlen balesetként állítja be az esetet.
     Tehát Fábri (aki az 1979-ben elhunyt Várkonyi sógora volt) 1983-ban már forgathatott olyan filmet, amely a hatalom képviselőinek – még a köztörvényes bűntettekben is meglévő – „törvényen felülállását” pellengérezte ki. Innen már megnyílt a Keserű igazság előtt is az út. Hogy a bemutatóra mégis csak három év múlva került sor, annak nyilván az volt az oka, hogy csak ekkor jutott valakinek egyáltalán az eszébe, hogy léteznek „zárolt” filmek az 50-es évekből.

A következő felvételen összevágva egymás után következnek azok a jelenetek, melyeken az „őrnagy” szerepel. Csak az első hiányzik, az egy vadászaton volt, amin nem tartották be az óvintézkedéseket, és majdnem meglőttek másokat. Várkonyi nyilván nem véletlenül, hanem nagyonis tudatosan szerepeltette az őrnagyot és vele dorbézoló társait a filmben, holott ezeknek a fő cselekményhez nincs is közük. Mindig csak a háttérben látjuk őket, úgy jelennek meg, mint Sztankó csábítói, rossz ómenjei.
     Nem csodálkoznék, ha az lenne az igazság, hogy Várkonyi valóságos személyekre gondolt, amikor az őrnagyot és társait betette a filmjébe.

Gosztonyi János Rembrandt című darabjának 1958 tavaszi nemzeti színházi bemutatóját óriási botrány követte. A bemutatón ott volt az egész politikai vezetés, ott ültek az első sorban, miközben Rembrandt/Bessenyei az arcukba mondta, hogy (az Éjjeli őrjáratban) azért festette meg őket az utcán, mint a rend őreit, hogy az utókor ne csak úgy emlékezzen rájuk, mint akik a kocsmaasztal mellett isznak. Gosztonyit behívatták, és, ahogy ő mesélte, életében nem üvöltöttek vele úgy, mint akkor. Őt ugyan nem bántották, de az igazi retorziók, elhallgatások, elküldések (és a rendező, Gellért öngyilkossága) ezután következett a darab alkotói számára. Ez is azt bizonyítja, hogy a személyükben megsértett hatalmasságok haragja erősebb és tartósabb, mint az ugyan politikai, de nem személyt érintő vétségek esetében. Nagyonis elképzelhető, hogy azok zárták 30 évre dobozba a filmet, akik az őrnagy és kompániájának viselkedésében találva érezték magukat.
     De ha nem is volt ilyen személy, az őrnagy szerepe akkor is olyan területet érintett, ami veszélyesebb volt, mint a politikai bírálat: a hatalmával visszaélő katonaság, a dorbézoló vezetők leleplezése rosszabb, mint a rendszert általánosságában bíráló alkotás.

A Várkonyi rendezte filmben nem Sztankó, a mindenki által kikiáltott egyszemélyi felelős a bűnös, hanem sokkal inkább azok, akik őt vezető pozícióba helyezték, vagyis a mindenkori hatalom politikai és katonai hatalmasságai. Az egész film ezt sugallja. A www.mult-kor.hu/ internetes oldal betiltott filmekről szóló cikkében a szerző találóan állapítja meg: „Ebből a radikális filmből a cenzúra nem tudott mit kivágatni, ezért 30 évig dobozban maradt.” És akkor került elő, amikor a régi rendszer már nem és az új még nem volt elég erős, hogy akaratukat az egész társadalom életében érvényesíteni tudják.

Részlet a filmből

Feltéve: 2013. november 10.



VISSZA


     ÉLETE          PÁLYÁJA          SZÍNHÁZ          KEZDŐLAP          FILM-TV          EGYÉB          KÉPGALÉRIA