Bessenyei Ferenc partnerei a képeken
felülről lefelé, balról jobbra:
Szörényi Éva (1954)
Kohut Magda (1962)
Major Tamás (1962)
Huszti Péter (1973)
Piros Ildi (1973)
Az előadások bemutatóinak helyszíne és időpontja:
Nemzeti Színház, 1954
Nemzeti Színház, 1962
Madách Színház, 1973
„Minden korszaknak más-más a szellemi igénye, érzékenysége, így hát egy-egy szerepnek más-más vetülete mutatkozik meg. A felszabadulás után, azok, akik túlélték a szörnyűségeket, boldogan itták magukba Othello szerelmes szavait, az emberi méltóságba vetett hitét. A közönség vele azonosult, Jágót pedig gyűlölte. S most átalakult a darab értelme, visszhangja.
Othello eszmei, erkölcsi magatartása háttérbe szorult. Nyilvánvaló, hogy a probléma társadalmi akusztikája alakult át. Ma, amikor két embert sem társadalmi, sem erkölcsi, sem vagyoni hatalom nem láncol össze, az életre-halálra szóló szerelem pszichológiai anakronizmussá sekélyesedett.
De az is lehetséges, hogy tévedek, s csupán az történt, ami általában a remekművek sorsa: minden korszakban más-más gondolata, mondanivalója válik hangsúlyossá…”
Gách Marianne interjúja, Film, Színház, Muzsika, 1975. június 21.
„A ma nézőjét Jágó izgatja. A fiatal, bájos, fáradhatatlan „jófiú”, akit a szorgalom és a barátság csak látszatra hajt, fő érdeke a maga haszna.
Ötvennégyben, amikor először játszottam Othellót, a nézők szerették a mórt.
Azzal a szép érzéssel nyugtázták a tragédiát, hogy láttak meghalni egy embert, akinek más bűne nem volt, mint a nagy lelkek szenvedélyes szereleme, és nyílt természete. Szeretném, ha Othello ismét rajongást ébresztene a nézőkben, ha az előadást látva rádöbbennének arra: csak nemes jellemvonások emelhetik igaz emberré az embert.”
Kisalföld, 1976. március
„Határozat, amelyet 1973. október 2-án hoztam, és amely kizárólag Bessenyei Ferencre, a Madách Színház művészére vonatkozik. Ezek szerint fentnevezett köteles:
1. A mai naptól kezdve önmagáról, mint Othellóról – és egyáltalában – a legnagyobb elragadtatással gondolkodni és nyilatkozni. Mindenféle szerénység ezzel kapcsolatban a leghatározottabban tilos.
2. A hozzá bekopogtató gratulálókat magától értetődő fáradt szomorúsággal fogadni. Jobb kezét, esetleg mindkét kezét kérésre csókra nyújtani, s azt kegyesen megengedni…”
Azok a kiválasztott idézetek, melyek csak helyhiány miatt maradtak le a kész tablóról:
„Úgy játszottam el, hogy előzőleg nem láttam más színész alakítását, de rengeteget olvastam az előző nemzedékről… Kritikákat, feljegyzéseket, emlékiratokat… Mi volt a legnehezebb? Megoldani egy olyan feladatot, melyet Othello eddigi alakítóinak legnagyobb része kihagyott. Embert ábrázolni pokolian nehéz. Este hatkor behozni egy alakot a színpadra, és töretlenül végigvinni tizenegyig. Még fizikailag is hallatlanul fárasztó. Ezért aztán legtöbben csak Othello „nagyjeleneteit” dolgozták ki, a többin átsiklottak. Pedig Othello tragédiája csak akkor teljes, ha minden részletében szakadatlanul az egész darabon át felépítem. De ezt elérni nehéz. Nemcsak a színész, a néző is belefárad.”
„Eddig két Othellót játszottam. Az elsőt Nádasdy Kálmán rendezte, a másodikat Major Tamás. Most egy hónapot próbáltunk Ádám Ottóval, és rájöttem arra, hogy időközben a bennem élő Othello fölöttébb érzékeny lett. Mindenekelőtt fizikailag kell kicserélnem magamat. Fizikummal, beszéddel, viselkedéssel kell az energiákat újjáteremtenem. Főképp a dráma első részében, amíg Othello olyan, akár a sebzett oroszlán, akibe a nyilat belelőtték már, de még küzd az életéért. A figurában akkor még nyoma sincs a nosztalgiának, a veszteségérzésnek, mindez csak a darab második felében bukkan fel.
Szeretem a darabot, szeretem a shakespeare-i filozófiát, azt a lényeget: ki kit szeret, ki, kit nem szeret? Miért nem engem? Miért őt? Ez nyomon követhető minden Shakespeare-drámában, sőt életünk drámájának is ez az alapja. Othello régebben Jágót szerette, most meg egy másik lénybe szeretett bele. Jágó ezt nem tűri. Az a kiáltása, hogy „Akkor dögöljön meg!” végigsüvít az egész darabon.”
Gách Marianne interjúja, Film, Színház, Muzsika, 1973. július 21.