BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

PÁLYÁJA
1939-42       1942-44       1944       1945/46       1946/47       1947       1947-49       1949/50
1950/51       1951/52       1952/53       1953/54       1954/55       1955/56       1956-60       1960-63
1963-67       1967-70       1970-73       1973-79       1979-87       1987-től

KILENCEDIK ÁLLOMÁS:
BUDAPESTI NEMZETI SZÍNHÁZ, 1950-1963

1951-1952-ES ÉVAD

AZ 1951-52-ES ÉVAD TÖBBI OLDALA
JEGYZŐKÖNYVEK              SZÍNHÁZ              GALÉRIA


A Nemzeti Színház augusztus 27-én tartja az 1951/52-es évad nyitó társulati ülését. A nyári színházi szünet nem volt hosszú, alig 6 hét és ez is szünet nélküli munkával telt. Bessenyei Ferenc első játékfilmjét, a Gyarmat a föld alatt című alkotást, amelyben az „árulót”, vagyis „rossz embert” alakított, és amelyet többen, egy egész „rendezői és dramaturgiai munkaközösség” rendezett, nem itthon, hanem a Karlovy Vary-ban július 13. és 19. között megtartott VI. Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be először. A Színház és Mozi beszámolója szerint a film „dicsérő elismerést kapott”. A filmet a hazai mozik, melyek közül soknak a nevét ekkor változtatják meg a „dolgozók kívánságára”, csak szeptemberben tűzik műsorra.

De ebben az évadban nemcsak a mozik nevében, hanem a színházak háztáján is jelentős változások történnek, ahogy ezt Major Tamás az elmúlt évad záró társulati ülésén már jelezte. A Madách Színházat átszervezik és megkapja a Magyar Színház épületét, ezért a Nemzeti Színház kamaraszínháza az ekkor megszűnő Belvárosi Színház épületébe költözik: „A Nemzeti Színház céljainak megfelelően, új, intimebb, kamara-előadásokra alkalmas színpadot kapott a Belvárosi Színház helyiségeivel. … Az újjá született színház homlokzatát új név ékesíti, a Bánk bán halhatatlan költőjének nevéről, Katona József Színház lesz a volt Belvárosi Színház épületébe átköltözött kamaraszínház új neve.” (Kis Újság, 1951. augusztus 28.)
     1951 őszén Budapesten a következő színházak kezdték meg az új évadot: Nemzeti Színház és kamaraszínháza, a Katona József Színház; a Madách Színház a Magyar Színház épületében; a Vígszínház épületében a Magyar Néphadsereg Színháza (melyet ekkor még nem a Vígszínház utódjának tekintettek – amely két évvel korábban szűnt meg –, hanem az 1949-ben alakult Állami Bányász, majd egy évvel később Honvéd Színház névre átkeresztelt színház folytatásának) Horváth Ferenc igazgatása alatt; Ifjúsági Színház; Úttörő Színház (ekkor még két különálló együttes); a Vidám Színpad; a Fővárosi Operett Színház és az 1951 és 1954 között működő Fővárosi Víg Színház, amely operetteket játszott, és amelynek együttesében akkora nagyságok játszottak, mint például Kiss Manyi, Csikós Rózsi, Benedek Tibor, Rajz János. Az új színházigazgatók többségét – valamint művészi és műszaki gárdáját – a Nemzeti Színház adja: például ekkor lesz tagjai közül Velenczey István a kecskeméti, Lendvay Ferenc a veszprémi, Bozóky István a miskolci színház igazgatója.

A Nemzeti Színház régi iratait alaposan áttanulmányozó egy különös jelenségre bukkan: arra az eddig nemigen ismert tényre, hogy Major Tamás az ötvenes években szinte minden beszédében szóba hozza Bessenyei Ferencet. Alig találni olyan Major beszédről készült jegyzőkönyvet, amelyben valamilyen összefüggésben ne szerepelne Bessenyei Ferenc neve. Ez a jelenség a mostani nyitó társulati ülésen kezdődik – és majd Brecht Galilei élete című darabjának bemutatásakor szűnik meg –, amikor Major Tamás a vidéki színházakkal kapcsolatban a Nemzeti társulata előtt ezt mondja: „Hatalmas a kultúrigény vidéken. Emlékezzünk vissza három évvel ezelőttre, milyen nehéz volt megindulni a vidéki színházaknak. Bessenyei elvtárs tudna erről beszélni.” (Bessenyei Ferenc lakás-szomszédja is csak Major Tamásra emlékezik, mint olyan színészre, aki ebben az időben nagyon gyakran járt a Bessenyei-Váradi párnál.) Mindez arra enged következtetni, hogy Major Tamás nemcsak becsülte, de nagyon szerette is Ferit. Akármi is történt később közöttük, akármi is történt később Majorral, a színházzal, az a tény, hogy Bessenyei Ferencet az 50-es években olyan emberek igazgatták, rendezték, akik nem csak elismerték, de szerették is, nagyban hozzájárult, hogy egyik nagyszerűbb alakítást tudta a másik után nyújtani. A nagy színészek mindegyike elmondja, hogy „csak azzal a rendezővel szabad dolgozni, aki szereti a színészét”, mert szeretet nélkül a színész nem tud képességeinek megfelelően játszani, alkotni. Bessenyei Ferenc pályájának csúcspontja kétségen kívül az 1950-as évtizedre és a 60-as évek elejére tehető: az a szeretet, mely akkori igazgatóján kezdve rendezőin keresztül felé irányult, minden bizonnyal nagy szerepet játszott ebben a körülményben (legalább akkorát, mint a későbbiekben ennek hiánya).

2007. június 21.

(folytatva 2007. október 12-én)

Bár a nyitó társulati ülést már augusztus végén megtartották, az előadások csak szeptember közepén kezdődtek: „A Kálvária téren levő Kulich Gyula Szabadtéri Színpadon szeptember 11-én, kedden zajlott le a legnagyobb szabású szabadtéri előadás. Háromezer ember nézte végig a Nemzeti Színház művészeinek Tartuffe előadását. A közönség soraiban helyet foglalt Georges Sadoul, a Budapesten tartózkodó kiváló francia filmkritikus.” Másnap szeptember 12-én a nagyszínházban a Bánk bán van műsoron, de Rajczy Bánk-jával, 13-án pedig a Ljubov Jarovaja. (Somlay Artur halála után Petur bán szerepét ebben az évadban Rajczy Lajos és Mádi Szabó Gábor játssza felváltva – ha Rajczy Bánk, Mádi Szabó Petur. Az 1951. november 21-én, Katona József születésének 160. évfordulójára, valamint az 1952. február 17-i a 400. Bánk bán előadás alkalmából tartott díszelőadáson is Rajczy alakítja Bánkot, de az 1952. március 15-i állami díszelőadáson újra Bessenyei Bánk.) A Katona József Színház a Tartuffe-val nyit 15-én, majd 19-én a Viharos alkonyat van műsoron, amelyen Bessenyei Ferenc első alkalommal alakítja Kuprijánov matrózot.
     Kuprijánov nem főszerep, a Viharos alkonyat nem jelentős darab, a szerep nem jelentős állomása Bessenyei Ferenc pályájának, és mégis érdemes róla beszélni, mégpedig a rendezője miatt. A Viharos alkonyat volt ugyanis Gellért Endre (1914-1960) – nem csak Bessenyei Ferenc, de a magyar színházművészet egyik legnagyobb rendezőjének – első önálló munkája, amelyet 1945. június 25-én a Nemzeti az Andrássy úti kamaraszínházában mutatott be a színház első szovjet darabjaként.

Molnár Gál Péter (aki saját maga is látta a darabot) így ír erről az eseményről: „A Viharos alkonyat nemcsak az első bemutatott szovjet dráma volt. A Viharos alkonyat a háború után újrainduló Nemzeti Színház egyik első premierje volt, és első bemutatkozása egy fiatal (nem túlontúl jelentős) színésznek, aki hamarosan a legnagyobb magyar színházi rendezővé vált, a realista színjátszás egyik legnagyobb mesterévé. … Gellért a Viharos alkonyat-ban élete első rendezéseként markáns, határozott rendezőegyéniségként jelentkezett. … Az amorózóból éppenhogy rendezővé kinevezett harmincesztendős fiatalember egyszerűen beletalál abba a stílusba és módszerbe, amit Moszkvában évtizedeken át érleltek, tudományos aggállyal írtak körül. … A tökéletes iránti szenvedélyében Gellért szakadatlanul ápolja előadását. És mert szereti: igyekszik megőrizni.”
     És magát a rendező személyét az „Emlékpróba” című könyvében így mutatja be: „Egy művész, egy ember, aki egész életében rendet kívánt teremteni maga körül és magában. … Egy zavaros, művészi körülmények között élő irodalmi család polgári menetrendbe nem foglalható, állandó váratlanságokkal teli rendetlen környezetéből áhítozik elő a rend kívánása. Vagy talán komisz szigorúságú önsanyargató követelésből: az élet állandó, aggályos vizsgálatából és ellenőrzéséből, hogy semmit se vétsen a tisztaság szabályai ellen. Az első ilyen nagy rendteremtése a fiatal színésznek, hogy felhagy a színpad megvilágított felével, és önként levonul a sötétben maradó nézőtérre. A nagyközönség számára a továbbiakban láthatatlan marad játéka. Csak az általa irányított színészekben, díszletekben, kellékekben jelenik meg felszívódott egyénisége. A rend megteremtése foglalkoztatja állandóan. Rendet kíván kívül is, belül is. Mintha az utolsó nagy rendezéséből Asztrov mondatát tűzte volna maga elé jelmondatul: «Az emberben legyen szép minden: az arca is, a ruhája is, a lelke is, a gondolatai is.» Ö rendes volt megjelenésében is, gondolkodásában is, munkájában is. Fegyelmezett tartású napközben. Fegyelmezetten, majdnem katonás fegyelemmel gondolkodó művészetében. Ez természetesen nem zárta ki munka közben az álmodozó elkalandozásokat és a lehetőségek csellengő bebarangolását. Rend, rend, rend. Rend a magánéletben. Rend a munkában. A rend megszállottja volt. És az a végső, komisz rendcsinálás. … A rendezést is talán azért választotta, hogy a kusza korszak után a nemzet első színpadáról sikerüljön sokak lelkében rendet teremteni. Világosságot, tiszta szépséget terjeszteni. A magyar színházi nyelv az egyetlen, ahol az előadást létrehozó ember tevékenysége összekapcsolódik a rendcsinálás fogalmával. A francia «színpadra tesz», az orosz «színpadra alkalmaz», az amerikai «irányít», csak a magyar rendező «rendez». S talán egyetlen magyar rendező működésére sem volt jellemzőbb az övénél a rendcsinálás igénye. Ő valóban rendet teremtett a színpadon. «Kezdődik ez azzal – írja –, hogy a színtársulatból kiválogatjuk azokat a színészeket, akikkel a szóban forgó darabot a legjobban meg tudjuk valósítani. A rend nemcsak mozgáselemekből áll, nemcsak abból, hogy meghatározza az egyes szereplők egymáshoz való térbeli elhelyezkedését, járását, mozdulatait a színpadon, hanem a darab szereplőinek jellemét, illetőleg ezeknek a jellemeknek egymáshoz való viszonyát, összeütközését vizsgálja elsősorban... Rendet azonban többféleképpen lehet teremteni. Úgy is mondhatnám, hogy többféle stílusban. Azt hiszem, most érkeztem el a közhelyekhez. Mert habár minden rendezőnek megvan a maga egyéni játékstílusa, mégis ezt az úgynevezett saját stílust mindig összhangba kell hozni, sőt alá kell rendelni a darab stílusának. Mindez pedig azért közhely, mert azt hiszem, ma minden rendező azt állítja magáról, hogy az írót akarja szolgálni. De én nemcsak ezt mondom: én a drámát akarom szolgálni az írón, a színészeken, a közönségen és önmagamon keresztül.» … Gellért Endre a finoman szürrealista komédia felé keresgéli kezdetben a vígjátéki stílusát. Major a harcosabb vásári vígságokat keresi. … És később: Gellért Németh László Galilei-jét választja, Major pedig Brecht Galilei életé-t. Befelé forduló az egyik. Kifelé a másik. Szelíd az egyik, a másik harcos. Moll és dúr. Az intimszínház és plakátszínház ellentéte, kiegészítése ez.”

Bessenyei Ferenc 1987-ben Deák Attilának más szavakkal ugyanezt mondja el (és később Kolozsi Bélának): „Major és Gellért? Volt-e köztük rivalizálás? Volt, persze, hogy volt. Úgy érzem, hogy amíg harmonikusan dolgoztak együtt, addig kiegészítették egymást. Mert megnézték egymás próbáit. Majornál a kép úgy nézett ki, hogy a keretből kilógott egy láb, egy kéz, egy fej – és akkor jött Gellért, és szépen visszarakta. Gellértnél tökéletes pasztell volt minden. Akkor jött Major, és valamelyik részén megnyújtotta a képet. Esetleg! Nem rombolta szét, csak egy-egy mondatával belepiszkított. Mert Major zseniális volt, csak nem tehetséges! Tehetséges ember az, aki előre megfontolt szándékkal képes alkotni. Ő nem ilyen volt. Előre megfontolt szándékkal semmit sem csinált.”
     És Gellért rendezői munkásságáról ezt mondta: „Gellért Bandival a magyar színjátszás újjászületésének abban a pillanatában találkoztam, amikor új magyar drámát kellett teremteni a színházaink számára. Gellért színházi működésében azt tartom a legjelentősebbnek, hogy tudta, felismerte és hangoztatta: magyar dráma nélkül magyar színházi kultúra sincs! Tudta, hogy a magyar kultúrát meg kell tisztítani a nacionalista demagógia fertőzésétől, de tudta azt is, hogy nemzeti tartalom nélkül nem lehet a népnek igazi kultúrája. Ő volt az, aki ismerte a mesterség legősibb törekvéseit, a szakma múltját Sztanyiszlavszkijtól Hevesi Sándoron át egészen Brechtig. Gellért Endrével a Ványa bácsiban kerültünk először össze. Őt, miután elment az életből, mítosz lengi körül. De ezek a mítoszok valósak! Mert nagyon művelt, nagyon érzékeny ember volt. A különlegessége az volt, hogy minden avantgarde dologtól igyekezett távol tartani magát. Ő az új irányzatokat csak az emberi tűrőképesség határáig fogadta el. Azt hiszem, hogy a Peer Gynt-ben jutott el a legmesszebbre önmagától. Azt mondják persze, hogy akkor már beteg volt. De ő olyan ember volt, akiről születése óta elmondhatták, hogy depresszióval volt terhelve. Sokszor csak nézett rád, nézett rád, kérdeztél tőle valamit hétfőn, és akkor nézett-nézett, és majd csütörtökön válaszolt. Hogy ezt azért csinálta, hogy a színész magától jöjjön rá és legyen boldog, hogy ugyanazt mondja, mint amit a rendező akar? Lehet, hogy tudatosan csinálta, mert valóban csütörtökre már az ember maga is rájött a kérdés nyitjára. Ő nagyon, de nagyon tudott a színésszel bánni pszichológiailag, pedagógiailag, érzelmileg – mindenképp. Az előre megfontolt, jó szándékú alkotó küzdelemhez minden körülményt megteremtett. Mindent, amire a színésznek szüksége volt. A színészen keresztül akarta kifejezni az írót, önmagát. Gellért a szó legnemesebb értelmében volt diktátor, de olyan diktátor, akinek diktatúrája alá önként hajtotta a színész a legjobb képességeit. Arra törekedett, hogy a színész mindinkább hasonlítson az író által megteremtett figurához, és ebben a kompromisszumot a minimálisra csökkentette. Elhitette a színésszel, hogy ő az a figura, és ezáltal a színész felelősségét a maximálisra növelte. Ezzel megszüntette a színész gyávaságát, amellyel legtöbbször a rendező felelősségére játszik. Gellért úgy adta fel a leckét, a szerepet, hogy a színésznek utána már csak önmagát kellett belehelyeznie, illetve meg kellett tölteni saját pszichikai, fizikai létezésével. Ez az, amit nagyon sok rendező – tisztelet a kivételnek – nem tud. Nagyon kevés rendezőről mondhatjuk, hogy valamilyen művét változatlanul lehet megrendezni harminc év után is. Gellért munkái ma is ilyen állapotban vannak. Elevenek, frissek, teljesek!”

Ez a végszó a Viharos alkonyatra is érvényes (és számos más Gellért-rendezésre, például a Ványa bácsira, a Fáklyalángra, melyeket szintén változatlan formában újítottak fel és vittek évekkel később sikerre). A Viharos alkonyatot 1945 júniusában mutatták be, 1949-ben ismét elővették és 1962-ig minden évadban előadták, olykor csak egy-két előadás erejéig az állami ünnepekre, április 4-ére vagy november 7-ére, de olykor nagyobb szériában is. Majd „1967-ben Gellért halála után asszisztense, Vadász Ilona rekonstruálta az eredetit”. Gellért Endre 1953-ban a Magyar Szovjet Társaság kongresszusán így vallott önmagáról és erről a darabról: „Rendező vagyok. Hogyan lettem azzá, hogyan haladtam előre pályámon és hogyan szeretnék még előbbre jutni, erről szeretnék beszélni. A felszabadulással kell kezdenem. 1945 tavaszán szovjet darab bemutatására készült a Nemzeti Színház. A darabot Háy Gyula hozta magával a Szovjetunióból, ő is fordította. Major Tamás engem bízott meg a rendezésével. Sok-sok éjszakán át nem aludtam az izgalomtól: hogyan tudjuk a mű igazságát és szépségét kifejezni, hogyan tudom én, akinek semmi gyakorlata sincs, ezt a hőskölteményt megrendezni? Leonyid Rahmanov Viharos alkonyat-a volt életem első rendezése. A színmű a nagy orosz tudósról, Tyimirjazevről szól (akit a darabban Polezsájevnek hívnak), azt mutatja meg, hogyan ismeri fel ez a zseniális szakember a Nagy Októberi Forradalom hatására az igazságot, amit így fejez ki a könyv előszava: «Csak a tudomány és a demokrácia, a tudás és a munka tud mindent újjáteremteni az emberiség javára.» … A darab cselekménye 1917 novemberében indul. Az utcán matrózok harcolnak a fosztogatók ellen az életért, a kenyérért, és munkások harcolnak az életért, a fényért. Nincs villany, a professzor szobájában petróleumlámpa füstölög. De egyszerre kigyullad a csillár: a munkások kirakták a szenet. – És ugyanebben az időben nálunk is egymásután gyulladtak ki az utcákon az ívlámpák, a lakásokban a csillárok, a mi bányászaink is kibányászták, a mi munkásaink is kirakták a szenet. Soha olyan hatást még nem váltott ki jelenet a nézőkből, mint ez. Az emberek sírtak a nézőtéren. 1949 végén felújítottuk a Viharos alkonyat-ot. Akkor már ‘öreg’ rendező voltam, számos darabot rendeztem: Molière-t, Csehovot, Shaw-t, Pavlenkót. A darab színrevitele közben láttam: sokat fejlődtek színészeink az elmúlt évek alatt, és sokat fejlődtem én is. … Tegnapelőtt volt a Viharos alkonyat negyedik felújítása. 116-odszor ment a darab. Úgy érzem, egyszerűbben, mélyebben, igazabban játszunk most, mint 1945-ben, 1949-ben. A nézőtéren új közönség: munkások, katonák, ipari tanulók, tudósok és művészek, akik lélegzet-visszafojtva figyelik, ahogyan a forradalom szele betör a tudós szobájába és kisöpri a szemetet, a varabjovokat, felfrissítő új erőt ad a mi polezsájeveinknek, új erőt ad a munkához dolgozó népünknek. A színpadon nem színészek, hanem emberek szeretnek, gyűlölnek, harcolnak,élnek, az igazságot hirdetik, a művészet igazságát, az élet igazságát, mert ez a kettő egyet jelent. … Küzdjünk minden ellen, ami régi, rossz, a füst ellen, a homály ellen. Küzdjünk a fényért, a művészet fényéért, az igazság fényéért. Tanuljunk, hogy a szó erejével taníthassunk, hogy gyönyörködtetve nevelhessük népünket.”

Kuprijánov matrózt eredetileg Peti Sándor játszotta. 1951. szeptember 19-én Bessenyei Ferenc bújt a matróz jelmezébe. De Kuprijánov szerepét vele csak lekettőzték, nem örökre bízták rá. Ettől kezdve tehát a nála csaknem 20 évvel idősebb, jóval alacsonyabb Peti Sándorral, aki 1946-tól 1956-ig volt a Nemzeti Színház tagja, játssza ugyanazt a szerepet, a forradalmár matrózt. Nem „valamiféle belső átrendeződésre, a kor igényeihez hozzáigazodó változásról” (MGP) van tehát szó, hiszen „egy, a forradalmi matrózok közül is kiemelkedő ember, a nagy nemzeti hősöket alakító, szélesszenvedélyű Bessenyei Ferenc” nem a „kabarészínházakból érkezett, matrózruhás Liliom” (Színház és Mozi) helyett, hanem csak mellett játssza el e legendás hírű darab egyik szerepét. A legkülönösebb ebben a furcsa párosításban az, hogy csak a matróz szerepét kettőzik le, a többiekét nem (pedig ekkor már általános szokás a szerep-kettőzés a Nemzetiben). Akik látták a két színészt valaha színpadon, azoknak szinte elképzelhetetlen, hogy ugyanannak a darabnak egyik előadásán Peti Sándor, a másikon Bessenyei Ferenc lépett színpadra ugyanabban a szerepben változatlan beállításban, változatlan partnerekkel. Játék volt ez, vagy annak a bizonyítása, hogy egy jól megrendezett darabban ilyesmi is lehetséges? – De 1956-tól kezdve Bessenyei Ferenc már egyedül játssza Kuprijánovot, sőt a Nemzetibe való visszatérése után, 1967-ben, immár 48 évesen is még ő alakítja a forradalmár matrózt. Egyébként a Viharos alkonyatnak még van egy másik furcsasága is: a darab három főszereplője, Major Tamás, Ladomerszky Margit és Ungváry László az 1945-ös bemutatótól kezdve 22 éven át megtartja szerepét. (Az 1951-es előadások idején Ladomerszky Margit éppen kétéves „száműzetését” tölti, a professzor feleségét erre az időre Pápay Klára veszi át.) Egyébként a vidéki színházak még az 1970-es évek végén is műsorra tűzik a Viharos alkonyatot, Leonyid Nyikolajevics Rahmanov 1937-ben írt darabját (például Veszprém 1977-ben, Miskolc 1972-ben).

Bessenyei Ferenc visszaemlékezéseiben azt állítja, hogy Gellért Endrével a Ványa bácsiban találkozott először. Ez annyiban igaz, hogy az volt első komoly közös munkájuk, Bessenyeinek élete egyik legkiemelkedőbb alakítása, Gellért Endrének pedig élete a legjobb munkája. Az előző évad jegyzőkönyveit tárgyalva már láthattuk, mekkora figyelemmel készült a színház a Ványa bácsira. Major Tamás a június 6-i dramaturgiai ülésen ezt mondta: „Fel kell készülnünk a Ványa bácsi előadására. A Ványa bácsi a közé a tíz darab közé tartozik, amely az új darabok közül egyik legfontosabb. Kultúrpolitikánknak elintézetlen ügye Csehov. A darabnak örök előadásnak kell lenni. (Az is lesz – de csak az utána következő évadban – Gellért rendezésében és Bessenyei Asztrovjával). A darabbal kapcsolatos dokumentációs anyag Horvainak megvan és ezt Gellértnek átadja.” Nos, Gellért Endrét, hiába rendezett közben több más darabot, nyilván foglalkoztatta a Ványa bácsi. De ő volt a Nemzeti négy rendezője közül az egyetlen, aki az előző évadban csak „futólag” dolgozott együtt Bessenyei Ferenccel, az évad végén a Boldogság felújításában. Nem lehetetlen, hogy gondolatban már ekkor kiosztotta a majd csak április 9-én bemutatásra kerülő Csehov darab szerepeit, s Bessenyei Ferenccel ezért akart még egyszer találkozni, még egy „bemelegítő próbát” tenni. (Bár addig még a Hamlet-ben is rendezi, de csak Majorral társrendezőként.) Talán ezzel magyarázható a Kuprijánov furcsa lekettőzése. A nagy megmérettetés előtt jó alkalom volt egymás jobb megismerésére.

Az évad első bemutatója a „nagy” Nemzeti színpadán 1951. november 21-én, szerdán (kétszeri halasztás, a november 5-ére tervezett bemutató és 7-ére tervezett díszelőadás, valamint a november 14-ei új premier-dátum után) Urbán Ernő Tűzkeresztség című darabja Major Tamás rendezésében. Bessenyei Ferenc a rádióban augusztusban már játszotta a darab főszerepét, most a színpadon alakítja Ható Ignácot. (Az ugyanekkor készülő Bán Frigyes – akinél majd A császár parancsára és a Napfény a jégen című filmekben játszik – rendezte filmben – ami február végén kerül majd a mozikba – viszont nem, ott Deák Sándor játssza Hatót. A Nemzeti gárdájából egyedül Bihari Jóska játszik– ugyanazt a szerepet, mint színpadon –, a többi főszereplő, még a kor abszolút kedvence, Mészáros Ági, sem szerepel a filmben.) A darab felolvasása már a nyitó társulati ülés utáni nap megtörténik. A darabnak a Színház és Mozi-ban megjelent tartalmában ez áll: „Urbán Ernő nagysikerű színműve a «Két október» életén keresztül a magyar falu szocialista átalakulásának s ezért az átalakulásáért folytatott hősies harcnak a drámai eseményeit viszi színpadra. Az ellenség szét akarja robbantani az új, boldog életet jelentő szövetkezetet s céljának elérésére minden emberi indulatot, minden mocskos eszközt felhasznál. A harc kemény, de a győzelem a párt segítségével mindenképpen azoké lesz, akik az új élet, a szabadság útjára léptek. A kulák asszony zsarolását leleplezik, Ható (Bessenyei Ferenc) a tszcs tagsága előtt tisztázza magát, s Köröm (a tszcs elnöke – Bihari József) is beismeri, hogy elhamarkodottan ítélkezett Ható felett. A két ember kibékül, s a tszcs tagjai most már egyesült erővel indulnak rohamra a vetésterv teljesítéséért.”
     Bár Szigethy Gábor Urbán Ernő darabját, „agitkáját”, ahogy nevezi, „az irodalomhoz semmi köze” sincs műnek mutatja be, a korabeli kritika és a Nemzeti Színház egyébként igen kritikus dramaturgja, Benedek András éppen azt értékeli benne, hogy „frontáttörést jelent a sematizmus elleni harcban” (aláírás: ghs), illetve „a munkásosztály drámai szerepeltetésének sémája hiányzik belőle; és épp ez a jó, hogy ez hiányzik” (Benedek András).

Dr. Magyar Bálint, ezidőben a színház főtitkára, a Nemzeti Színház háború utáni első tíz évét tárgyaló tanulmányában a Tűzkeresztséggel mindössze ennyit foglalkozik: „Urbán Ernő, ez a kitűnő zamatú író, akinek tollán a legkülönbözőbb motívum is élettel telik meg, első színdarabja … tapasztalatait felhasználva írta meg a Tűzkeresztséget, mely Major Tamás rendezésében a Nemzeti Színházban első, művészileg sem kifogásolható, de az adott politikai pillanatnak mindenképpen megfelelő darabja lett. A falu szocialista fejlődésének ábrázolásában a valóságot sem meg nem előzi, sem el nem marad tőle. Valamint ‘magyar drámaíróink közül talán csak a Tűzkeresztség dicsekedhetik azzal, hogy kielégítő eredménnyel vitte színpadra a pártot, annak erejét, hatását’. (Kende István, Színház és Filmművészet, 1952.) A pártot, amint egy bizonyos részkérdésben intézkedik. ‘Politikai bizottságunk szeptemberben, pártunk II. kongresszusa határozatainak megfelelően újra utasította pártszervezeteinket, hogy nemcsak a termelőszövetkezetek számszerű fejlesztését, hanem a már meglévő termelőszövetkezetek és csoportok megszilárdítását és megerősítését tűzzék ki feladatul. Gondoskodjanak elsősorban a szövetkezeti vezetés megjavításáról’ – írja az Irodalmi Újság. (Keszi Imre, 1951. december 6-án) Az intézkedés tehát szeptemberben történt, bár a februári kongresszus nyomán, de a kész darab november 21-i bemutatója a Nemzeti Színházban szokatlan és egyedülálló felzárkózást jelentett a napi problémákhoz. (megj.: Urbán Ernő jutalmul Kossuth-díjat kap e művéért.) A Tűzkeresztség az évad során 64 alkalommal került színre. Előadássorozata némiképp befejezetlen maradt, mert újabb átdolgozás, elmélyítés utáni tovább vitelét a színház csak kilátásba helyezte, de nem valósította meg.”

Urbán Ernő darabját egyébként a szomszédos országokban, a Szovjetunióban, Romániában, Bulgáriában és Csehszlovákiában is bemutatták. Bessenyei Ferenc játékát minden „de s és” nélkül csak Illés Jenő – a Színház és Filmművészet decemberi számában – dicséri. A többiek – szinte úgy tűnik – „nem nyugszanak”, amíg nem találnak valami kifogásolnivalót is játékában. Fekete Sándor a Szabad Nép november 28-i számában így kommentálja játékát: „Bessenyei Ferenc kitűnő alakításában elsősorban Ható becsületességét, a tszcs iránti öntudatos vonzalmát domborította ki. Játékának legmagasabb pontja önérzetes szembefordulása Sohár Lidivel (a kulákasszonnyal). Bessenyei szavainak valóban el lehet hinni, hogy Ható Ignác «nem lesz kulákok lába kapcája». Ható hibái, gőgje, csökönyössége, a múlthoz való érzelmi kötöttsége azonban nem kap elég helyet Bessenyei játékában, s így nem tűnik ki elég világosan, hogy Köröm merevségét hogyan gerjesztik fel Ható hibái. Ez arra mutat, hogy Bessenyei erős tehetségű, szenvedélyes, hatásos játékában vannak még bizonyos maradványai az öncélúságnak.”
     Mátrai Betegh Béla a Magyar Nemzet december 5-i számában ezt írja: „Ható Ignácot Bessenyei Ferenc játssza s egy emberi temperamentum színváltozásait játéka jól követi. Forró vért tud futtatni a szívére és az agyára s komoly elhatározásait csöndesen és vívódva érleli. Alakításának mégis van valamilyen külsőséges jellege, mintha a színésznek magának is tetszenék, hogy hogyan tud lobogni ez a szerep. Bessenyei kedvtelve nézi a pásztortüzet, amelyet magának rakott.” Gyárfás Miklós véleménye hasonló ehhez: „Bessenyei Ferenc Ható Ignác alakítása feszültséggel teli, de valahogy öntelt, s nem eleget árul el Ható Ignác forró vágyakozásából, abból a vágyból, hogy visszakerüljön a tszcs-be. A szó különben tüzes a szájában, s valóban nagyszerű lehetne, ha lelépne talapzatáról.” Vészi Endre a Népszava december 8-i számában pedig így ír: „A Ható Ignácot ábrázoló Bessenyei Ferenc hősének becsületes méltóságát, férfias önérzetét, őszinteségét szépen, tisztán alakította, de a szerep sebezhető pontjait, az érzelmi átmenetet és logika hiányát ő sem tudta kivédeni.”

Egyébként e darabnak egyik nagy produkciója két ló megjelenése a színpadon! A lovakat a Tenyészállatforgalmi Vállalattól kapják, akik 1952. március 25-én közlik a színházzal, hogyha nem fizetik a lovak tartását, eladják azokat; április 30-án viszont enyhítik követelésüket és csak május elsejétől kérik a pénzt a lótartásra. Az előadáshoz élelmiszerre, zsírra, lisztre és cukorra is szükség van, ezt a színház a Belkereskedelmi Minisztériumtól kéri.
     A Tűzkeresztség előadásának további érdekességei: januártól Ható Imre szerepét Kállai Ferenc mellett Bagó László is átveszi, majd áprilistól csak ő játssza. A darab 50. előadását február 19-én ünneplik. Márciusban pedig Olthy Magda szerepét, Sohár Lidit időlegesen Tőkés Anna – a fejedelmi nőalakok tipikus megszemélyesítője – veszi át, amiről a Színház és Mozi így tudósít: „A Tűzkeresztség előadásában első paraszt-szerepét játszotta Tőkés Anna” (ezt majd az 1962-ben bemutatásra kerülő Fagyosszentek című filmben megismétli, ahol Ferivel együtt újra tsz-parasztot játszanak). A Független Magyarország 1952. június 30-án számol be arról – amire mint fentebb láttuk, Magyar Bálint is utalt –, hogy a „hetvenedik (valójában 64.) előadás után átdolgozza az író nagysikerű darabját”. Ennek az elhatározásnak előzménye, hogy Mészáros Ági, aki az „első női párttitkárt, Bozinét” alakította, kifogásolta a párttitkár szerepének jelentéktelenségét. Az átdolgozott darab bemutatására viszont már nem került sor, a színház Urbán Ernő darabját nem vitte át a következő évadra.

Bár nem kétséges, hogy Bessenyei Ferenc számára mindig a színpad volt a legfontosabb, nem szabad elfelejtkezni rádió- és filmszerepeiről sem. 1951. november 7-én, tehát a Tűzkeresztség próbái közben (és tervezett, de aztán elmaradt díszelőadása napján) mutatja be a rádió V. V. Visnyevszkij „Feledhetetlen 1919” című darabját (Urbán Ernő fordítása), amit majd pár hónappal később, április 4-én mutat be a Nemzeti Színház a társulat szinte összes férfi tagjának szereplésével. A rádió archívumának adatai szerint a felvétel a sugárzás napján készült. A rádióváltozatot Major Tamás rendezi, a színi előadást szintén ő, de Marton Endre és Barta Zsuzsa (róla lásd Darvas Iván Lábjegyzetek című könyvének 109. oldalán kezdődő fejezetét) segédletével. A rádióváltozatban az egyik főszerepet, Voronovot Bessenyei Ferenc játssza, a színházban viszont Szemethy Endre, mert Feri ekkor már a Ványa bácsira készül.
     A Tűzkeresztség nemzeti színházi előadását 1951. december 7-én veszi fel a rádió, majd a Kossuth rádió 18-án sugározza. Ezt a két felvételt („Feledhetetlen 1919” és „Tűzkeresztség”) még ma is őrzi az archívum, nem úgy, mint az 1952. január 7-én leadott Cyranot, amit Cserés Miklós rendezett. Egyik bosszantó tévedése minden lexikonnak és csaknem minden Bessenyei Ferencről szóló életrajznak, hogy szerepei között a Cyrano címszerepét is felsorolják, holott soha sem játszotta, se színpadon, se rádióban, tehát itt sem. Bár Cserés Miklós kedveli és nagyra tartja Bessenyei Ferencet, ismeri annyira, hogy tudja Cyrano nem neki való, következésképpen a címszerepet Várkonyi Zoltánra bízza. Gábor Miklós Christian és Feri „csak” Le Bret, Cyrano barátja.
     Az 1951-52-es évad alatt három filmjét mutatják be: szeptemberben a már említett „Gyarmat a föld alatt”, decemberben a „Teljes gőzzel” és áprilisban az „Ütközet békében” című felejthető alkotásokat. (A két utóbbihoz képest a „Gyarmat a föld alatt” még mind szereplőgárdáját, mind meséjét illetően jelentősebb mű.) Bár természetesen később is sok ilyen politikailag „vonalas” filmet forgat, azért idővel ezek története, minősége egyre elviselhetőbbé válik.

(folytatva 2008. augusztus 29-én)

Bessenyei Ferenc második (háború utáni első) nemzeti színházi évadjának kétségen kívül a tavasszal sorra kerülő Ványa bácsi és Az ozorai példa lesz a csúcspontja, a színháznak magának azonban még a Ványa bácsi bemutatásánál is nagyobb kihívás a Hamlet színrevitele. Ezt mutatja, hogy Gellért és Major egyszerre rendezik, és hogy Hamletet és Gertrudist hárman játsszák, Ungvári László, Major Tamás és Básti Lajos, illetve Gobbi Hilda, Tőkés Anna és Makay Margit (Melinda csak kettő van: Szörényi Éva és Ferrari Violetta). Magyar Bálint (akinek, miként ez kandidátusi munkájából kiviláglik, Rajczy Lajos a kedvence, Bessenyeit nem szereti és Majort kifejezetten utálja) kissé elfogultan a színház háború utáni első tíz éve „legjelentősebb eseményének” tartja az 1952. január 27-én („az első magyar Hamlet bemutató emlékére, 1794. január 27-én Kolozsvárott”) bemutatott előadást: „A monumentális előadás, mely a fennmaradt teljes Shakespeare nevéhez fűződő szöveget adta, 6 órakor kezdődött és átlagban fél 12-kor fejeződött be, csak a mondanivaló tisztázása után formálódhatott ki a maradandóság igényével (megj.: hogy ez a mondat mit jelenthet?). A Nemzeti Színház a megfontolás és a kellő pillanatban való cselekvés drámáját akarta a Hamletben megszólaltatni. Gellért Endre és Major Tamás rendezésében nem a »nagy« monológot, hanem az »egérfogó« jelenetet téve a dráma középpontjába, »a király leleplezésének, Hamlet felszabadulásának diadalmas jelenetét«. … Makláry és Peti sírásója, Gellért Lajos és Balázs Samu Poloniusa és Bessenyei Ferencnek csak aránylag kevés előadásban szereplő színészkirálya azok, akik igazán méltó partnerek voltak a monumentális előadásban. .. 1952-ben ötvenszer ment a Hamlet. A közönség érdeklődése (egy 5 és fél órás előadásra!) olyan óriási fokú, hogy annak nem tudunk eleget tenni, ha a darabot nem játsszuk elég sűrűn.”
     Az előadás tehát a közönségnek nagyon tetszett, a politikának viszont nem, ezért az ország és a párt vezető lapja, a Szabad Nép nem hozott kritikát róla. Magyar Bálint erről így ír: „A Szabad Nép, melynek kritikája jórészt megszabta a többi lap kritikájának a hangját, sok esetben nem kívánt állást foglalni. Ez a tartózkodás a Hamlet esetében volt először feltűnő. Ettől kezdve, 1955 tavaszig, a Nemzeti Színház 24 bemutatója közül nyolcról ismeretlen maradt a Szabad Nép véleménye. Ezek a Hamlet, a Csongor és Tünde, a Ványa bácsi, a Fösvény, a Sok hűhó, a Pygmalion, a Karnyóné és a Bernarda háza voltak. »Kötelességünk felhívni a figyelmet, hogy a Szabad Nép nem jár el helyesen, politikai szempontból sem, ha a Hamletet, Ványa bácsit, Sok hűhót nem bírálja, ugyanakkor rossz irányba tolja a színházak közti vetélkedést, amikor ismerteti más színházak produkcióit« – szólal fel Gellért Endre egy 1953-as társulati ülésen és csatlakozik hozzá Gobbi Hilda is: »Fekete elvtárs, mit válaszol arra, hogy vajon mennyivel van nagyobb szükség a most megjelent Rómeó és Júlia kritikára, mint a Hamletéra, ami nem jelent meg? Nagyobb a szellemi tartalma? Vagy politikai aktualitása? Nem hiszem. És a Csongor és Tündéről írtak-e akár egy szót? Talán nem haladó hagyományunk és megbecsült magyar költőnk Vörösmarty Mihály?«”

Alig pár nappal a bemutató előtt, január 11-én a szövetségben Major Tamás és Gellért Endre beszélt a Hamlet rendezői előkészületeiről. A beszámolóról – melyen a két kiváló rendező felváltva ragadta magához a szót – készült jegyzőkönyv 56 oldal hosszú! Sőt, az akkori szokás szerint a bemutatót követően ugyanitt ankétot is rendeztek, melynek vitaindító előadását Gyárfás Miklós tartotta, aki az Irodalmi Újságban többek között ezt írta az előadásról: „Ungváry, Básti és Major Hamletje célját illetően világosan áll előttünk. A cél s egyben a hős történelmi feladata: egy zsarnoki uralom megdöntése.” (Nyilván az előadás ezen kicsengése miatt nem szabadott a Szabad Népben szót ejteni róla.)
     Mátrai Betegh Béla a Magyar Nemzetben komoly dicsérettel illeti az előadást: „A rendezés olyan saját korához hű, mégis a mi korunkhoz szóló Hamletet állított a Nemzeti Színház színpadára, amelyet a magyar közönség még nem láthatott.” Bessenyei Ferencről mindössze ennyit ír: „Bessenyei Ferenc és Sivó Mária a színészkirályban és színészkirálynéban zengő beszéddel és stílusos mozdulattal tartja meg Hamlet intelmeit a színészekhez.”
     A három Hamlet közül egyértelműen Ungváryé a legjobb. A színház olyannyira elismeri ezt a teljesítményt, hogy a színész éppen érvényben levő pénzbüntetésének még hátralevő részét a darabban „produkált magas színvonalú és lelkiismeretes munkája jutalmául” Major (a másik Hamlet!) eltörli. (Az a Major, akit manapság, jobban mondva már évtizedek óta egy ország színésztársadalma gyaláz, olyanok, akik a töredékét nem tették meg annak, amit ő igazgatósága alatt a magyar színészetért és a magyar színészekért megtett! De erről többet majd egy kifejezetten Majorról szóló írásban.)

Bessenyei Ferenc – mint Magyar Bálint is írta – mindössze a bemutatót követő néhány előadáson játssza a színészkirályt, hiszen ekkor már intenzíven készül a következő premierjeire. Pályáján ez a Hamlet előadás csak annyiban érdemel említést, hogy itt sem, sőt már 1944-ben Miskolcon sem gondolt senki arra, hogy a fiatal Bessenyeire a Hamlet szerepét kiossza (holott ekkor egyértelműen az igazgató kedvence és a színház legelismertebb fiatal színésze): „A kisujjamban több energia van, mint ebben a dán királyfiban” – vallotta magáról és a szerepről. Ezért olyan kellemetlen, hogy a lexikonokban és csaknem minden nekrológban, visszaemlékezésben nagy szerepei között a Hamlet címszerepét az egyik első helyen sorolják fel. Holott soha nem játszotta, nem is játszhatta Hamletet, mert nem illett lényéhez. 1952-ben a színészkirály, 1944-ben Miskolcon és 1964-ben a Madách Színház Hamletjében Claudius az ő szerepe.

Az évad számára legfontosabb eseményei előtt a Hamlet színészkirályán kívül még egy kitérő vár rá, ezúttal a Katona József Színházban: egy üzletember negatív figurája Háy Gyula Erő című darabjában, melynek olvasópróbáját december 14-én pénteken fél 4 órakor (tehát egyidőben a Hamlet próbáival), bemutatóját pedig az eredeti február 15-e helyett, 25-én tartják. Az előadást jellemző módon Marton Endre rendezi, akinek ebben az időben a két nagy (Gellért és Major) mellett többnyire csak a „kötelező” – és azok közül is a gyengébb – művek színrevitele a feladata.
     A darabban csaknem az összes Hamletben nem játszó színész (meg még páran onnan is) szerepet kap (a bemutatón még játszó Somló István szerepét igen hamar Básti Lajos veszi át, aki a legritkábban játssza a Hamletet), így a szereposztás most is, ebben a „vonalas” darabban is parádés: Rajczy, Somló, illetve Básti, Makláry, Bhari, Tompa, Bessenyei, Lukács Margit, Titkos Ilona, illetve Sivó Mária.

Háy Gyula (1900-1975) író 1945-ben a Szovjetunióból jött haza. „A kormány elhatározta, hogy felülvizsgáltatja a múltban színrekerült színdarabokat és kijelölteti azokat, amelyek szellemüknél fogva nem alkalmasak az előadásra. Erre a munkára Háy Gyula kapott megbízást” – idézi Magyar Bálint munkájában a Magyar Nemzet 1945. június 28-i számának egyik cikkét. Háy a kezdetektől a hatalom kitüntetett kedvence, a Nemzeti Színház házi szerzője, aki – akár előadják a darabját, akár nem – előleget mindig kér és kap.
     Miként ezt az előző évad tárgyalásakor láttuk, Háy a Nemzetiben 1951 februárjában bemutatott Az élet hídja című darabjával 1952-ben Kossuth-díjat kapott. E magas kitüntetéshez nyilván az is hozzájárult, hogy a díjra való javaslattevés idejében (1952 februárjában) már a következő kommunista darabját is bemutatták, de az annyira gyengére sikeredett, hogy a díj megokolásánál meg sem említették. Az új darab, mely az Erő címet kapta, minőségén az sem segített sokat, hogy megírásában a színház dramaturgiája is nagy szerepet vállalt.
     Ha már Háy-val kapcsolatban szóba került az 1952-es Kossuth-díj kiosztás, akkor feltétlenül meg kell említeni azt a nagy elismerést, melyet Bessenyei Ferenc ekkor kapott az ország egyik legelismertebb, legnagyobb tekintélyű művészétől, Kodály Zoltántól, aki 1952. február 20-i levelében mint a Kossuth-díj javaslattevő bizottság Albizottságának elnöke az 1951-ben bemutatott Bánk bán címszerepéért a Kossuth-díj ezüstkoszorús fokozatára javasolta. Ezzel kapcsolatban lásd az előző oldal kiegészítését. (És még egy érdekes adat a Bánk bánnal kapcsolatban: a szereposztó könyv tanúsága szerint 1951. július 7-én Somlay Artur halála után, nem csak Rajczy Lajosnak – aki majd játssza is –, de Bessenyei Ferencnek is odaadták Petur bán szerepét. Feri aláírásával nyugtázta is a szöveg átvételét, de soha életében nem játszotta, se ebben, se más későbbi Bánk előadásban sem.)

Magyar Bálint dolgozatában ezt írja: „A soron következő magyar bemutató Háy Gyulának Erő című színműve, ami 1952. február 25-én került színre a Katona József Színházban, időszerűség tekintetében semmivel sem maradt a Tűzkeresztség mögött. Értelmiségi problémát tárgyalva, az atomerő békés felhasználásának tematikájáról szólva az ellentáborba éppúgy elvezeti a közönséget, mint a nyugati haladó tömegek közé. Csak éppen az őszinteség hiányzik belőle, a béketábort jellemek helyett szólamok mozgatják és a darab színes pillanatait csak az amerikai atomkalmárok és a magyar disszidensek körében lehet megtalálni. Kende István, a színházi főosztály vezetője a színházak munkáját átfogó tanulmányában is megállapítja, hogy: »Háy Gyula darabja, az Erő, nem jelent haladást Háy tavalyi darabjához képest, sőt ellenkezőleg; – bár hozzáfűzi – de témájának jelentősége a darabot feltétlenül fontos drámáink közé emeli.« »A pozitív alakok és a mögöttük álló pozitív közönség megrajzolása szegényes, általános vonásokból összetevődő, mennyiségileg is kevés és hiányos« – mondja a magyar kritika.”

Cserés Miklós dramaturgiai bírálatában keményen megkritizálja Háy színművét: „A napilapok és folyóiratok színházi kritikusai nagy örömmel üdvözölték az »Erő« bemutatását. Az első békeharcos magyar színművet ünnepelték benne első előadásakor. … Feltűnő, hogy Háy Gyula, aki kitűnő ismerője a drámaírás mesterségének – erről sok darabja tanúskodik – milyen gyöngén építette meg ennek a darabnak a drámai cselekményét is. … Mindezt egybevetve, Háy Gyulának ez a darabja nem érte el Az élet hídja színvonalát. És azt az igényt sem, hogy békeharcunk ügyét nagyobb művészi elmélyedéssel megírt darabban ábrázoljuk. Pozitíven kell azonban értékelnünk Háy Gyula úttörő kezdeményezését, valamint az ellenséges világ eleven, meggyűlöltetésre alkalmas ábrázolás-módját.”
     Ugyanő a Színház és Filmművészet lapban ezeket írja: „Az előadás munkaközössége kisebb-nagyobb dramaturgiai javításokat is végzett a próbák folyamán a mű nyomtatásban megjelent szövegén. Ez föltétlenül javára vált: életszerűbbé tette a darabot, helyére rakta a rossz helyen levő elemeket, elmélyítette, megvilágította egyes jelenetek indoklását. … A színház dramaturgiája azonban egészbenvéve bátortalan munkát végzett ennél a darabnál, lelkén száradnak a színdarab alapvető dramaturgiai hibái.” Majd Bessenyei alakításáról: „Bessenyei Ferencet »negatív« szerepbe osztotta a rendezés. Helyes és bátor kezdeményezés, mert jó alakítást nyújt Bessenyei amíg alkalma van rá, tehát az I. felvonásban. Világosan megformált alak Timót üzletembere. Nem nagyon differenciált lény ugyan, de tudja, mi a célja az életben és Bessenyei ezt jól megértette és kifejezte.”

Február 16-án a Művészeti Tanács ülésén, melyen elsősorban a dupla, sőt tripla szereposztásról folyt a vita, Gobbi Hilda felvetette, hogy Gellért Lajos (a Hamlet másik színészkirálya) rossz alakítása miatt Bessenyei játsszon továbbra is a Hamletben. Gellért Endre viszont ezt az ötletet a következő indokkal vetette el: „Bessenyeit nem volna helyes az Erő-ből kivenni, mert fontos, hogy egy magyar darab is jó szereposztásban kerüljön színpadra.” Amiből kiderül, hogy egyrészt Bessenyei kihagyhatatlan húzó név a színlapon, másrészt, hogy elsősorban nem az alakítása, hanem a jelenléte fontos ezen kevéssé sikerült előadás számára.
     Pedig Feri nem is tartozik a főszereplők közé: egy üzletembert játszik, aki nyugatra akarja csábítani a „becsületes kommunista” tudósokat. Ami a darabból megmarad, az néhány fotó, melyből kitűnik, milyen vékony, és különösen a Lukács Margittal és Titkos Ilonával készült képeken, milyen „csábító” volt ebben az időben.
     Egyébként Háy itthon sokat kritizált darabja Csehszlovákiában, ahol Az atom ereje címmel augusztusban mutatták be, állami díjat kap, és az újság szerint a közönség részéről „lelkes fogadtatást”.

1952 februárjában még másik fontos dolog is történik a színházak körül. A Népművelési Minisztérium megjelenteti az „Ötéves tervünk – béketerv” című kötetet, melyről a Színház és Mozi újság február 1-i száma „Mit kap a színház és a film az ötéves tervtől?” címmel számol be: „Az ötéves terv első évében színházainkat már mintegy két és félmillió néző látogatta … A terv további útján 1954-re el fogjuk érni, hogy több mint 8000 előadást tartsanak a színházak ötmillió néző előtt. A Nemzeti Színház jelenleg még az egykori Népszínház épületében játszik. Az ötéves terv keretében megkezdjük nemzeti színjátszásunk méltó hajlékának, az új Nemzeti Színháznak felépítését.” Terv és remény tehát már akkor is volt. Hogy a színészek mennyire hittek ebben az ígéretben, mennyire vették komolyan azt, nem tudható. Mindenesetre a Nemzeti Színház archívumában megtalálhatóak az akkori terv részletei is, például a helyszínrajz, a helyzetelemzés.

(folytatva 2008. november 10-én)

1952 kora tavasz. Ennél a pillanatnál érdemes megint elővenni Szigethy Gábor írását a Bessenyei című könyvből. Így ír: „És elkövetkezik Bessenyei Ferenc színészéletének nagy pillanata. A találkozás első percei nem felhőtlenek. A színház 1952 kora tavaszán a Ványa bácsi bemutatására készül, Bessenyei neve nem szerepel a szereplistán. Gellért Endre rendezi az előadást, Major Tamás (igazgató) önmagára osztja Asztrov szerepét. Ma már nehéz kideríteni, vajon Major Tamás érezte három próbanap után úgy, hogy alkatától merőben idegen a szerep, vagy az jutott eszébe: nem veszi fel a versenyt a „második” Asztrovval, az elegáns, finom, kulturált Somló Istvánnal (Majornak aligha volt ínyére, hogy a három Hamletet rangsorolva őt rendre Ungvári László és Básti Lajos mögé, harmadik helyre tették a kritikusok!), s elképzelhető az is, hogy megtetszett neki Szerebrjakov, s a podagrás professzor – amúgy nagyon neki való szerep – eljátszása mellett döntött. Aztán Somló István is visszaadta Asztrov szerepét (vagy elvették tőle? ki tudja?), és Bessenyei Ferenc egyedül játszhatta el az álmodozó, álmaiban borongó orosz körorvost. Gellért Endre rendezésében a Ványa bácsi előadás a színház egyik legsikeresebb bemutatója. És Bessenyei Ferenc számára életre szólóan meghatározó nagy élmény. …(itt következik egy idézet a Deák Attila könyvből) Az a közel ötven évvel ezelőtti, Gellért Endre színpadra álmodta Csehov előadás természetesen nagyon másmilyen volt, mint ahogy manapság szokták Csehovot színpadra állítani. De Bessenyei Ferenc számára akkor Csehovot játszani azt jelentette: a kommunista hősök és nemzeti hősök, az élő szobrok megformálása mellett színészként létezik számára egy harmadik, járható és vonzó út: érző, gondolkodó, ellentmondásos és esendő mindennapi emberek megformálása, életre keltése a színpadon. S ebben elsődleges segítő és alkotótársa a Nemzeti Színházban a rendező Gellért Endre. Nagy kár, hogy nem adatott meg nekik sokszor közös munkában találkozniuk. Még nagyobb kár, hogy kevésszámú találkozásuk sem mindig úgy sikerült, ahogy szerették volna.”

Azért érdemes ezt a „Bessenyei” könyvben mindössze alig féloldalt kitevő beszámolót Bessenyei Ferenc Asztrov alakításáról (melyért a Fáklyaláng Kossuthja mellett első Kossuth-díját kapja majd!) teljes terjedelmében idézni, mert benne szinte minden megtalálható, ami a rossz, hamis színész-életrajzokra jellemző. Szigethy Gábor miután megjegyzi, hogy Asztrovval Bessenyei Ferenc színészéletének nagy pillanata következett el, ahelyett, hogy ennek értelmében foglalkozna alakításával, megint csak arra használja a pillanatot, hogy a köztudatban már meglévő (valaki vagy valakik által kitalált és ébren tartott) rosszízű legendákat erősítse. Szigethy azzal, amit Majorról ír, csak hűen megismétli, amit Molnár Gál Péter 24 évvel előbb Gellért Endréről szóló (címe: Emlékpróba) könyvében leírt: „Major Asztrovja mohó játékvágy jóllakatásának érződik … Major (aki mindössze három napig volt Asztrov) idővel az összecsiszolt előadás jeles Szerebrjákov professzora lett. Somló Asztrovsága más irányba vezette volna az előadást.”
     Ebből kitűnik az a – még ha bevett, akkor sem helyeselhető – életrajzírói szokás, hogy a később írók kritika és kontroll nélkül veszik át más szerzők korábbi adatait. Különösen szívesen teszik ezt akkor, ha ezáltal valami „kellemetlent”, kompromittálót közölhetnek maguk is. Majort szidni az utóbbi évtizedekben nagy divat, és sokkal egyszerűbb és több sikerrel kecsegtető megoldás, mint utánajárni a történteknek, és azokat a valósághoz hűen megírni.

A „Bessenyei” című könyv 1956 előtti időszakát feldolgozó Szigethy Gábor egész írását arra építi fel, hogy Bessenyei 1956 előtti szereplése csak „kommunista hősök és nemzeti hősök, az élő szobrok megformálására” terjedt ki, és ezeket vitatható előadásokban, mérsékelt, de legalábbis nagyon hullámzó sikerrel vitte színpadra. Szigethy a Ványa bácsi elemzésekor azt folytatja, amit az előző évadban már láttunk tőle: hiányos adatokra támaszkodva hamis következtetéseket von le. Ezek egyik legkirívóbbja a következő pár mondat: Bessenyei Ferenc számára „az élő szobrok megformálása mellett .. az érző, gondolkodó, ellentmondásos és esendő mindennapi emberek” megformálásához, életre keltéséhez az „elsődleges segítő és alkotótársa a Nemzeti Színházban a rendező Gellért Endre. Nagy kár, hogy nem adatott meg nekik sokszor közös munkában találkozniuk. Még nagyobb kár, hogy kevésszámú találkozásuk sem mindig úgy sikerült, ahogy szerették volna”.

Nos ehhez, egy profi színháztörténész tollából származó állításokhoz csupán néhány, a valóságos adatokra támaszkodó helyesbítő megjegyzés:
     1) Bessenyei Ferenc 1956 előtt sem csak „hősöket” játszott. Ugyanakkor csaknem minden hős-figuráját Gellért Endre rendezte, vagyis Gellért különösen ezekben a szerepekben gondolt rá, és feltűnően nem az „esendő, mindennapi emberek”-ében. Ezek eljátszását Gellért nem bízta rá, az ilyen szerepeket mással játszatta az általa rendezett előadásokban. Az esendő kisember-szerepeket, melyek szintén adódtak Bessenyei számára is, különösen a filmekben, mások osztották rá. Bessenyei Ferenc egész pályáján két okból játszott hős-szerepeket: a) mert ő volt ha nem is az egyedüli, de kétségen kívül a legalkamasabb ezek megformálására; b) mert ebben az időben még léteztek hősök a színpadokon, sőt, fontosak voltak mind a közönség, mind a nemzet számára, és a rendezők tudták, kivel játszathatják őket a leghitelesebben;
     2) Még hogy nem adatott meg nekik „sokszor közös munkában találkozni”! Bessenyei köztudottan Gellért-színész volt ebben az időben! Attól a pillanattól kezdve, hogy Feri első nemzetis évadjának (1950/51) végén, illetve második évadjának elején szerepet kapott Gellérttől – annak két korábban bemutatott rendezésében (Boldogság, illetve Viharos alkonyat) –, abban a 16 előadásban, melyeket ettől kezdve Gellért 1960-ban bekövetkezett haláláig egyedül rendezett, kilencben Bessenyei Ferenc játszotta az egyik főszerepet! Csakúgy, mint abban a másik négyben is, melyet ez idő alatt Majorral, illetve Majorral és Martonnal együtt állított színpadra! 1956-ig, a Nemzeti összes többi rendezője (Rátkai Dénes, Várkonyi Zoltán, Benedek Árpád, Horvai István, Marton Endre és Major Tamás) 13 darabban foglalkoztatta Bessenyeit. Gellért öngyilkossági kísérlete előtti utolsó (befejezett) munkája, a Rembrandt – már 1958-ban– is közös alkotásuk volt!
     3) Mi az, hogy „kevésszámú találkozásuk sem mindig úgy sikerült, ahogy szerették volna”? Milyen hátsó szándékkal, és egyáltalán miért ír ilyen valótlan dolgokat Szigethy, egy hivatásos színháztörténész? Vagy úgy gondolja, hogy ez a Ványa bácsi, mely Gellért életének A LEGJOBB rendezése (ami nyilván nagy szerepet játszik abban, hogy ekkor kapja meg az „érdemes művész” kitüntető címet), a Fáklyaláng, melyért mindannyian Kossuth-díjat kapnak majd (Gellért a másodikat), a Galilei, az Úri muri, a Dózsa, és a Bessenyei Ferencnek haláláig egyik legkedvesebb előadása, Az ozorai példa, de még a Viharos alkonyat is, nem voltak jó előadások, nem „sikerültek úgy”, ahogy kellett volna?

Hogy Gellért Endre és Bessenyei Ferenc mennyire jól dolgoztak együtt („szimbiózisban voltak”, mondta róluk Gosztonyi János, aki ebben az időben nemcsak a Nemzeti tagja, de Gellért leghívebb tanítványa), mutatja az az 1953. január 7-i igazgatósági irat, mely arról számol be, hogy a Katona József Színházban a színészek önmaguk szórakoztatására „rövid jelenetekben karikírozták a színház munkáját”. Az egyik jelenet főszereplői Gellért – megszemélyesítője Gosztonyi János, és Bessenyei – megszemélyesítője Sinkovits Imre voltak. A pamflet szerzője Bánát Péter és Sinkovits, címe pedig: „Ne sírj, ne sírj Kossuth Lajos”.

Ez a honlap nem Szigethy Gáborról szól. Azért kell róla, illetve munkájáról mégis beszélni, mert vele kapcsolatban kiválóan be lehet mutatni, mennyire káros, ha olyanok írnak, nyilatkoznak a múltról, akik sajnálják a kutatómunkát. Pláne, ha felkészületlenségük mellé még elfogultság is párosul! Különösen káros ez Szigethy esetében, aki – tudomásom szerint – manapság is tart színháztörténeti előadásokat Bessenyei Ferencről. Nagy kár, hogy a szakma és a népszerű színészek iránt érdeklődő közönség ilyen hamis képet kap a 20. század kiemelkedő, vagy még helyesebben, a legnagyobb színészéről!

Visszatérve a Ványa bácsihoz, a fentebb idézett beszámolókkal ellentétben a valóság a következő. Ennek elmeséléséhez idézzük fel elsőnek az előző évadból az 1950. június 6-i dramaturgiai ülésen elhangzott Major beszéd egyik részletét: „Fel kell készülnünk a Ványa bácsi előadására. A Ványa bácsi a közé a tíz darab közé tartozik, amely az új darabok közül egyik legfontosabb. Kultúrpolitikánknak elintézetlen ügye Csehov. A darabnak örök előadásnak kell lenni. A darabbal kapcsolatos dokumentációs anyag Horvainak megvan és ezt Gellértnek átadja.”
     Gellért tehát már 1950 nyarától készülődött a Ványa bácsi rendezésére, a szereposztást illetően azonban a vezetőség nagyon sokáig nem döntött. A Nemzeti Színház iratai között a 15-ös dobozban őrzött „Szereposztó könyv 1945-1955” szerint Asztrov szerepét Somló István és Major Tamás vette át, majd sokkal később Bessenyei Ferenc – az átvételt aláírásukkal igazolva. Szerebrjakovét pedig egyedül Balázs Samu. (Egyébként a Bánkhoz érdekességképpen utólag érdemes megjegyezni, hogy e könyv tanúsága szerint Somlay Artur halála után, 1951. július 7-én Rajczy Lajos mellett Bessenyei Ferencnek is átadták Petur szerepét – soha nem játszotta el, nem is próbálta.)
     Ezzel szemben a színház 32-es dobozában szereplő „Szereposztó könyv 1951-52”-ben (ez a könyv nem a szerepek átvételét, hanem a tervezett szereposztásokat tartalmazza) már Bessenyei Ferenc áll Asztrovnál első szereposztásként, míg Major és Somló együtt a másodikban, de van egy harmadik is, és ebben Somló neve szerepel egyedül. Ugyanakkor Vojnyickaja szerepében itt Makay Margit, Gombaszögi Frida, Vízváry Mariska a sorrend. Ugyanebben a könyvben az 1956-os évadban megint Makay Vojnyickaja – holott soha nem fogja eljátszani ezt a szerepet.

A szereposztási „meccs” következő „fordulójára” az 1952. február 11-i rendezői ülésen kerül sor, ahol „az ülés a Feledhetetlen 1919 és a Ványa bácsi szereposztását beszélte meg, előbbit véglegesen, utóbbit hozzávetőlegesen”. Tehát ha igaz Molnár Gál Péter adata, miszerint a Ványa bácsi próbái február 24-én kezdődtek, akkor ez azt jelenti, hogy 13 nappal a próbák kezdete előtt még csak „hozzávetőleges” a szereposztás!
     És ez a hozzávetőleges szereposztás így néz ki: Szerebrjákov: Major vagy Balázs Samu; Jelena: Szörényi és Lukács; Vojnyickája: Vizváry és Ürmössy; Ványa bácsi: Balázs vagy Rajczy; Asztrov: Major vagy Somló; Tyelégin: Gózon; Marina: Pártos. E felsorolásban nagyon fontos az „és”, illetve a „vagy” szócska megkülönböztetése: az előző kettős szereposztást jelent, a második a végleges változatban kizárja az egyiket.

Ennél a pontnál megint meg kell állni egy kicsit: ezt a szereposztás körüli egész herce-hurcát csak akkor lehet megérteni – és követni –, ha tudjuk, hogy ebben az időben igen heves vita folyt erről a témáról a Nemzetiben. Hosszan tartó üléseken érvek egész sorát hozták fel a színészek és a vezetőség tagjai mellette és ellene. Major az 1952. február 16-i Művészeti Tanács ülésén így összegezte a helyzetet: „A társulat egyik fele örül a kettős szereposztásnak (Makai, Tőkés, Gellért Lajos) és vannak, akik nem szívesen látják (Gobbi, Szörényi).” Gellért Endre is mellette érvelt: „Lehetetlen, hogy generációk nőjenek fel anélkül, hogy a Bánk bánt látnák. Ahhoz, hogy az egész kultúrát felölelő és a színházhoz méltó műsort adhassunk, az kell, hogy estéről-estére más-más darabot játsszunk. .. A kettős szereposztásnak egyszerűen üzembiztonsági okai vannak. … de – a hármas szereposztás ellen vagyok, de – a kettős szereposztáshoz ragaszkodni kell.” Mindez azonban a jelenlevőket (Gobbi, Balázs Samu, Gózon, Makláry, Mészáros, Bihari – vagyis a színház élvonalbeli régi művészei) nem igen győzte meg, amint ezt Gobbi Hilda világosan kifejtette: „Hat ember ül itt, akiknek ez nem tetszik, és ti be akarjátok bizonyítani, hogy helyes.” Balázs Samu sem akar kettős szereposztást: „Az adott körülmények között nekem nincs kedvem egy szerepbe beletenni a szívemet ugyanakkor, amikor más is beleteszi a szívét.” Gellért ezek után hajlik az alkura: „Azokat a szerepeket osztjuk ki kettős szereposztásban, amelyeknél elképzelhetetlen a beugrás. És nem minden darabnál kell kettős szereposztás.” Gobbi válasza: „Akkor legyen két rendező is. Fontosnak tartom, hogy más-más egyéniségnek a darabon belül más szituációt teremtsen a rendező és ne az egyik művész által kigondolt ötletet vigyék át a másik művész játékára.”
     Az ülés a heves vita végén határozatot hoz, mely „elvileg kimondja, hogy csak olyan esetekben csinálunk dupla szereposztást, amikor az elkerülhetetlenül szükséges”.

De ez csak az egyik oka volt a Ványa bácsi szerepeinek kiosztása körüli tétovázásnak, a másik egy kötelező szovjet darab, a „Feledhetetlen 1919” című mű, melyet Major (Marton Endrével és Barta Zsuzsával) rendezett, s melynek a korszak legnagyobb állami ünnepén, április 4-én, mindössze 5 nappal a Ványa bácsié előtt volt a nagy Nemzetiben a bemutatója. (Sztálint Rajczy játszotta Gábor Miklóssal felváltva, Lenint Pásztor János. Az előbbi kettő alakításáért Jászai Mari-, illetve Kossuth-díjat kapott, az utóbbi nagyon rossz kritikát.)

Ami a Ványa bácsi férfi főszerepeinek február 11-i hozzávetőleges szereposztásából tehát kiderül, az annyi, hogy Balázs Samu és Major mindenképpen játszik a darabban, de szerepük nem kerül másnak is kiosztásra. Hogy a következő fellelhető iratig mi is történik, kik kezdik el végülis a próbát, nem tudni.
     Ugyanis Molnár Gál Péter szerint már folytak a Ványa bácsi próbái, amikor a régi jegyzőkönyvekben újra megjelenik a Ványa bácsi: március 4-én a rendezői ülésen fontos bejelentések hangzanak el. Elsőnek még mindig a kettős szereposztás elvéről vitatkoznak, majd ennek végén újabb határozat születik, mely, mint azt majd látni fogjuk, hatással lesz a Ványa bácsi előadására is: „Ha a beálló szereplő a régivel nem egyenértékű, akkor tovább is a régi játssza egyedül.” – „Somló hosszabb betegsége miatt Asztrov szerepét Major mellett az ülés Bessenyeinek is kiosztja. 6-ától Bessenyei, Lukács, Vizváry próbálnak, a velük történt rendelkezés után a következő héten Major, Szörényi és Ürmössy kerül sorra. Somlót erről Major személyesen értesíti.”
     Tehát a tények: Bessenyei Ferenc csak március 4-én, egy hónappal a bemutató előtt tudja meg, hogy Asztrov lesz! És két nap múlva kezd el próbálni! Balázs Samu, Makláry, Gózon és Mészáros az első pillanattól kezdve egyedül játssza szerepét. Somló valószínűleg egy napig sem vett részt a próbán. Három szerepet pedig úgy dupláznak le – Gobbi fentebb idézett követelése szerint –, hogy nem „keverik” őket (mint eddig, például a Bánkban és a Hamletben), hanem két önálló színész-együttest, azaz koncepciót állítanak fel.
     Hogy ez az elvi döntés az elkövetkezendő próba időszakban hogyan érvényesült, nos, erről biztos adat áll a kutatók rendelkezésére: elsőként két jegyzőkönyv, a március 31-i munkaértekezletről, és az április 8-i rendezői ülésről. Március 31-én még úgy döntenek, hogy a második szereposztás április 16-án, az április 8-i ülésen viszont már úgy, hogy Jelena, Asztrov és Vojnyickaja szerepében „Major, Szörényi, Ürmössy 21-én lép be a Ványába”.
     Másodikként Magyar Bálint munkája, aki – miközben nem állja meg, hogy újfent belerúgjon egyet Majorba – ezt írta: „Az öncélú kettős szereposztás még itt is kísértett. A bemutató címlapján Szörényi Éva és Major Tamás neve is szerepel, akik azonban úgy látták helyesnek, ha későbbi szerepátvételüket nem perfektuálják. Ürmössy Anikó másodszereposztása Vizváry Mariska mellett csak névleges volt, alig egy-két alkalommal került sor az eljátszására.” (A baloldali plakáton, mely a bemutató hetére készült, látható, hogy a két nevet utólag ceruzával áthúzták.) Harmadikként pedig a régi műsorfüzetek.
     Ezekből a dokumentumokból világosan kiderül, hogy egyetlen emlékező sem közli pontosan a történteket.

MGP ilyeneket írt: Major Asztrovja mohó játékvágy jóllakatásának érződik. Major (aki mindössze három napig volt Asztrov) (megj.: a valóságban egyetlen egy napig sem) idővel az összecsiszolt előadás jeles Szerebrjákov professzora lett … Bessenyei Asztrovja nem volt mentes némi távoli plebejusíztől.”
     Szigethy pedig: „Major Tamás (igazgató) önmagára osztja Asztrov szerepét. Ma már nehéz kideríteni, vajon Major Tamás érezte három próbanap után úgy, hogy alkatától merőben idegen a szerep, vagy az jutott eszébe: nem veszi fel a versenyt a második Asztrovval, az elegáns, finom, kulturált Somló Istvánnal (Majornak aligha volt ínyére, hogy a három Hamletet rangsorolva őt rendre Ungvári László és Básti Lajos mögé, harmadik helyre tették a kritikusok!), s elképzelhető az is, hogy megtetszett neki Szerebrjakov, s a podagrás professzor – amúgy nagyon neki való szerep – eljátszása mellett döntött. Aztán Somló István is visszaadta Asztrov szerepét (vagy elvették tőle? ki tudja?).”

Nos, Szigethy utolsó költői kérdésére – „ki tudja?” – ez az egyszerű válasz: aki utána néz annak, amiről írni fog! Hiszen a levéltárakban nem titkosak az ide vonatkozó anyagok!

A legkevésbé Bessenyei Ferenc tévedett (ő valószínűleg csak azért, mert előzőleg többször is olvasta MGP Gellértről szóló könyvét), amikor Deák Attilának a róla szóló kötet készültekor ezt mondja: „Major a Ványa bácsiban Asztrovot is saját magára osztotta. Majd aztán a Makláry Zoli bácsi intenciójára, morgására: »itt van ez a gyerök, ez a szerep az övé« – valahogy átosztotta magát a professzorra.”

E hosszú fejtegetés után végre tisztázhatjuk a Ványa bácsi szereposztásának körülményeit:

1. Szerebrjakov szerepét az 1952-ben bemutatott Ványa bácsiban egyedül Balázs Samu játszotta egészen addig, amíg 1955 januárjában meg nem betegedett. Major olyannyira nem gondolt és nem készült erre a szerepre, hogy amikor 1955. január 25-én Balázs Samu nem játszhatott az előre meghirdetett előadásban, eszébe se jutott beugrani, hanem műsorváltozással a Volpone-t adták, amiben Major is játszott. Major csak Balázs Samu hosszan elnyúló betegsége miatt tanulta meg és vette át a professzor szerepét (és csak arra az időre, amíg Balázs Samu beteg volt). Első alkalommal 1955. március 4-én játszotta, ami azt mutatja, hogy idő kellett neki a próbákra, a szövegtanulásra, tehát előtte egyáltalán nem gondolkodott „Szerebrjakovban”. A következő évadban csak tavasszal játszották a Ványa bácsit, ekkor megint Balázs Samu a professzor. Balázs súlyos betegsége után nem minden szerepét vette vissza, Szerebrjakov a kevés visszavett közé tartozott, úgyhogy a darab utolsó előadásain, 1956 őszén (szeptember 4-én és 15-én) is ő a professzor. Az 1960-as felújítás megint csak Balázs Samu szereplésével indul, ezért látható ő a tévéfelvételen. Nem sokkal ezután (április 11-én) azonban a nagyszínpadon bemutatják a Vízkeresztet, amit csak a Ványa bácsival tudnak egyeztetni. És mivel Malvolio 1947 óta Balázs Samu híres nevezetes szerepe, („Malvolio, ez a puritán, álszent figura főszereplőjévé lett a Vízkeresztnek Balázs Samu jóvoltából” – írja a kritika.) Major megint kénytelen beállni az előadásba. De ahogy sikerül a Ványát más darabbal egyeztetni (először a Szentivánéji álommal, később az Üzenettel) Balázs Samu rögtön visszaveszi Szerebrjakov szerepét. Ez azt mutatja, hogy vagy Balázs Samu szerette nagyon ezt a szerepet és ragaszkodott hozzá, vagy azt, hogy Major nagyon nem szerette, és örült, ha visszaadhatta Balázsnak. De azt semmiképpen nem, amit Szigethy ír, hogy Majornak „megtetszett Szerebrjakov, s a podagrás professzor eljátszása mellett döntött”.
     Major az 1960-as előadásokról készült kritikákban sem szerepel. Nem „megtetszett neki” Szerebrjakov, hanem kénytelen volt elvállalni, hogy először a betegeskedő, majd később a Vízkeresztben szereplő Balázs Samu miatt ne maradjon el előadás, végül, hogy vidéken (az ország nagyvárosaiba is elvitték Gellért legjobb rendezését) is bemutathassák a darabot.
     Egyébként ezt a felvetést igazolják a rádió, illetve tévé közvetítések és a kritikák is. A rádió mind az első, mind a második színpadra állítást felvette: az elsőt (valószínűleg egy 1952-es hangfelvételről) 1954. március 9-én sugározta először Balázs Samu professzorával. Ez a felvétel már nincs meg az archívumban. Az 1960-as előadást 1960. április 12-én rögzítették és június 2-án sugározták első ízben (a GALÉRIA oldalon hallható részletek ebből a felvételből valók). Ezen a rádió archívumában mai is meglévő felvételen Major játssza a professzort. A televízió 1960. márciusában közvetítette a Ványa bácsit Balázs Samuval a professzor szerepében. Ezt a felvételt, sok más hasonló kulturális kinccsel együtt természetesen később törölték.

2. Somló soha nem játszotta, sőt nem is próbálta egy percig sem Asztrovot, tehát Majornak nem kellett „felvennie a versenyt” vele. Majort a kritikusok Hamlet alakításáért nem a harmadik, hanem a második helyre sorolták Ungváry mögé. Hogy Major döntéseit mennyire nem a féltékenység irányította, mutatja az az egyszemélyes intézkedése – mint azt már fentebb láttuk –, mellyel Ungvárynak nagyszerű Hamlet alakítása miatt elengedte a rá a misztérium által kiszabott büntetés hátralevő részét.
     A március 31-i jegyzőkönyv tanúsága szerint Major végig próbált, ha nagyon ritkán is volt erre ideje, Szörényivel készültek a második 16-i saját premierjükre, de Feriék fergeteges bemutatóját látva jobbnak látták, ha egyáltalán nem mutatkoznak be a darabban a közönség előtt. Tehát Major közönség előtt nem hogy „három”, de egyetlen napig sem volt Asztrov, a próbákon viszont az elejétől a végéig, mégha nem is a megfelelő intenzitással. Ez viszont elsősorban azért alakult így – ahogy ezt Szörényi Éva panaszolja, aki pedig minden bizonnyal szívesen eljátszotta volna Jelenát – mert a másik épületben a Feledhetetlen 1919-t rendezte – és ennek a darabnak politikai okokból érthetően nagyon „megfelelőre” kellett sikerülnie. Erre neki mint a színház igazgatójának és az előadás rendezőjének nagyon kellett ügyelnie.

3. Feri lehet, hogy jól emlékszik, és Makláry valóban dörmögött olyasmit az orra alatt, hogy »itt van ez a gyerök, ez a szerep az övé«, de ettől Major még nem adta vissza Asztrov szerepét. Hiszen a jegyzőkönyvben benne van, hogy Gellért még Feriék bemutatójának napján is tart próbát vele és Szörényivel.

4. És végül pár szó MGP azon inkább elítélőnek, mint dicséretnek ható megjegyzéséről, miszerint „Bessenyei Asztrovja nem volt mentes némi távoli plebejusíztől”: Amint fentebb láttuk, a február 11-i szereposztásban nem csak Bessenyei Ferencről, de Makláry Zoltánról sem esik egyetlen szó sem. Ha Ványát tényleg Balázs Samu játssza, hozzá valóban az „úriember” Somló illett volna Asztrovnak. Csakhogy – valószínűleg nagy meglepetésre –Makláry lett Ványa. A hozzá tartozó Asztrovnak pedig szükségszerűen kissé „plebejus ízű”-nek kellett lennie. Minden bizonnyal ez volt Gellért Endre elképzelése is.

5. És hogy ezt a szereposztás körüli bonyodalmakat tisztázó hosszú részt teljessé tegyük: Vojnyickaját, az előadás egyetlen szerepét, melyet valóban kettős szereposztásban játszottak, 1953 decemberéig többnyire Vizváry Mariska játszotta (az 1954 őszi előadásokon csak ő), de azért Ürmössy Anikóra sem csak „egy-két alkalommal került sor”, hanem annál egy kissé többször. Vizváry Mariska még 1953. december végén, vagyis alig két héttel az 1954. január 9-én bekövetkezett halála előtt is játszott a Ványában. Halála után a tavaszi előadásokon Ürmössy Anikó az egyetlen Vojnyickaja, a következő évadban azonban már Gombaszögi Frida veszi át ezt a szerepet, első ízben 1955. november 7-én. És az 1960-as felújításon egyedül övé a szerep. Gombaszögi 1961 szeptemberében hal meg, valószínűleg ez is egyik oka annak, hogy a darabot ettől kezdve már nem játsszák.
     Pártos Erzsi, az egyetlen Marina, 1956-ban disszidál, de az 1960-as előadásra már megint a Nemzeti tagja, így hát az ő szerepét nem kellett átvennie senkinek. Nem így Radó Béláét, a háziszolgáét; az övét az 1960-as előadásban Csillag János játszotta, mert Radó Béla, aki a Radó dinasztia alapító tagja, ekkor már 84 éves. (Még egy érdekesség: Bessenyei Ferenc utolsó színpadi szerepét Radó Denise, e színész-, színigazgató, rendező-dinasztia legifjabb tagja rendezte a József Attila Színházban.)

Létezik ebből az időből egy anekdota Majorról: ez azt meséli el, hogy miután a minisztérium állandóan azt követelte, hogy szovjet és népi demokratikus darabokat mutassanak be, egy társulati ülésen szemrebbenés nélkül bejelentette, hogy eleget téve e követelménynek, a népi demokratikus mű kategóriában bemutatják Schiller Ármány és szerelmét. Nos, hogy ez az anekdota megfelel a valóságnak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Katona József Színházban amíg a Ványa bácsi műsoron volt a legtöbb állami ünnepen, sőt Sztálin születésnapján (például 1953-ban, 1954-ben) is ezt mutatták be „szovjet” darabként.
     Egyébként a Majorral élete vége felé készült interjúk alapján, úgy tűnik, hogy maga is kezdte elhinni azt a sok rosszindulatú, mondhatnám hazug állítást, amit róla a 70-es évek végétől kezdve összehordtak. A korabeli jegyzőkönyvek és elfogulatlan visszaemlékezések viszont azt bizonyítják, hogy Major az 50-es években, különösen 1956-ig anyatigrisként védte színészeit, legalábbis azokat, akiket becsült és tehetségesnek tartott. Nem akart a maga részére senkitől szerepet elvenni, nem is akarhatott, hiszen iszonyú sok munkája volt így is. Így utólag, az iratokat átnézve, az embernek az a benyomása, hogy Major ameddig Gellért Endre mellette volt, kifejezetten „rendes” ember volt. A problémák akkor kezdődtek, amikor úgy érezte, hogy Gellért „elárulta közös ügyüket”, cserbenhagyta őt. Ahogy élete végén Gellértről nyilatkozott, az azt mutatja, hogy soha nem bocsátotta meg, sőt lenézte Gellértet azért, hogy 1956 után úgy döntött, nem csinálja tovább. Major szemében ez valószínűleg méltatlan viselkedésnek, gyáva megfutamodásnak hatott.

Visszatérve a Ványa bácsihoz: a bemutatóra 1952. április 9-én került sor, óriási sikerrel. Ezt még Magyar Bálint is elismeri, amikor így ír: „A Ványa bácsi Gellért Endre rendezésében az 1945-55-ös évek egyik legjobb, bizonyos értelemben talán a legjobb előadása lett, amit mindig a remekműnek járó tisztelettel adtak elő a művészek és fogadott a közönség.” D.E. aláírással az Esti Budapest 1952. április 10-i számában a premierről ez a tudósítás jelent meg (melyet Magyar Bálint is idéz a dolgozatában): „A függöny összecsapódott: a Ványa bácsi közönsége némán ült tovább a helyén. Pár pillanat múlva szétnyílt a függöny, a közönség felállt a helyéről és percekig tartó tapssal ünnepelte a szereplőket. A taps nem akart megszűnni, és ez azt jelentette, hogy újra és újra szétnyíljék a függöny, s láthassák azokat, akik olyan szép élményt szereztek a közönségnek.”

(folytatva: 2009. október 20-án)

Hogy mekkora szakmai és közönség-sikert aratott a Ványa bácsi, bizonyítja, hogy még maga Magyar Bálint is sokat foglalkozik vele, és jó néhány elismerő kritikát közöl róla. Ő idézi Mészöly Tibort is, aki (ellentétben az Ádám Ottó Bessenyei-nekrológjában szereplő állítással, miszerint ő, azaz Ádám Ottó lett volna a Ványa bácsi segédrendezője) a Ványa bácsi segédrendezője volt, és aki az ügyeletes rendezői naplóban így számol be a bemutatóról: „»Forró, nagysikerű este. A színészek csak a IV. felvonás után (megj.: abban az időben általában még minden felvonás után kijöttek a színészek a függöny elé) jelentek meg a tapsra« – szól a premierről a jelentés, büszkén említve meg a tizenháromszor szétmenő függönyt.”

Bacsó Péter 1952. május 23-án az Irodalmi Újságban külön cikkben elemzi Bessenyei Ferenc játékát: „Bessenyei Ferenc hatalmas nagy skáláját mutatja meg ennek a nagy nemes léleknek, a cinikustól az ábrándozóig, a reménykedőtől a kiábrándultig, a mély hazafitól a társadalom ellenségéig. Lelkiállapotát jól kifejező lélektani ötlettel egy vodka utáni mohó vágyakozás feszültségéből indítja fájdalmas és mégis ábrándos, gyönyörű monológját az erdőkről. Korlátokat áttörő részegségében, mikor hirtelen egy pillanatig meglegyintve a szesz káprázatának szabadságától, felugrik a professzor zsámolyára, mintegy eltaposva egész kilátástalan rongy életét: felejthetetlen pillanat.”
     Hubay Miklós a Színház- és Filmművészet szaklapban megjelent kiritikájában az előadásból szintén Bessenyei-Asztrovnak szenteli a legnagyobb figyelmet: „Bessenyei Ferenc volt Asztrov. Neki kell kimondania a darab legnagyobb eszméit, Csehov legszemélyesebb eszméit az orosz hazáról, az emberek és az erdők szeretetéről, a szépségről. Bessenyei megtestesítette ezeket az eszméket, nem csupán kimondta. Hangja, gesztusa, egész magatartása ezeknek az eszméknek a szószólója volt. Eszményei akkor is kísérték, jelen voltak, amikor tetteivel meghazudtolta őket, az éjszakai mulatozásban, durva udvarlásában. Hangja most olyan hangszer volt, amelyen tökéletesen megszólaltatta Asztrov alakjának belső gazdagságát. Ez a mély átéléssel megalkotott Asztrov doktor Bessenyei pályájának eddig legjelentősebb eredménye.”
     Illés Jenő Feriről írt „kisregényében” így összegzi az 1952-es Ványa bácsit: „A bemutató egyszerre lett a magyar realista színjátszás nagy példája és a frissen megszerzett pszichológiai realizmus színpadi kifejezésének, a Gellért-iskola felfedezéseinek, törekvéseinek foglalata.”

A korabeli kritikák egybehangzóan elismerő, sőt rajongó szavai után (melyekben nyoma sincs MGP véleményének, miszerint Bessenyei Asztrovja plebejusízű lett volna) következzék két színész véleménye. Elsőnek a Szonyát játszó Mészáros Ágié közvetlenül a bemuatató után, tehát 1952-ből (megjelent a Színház- és Filmművészetben): „Külön élményt jelentett számomra partnereim munkája, figurájuk kialakulása, a tökéletes együttes, a harmónia, az összjáték. Egyikünk sem akarta egy árnyalattal vagy mozdulattal megbontani az egységet. Mindenki az összjátékra törekedett. Ennél az előadásnál fordult elő első alkalommal, hogy valamennyien lent maradtunk a színpadon, még akkor is, ha nem volt jelenetünk. Minden kis pisszenésre, zajra, ami a kis színpadon előfordulhat, magunk figyeltünk. Magunk ügyeltünk a színfalak mögött, magunk vigyáztunk a csendre, hogy semmi ne zavarja az előadást. Ennyire szívügye valamennyiünknek a Ványa bácsi.”
     És Bessenyei Ferencé, de az ővé már jóval későbbről való. Ő évtizedekkel az első bemutató után így vallott Deák Attilának a róla készült könyvben Csehovval való első nagy találkozásáról: „Csehovnál a léleknek meztelenre kell vetkőznie. Minden gondolatot kicsal az emberből. A nagy tanulság, amit Csehovtól kaptam, az, hogy legnehezebb, de talán legszebb feladata a színésznek szó nélkül adni a gondolatokat, csak egy mozdulattal, tartással, arckifejezéssel. És a közönség megértette Asztrovnak a gondolatait, mert ki nem mondott szavaimat a nézőtérről visszahallottam. Állítom, az a színész, aki Csehovot nem játszott még, nem tudja, mi az igazi színjátszás. Ha Csehovot játszik a színész, azt hiszem, a legnagyobb problémát a gondolati történések kifejezése okozza. Asztrov szépség utáni vágyát, az emberekhez és a természethez való tiszta kapcsolatát, meghitt őszinteségét próbáltam kifejezni, s azt, hogy minden hazugságtól, képmutatástól mentesen próbál élni.”

Óh, mennyire nyomon követhető Bessenyei Ferenc egész ars poétikája pályájának alakulásából! Minden találkozás – darabbal, íróval, rendezővel, szereppel – formálta, képezte játékstílusát, gondolkodásmódját, világnézetét. Minden jelentős szellemmel való foglalkozás hozzátett valamit, érettebbé, mélyebbé – igazabbá – tette a színházról, az emberről és erről a népről alkotott elképzeléseit, melyekért egy életen át küzdött, melyeket egy életen át megőrzött, táplált és továbbadott.

Az újságírók és a színészek megnyilatkozásai után álljon itt végül a színház vezetőségének a véleménye az előadásról, illetve a színészek teljesítményéről. Az 1952. április 29-i rendezői gyűlésen „Határozat”-ot hoznak a következő szöveggel: „A májusi dicsőség táblán a Feledhetetlen 1919-ből …, a Ványából Lukács, Mészáros, Vízváry, Makláry, Bessenyei és Gózon kapnak kijelölést.” A Határozathoz olyan apró betűkkel, hogy alig lehet kiolvasni, nyilván maga Gellért a következő megjegyzéseket tette: „Lukács saját modorosságai ellenére, finom, elmélyült; Makláry megszépült a belső átéléstől; Bessenyei hihetetlen lelkiismeretességgel, ambiciózusan próbált, elmélyült színpadi ? (kiolvashatatlan), meg is volt az eredménye, sikerült megfeledkeznie a közönségről és ? (kiolvashatatlan) került olyan közel a szerepéhez és a ? (kiolvashatatlan).”
     E rendelkezésből nemcsak az derül ki, hogy Gellértnek mi a véleménye színészeiről, de az is, hogy a színházban létezik egy „dicsőség tábla”, amin rajta lenni minden bizonnyal óriási kitüntetésnek számított. Az sem lebecsülendő, hogy ezen a táblán a dicséretek lejegyzése közben a színészek hibái is említésre kerültek. Ilyen őszinteség és ilyen törődés – úgy vélem – ma már elképzelhetetlen, holott minden bizonnyal rengeteget segítene, illetve segített annak idején mind az egyes színészek, mind a társulat fejlődésének.
     Ugyanakkor Gellért szavaiból megtudjuk azt is, amit egy-két kolléga (például Máthé Erzsi, illetve a múltban Major) olykor elmesélt Feriről: az előadások alatt előfordult, hogy kibeszélt a közönségnek, mintegy kilépve szerepéből, sőt megfeledkezve partneréről is. Miután később ilyesmit nem (illetve csak nagyon ritkán, különösen, ha nem szerette szerepét) lehetett tapasztalni nála, elképzelhető, hogy ezt a szokást vidéki múltjából hozta, és csak később hagyta el.

A Színház és Mozi a Ványa bácsi bemutatójának hetében ad hírt az „Ütközet békében” című film premierjéről, melyben Feri egy politikai tisztet játszik. (Demeter Imre így ír alakításáról: „Bessenyei Ferenc erőteljes politikai tisztet alakított, játéka nagyon egyszerű, s épp ezért sokat fejez ki.”) Ettől kezdve ez az újság szinte minden héten hoz egy címlapfotót és/vagy előadásfotót a Ványa bácsi előadásából, de Feri ebben a népszerű film és színház-újságban majd csak a 22. számban, május 30-án kerül a címlapra és akkor sem Asztrovként, hanem következő szerepében Az ozorai példában Börcsök Józsefként Mészáros Ágival. Ekkor a Magyar Rádió műsorújságjában már két címlapfotója is megjelent.
     A Színház és Filmművészet című elsősorban a szakmának szóló lapnak ugyan csak a júliusi számában jelenik meg Bóka László következő írása Bessenyei Ferencről, de mondanivalója alapján már ide kívánkozik: „Nagy erénye a Nemzeti Színház színésznevelő munkájának az, hogy nem tűri a színészek címkézését. Bessenyei Ferenc egyetlen évadban eljátszotta a Hamletben a színészt, Illyés darabjában Börcsököt, a Tűzkeresztség ingadozó, de becsületes Ható Ignácát, az Erő Timót Aladárját, a Ványa bácsiban Asztrov doktor tragikus szerepét.”

Az újságíró Kuprijánov matrózt még ki is hagyta színházi szerepei közül, és a film-, rádió- és szinkron szerepek sokféleségét nem is említette. Pedig Bessenyei Ferenc ebben az időben megállás nélkül forgat (a Föltámadott a tenger című filmnek ekkor folynak a felvételei), szerencsére egyre igényesebb filmekben, egyre nagyobb szerepeket (ekkor kezdik forgatni első főszerepes filmjét, a Vihar-t, Urbán Ernő írása alapján Fábri Zoltán rendezésében – ez első közös filmjük – és ekkor szinkronizálja például a „Mi falunk” című román játékfilmet), miközben még a színházi évadból is hátra van élete végéig egyik legkedvesebb szerepe: Börcsök József Illyés Gyula Az ozorai példa című darabjából.

(folytatva 2010. május 24-én)

Az ozorai példáról a Bessenyei Ferenc magánéletét tárgyaló oldalon már volt szó: „A 70-es évektől kezdődően szinte minden nyilatkozatában elmondta, hogy 56 előtt a Nemzeti Színházban ők már forradalmat és szabadságharcot csináltak: Az ozorai példa, a Fáklyaláng, a Dózsa, a Bánk bán, Az ember tragédiája, de különösen az 1956 októberében többszöri halasztás után végre bemutatott Németh László Galileije mind egy-egy forradalmi tettet jelentett, egy-egy lépcsőfokot az 1956-os eseményekhez, nem csak Bessenyei Ferenc, de az egész ország életében. 1952. június 5-én Gimes Miklós, a későbbi 56-os mártír, a Szabad Népben így ír Az ozorai példa előadásáról: »Bessenyei Ferenc is eddigi legjobb alakításához méltóan mutatkozott be Börcsök szerepében. Olyan jelenetekben, mint az összetűzés a herceggel, a szembefordulás az álhazafiakkal, rádöbbenés arra, hogy Ozora és a haza ügye egy, rendkívüli szenvedélyt, erőt, pátoszt tudott kifejezni. Börcsököt egy egész osztály történelmi harcainak, öntudatra ébredésének jelképévé emelte játékában.« Ez az idézet azért is figyelemreméltó, mert Illyésnek erre a darabjára Bessenyei Ferencen kívül nem igen emlékszik senki, ő viszont élete végéig minden interjújában megemlíti (a Nemzetin kívül csak Miskolc és a Főiskola mutatta be 1952 szeptemberében [a főiskolai előadást is Gellért Endre rendezte és Börcsököt Bitskey Tibor játszotta, aki egészen különös helyet foglal el Bessenyei Ferenc pályáján: nagyon sok filmben játszottak együtt, ezekben Bitskey vagy a rokona, vagy a barátja, vagy az ellenfele, és sok olyan színházi szerep is van, melyet mindketten játszottak, előbb Feri, majd a jóval fiatalabb Bitskey], aztán 1973-ban tévéfilmet készítettek belőle, amelyben azonban leginkább a szüreti munka és mulatság állt a középpontban, nem a forradalom). Bessenyei Ferenc számára ez a mondat: „Ozora és a haza ügye egy” talán eddig is, de ettől kezdve biztosan ezt jelenti: „A színház és a haza ügye egy”.”

A dramaturgiai jelentés szerint a Nemzeti Színház már 1951 januárjától foglalkozott az Ozorai példával, vagyis attól kezdve, hogy Illyés megkeresésükre átadta nekik a darab vázlatát. Ezt bizonyítják a különböző ülésekről fennmaradt jegyzőkönyvek is, mert az 1951. március 23-i dramaturgiai ülésről készültben ez áll: „Illyés Gyula az Ozorai példa című versének nyomán vígjátékot akar írni a szabadságharc idejéből. Nem helyes a tematika vígjátéki kezelése, viszont nem szabad elriasztani. Be kell hívni Illyés Gyulát, hogy Major, Gellért és Benedek beszéljenek vele.” Eddig a határozat, amiből kiderül, hogy Illyéssel nagyfokú hiúsága és sértődékenysége miatt „kesztyűs kézzel” kellett bánni. A dramaturgiának mindig nehéz dolga volt az Illyés-darabok színrevitelével, nagy diplomáciai érzék kellett hozzá, hogy az írót rávegyék a szükséges javításokra.
     Az előző évadról készült dokumentációs oldalon pedig ez a megjegyzés áll Illyés e darabjával kapcsolatban: „Az ozorai példát 1952. május 22-én mutatja majd be a színház, Bessenyei Ferenc, Mészáros Ági főszereplésével. És annak a Gellért Endrének a rendezésében, aki a Hont Ferenc által 1942. március 13-ra a Vigadó nagytermébe szervezett, de betiltott „Talpra magyar” című szavalóesten Illyés Ozorai példa című versét szavalta volna.”

Az 1952. március 4-i rendezői ülésen jelölik ki az Ozorai példa (bár a darab hivatalos címe: Az ozorai példa, valójában mindenki csak Ozorai példának hívja) „stábját”. Ezek szerint a darabot ketten rendezik: Gellért Endre és Vadász Ilona, a két segédrendező Ádám Ottó főiskolai hallgató (tehát itt lesz segédrendező, és nem a Ványa bácsiban – ekkor Bessenyei Ferenc már a színházi élet egyik legismertebb színésze, úgy hogy Ádám nekrológja bár szép, de kissé hamis) és Bánát Péter, Benedek András a dramaturg, Varga Mátyás a díszlet- és Laczkovich Piroska a jelmeztervező.

Az április 8-i ülésen döntenek végre arról, hogy a darab olvasópróbája április 11-én, pénteken 10 órakor lesz, vagyis alig két nappal a Ványa bácsi fergeteges sikerű bemutatója után. Az olvasópróba előtt azonban még a „stáb” – azaz Illyés, Gellért, Varga, Vadász – leutazik Ozorára környezettanulmányra (akkor még ilyen is volt). A darabot egyébként maga Illyés Gyula olvasta fel a művészeknek a színház társulati ülésén, miként erről a Színház és Mozi ezév 16. számának híreiben beszámolt.
     Miközben a darabot már próbálják, az Esti Budapest című újság 1952. április 23-án arról ad hírt, hogy „tegnap délután vitatták meg az Írószövetség székházában Illyés Gyula új drámáját, a »Hazafiságot«. Végül mind az író, mind a jelenlevők megegyeztek abban, hogy a darab címét helyesebb, ha megváltoztatják az eredeti »Ozorai példa« címre”.

Az előadás szereposztása parádés: csaknem a színház összes hősszínésze egyszerre lépett színpadra: Rajczy Lajos, Somló István, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, de több ú. n. népi színésze is: Bihari József, Makláry János és Siménfalvy Sándor. Bán Katalin játszotta Feri szerelmét, Zsófikát, akiről azonban a történet során kiderül, hogy nem való a becsületes juhászhoz, Mészáros Ágit, a darabbeli Rózikát, a címlapfotón ugyan a karjaiban tartja, de még nem párjaként, a szövegből csak sejteni lehet, hogy ők találnak végül egymásra.

Az előadás bemutatója május 22-én volt, és még ebben az évadban a nyári szünet kezdetéig 17-szer játszották. Magyar Bálint dolgozatában e darabbal kapcsolatban elsőként egy kritikából idéz: „»Az ozorai példa szép és jelentős alkotás, a hazafiság nagyszerű költeménye« – írja az előadásról a kritika –, »de néhány dramaturgiai fogyatékossága útját állja annak, hogy az egész mű olyan sodró legyen, mint a legszebb jelenetei, hogy egészében úgy elragadjon, mint részleteiben. Hiszen még így is, hibáival is, kevés méltó párja van a felszabadulás óta írt színpadi műveink között. Ilyen tiszta és zengő, tömör és magasan szálló, szenvedélyes és szellemes, megindító és humoros magyar nyelvet keveset hallottunk még a színpadról« – folytatja azután, majd elmarasztalja a színház munkáját. »A Nemzeti Színház előadása egészében nem méltó Illyés Gyula színművéhez. A díszlet nemcsak a jobbágyok szegénységét mutatja, inkább bizonyos szegényességet éreztet, térelhelyezése sem szerencsés, úgy hogy a rendezők, Gellért Endre és Vadász Ilona nem képesek megfelelően mozgatni a szereplőket. Legfőbb kifogásunk az, hogy kevés kivételtől eltekintve a színészek nem képesek visszaadni Illyés szépséges magyar nyelvét.« (Boldizsár Iván 1952. június 5. Irodalmi Újság) Pedig az eredmény önmagában is szép volt, de még inkább az, mint biztató indulás. Nagyon magán viselte az erős, bár szükséges dramaturgiai beavatkozás nyomait, úgy hogy a végén már író, dramaturg, rendező egyképpen elvesztette tájékozottságát a motívumok között, melyek igazgatása fontos színészi feladatokról vonta el a figyelmet. Az igen megnyerő, rokonszenves előadás egy év során negyvenszer (pontosan 41-szer) került színre. A Fáklyaláng akkor már diadalútja derekán tartott.”

Az 50-es évek elején a Szabad Nép, mint a párt lapja, adta meg a kritikák alaphangját; azt ott leírtakat nem volt ildomos megcáfolni, vagy azoknak ellentmondani. Gimes Miklós cikke, mint fentebb már láttuk, június 5-én (tehát Boldizsár Ivánéval egy napon) jelent meg a Szabad Népben, s bár Gimes nagyon elismerően ír Bessenyei Ferenc játékáról, magát az előadást elmarasztalja: „A Nemzeti Színház előadása nem mutatja meg eléggé mindazokat a szépségeket, amelyek a színdarabban megvannak. Ez részben azzal függ össze, hogy Illyés műve egy kissé könyvdráma, költemény, amelynek szépségeit olvasva alaposabban lehet élvezni. Ez azonban nem mentség az előadás hibáira. A verselés, a nyelv finomságai nemegyszer elsikkadnak a rossz szövegmondás miatt. De természetesen nemcsak nyelvi, hanem tartalmi, gondolati finomságok is elvesznek a néző számára, ha nem érti a szöveget. … A Nemzeti Színház Illyés művének bemutatására nem készült kellő alapossággal.”

Ez azonban nem igaz: mind a jegyzőkönyvekből, mind a dramaturgiai jelentésből (mely a Színház és Filmművészet lapjában jelenik meg 1952 novemberében) kiderül, hogy a színház igenis nagyon sokat foglalkozott a darabbal, melyet Illyés valóban egy verséből próbált meg színpadra állítani. Az eredeti történet nem is futotta három felvonásra, a másodikkal befejeződött. Gellért és a dramaturg, Benedek András unszolására fogott hozzá Illyés a harmadik felvonáshoz, melyet így hármasban hoztak létre.
     De más problémák is felmerültek, Benedek András ezekről is beszámol dolgozatában: „Illyés … mint mondotta, sokkal könnyebben ír verset, mint prózát. … Illyés tökéletes biztonsággal mozog a papír síkjában, de nem vet mindenütt számot a színpadi tér lehetőségeivel és korlátaival. … Az olvasót nem zavarja a párjelenetek és tömegjelenetek gyors váltakozása, a darabnak ez a filmszerű kompozíciója. Vagyis az, hogy az író akárhány szereplőt hozott is be a színre, amikor nincs rájuk szüksége, egyszerűen nem törődik velük. Mint amikor a gép lencséje rászalad két emberre, ezeket mutatja premier plánban, s a tömeg elmosódott díszletté válik mögöttük, vagy akár el is tűnik. Amikor megint szükség van rájuk, egy totál-plánnal újra elővarázsolhatók. Csakhogy a [színházi]néző állandóan totál-plánt lát: ha egyszer a tömeg bejött, az bent is marad a színen, míg ki nem viszi valaki vagy valami. Néhány pillanatig megmerevedhet a statisztéria, élő díszlet gyanánt, de többperces párjelenetnek – különösen bizalmas párjelenetnek, amelyet meg sem hallhat – nem lehet néma tanúja. Alapos ok nélkül kivinni, behozni szereplőket nem lehet, mert a sok jövés-menés megint csak zavart kelt.”

Az előadást a rádió a következő évad elején rögzítette, és egy héttel később, szeptember 23-án kedden este sugározta először (majd 1955. március 15-én és 1966. március 10-én megismételte). Ez a felvétel ma is megvan az archívumban, és így Bessenyei Ferenc egy életen át ismételt állításának igazsága, miszerint ők már ekkor, éppen ezzel a darabbal, forradalmat csináltak, ellenőrizhető, illetve a felvételről bizonyítható. A tapsokból világosan kitűnik, mit akart a színház a darabbal mondani, és mi volt az, ami a közönségnek tetszett: a hangulat valóban forradalom-előttinek hat.
     Egyébként az előadás második felvonásának zárójelenetét, azaz a legfontosabb részét, filmen is rögzítették: 1952. november 30-án felvették (egy jelentés szerint a Budapest című dokumentumfilm számára). Ennek előzménye a pártvezetés azon döntése – miként erről a Színház és Mozi 1952/17-es száma beszámolt –, hogy „ezután a Nemzeti Színház legfontosabb előadásainak egyes részleteit muzeális és oktatási céllal rendszeresen felveszi a dokumentum filmgyár”. Hogy Az ozorai példáról készített film megvan-e még vagy sem, nem tudni.

De a ránk maradt rádiófelvétel önmagában is bizonyítja, hogy Illyés darabja nem jó, az idézett dramaturgiai jelentés pedig azt, hogy az előadás nem a színház vagy a színészek munkája, hanem az alapanyag gyengeségei miatt nem sikerült igazán. Ezt bizonyítja egyébként az a már említett tény is, hogy Az ozorai példát (Miskolc és a Főiskola kivételével) soha többet nem játszotta egyetlen színház sem, pedig akkoriban szokás volt, hogy a vidéki színházak a fővárosban bemutatott darabokat tűzik műsorra.
     Viszont Illyés Gyula ekkor – is – a párt kedvence, darabja politikai sablonosságával tökéletesen megfelel a kor szemléletének: elnyomott parasztok, ostoba, áruló, gyáva arisztokraták és egyháziak, áruló Görgey, egyszerű hősies nemzetvédők. De ez csak az egyik ok, amiért a hivatalos ítélet Illyés darabja mellett és az előadás ellen foglalt állást. A másikat Molnár Gál Péter így fogalmazta meg: „Illyés drámáját, a kor első nagylélegzetű magyar drámáját, nyíltan visszautasítani nem lehetett. Tehát az előadást kezdték ki a bírálatok.”
     Az előadás utóéletét tekintve, az a valószínű, hogy a Központi Bizottság illetékeseinek nagyon megfelelt a darab, és ennek – valószínűleg – a premieren hangot is adtak. Így magyarázható, hogy a június 5-én megjelent két kritika – Boldizsár Iván az Irodalmi Újságban és Gimes Miklós a Szabad Népben – teljesen egyező véleményen van. Joggal feltételezhető, hogy nem egymástól, hanem valakitől a pártból kapták az „eligazítást” cikkükhöz.
     A többieknek ezután már csak hozzájuk kellett igazodniuk, amit ők kivétel nélkül meg is tettek. „Gimes – pontosabban a cikket megjelentető lap – adja meg az alaphangot, a többi bíráló csupán kényszerűen visszhangozzák a központi véleményt”, írja Molnár Gál Péter.

Mindezt a feltevést az is alátámasztja, hogy egy évvel később, mikor a Fáklyaláng két főszereplője és rendezője Kossuth-díjat kap, Illyés másodjára veszi át ezt a díjat, de nem a Fáklyalángért, hanem az Ozorai példáért! A díj odaítélésének indoklásában meg sem említik a Fáklyalángot, csakis Az ozorai példát!

Így aztán a többi sajtótermék újságírói is szinte szó szerint ezt visszhangozzák: „Illyés darabja ragyogó, a színház munkája rossz, nem fordítottak elég figyelmet, szeretetet, időt (ki melyik szót választja) a darab színrevitelére.”
     De van egy másik dolog is, amiben közülük sokan egyetértenek, és ez – remélhetőleg – valóban saját meggyőződésüket tükrözi: Bessenyei Ferenc Börcsök alakítását első helyen, és többségük, nagyon pozitívan említi. Így következnek a vélemények időrendben egymás után:
     Június 5. Szabad Nép, Gimes Miklós: lásd fent.
     Június 5. Irodalmi Újság, Boldizsár Iván: „Börcsök József nehéz szerepében Bessenyei Ferenc nem mindjárt találta el a kellő hangot. Hangját akkor leli meg, amikor a bakonyi kalandot meséli el. A második felvonás döntő jelenetében nem tudja játékkal pótolni azt, ami a szövegből is hiányzik, a záróképben viszont teljes erővel és egyre szebb magyarsággal beszélve, méltóképpen képviseli az öntudatra ébredő népet.”
     Június 15. Kis Újság, Tamás Ernő: Bessenyei Ferenc alakítása valóban egyesíti mindazokat a vonásokat, amelyek a jobbágy- és zsellérnép Dózsa-lelkű fiait jellemzi, akik öntudatra ébresztik, jogaik kivívására sarkallják testvéreiket. A visszafojtott indulat, amikor összeszorított fogsorral még csak hallgatagon figyel, az igazságérzetében szenvedélyesen kitörő indulat, amelyből félelmetessé válik magatartása, magával ragadóan lendülő meleg hangja és széles mozdulatúvá lendülő tagjátéka avatja élményszerűvé egyénítését.”
     Június 19. Nők lapja, Keszi Imre: „Börcsök szerepében a kiváló Bessenyei Ferenc egy árnyalattal nehézkesebb és tempósabb, mint kellene, különösen az első felvonásban.”
     Június 22. Népszava, Kelemen János: „Elsősorban Bessenyei Ferenc Börcsök alakítását kell kiemelnünk. Börcsök indulatossága, humora, gyöngédsége hibátlanul érvényesül alakításában és érzékelteti Bessenyei fejlődését is.”
     Június 18. Magyar Nemzet, Mátrai-Betegh Béla (bár a dátum korábbi, mint a többieké, de a cikkben az újságíró jelzi, hogy kritikáját egy későbbi előadás alapján írta): „Bessenyei Ferenc, mint Börcsök József, letette a szerepről Kukorica Jancsi cifra szűrjét, amelyet pedig eleinte oly szívesen viselt s a kissé mesebeli alak helyére valóban reálisat állított. Érzelmessége megkeményedett, indulattá mélyült, panasza lázadó keservvé nevekedett, kezdeti hetykesége elhatározott, belülről fakadó, férfias erővé súlyosodott. Mindez arra szolgált, hogy megadhatta velük a figura hősi méreteit s azt a jelentőségét, amelyet a színmű középpontjában elfoglal. Játékának egyszerűsítésével, a jellem alapvető tulajdonságainak elmélyítésével – anélkül, hogy az alakról letörölte volna a nagy, romantikus pátosz ragyogását – közvetlenné, őszinte hatásúvá és emberivé tette ezt a hőst, a költészetből átlépett vele a dráma területére. Azon a hajszálnyi törésen, amelyet a megírt figura azzal mutat, hogy bármilyen éleslátású is osztálya és népe dolgaiban, elkésve veszi észre, hogy szerelmét méltatlanra, egy számító, könnyebb életet latolgató leányra pazarolta, a színész úgy enyhít, hogy szerelmének inkább érzéki, mint érzelmi színezetét emeli ki. Bessenyei Ferenc alakítása egészében és részleteiben gondos, művészi munka eredménye, s hogy az előadások során ilyen fejlődést mutat és eljut a külső ábrázolástól a belső átélésig, azt is bizonyítja, milyen erőfeszítést kíván, míg a színész teljesen azonosulni tud a szereppel.”
     Végül Illés Jenő Bessenyei életrajzi sorozatában ezt írja az előadás létrejöttéről: „Az ozorai példa lassan készült el, millió közbeszóló akadt, a mű mégis meg tudta szólaltatni, mindenekelőtt Bessenyei Börcsök József alakításán keresztül, hogy a forradalom csak akkor győzhet, ha a tömegekbe hatol.”

De ezzel a sajtó még nem fejezte be a témát: fenti állításunkat igazolja az is, hogy a darabot még ezután is tovább dicsérik, anélkül, hogy az előadásról egyetlen szót ejtenének. Így tesz már június 12-én a Független Magyarországban Mátrai-Betegh Béla „Lecke a hazafiságból” című írásában: „Ez az egyszerű, nem cifrálkodó hazafiság szól Az ozorai példából is a Nemzeti Színház színpadán a kibontott zászló alatt, s ad példát nekünk, a szabadságharc örököseinek, hogyan kell szeretnünk, s miért megvédenünk szabaddá lett országunkat.”
     Június 22. Szabad Föld, Sz. I.: „Sokat tanulhatunk Illyés színművéből. Különösen ma, amikor az imperialista kalandorok újabb világháborúba akarják sodorni a világ népeit, amikor Tito és bandái ugyanolyan véres vicsorgással acsarkodnak ránk, mint 1848-ban Jellasics martalócai. … A színpadon szemünk láttára nyílik fel az ozorai parasztok szeme s növekedik meg öntudatuk.”
     Június 27. Esti Budapest, Demeter Imre: „Illyés drámája maradandó megörökítése a kornak, amelyben »fáklyaláng volt a magyar«, s a költői mű a múlt hősi harcának megelevenítésével szabad népünket a haza még forróbb szeretetére lelkesíti.”

Ebbe a sorba tartozik még Benedek András kijelentése: „Az író azt a gondolatot akarta tudatosítani, hogy a dolgozó nép mindaddig nem érzi és nem érezheti hazájának az országot, amíg ebből semmi sem az övé. Hazaszeretet és szabadságszeretet csaknem ugyanaz: csak annak van hazája, az védheti meg a földet, aki valamit veszítene is a vesztivel” – és az előadás befejező mondatai: „Fel barátaim! Tágul a világ: tágul a jövőért a harc. Úgy emlegessék benne a magyart: volt ő is fáklyaláng!”

Mindezt azért kellett ilyen hosszan tárgyalni, mert ki kellett deríteni annak okát, miért tartozott Az ozorai példa Bessenyei Ferenc legkedvesebb előadásai közé, miért említette élete végéig, még utolsó nagy interjújában is mindig elsőként. Az itt felsorolt adatok alapján ennek két okát valószínűsíthetjük: Az első az, amivel Az ozorai példa tárgyalását elkezdtük: Gimes Miklós írásával, illetve az abban megnyilvánuló eszmének: Az igazi hazaszeretet a magyar nép szolgálatából áll, és egy művész akkor „teljesíti derekasan hazája iránti kötelességét” (részlet a darabból), ha színészként „népnevelői munkát végez”, miként ezt Bessenyei Ferenc számtalanszor megfogalmazta.
     De volt egy másik, legalább ilyen fontos, és Bessenyei Ferenc pályáját az előzőhöz hasonlóan, alapvetően befolyásoló mozzanata is ennek az előadásnak. A darabban Feri egyszerű juhászt alakít, egy embert a nép közül. Amikor a falu bajba kerül, mégis ő veszi át az irányítást, a többiek ösztönszerűen mögéje sorakoznak, tőle várják a parancsot, amit aztán teljesítenek is, és így a juhászlegény ötletével, de közös erővel megfutamítják az ellenséget. Mikor az őrnagy, akit Básti Lajos alakít, a helyszínre érkezik, nem akarja elhinni, hogy ezt a tettet, ezt a „pompás stratégiai húzást” nem egy képzett katona, hanem egy paraszt végezte el. „Kinek gratuláljak a haditudományához”, kérdezi a körülötte állóktól. „Mért, hát ez a hadi tudomány?”, kérdeznek azok vissza. „Ez hát. Ölni a hóhér is tud, puskát a polgárkisasszonyok is sütögetnek a lövő-házban, de rákényszeríteni akaratunkat az ellenségre – született katona erről ismerszik. Hun van, aki ezt így elrendezte?”

Bessenyei Ferenc egy életen keresztül úgy dolgozott, hogy akarta és tudta a közönségét vezetni. „Hagyjatok egyedül a közönséggel, majd én megoldom”, és „este héttől tízig én vagyok hatalmon”, ezek voltak művészetének alapjai. „Már az iskolában különb voltam, mint a többiek. Az élet kiválasztott. És én megfeleltem ennek a kihívásnak. Nem egyszerűen csak voltam benne, hanem végiggondoltam és végiggondoltattam másokkal is. És odafigyeltem, hogy akikkel végiggondoltattam, azok ugyanazt tudják az ismeretekkel kezdeni, mint én.” (Részletek a Férjem, a Komédiás című könyvben található Bessenyei interjúkból.)
     Feri Az ozorai példában olyan embert alakított, aki eleinte csak egy a többi közül, de amikor szükség van rá, képességeivel kimagaslik, kiválik társai közül. A későbbiekben ilyen lesz Dózsa, Kossuth és Görgey is. És ilyen marad Bessenyei Ferenc színészként, magyar színészként egész életén át. Minden valószínűség szerint ezek a darabok voltak azok, melyek ezen az úton elindították és megtartották.

„A Nemzeti Színház ebben az évadban július 7-én zár, és a hathetes szünet augusztus 18-ig tart. Az évadzáró előadás július 6-án lesz a Margitszigeten” a Szentivánéji álommal, de ebben Feri nem játszik, úgy hogy számára a nyári szünet már június 26-án elkezdődik, amikor a két kőszínházban az utolsó előadást tartják. Persze ez a nyári szünet nem sok pihenést jelent számára, hiszen ekkor forgatja első főszerepes filmjét. Nyáron „Csobánka és Üröm határában forgatják Urbán Ernő új paraszttárgyú filmjének, a Vihar-nak külső jeleneteit”, adja hírül a Színház és Mozi újság. És ugyancsak ebből az újságból tudható meg, hogy a Föltámadott a tenger külső felvételeit a Bakonyban forgatják. Az előbbiben Feri az egyik főszerepet, a negatív figurát, a másikban Gábor Áront alakítja (a Viharnak még ebben az évben, azaz 1952 decemberében lesz a bemutatója).

És az 1951-51-es évad történetének elmesélését egy újabb Színház és Moziban olvasható hírrel zárom. Az újság június közepén közli a hírek rovatában, hogy „a Magyar Szovjet Baráti Társaság a jövőben minden színi-évad végén kitünteti azokat a színészeket, akik a szovjet színművekben kiváló alakítást nyújtottak. Az idén elsőknek, Agárdy, Bárdy, Bessenyei, Deák Sándor, Dayka, Gábor Miklós, Gobbi, Gordon Zsuzsa, Horváth Ferenc és Horváth Jenő, Ladányi, Pethes Sándor, Rajczy, Várkonyi és Verebes Károly kapták meg a MSZT aranykoszorús jelvényét.”

(Az utolsóelőtti képen Az ozorai példa egyik előadásának vége látható, amikor a színészek megköszönik a tapsot.)

2010. május 24.


VISSZA         az OLDAL ELEJÉRE         TOVÁBB


     ÉLETE         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA