BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

PÁLYÁJA
1939-42       1942-44       1944       1945/46       1946/47       1947       1947-49       1949/50
1950/51       1951/52       1952/53       1953/54       1954/55       1955/56       1956-60       1960-63
1963-67       1967-70       1970-73       1973-79       1979-87       1987-től

KILENCEDIK ÁLLOMÁS:
BUDAPESTI NEMZETI SZÍNHÁZ, 1950-1963

1950-1951-ES ÉVAD

AZ 1950-51-ES ÉVAD TÖBBI OLDALA
JEGYZŐKÖNYVEK              SZÍNHÁZ              GALÉRIA

Részletek a Cenner Mihály, Mályuszné Császár Edit, Osváth Béla és Székely György által írt és 1965-ben megjelent „A Nemzeti Színház” című könyvből: „A felszabadulás utáni négy első évben (tehát az összes színházak állami kezelésbe vételéig) éppen a Nemzeti és a Madách volt az a két színház, amely nemhogy veszített volna látogatói számából, vagy éppen bukdácsolt volna (hiszen az említett más magánszínházak közül harminckét vállalkozásból mindössze négy tudta átvészelni azokat az éveket), hanem amely egyre inkább képviselte az új Magyarország szellemi arculatát és estéről estére zsúfolásig meg tudta tölteni széksorait. A látogatószámok első csúcspontját 1952-ben érte el a színház, amikor egyetlen évadban több mint félmillió néző látta a Nemzeti előadásait. Ez a szám lényegében egészen 1960-ig azonos színvonalon mozgott; természetesen le kell számítani azt a két évet, amely olyan tragikusan szakította félbe az ország fejlődését: 1956-ot, az ellenforradalom kitörésének évét, és 1957-et, a rendkívül nehéz viszonyokból lassan konszolidálódó esztendőt. Még most is túlságosan közel vagyunk ezekhez az elmúlt évekhez, hogy mélyreható és helyes elemzést lehessen készíteni róluk. Ezért itt csak nagyon nagy vonalakban, inkább bizonyos fő jellemvonásokat igyekszünk megragadni. Talán leginkább akkor közelítjük meg a valóságot, ha a felszabadulás utáni tizenhét évet három időszakra osztjuk. Ezek közül az első az újjáépítés teljes lendületét képviseli. A Nemzeti Színház ekkor kétségtelenül a fejlődés élvonalában áll: egyesíti magában mindazokat a jó vonásokat, amelyekkel egy szocialista típusú színháznak rendelkeznie kell: a tudatos műsorpolitikát – amellyel messze megelőzi valamennyi társát –, a tudatos stílustörekvést és legsajátabb közönségének felismerését s a vele való kapcsolatok alapos, körültekintő és sikeres megszervezését. Mintegy nyolc évig tart ez a lendület és a Fáklyaláng sorozatáig tart. Lényegében ennek a nyolc évnek az eredményeit összegezi az a magas kitüntetés, amelyet a színház a felszabadulás tizedik esztendeje alkalmából kap. És valóban: eddig elképzelhetetlen számban juttatta el a világirodalom nagy klasszikusait az új közönséghez; megismertette velük a szocialista realista drámairodalom kiemelkedő alkotásait, köztük a szovjet irodalom és a népi demokratikus irodalom több sikeres művét; elsők között nyújtott otthont az új magyar drámairodalomnak, amely ezekben az években tette meg első lépéseit a szocialista úton; új értelmezésben ismertette meg nagy magyar klasszikusainkat, lehántva róluk a régi, sokszor torzító értelmezések burkát; új színjátszó stílust igyekezett meghonosítani az élet igazságának igaz tolmácsolása nevében és rendkívül szoros kapcsolatokat épített ki az új közönséggel, elsősorban a munkásosztállyal, de – lehetőségei szerint – a parasztsággal is. Ezért is hangzott el oly meleg köszöntés a színház felé ennek az első évtizednek a végén az egész ország minden rendű és rangú emberétől… A színház rendezői gárdája is lényeges változásokon ment át. Az első két évet a keresés, a munkatársak válogatása jellemezte. Major Tamás nevén kívül Apáthi Imre, Egri István, Gellért Endre, Hont Ferenc, Nádasdy Kálmán, Nagy Adorján és Ráday Imre neve szerepel. Később Both Béla, Fábri Zoltán, Pártos Géza és Rátai Dénes neve is feltűnik a plakátokon. Majd a színházak államosítása utáni évben Horvai István, Marton Endre és Várkonyi Zoltán is a rendezők körébe kerül. Közülük többen más színházaknál és más területen kapnak jelentős vezető szerepet, és így kikapcsolódnak a Nemzeti munkájából, ha néha, egy-egy produkció rendezésére vissza is térnek, mint például Nádasdy Kálmán, az Operaház főrendezője, majd igazgatója. De 1950-re kialakul egy állandónak nevezhető gárda, amely egészen az ellenforradalomig hordozza a színház művészi vezetésének terheit: Major Tamás, Gellért Endre és Marton Endre. Ha mindegyikük más és más munkastílust képvisel is, de együttműködésük ebben az időben nagyon szoros; sok a társrendezés is (azelőtt a Nemzetiben ezt a fogalmat nem ismerték), bár ez néha az erők összefogása helyett bizonytalanságot eredményez, mint például a hármas társrendezésben készült 1955-ös Az ember tragédiája esetében. Lassan kialakul a munkastílusuknak és jellegüknek megfelelő munkaköri megosztás is: Major Tamás elsősorban a klasszikusok újraértelmezésében, a már ismert szerepek és jellemek gazdag és ötletteli újrafogalmazásában ért el értékes eredményeket; Gellért Endre magas rendű intellektualitással és éleslátással, nagyszerű hangulatteremtő erővel viszi színpadra a tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének nagy realista alkotásait és néhány kiemelkedő új magyar művet; Marton Endre pedig a hazai s a világirodalom legújabb termékeinek első megfogalmazásával, egyre alaposabb és körültekintőbb munkával jut el érdekes, gondolatébresztő színpadi alkotásaihoz. Gellért Endre korai tragikus halála bontja meg ezt a triumvirátust. Ha mégis volt olyan alapgondolat, amely egységesen összefogta a különböző rendezőegyéniségeket és rendezői törekvéseket, akkor a szocialista realizmus útjainak keresése és – különösen a felszabadulás utáni első évtizedben – Sztanyiszlavszkij alkotói módszerének meghonosítása, kikísérletezése és hasznosítása volt. Ez egészen természetesen adódott. A klasszikusok és a nyugati eredetű, polgári bulvár-darabok előadásának Magyarországon alaposan fejlett hagyománya volt. De szinte semmilyen hagyományra nem tekinthetett vissza a haladópolitikai mondanivalójú művek előadása. Márpedig a most színre kerülő szovjet műveket vagy az új magyar drámákat, amelyek a társadalmi igazság jelszavával születtek és kerültek színpadra, nem lehetett a hagyományos módszerekkel bemutatni, nem lehetett sablonos színészi eszközökkel megközelíteni, és ily módon esetleg meghamisítani. Érthető tehát, hogy ha a szakma legjobbjai s élenjárva éppen a Nemzeti Színház művészi vezetői új alkotói módszert kerestek, amely alkalmas lehet a felmerülő igények kielégítésére, és módot ad egy magasabb rendű színjátszás, a realizmus követelményeinek megfelelő színjátszás kialakítására. Ezért történt, hogy a kommunista színházművészek már ezekben az években a szocialista realizmus, Sztanyiszlavszkij alkotói módszere és a szovjet színház útjai mellett törtek lándzsát. Ez volt az az új, a különböző törekvéseket egységesítő irány, amely nélkül – s ezen belül is elsősorban a rendezés munkájának eszmeiségéért, pártosságáért folytatott harccal – nem lehetett volna megalapozni a későbbi eredményeket. Kétségtelen, hogy voltak torzulásai is ezeknek a próbálkozásoknak. Az igazságkeresés megakadt a felület részleteinél, a mindenre való ügyelés néha a naturalizmus szürkeségébe torkollott. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy éppen ezekben az években, mintegy ellensúlyként, a Nemzeti egyes produkciói a tudatos ‘harsányság’ jegyében születtek meg. A cél az volt, ami egyébként az e körül kialakuló esztétikai vitából is kiderült, hogy éppen a polgári naturalizmus hazugságait leplezzék le és küszöböljék ki, és hogy a művekben ábrázolt konfliktusok feszültsége, élessége félreérthetetlenül megnyilvánuljon. Minden hasznossága mellett is ez a módszer néha egyoldalúságra, az igazi realizmus elfedésére vezetett.”

Azért érdemes ilyen hosszan idézni e műből, mert amiről itt szó van, az mind nagy mértékben befolyásolta Bessenyei Ferencnek a Nemzeti Színházban az 1950-es évtized első felében eltöltött éveit. Amikor ő 1950 őszén – ismét – a Nemzeti tagja lesz, már Gellért Endre és Marton Endre is itt dolgozik, tehát már kialakult az a hármas, ami majd a későbbi konfliktusokhoz vezet. De éppen itt rendez ekkor Vámos László– ösztöndíjasként – és a Szovjetunióból hazatért Horvai István is (legalábbis vendégrendezőként, hiszen ő ekkor már az Úttörő Színház igazgatója). Marton Endre egy évaddal Feri előtt került a Nemzetibe, azután, hogy a Vígszínházban (ahol 1946 tavaszán már rendezte Bessenyei Ferencet Balázs Béla Mozart című darabjában) már főrendező volt, de itt most csak rendező (majd 1956-tól kapja meg a főrendezői státuszt), és akinek ekkor a Major-Gellért-Várkonyi triumvirátus csak a „kötelező” darabokat adja át.

Várkonyi Zoltánról nem szól a fent idézett hosszú nemzeti színházi értekezés. Róla – úgy tűnik – nem csak a későbbi, a 60-as, 70-es évek nézői, hanem a szakma is hamar elfelejtette, hogy évekig a Nemzeti Színház (fő)rendezője, Major Tamás és Gobbi Hilda elválaszthatatlan elvbarátja, játszótársa volt. Bessenyei Ferenc jól emlékezett, hogy őt nem is Major, hanem Várkonyi szerződtette: Várkonyi ebben az időben a színház főrendezője (Gellért mellett), az igazgató, vagyis Major helyettese és a Nemzeti kamaraszínházának, a Magyar Színháznak az igazgatója. A lexikon szerint Várkonyi mielőtt 1962-ben a Vígszínház főrendezője lett, „1950-től a Nemzeti Színház művésze volt, de közben 1951-től 53-ig a Magyar Néphadsereg Színházának főrendezője”. Várkonyi Zoltán már ekkor is rengeteget vállalt, tanított a főiskolán, rendezett filmet, rádiójátékot, játszott, nem csoda, hogy anyaszínházában, vagyis a Nemzetiben viszonylag kevés darab színrevitelét vállalta. E kevés rendezések egyike 1950 őszén az Amerika hangja, az első darab, amelyben Bessenyei Ferenc „új” szerepet kap. (Ezen első találkozásuk után azonban – holott egy egész évtizedet töltenek itt együtt – majd csak 1959-ben rendezi újra Ferit Darvas József Kormos ég című darabjában.)

„Akár hiszed akár nem, Szendrő Jóska ajánlott Major Tamásnak a Nemzeti Színházba. Tehát annyira rendes volt, hogy nem azt sajnálta, hogy egy színésze elmegy, hanem annak örült, hogy leszerződtet a Nemzeti. A Nemzeti... Nem is tudom Major Tamás hol volt akkor, mert valójában engem a Várkonyi Zoli meg a Gellért Endre szerződtetett.” Bessenyei Ferenc ennyit mesélt a Nemzetibe való szerződéséről. Illés Jenő és Szigethy Gábor bővebben mesélik el ezt a történetet. Illés Jenő szerint mindenki boldogan fogadta: „A színházban vitathatatlanul az érdeklődés, a rokonszenv atmoszférája vette körül. A nagyok, Somlay, Rátkai, Bajor Gizi, annak örültek, hogy partnerük érkezett.” (Pesti Műsor, 1980) Szigethy Gábor ugyanezt pont fordítva mutatja be: „Szegeden, Pécsett már főszerepeket játszott, a társulat meghatározó személyisége volt – most a Nemzeti Színházban az évadnyitó társulati ülésen valószínűleg nagyon csendben, a hátsó sorokban meghúzódva várta a fejleményeket. Makláry Zoltán, Rajczy Lajos, Lukács Margit talán még emlékezett rá első tagsága idejéből. Olty Magdát ismerte miskolci vendégjátéka idejéből, de vajon Olty Magda emlékezett-e rá? Mosolyogva vagy illedelmesen fogadta a köszönését? A társulat mint visszatérőt fogadta, vagy mint vidékről éppen most érkezettet?” (Bessenyei, 2001)
     Illés Jenő azt sugallja egész írásával, hogy Bessenyei Ferenc pályája egyetlen diadalút volt, Szigethy Gábor az ellenkezőjét akarja láttatni az olvasóval, azt hogy „bemutatkozáskor a Nemzeti Színházban megbukott”. Az ő koncepciója szerint Bessenyei Ferenc „nagyon csendben”, több kellemetlen, mint kellemes élménnyel, inkább sikertelenül, mint elfogadottan kezdte második nemzeti színházi létét. E cél érdekében rendszerezi az adatokat is. Például arról ír, milyen kis szerepekkel, csupa beugrással kezdődött első évadja. Nemzeti színházi első szerepeként a Boldogság című szovjet darabban alakítottat hozza fel, holott ezt a szerepet az évad utolsó két előadásán játszotta, amikor már több jelentős főszerep volt a háta mögött. Ami ugye elég lényeges különbség!
     Ez az időszak egyébként is arról volt híres, hogy még a címlap végén is (pedig akkoriban többnyire olyan előadásokat mutattak be, amelyekben rengetegen szerepeltek: a Ljubov Jarovája plakátján legalább 70 színész neve van felsorolva, a statisztákat nem számítva) országosan ismert, kitüntetett színészek nevei állottak. (Egyébként az e korban készült filmekre szintén ez volt a jellemző: Kossuth-díjas nagyszerű színészek egy-egy jelenetre is vállaltak közreműködést.)

A valósághoz valószínűleg Illés Jenő beszámolója áll közelebb. Bessenyei Ferencnek minden oka megvolt arra, hogy magabiztosan, bátran vágjon neki az új évadnak még a nagy Nemzetiben is. Híre ekkor már bejárta – ha nem is a világot, ha még nem is az egész ország közönségét, de a szakmát igen. Ott voltak azon a bizonyos évadnyitó társulati ülésen, augusztus 15-én „régi játszótársai”, Szatmári István és Turgonyi Pál, és ott voltak azok a „nagyok”, akikkel vidéki évei alatt már többször találkozott, ezek közül elsősorban Somlay Artur, aki nem csak, hogy nem felejtette el őt, de továbbra is igen nagyra becsülte. Színházi berkekben Kállai Ferenc mesélte el, hogy „Somlay a nézőtérről Bessenyei első színpadi mozdulatára figyelve megszólalt jó hangosan, hogy mások is meghallják: ‘Ez kérem, színész!’” Hogy pontosan melyik darabban történt mindez, nem tudni, de egy jegyzőkönyv (amiről később szó lesz) is tanúsítja, hogy ez a történet igaz lehetett, Somlay az első pillanattól nagyra értékelte Bessenyei játékát, és elismerő szavai nyilván megtették a hatásukat a társulat többi tagjára is.

De nemcsak a tagok, a színház irányítói is megkülönböztetett figyelemmel fordulnak a színház új tagjai felé. Major Tamás az augusztus 15-én megtartott évadnyitó társulati ülésen – bevett szokás szerint – kedvesen üdvözli a színház újonnan szerződtetett tagjait, akik között ott van a most visszatérő Lukács Margit is, akit két évvel azelőtt ő küldött el a színháztól, és Makay Margit, aki a Madách-ban töltött kitérő után tér vissza a Nemzetibe. És nyilván az sem véletlen, hogy azon a dramaturgiai ülésen, amelyen 1950 tavaszán (1950. április 25-én) az új évadról beszélnek, a szerződtetendő színészek listáján Bessenyei Ferencé az első név, amely szerepel.

Első szerepét – a Tartuffe Cléante-jét – nem a nagy Nemzetiben, hanem annak kamaraszínházában, az Izabella téri Magyar Színházban játszotta, ott ahol a háború után már megfordult egyszer, és ott, ahol a sors különös véletlenje folytán 1997 februárjában végleg búcsúzik majd a Nemzeti Színház színpadától. Molière darabja – amelynek 1945. március 8-án volt a premierje Major Tamás rendezésében és főszereplésével – 1950. szeptember 15-én pénteken kerül színre új szereplőkkel a kamaraszínházban. Szigethy Gábor ezt az eseményt így kommentálja: „És még egy beugrás! Molière: Tartuffe – Cleante. A címszerepet játszotta Szegeden, most a hátsó sorban álló karakterszerep jut neki. Ebben a szerepben is nehéz feltűnni (nem is tűnik fel senkinek), de még 1953-ban is játssza. (A Színház és Mozi tanúsága szerint 1954 tavaszán már Márki Géza vette át Cleante jelmezét Bessenyei Ferenctől.) Szerepet átvenni általában nem szeretnek a színészek. Elkészült, már olajozottan gördülő előadásba kell beállniuk, s alkotás helyett igazodniuk kell. Bessenyei Ferenc 1950 őszén háromszor is igazodik.” Szigethy Gábor beszámolója nagyon drámaian hangzik, és nagyon jól illik az ő koncepciójába, miszerint Bessenyei „a bemutatkozáskor a Nemzeti Színházban megbukott”, csak éppen nem igaz. Feri ugyan játszotta már Szegeden a címszerepet (Miskolcon 1943-ban pedig Damis-t), de most olyan csapatba kerül be, ahol nem „szégyen” a „hátsó sorban álló karakterszerepet” eljátszani. Azon kívül nem ő az egyetlen újonc, a Tartuffe-ban (amelyet ebben a rendezésben egészen 1957-ig tartanak műsoron) állandóan cserélődnek a szereplők: A két főszereplő, Gobbi és Major ugyan marad, de a többiek még egyazon évadon belül is váltogatják egymást. A mostani évadban szinte minden szereplő új: Ferin kívül – aki Cléante szerepében Balázs Samut váltja éppen – Makay Margit (Sulyok Mária után ő Elmira) és Ferrari Violetta (Ilosvay Katalin után Marianna) is ekkor játszik először a darabban. A korabeli plakát tanúsága szerint a bemutatón Rátkai Márton játssza Orgon-t,aztán az évad további előadásain már Apáthi Imre. Velük próbálni Major rendezésében – mégha nem is főszerepet – bemutatkozásnak sem volt rossz. (És az szintén inkább pozitív, mint negatív jelenség, hogy Feri még Kossuth-díjasként, a Bánk bán, a Ványa bácsi, Az ozorai példa, a Fáklyaláng főszerepeinek eljátszása után is „csak” Cléante-t alakítja. A vezető színészek ezen megmérettetése – m. m. hogyan illeszkednek be egy olyan előadásba, ahol nem ők játsszák a főszerepet – minden bizonnyal jó hatással volt mind a saját, mind a társak színészi fejlődésére.)
     Pláne, ha tudjuk, hogy ezzel egyidőben a nagy Nemzetiben is próbál: Shakespeare Macbeth-jében – amelyet Rátai Dénes rendezett, és amelynek 1950. április 22-én volt a premierje – ő veszi át Básti Lajos szerepét. Ez mindenképpen nagy feladatot jelentett és nagy bizalmat, még akkor is, ha a darab ebben az évadban már csak háromszor ment. Az első előadás 1950. szeptember 17-én vasárnap volt, ekkor lépett tehát Bessenyei Ferenc a háború után első ízben a nagy Nemzeti színpadára, oda ahová „szíve szerint mindig is tartozott”.

Egyébként Bessenyei Ferenc fővárosi pályája nem is a színházban, hanem a rádióban indult meg. Ahogy feljött a fővárosba, azonnal szerepeket kapott az egyre nagyobb számban készülő rádiójátékokban, verses műsorokban, sőt még kabaréban is. Várkonyi Zoltánnal is itt dolgozik először együtt, Várkonyi már augusztusban rendezi őt, szeptembertől pedig már főszerepeket bíz rá. 1950. október 10-én a rádió közvetíti a Tartuffe előadását (szeptember 18-i felvétel) – az archívumban ez az első szalag, ami a mai napig őrzi Bessenyei Ferenc hangját –, október 24-én pedig a nagyszínházból az Amerika hangja-t (október 19-i felvétel, ezt szintén őrzi a rádió).

A Nemzeti Színház plakátjait tanulmányozva kiderül, hogy a színház „a szocialista realista drámairodalom kiemelkedő alkotásait, köztük a szovjet irodalom és a népi demokratikus irodalom több sikeres művét”, amelyekből minden évadban többet is műsorra tűzött, bemutatásuk évében nagy szériában játszott – minden valószínűség szerint telt házakkal a gyárakból kivezényelt munkásoknak. Több évadra azonban csak a klasszikus darabokat vitték át. Ez „a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt” taktika volt valószínűleg a titka annak, hogy a Nemzeti mégis ezekben az időkben, mikor tucatjával kellett gyenge műveket színpadra állítania, élte egyik művészi fénykorát. 1950-ben a tíz új bemutatóból négy a klasszikus (Beaumarchais, Katona, Schiller és Gogol) és hat, ami a fenti kategóriába tartozik, és amiket ezen évek után többnyire sehol nem ismernek már. Ugyanakkor a színészek legjava vesz részt e művekben is, és így valószínűsíthető, hogy azok igenis élvezhetőek voltak. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ezek „a szocialista realista drámairodalom kiemelkedő alkotásai” többnyire vígjátékok, tehát a közönség szórakozni tud rajtuk. Ezek sorába tartozott az a négy darab is, amelyekben a két első klasszikus szerep eljátszása után Bessenyei Ferenc végre „valódi”, azaz eredetileg is rá osztott szerepet kap.
     Az első, a Magyar Színházban október 13-án bemutatott Amerika hangja – írta Lavrenyov (1891-1959), rendezte Várkonyi Zoltán (az előadást december 8-ától a nagy Nemzetiben játszották tovább). A darab ősbemutatója pár nappal előbb volt Miskolcon. Ezután sorra tűzik műsorra a vidéki színházak és a Faluszínház, és érdekes módon Kaposvár még 1961-ben is játssza.
     Bessenyei Ferenc eredetileg egy kis szerepet kap csak (Houston ezredest), lekettőzve Lendvay Lajossal. Szigethy Gábor így számol be az eseményekről: „A bemutató után némiképp keserű szájízzel olvassa a megjelent kritikákat: ‘Bessenyei Ferenc (Houston ezredes) szürkébb megoldással elégedett meg.’ (Szabad Nép, 1950. október 22.) ‘Az opportunista Houston ezredes szerepét új tagjára, Bessenyei Ferencre osztotta a színház. Bessenyei vidéki színjátszásunk egyik legnagyobb értéke volt és bizonyára nagy nyeresége lesz a Nemzeti Színháznak. Houston sokrétű figurája azonban, amelyet a szerző egyetlen jelenetbe tömörített, igen nehéz feladat elé állította.’ (Színház és Mozi, 1950. október 22.) Szóval a bemutatkozáskor a Nemzeti Színházban megbukott. S hogy cifrább legyen a történet, néhány héttel később rendezői utasításra odahagyja Lendvay Lajosnak Houston ezredest, és átveszi Juhász József szerepét. (Akiről a bemutató után azt írták: ‘Mélyen átgondoltan jellemzi sok aprósággal, de végül is egységesen Juhász József O’Learyt, a gyilkos gengsztert.’) Juhász József egészen más színészi alkat, mint Bessenyei Ferenc, akinek most megint kevés próbával egy ezredes bőréből kell átbújnia a Juhász József által már remekül megformált gyilkos gengszter szerepébe. S ki tudja, hogy játszotta el ezt a talán kedvére való szerepet, hisz a kritika számára nem volt színházi esemény, hogy Bessenyei Ferenc az egyik karakterepizód helyett egy másik karakterepizódot játszott a szovjet darabban. Már öt figurát keltett életre a Nemzeti Színház színpadán, s csupán néhány vállveregető sor jelent meg róla; ha jelen időben - tehát 1950 őszén - próbáljuk megérteni a színész lelkiállapotát, aligha gondolhatunk másra, minthogy nincs éppen fene jó kedve Bessenyei Ferencnek, a Nemzeti Színház új tagjának.”

Szigethy Gábor ezen újabb „színes” beszámolója után néhány megjegyzés: Mint fentebb láttuk, Houston ezredes nem az ötödik, hanem a harmadik szerepe volt. A kritika sem volt ennyire egyértelműen elmarasztaló, hiszen például Fendrik Ferenc október 29-én a Magyar Vasárnap-ban ezt írja: „Nagyon tehetséges Bessenyei Ferenc, csak valamivel idősebbre vegye a figurát.” Az Amerika hangját Várkonyi Zoltán rendezte, aki Bessenyei Ferenccel ekkor a rádióban is folyamatosan együtt dolgozik, így a korabeli kritikusoknál nyilván jobban megismeri Feri képességeit. Amikor januárban (már a „nagy” Nemzetiben) rá osztja O’Leary szerepét, saját magát is átrendezi a darabban: lekettőzött szerepét ráhagyja Kállai Ferencre, ő pedig az addig Balázs Samu által alakított szerepet veszi át. Valami oka tehát volt a cserékre, talán éppen Feri képességeinek az elismerése. Ami pedig Bessenyei Ferenc akkori lelki állapotát illeti: alighanem ragyogó volt, hiszen ekkor már nyilván kézhez kapta a nagy Nemzeti új bemutatójának, a Ljubov Jarovájának szereposztását.

„Mi volt a komédia a nyugdíjjal, Svángya matróz? Milyen alapon merészel Bessenyei Ferenc, valamikori Svángya matróz, ki 1950-ben Trenyov darabjából, a Ljubov Jarovájából menetel egyfajta komédiás halhatatlanság felé – odahagyni egy pályát?” E sorokat 1982 februárjában írta Szász Péter az Esti Hírlapban, tehát több mint 31 évvel ama nevezetes nap után, amikor Bessenyei Ferenc Svángyaként megjelent a színpadon. Kérdését nem Kossuth-, Dózsa-, Othello- vagy Tevje-Bessenyeihez intézte, hanem Svángya-Bessenyeihez.
     Bessenyei Svángya alakítását egyébként is nem a kritikákból, hanem a pályatársak, a nézők reakcióiból lehet a legjobban megítélni. Avar István 1987-ben így beszél erről Deák Attilának: „Amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a Svángya matrózt, amit láttam elsőéves koromban tőle! Egyszerűen most, 57 éves koromban sem tudom elfelejteni! Ma is előttem van az alakítása. Nem tudtam levenni róla a szemem! A nézése, a kacsintása, a gesztusa – megbabonázott. Nem handabandázott, nem nagyhangúskodott – hanem volt! Jóformán csak őt tudtam nézni a színpadon. De nem csak én! Azt hiszem, az akkori főiskolások mind így voltak – s gondolom mások is. Úgy jártunk a Nemzetibe, mint falusiak a búcsúba, és néztük Svángyát! Hogy többször? Igen! Többször! Igen sokszor elmentünk megnézni. Hogy mivel fogott meg bennünket? Azt hiszem, ő a korhoz képest egészen modern VOLT! Már akkor is! Most, hogy róla beszélgetünk, s meg kell fogalmaznom, akkor azt hiszem, elmondhatom, hogy ez volt a nagy varázsereje. És még egy dolog! Az ő akkori egyénisége a körülötte levő színészek közül kirítt. Nem azért, mintha azok rosszak lettek volna, vagy nem lettek volna egyéniségek, csak az övé egészen más volt.”

Szigethy Gábor Bessenyei új szerepével kapcsolatban ezt írja: „Sztálin születésnapján, 1950. december 21-én mutatta be a Nemzeti Színház Trenyov darabját. ‘A Ljubov Jarovája, a szovjet színműirodalomnak ez a klasszikus alkotása megmutatja a bolsevik eszméknek, mint az ellenforradalmárok és intervenciósok elleni harc mozgató erejének hatalmát.’ (Színház és Mozi, 1951. január 28.) A korabeli kritika korszakosan nagy műnek ítéli a darabot. Trenyov műve mai szemmel olvasva silány munka. Párbeszédes politikai röpirat, a nézőtéren ülők számára kötelező (kommunista) meggyőződés érzelmes-látványos illusztrációja. De a Nemzeti Színház akkor mutatta be a darabot, amikor értelmes emberek is képesek voltak elhinni, hogy Rákosi a mi bölcs vezérünk és Sztálin elvtárs az új, a vörös Isten! A korabeli kritika nem egyértelműen volt elragadtatva Bessenyei színészi teljesítményétől. Illés Béla 1951-ben ideológiai alapon fanyalog. ‘Amikor Svángya matrózt kivégzésre viszik, a matróz, a halálra szánt matróz az őt kísérő két katonát (egy kulákot és egy cselédet) ügyesen szembeállítja egymással és így nemcsak saját életét menti meg, de még egy harcost és két fegyvert is szerez a forradalom ügyének. Ezt a jelenetet Svángya jókedvűen, könnyelműen és sok humorral játssza, elfelejtkezve arról, hogy nagyon komoly ügyért tréfál. Ezzel idő előtt feloldja a jelenetben lévő igen nagy drámai feszültséget.’ Katona Ferenc a Színház és Filmművészet 1951. áprilisi számában szintén nagyra értékeli a forradalomért rezzenetlen arccal gyilkolni vagy meghalni tudó bolsevik elszántságot, de ellentétben Illés Bélával, ő egyértelműen elismeri a színészi teljesítményt: ‘Svángya alakját kitűnően formálja meg Bessenyei Ferenc. Alakításán érződik, hogy nagy szeretettel tanulmányozta a szovjet filmek és regények hasonló figuráit, Maximot, Kupriánov matrózt és a többieket. Alakításában a felszabadult nép boldog humora csillog, nem fél semmitől és a forradalomért bármikor kész meghalni is. Annyi melegséggel és humorral játszik Bessenyei Ferenc, hogy igaz és mélyen emberi alakítása, Svángya figurája nagyon sokáig fog élni a közönség emlékezetében.’”

Illés Jenő így számol be Bessenyei Svángya alakításáról: „Úgy történt, hogy kisebb szerepek, beugrások után Major Tamás megszerkesztette még a Ljubov Jarovaja szereposztását, de a rendezést már nem ő végezte, hanem Horvai István, aki éppen ekkor tért haza a Szovjetunióból, friss élményekkel felkészülten. Ebben a darabban játszotta el Bessenyei Svángya matróz szerepét. Nem volt főszerep. De ő azzá tette. Legendás népi hős – az elpusztíthatatlan életerő jelképe. Ezzel egyszerre nemcsak ismert fővárosi színész lett, hanem azt is jelezte: hősök megformálására felkészült.”

Ebben az időben az volt szokásban, hogy a bemutatók után vitaesteket rendeztek, amelyeket a Magyar Színházi és Filmművészeti Szövetség Kertész utca 36. szám alatti székházában tartottak, és amelyeket a rádió és a Színház és Filmművészet című folyóirat is leközölt. Ezeken az összejöveteleken meglepő módon nem csak „politikai” előadásokat tartottak, de komolyan vitatkoztak is, a rendezésről, a színészi teljesítményekről, mégpedig az előadást létrehozó és abban közreműködők jelenlétében. A Ljubov Jarovája vitájára 1951. március 17-én került sor Szendrő Ferenc vezetésével. A vita csaknem négy órán keresztül tartott, amire abból lehet következtetni, hogy a 28 oldalas jegyzőkönyv 22. oldalán felszólaló Gobbi Hilda felpanaszolta, hogy már több mint három órája ülnek ott. Jelen volt és felszólalt többek között Gellért Endre, Horvai István (a darab rendezője), Major Tamás, Somlay Artur, Gobbi Hilda, Kilényi Mária. Hont Ferenc bevezető előadását így fejezte be: „Ismétlem és hangsúlyozom, hogy a forradalmi romantika és a szocialista realizmus íróinknál és színészeinknél elválaszthatatlan emberi magatartásuktól, emberi fejlődésüktől. Számunkra, színházi dolgozók számára a legközelebbi feladat az, hogy megerősítsük, kifejlesszük önmagunkban a Párthoz való hűségnek, a tántoríthatatlan ragaszkodásnak magas hőfokú erkölcsi szellemét, hogy eggyé olvadjunk népünkkel és az új magyar valósággal. Életünk minden percében ezt tegyük legfőbb feladatunkká, hogy nyugodt lelkiismerettel válaszolhassunk arra a lenini kérdésre, hogy megtettünk-e már mindent a közösség szolgálatában.” Bármilyen „vonalas” is volt a bevezető, ami a meglepő – és minden bizonnyal helyes –, hogy ezek után valóban „neki estek” egymásnak. (Manapság az, hogy rendezők nyilvánosan megvitatják egymás munkáját, teljesen elképzelhetetlen lenne.)

Érdemes idézni Somlay Artur felszólalásának egy részét is: „Én ezt az előadást szűzen kaptam, nem olvastam a darabot. A következők érlelődtek bennem. Az íróról a legjobb véleményem van. Az orosz írók között is igen előkelő helyet foglal el. Amit tőle kaptam, az egy kor teljes levegőjét hozta el. Nem hiszem, hogy csak nekem hozta el, elhozta minden egyes nézőnek, aki az előadást látta. Mit kaptam én ettől az írótól, ettől a nagy művésztől? A tények költészetét. Ezt a szót nem először használom íróval kapcsolatban. Először Gorkijjal szemben használtam. Ez a két ember egyfajsúlyú, egyerejű ember. Az előadás pedig elhozta ezt az írót, teljes, tökéletes nagyságában. Egyetlen egy pillanatra sem eresztett el az előadás. Az előadás igen nagy mértékben függ a színészektől, másodsorban a rendezőtől. Ezt nem először mondom el: rendező nem az, aki egy darabot berendez, rendező az, aki a színészeket, a mi mesterségünket akármilyen kicsiny lépésekkel is, de előre viszi. Abból a tényből, hogy a mi színészetünk nem is kis lépéssel haladt előre, azt kell következtetni, hogy rendezőink születtek, nem is egy, legalább három van e pillanatban itt, aki igenis előbbre vitte színészetünket. A Nemzeti Színháznak ez az előadása majdnem minden szereplőjében ezt bizonyítja. Ha neveket kell említenem, Gobbi Hildával akarom kezdeni, de kezdhetném mással is, kezdhetném a matrózzal, akit Bessenyeinek hívnak, kezdhetném a kis szerepek játszóival, de hadd maradjunk Gobbi Hildánál. Egy mondat motoszkál bennem ezzel az egész darabbal kapcsolatban, és ez az: a természet felett győzött a művészet. Ha már kimondtam a mi mesterségünkkel kapcsolatban azt a szót, hogy művészet, hadd beszéljek egy kicsit a színészi művészetről. Sokat hallottam mostanában olyan elveket hangoztatni, amelyek szerint félő, hogy a mi művészetünket mesterséggé degradálják. Mi a színész? Mi a művész? Mi ez az egész mesterség? Nem mesterség. Állapot, amelyben az ember a víziók rabja és egyben ura is. Itt megláttam ezt. Voltak víziói, melyek irányították és láttam az embert, a művészt, aki ezeknek a vízióknak ura tudott maradni mindvégig. Szeretnék ezzel az alkotással kapcsolatban még valamiről beszélni és ez a legnehezebb. Kétségtelen dolog, hogy a színésznek nem elég a tehetsége, a rátermettsége, hanem szüksége van arra, hogy tanuljon is. A vágyat, akármit beszélnek, rábeszéléssel nem lehet egy emberben elültetni, az benne van – ha van. Gobbi Hildában feltétlenül meg kell érezni azt, hogy ez a vágy uralkodik rajta és fejlődik minden figurájában. Most megfordítom a dolgot: nem vagyok biztos abban, hogy Bessenyeiben megvan-e a vágy és a képesség, és mégis ebben a figurában, amelyet csinált, ugyancsak a vízió ereje érzik és nem csak viszi ez a vízió őt egy művészi alkotáshoz, hanem ura marad ennek a víziónak és olyat produkál, ami előtt kalapot kell emelni.”

Somlay Artur felszólalására Horvai István így reagált: „Somlay elvtárs igen magas értékelését adta Bessenyei alakításának. Én néhány hibára szeretném felhívni a figyelmet. Alakításának legnagyobb hiányossága a harmadik felvonás első képében van, amikor halálba kísérik. Itt térnek vissza Bessenyei játékában legerősebben azok az elemek, amelyeket mi a próbákon magunk között vidéki játéknak neveztünk. Egy-egy hatásos poén, egy-egy hatásos fordulat kedvéért feladja magának a jelenetnek igazságát. Nem érezte és nem érzékeltette a veszélyét annak, hogy őt bármelyik pillanatban agyonlőhetik. Mint aki biztosan tudja, hogy ennek a jelenetnek a vége az lesz, hogy én ölöm meg a kulákot és nem ő engem, megengedi magának azt, hogy hátatfordít a kuláknak, a puskacsőnek. Ez azt jelenti, hogy lelőhetik, mert a kulák úgy akarja lelőni, hogy azt mondhassa: szökés közben lőttem le. Az egész jelenet arra épül fel, hogy a kulák-őrmester nem olyan merész, nem akar törvényellenesen végezni Svángyával, éppen azért, mert Svángya nagyfiú, tőle sokat meg lehet tudni, fontos forradalmár. A kulák félti az állását, a pozícióját. Arra megy ki az egész jelenet, hogy tudná előidézni, hogy Svángya hátat fordítson neki. Svángya részéről pedig arra megy ki a jelenet, hogyan tudna megmenekülni a haláltól. Bessenyei ezt elfelejti, nem érzékelteti, és a játék ebben a jelenetben nem eléggé él.” (Szigethy Gábor Illés Béla szájába adja ezeket a mondatokat. Valószínű, hogy Illés Horvai beszéde után írta fanyalgó kritikáját.)
     Azon túlmenően, hogy az egész szövegnek nincs értelme, hiszen önmagának mondanak ellent a mondatai, az embernek, ha látta vagy hallotta az előadást az az érzése, hogy Horvai nem ismeri az általa rendezett darab meséjét. Abban a jelenetben ugyanis, amit kritizál, Svángya azt hazudja őreinek, hogy nagy vagyona van: az őrök ezt szeretnék megkapni tőle és nem az érdekli őket, hogy Svángya mint forradalmár mit tud. Svángya ezzel a trükkel menekül meg a haláltól, ezzel tudja a két őrt egymás ellen fordítani. De Horvai felszólalása nem ezért volt felháborító. Hanem azért, mert gúnyolódott egy színészén. Ha Bessenyei Ferenc nem pár hónappal előbb jött volna fel vidékről, vagy ha nyíltan rója meg poénkodásáért, megjegyzése nem lett volna annyira gonosz. Így azonban, hogy „magunk között, a próbákon” gúnyolják játékát „vidékinek” előrevetíti azt a szokást, amit majd Major Tamás visz tökélyre a Nemzetiben azzal, hogy a színészek, de még a növendékek előtt is, kiváló, idősebb színészeket tesz nevetségessé – elsősorban Ungváry Lászlót és Bessenyei Ferencet. (Egyébként Horvai Istvántól e sorok írója 50 évvel később hasonlóan lekicsinylő véleményt hallott több neves színészről.) Az érdekesség kedvéért álljon még itt Horvainak a vitában Lukács Margitról elhangzott vélekedése is: „Lukács Margit hiába törekedett legyőzni azt a régi színészi gyakorlatából megmaradt szokását, hogy mindig felül akar maradni, mindig fölényes akar lenni partnerével szemben, ami általában abban a fölényességben valósul meg, hogy én, a nő felette legyek a másiknak, akivel beszélek. Ezt a hibáját nem tudta legyőzni.”

Trenyov (1876-1945) Ljubov Jarovaja című művét 1925-ben mutatták be a moszkvai Kis Színházban. „A színház világtörténete” című Hont Ferenc főszerkesztősége alatt kiadott mű második kötete az íróról elismerően szól, és még azt is közli, hogy éppen Trenyov volt az, aki élesen bírálta a kor sematikus darabjait: „Élő emberek helyett foglalkozások és tisztségek, eleven élet helyett kimódolt véletlenek és előkészítetlen fordulatok. A befejezést, a legszörnyűbb sablont előre látja a néző is.” E sorokból kitűnik, hogy akik támadták, miért támadták Bessenyei Svángya alakítását: Trenyov darabja nem volt annyira „silány munka”, és bár elsősorban az volt a feladata, hogy „neveljen”, de azért élő embereket, élő helyzeteket formált meg. Gombos László a Színház és Mozi-ban ezt írja: „Koskin tudatos forradalmár. Svángya, a matróz ösztönösen az. A Párt tanításait még nem érti meg, az elmélet elsajátítása későbbi feladat a számára, de a Párt eszméje már az övé és az övé a harc, amelyben diadalmaskodik. Örül az életnek, amely színes és gyönyörű, olyan, amilyennek soha senki el nem képzelhette és amely mindig csak szebb lesz, színesebb, gyönyörűbb. A szovjet nép szívébe zárta Svángya, a matróz alakját, mert az ő vonásaiban a nép ráismer önmagára, fiatalságára, frissességére, életkedvére. Bessenyei Ferenc megragadta Svángya alakjának ezt a döntő értelmét. Tréfáskedvű matrózt állít elénk a maga természetes emberi bölcsességével, az életet közelről megismerő és az életért küzdő bátor parasztfiút, akinek legdrágább gondolata a Párt, amely embert faragott belőle.” Ez volt az, ami a miatt az ideológusoknak, a párthűségükben is élenjáróknak nem tetszett Bessenyei Svángyája, nekik nem volt elég tudatos bolsevik. De fanyalgásuk, rosszindulatú megjegyzéseik Bessenyei Ferencet nem érdekelhették, estéről estére hatalmas sikert aratott mind a nézők, mind kollégái előtt, egyre többet rádiózott, a filmesek is megkeresték (1951-ben három filmben játszott, a forgatások valószínűleg már ekkor megkezdődtek, a bemutatók ősszel voltak), és közben következő színházi főszerepére készült.
Mindenesetre Trenyov és Ljubov Jarovája nevét Bessenyei Svángyája tette halhatatlanná Magyarországon. Ha ő nem játssza el ezt a szerepet (1958-ban felújítják a darabot) az 50-es évek után soha többet senki nem emlékezett volna e nevekre. A hivatalos elismerést azonban Horvai István kapta meg: 1951-ben ezért a rendezéséért vette át első Kossuth-díját.

A Svángyában aratott hatalmas szakmai- és közönségsikere után, következő szerepe már terjedelme folytán is igazi főszerep: a Nemzeti kamaraszínházában, a Magyar Színházban 1951. február 7-én bemutatott Hatszáz új lakás („az első magyar vígjáték, amely a szocialista építés hatalmas feladataival kapcsolatos néhány kérdésre válaszol”) című Gyárfás Miklós vígjátékban ő játssza a főszerepet, a „pozitív kommunista” hőst, az új vállalatvezetőt. A darab rendezője, Marton Endre. A triumvirátusból ő az első, aki rögtön főszerepet bíz rá. Hubay Miklós így ír szerző-társa darabjáról: „Kitűnő jellemekben, friss ötletekben, jól megírt és jól ábrázolható alakokban bővelkedik Gyárfás Miklós vígjátéka.” De a kritika nem csak a művet, hanem Bessenyei Ferenc játékát is meleg szavakkal dicséri: Tamás Ernő a Kis Újság február 11-i számában ezt írja: „Bessenyei Ferenc eszes, öntudatos, mélyen emberi vállalatvezetője meleg színekkel, gazdagon festett emberi jellemkép. Kiváló emberábrázoló színész, egyszerű eszközökkel, rendkívül kifejező mozdulatművészettel és arcjátékkal egyénít. Egy-egy fájó tekintet, amelyet méltatlan szó, bántó mondat után küld, éppúgy felejthetetlen, mint meleg hangja és természetes beszéde.” György László a Színház és Mozi-ban hasonlóképpen lelkendezik. Sőt, még azzal is kiemeli Bessenyei Ferenc játékát, hogy összehasonlítja a másik két főszereplő, a főmérnököt alakító Básti Lajos és a párttitkárt megformáló, Pásztor János „szerepfelfogásainak hiányosságaival”.
     Úgy látszik azonban a színészek nem osztották a hivatalos kritika dicsérő véleményét Gyárfás Miklós darabjáról (amelyet, mint ahogy az ebben a korban készült igazgatósági ülések jegyzőkönyveiből kiderül, természetesen nem a színház vezetői, hanem a minisztérium írt elő bemutatásra). Hogy például Básti Lajosban mennyire „mély” nyomot hagyott e mű, az abból is kiderül, hogy a színház párttagjainak egy 1954-ben, tehát három évvel a darab színrevitele után megtartott nyílt közgyűlésén is szót ejt még róla (felszólalásának témája egyébként a Nemzeti Színház színészeinek más színházak művészeihez képest jóval alacsonyobb fizetése volt): „De ott (Operettszínház) negyedannyi munkával boldogulnak, mert nálunk Shakespeare-ekkel bolondozni vagy Molière-ekkel bolondozni, vagy Gyárfás Miklóst színrehozni, nem kis feladat! Nem is tudom, mi vesz igénybe inkább egy társulatot, egy nagyon komoly Madách vagy egy Shakespeare bemutató, vagy Gyárfás elmondhatósága, színpadra állítása.”

Bessenyei Ferenc tehát alig pár hónap alatt a Nemzeti Színház – egyik – vezető színészévé lépett elő. De mielőtt első évadának csúcspontjára, a Bánkhoz elért volna, még hátra volt egy kötelező szerep – főszerep – egy újabb „szocialista” műben („a darab hőse egy Ca nevű kínai szegényparaszt – Bessenyei Ferenc –, aki bosszút áll a könyörtelen rabló földbirtokoson és a néppel együtt a harc útjára lép”): a nagy Nemzeti március 28-án mutatta be – szintén Marton Endre (és Vadász Ilona) rendezésében – fantasztikus szereposztással Fu-Ko Harcban nőtt fel című művét.
     A Magyar Rádió a Petőfi adón mind Gyárfás, mind a kínai szerző darabját közvetíti nem sokkal a bemutatójuk után. (A felvételeket nem őrizték meg.) Érdemes idézni a rádióújság utóbbiról írt előzeteséből: „Az öreg szegényparaszt (Bihari József) a földbirtokossal szembeni pervesztés után nem lát többé kiutat és meg mérgezi magát, de a fia (Bessenyei Ferenc) már – miután elhagyni kényszerül családját (feleségét, Mészáros Ágit és kiskorú gyermekét) – a szabadságért küzdő kínaiak sorába áll. Évtizedek eseményei peregnek le az egyes felvonások között és emberi sorsok drámai alakulása bontakozik ki a hallgató előtt. … A színmű befejezése nemcsak egy család tagjainak találkozását és igazi együvétartozását mutatja be, hanem teljességgel ábrázolja az egész kínai nép győzelmét is.”

De a Bánkig nemcsak ez a kínai „hősköltemény” főszerepe, de egy igazán örömteli esemény is vár még Bessenyei Ferencre: áprilisban megkapja a Farkas-Ratkó-díjat, amelyre minden díjazott különös örömmel emlékezik, hiszen ezt a díjat titkos szavazással minden évben maguk a színészek ítélik oda a legjobb alakítást nyújtó fiatal kollegájuknak. Kávási Klára, a Nemzeti Színház archívumának vezetője kis tanulmányában meséli el e díj megalapításának és sorsának történetét.

Bessenyei Ferenc tehát Szigethy Gábor fent említett vélekedésével ellentétben nagyon jól érzi magát 1951 tavaszán. Április 5-én megtartják a Bánk bán „első asztali próbáját”, és másnap április 6-án átveszi a Farkas-Rat(s)kó-díjat. Minden oka megvan hát az örömre, mégha a Bánk címszerepét nem is egyedül ő, hanem Rajczy Lajossal ketten kapják.

A fentebb már említett Cenner Mihály, Mályuszné Császár Edit, Osváth Béla és Székely György által írt és 1965-ben megjelent „A Nemzeti Színház” című könyvben a Bánk bánnal kapcsolatban ez áll: A Nemzeti Színház háború utáni „első bemutatója a Bánk bán: 1945. április 25-én. A kommunista vezetésű Nemzeti Színház ezzel azt szimbolizálja, hogy a nemzeti múlt leghaladóbb, legnemesebb hagyományainak a folytatója akar lenni, de a műsorválasztás nyilván azt is jelenti, hogy Katona erőteljes függetlenségi és szociális mondanivalója egybeesett a színház műsorpolitikai célkitűzéseivel.” Erre a bemutatóra a Magyar Színház épületében került sor, hisz a nagy színház épülete még romokban állt ekkor. A Blaha Lujza téri épület helyreállítása után, szeptember elsején, szintén a Bánk bánnal nyitja meg kapuit. A darabot Major Tamás rendezte, Bánk Abonyi Géza, Gertrudis Gombaszögi Frida, Melinda Szörényi Éva, Tiborc Bartos Gyula és Biberach Gábor Miklós. Dr. Magyar Bálint így ír az előadásról: „Az eredmény inkább demonstrációs jellegű volt. Az előadás még távol állt azoktól az eredményektől, amik a későbbieket, különösen az 1951-es felújítást jellemzik.”
     A színház – 1945 utáni – második Bánk premierjére, 1948. március 14-én kerül sor. Dr. Magyar Bálint, a színház főtitkára e bemutató körülményeiről így számol be: „A centenáris színdarabpályázat eredménytelensége folytán 1948. március 15-nek megünneplésére a színház a kézenfekvő megoldáshoz tért vissza: újra színrehozta a Bánk bánt-t. Nemzeti tragédiánknak a közönséghez való közelhozatala egyébként is elsőrendű feladata volt a Nemzeti Színháznak. ... ‘Én rám tevé le a szegény paraszt fáradt csontjait, Esküszöm, meg is fogok felelni ennek’, idézi Major Tamás egy interjúban Bánk szavait, majd ő tesz fel kérdést a riporternek: ‘ismeri ezt a mondatot Katona József Bánk bánjából? Ugye nem ismeri akkor sem, ha már féltucatszor látta a darabot. A régi rendezések ugyanis bűvészi technikával tüntették el ebből a nagy tragédiából azt, hogy Bánk bán a parasztságot is meglátta a nemzetben, sőt ő az egyetlen a darab szereplői közül, aki Tiborc problémáját a maga és a nemzet problémájának látja’, fűzi hozzá a kérdéshez és sommázza a célkitűzéseket: ‘Nem először lendülünk neki annak a feladatnak, hogy az igazi Katona-drámát adjuk elő, megszabadítva az évszázad során rárakódott álhazafias sallangoktól.’”
     Az 1948-as előadást Márkus László, a Nemzeti Színház és az Opera egykori igazgatója (aki ebben az évadban főrendezői címmel került a színház tagjai közé) rendezte, Bánkot Básti Lajos, Gertrudist Sulyok Mária, Melindát megint Szörényi Éva, Peturt Görbe János, Tiborcot Bihari József és Biberachot Major Tamás játszotta.
     Az 1948. március 15-én tartott díszelőadást követően a Szabadság kritikusa így írt: „Nem csak a száz év előtti nemzeti színházi estére való emlékezés parancsolja centenáris előadásnak Katona József szomorújátékát, de az is, hogy a Bánk bán az egyetlen olyan színpadi művünk, amelynek mondanivalója a nemzet sorsa. Ez a sors lobog, perzsel ebben a műben, melyet Katona József úgy szánt történelminek, hogy a nép ébresztőjévé válhasson.”

Azért volt érdemes visszaidézni a színház régebbi Bánk előadásait Bessenyei Ferenc Bánkjával kapcsolatban, mert ez a szerep, történelmi figura az, amely talán a leginkább összeforrott Bessenyei Ferenc alakjával (megelőzve még Kossuth, Széchényi, Görgey, illetve Othello, Tevje alakjait is), és amelyben mégis a legtöbb elmarasztaló kritikát kapta. Sőt, ez a darab az, amellyel elméletileg is a legtöbbet foglalkozott, már az első, 1947-es miskolci Bánk alakítása óta.

A Bánk próbái április elején kezdődtek, a bemutatóra többszöri halasztás után 1951. május 30-án kerül sor – de nem Bessenyeivel, hanem Rajczy Lajossal a főszerepben. A második szereposztás első előadása június 1. Bánkon kívül még Gertrudist, Ottót és Tiborcot „kettőzik”. A teljes szereposztás tehát a következő: II. Endre: Básti Lajos (akinek 1948-as Bánkjáról a kritika ezt írta: „Korai még neki ez a nagy szerep, egy-két szép felvillanása sejteti, hogy hosszú esztendők múlva erre is megérik.”), Gertrudis: Gobbi Hilda és Tőlés Anna, Ottó: Kállai Ferenc és Szatmári István, Bánk: Rajczy Lajos és Bessenyei Ferenc, Melinda: Szörényi Éva, Petur: Somlay Artur, Tiborc: Bihari József és Makláry Zoltán, Biberach: Ungvári László.
     Rajczy Lajos, aki öt évvel volt idősebb Ferinél, már 1938 óta a Nemzeti tagja, és ebben az időben már a színház egyik vezető drámai színésze. Ettől függetlenül az évad végi plakátokon már Bessenyei Ferenc neve szerepel az első helyen Bánk alakítójaként.
     A darabot egyébként ebben a rendezésben egészen 1958-ig játsszák (az 1950/51-es évadban 13-szor, 51/52-ben 57-szer, 52/53-ban 14-szer, 53/54-ben 36-szor, 54/55-ben 31-szer, 55/56-ban 38-szor, 56/57-ben 9-szer, 57/58-ban 19-szer). E hosszú idő alatt természetesen változnak a szereplők, de Bánkot többnyire Bessenyei Ferenc játssza. Rajczy hol Petur, hol Bánk, 1956-os disszidálása után Bessenyei marad végleg az egyetlen Bánk.

1987-ben Bessenyei Ferenc így vall Deák Attilának a kettős szereposztásról, Rajczyval való „rivalizálásáról”: „Bánkot sem rám osztotta Major. Nem is én voltam az első szereposztásban, hanem Rajczy Lajos. Így volt kiosztva az Othello is! Kettős szereposztásban Rajczyval. Megcsináltam a premiert, aztán Rajczynak többé eszébe se jutott, hogy egyáltalán még a közelébe is jöjjön ennek a szerepnek. Rajczyban is volt becsvágy, de nem tudok róla, hogy 1956-ban ez vitte volna nyugatra… Balázs Samu mondta mindig: ‘Kérem szépen, én harminc éve kártyázom Lajossal, de egy szót még színházról nem beszéltünk.’ Ha Balázs Samu, aki olyan okos volt, mint a Nap, ezt mondta, akkor szó sem lehet rivalizálásról. Nem hinném, hogy ettől ment világgá… És különben is, miért kellett volna nekem bejönnöm a Nemzeti Színházba, ha ő a helyén van? Soha, még a mai napig sem! A lábam nem kellett volna betennem a Blaha Lujza térre sem – ha ő a helyén van! Ha ő az, ami!”

Illés Jenő így ír az 1951-es Bánkról: „1951 májusában játszotta először a Nemzetiben, kettős szereposztásban – a másik garnitúra Rajczy Lajos nevével kezdődött, a rendező: Major Tamás és Vámos László volt. (Ez is rendkívül jellemző erre a korszakra, nemcsak nagy mesterek dolgoztak együtt, hanem generációk fogtak össze egy nagy mű színre fogalmazásában.)” – (Vámos László, később számos híres Bessenyei-szerep rendezője, ebben az évadban a Nemzeti ösztöndíjasa, a jövő szezontól az Ifjúsági Színház rendezője, majd 1952-től már főrendező Debrecenben) – „Major Tamás a felszabadulás utáni korszakban többször is újragondolta Bánk bánt. A kritika (az Irodalmi Újságban) el is ismerte ezt a törekvést, mondván: ‘A felszabadulás utáni Bánk bán-felújítások rendezői keveset törődtek Bánk alakjával, csak Tiborc és Petur szerepének szövegét és súlyát próbálták helyreállítani. Nagy és történelmi kötelezettség volt ez, de semmiképpen sem a teljes megoldás. Sőt, Petur szerepének túlhangsúlyozása Bánk rovására, szűk korlátok közé szorította éppen a dráma nemzeti jellegét. Major Tamás és Vámos László rendezése már nem Peturt állítja középpontba, hanem Bánkot és mellé Tiborcot anélkül, hogy Petúr elveszítené a maga jelentőségét.’ Emlékszem, milyen izgalmas párviadal csak Bessenyei és Somlay (Petúr) játéka! Fantasztikus erő, indulat sistergett párbajukban, s igazi nagy lelkek csatája volt ez az összjáték. Ha nem tisztázott is minden motívumot, lélektani fordulatot a cselekmény áradása – hatása félelmetesen, borzongatóan támadt ránk, lehetetlen volt kilépni az előadás áramköréből. (Az más kérdés, hogy az új alkalmak, felújítások Bessenyeit és minket is új szembenézésre kényszerítettek, hiszen éppen az ő ‘Bánkról gondolkodom’ írása indította el az új színre fogalmazások sorát.)”
     Magyar Bálint a Nemzeti Színház 1945-től 1955-ig terjedő időszakát tárgyaló művében így emlékezik meg az előadásról: „A Bánk bán a tapasztalat szerint az egyik legnehezebben előadható darab. A színészektől szokatlan mérvű koncentrációt, egyensúlyérzéket követel. A legjobb rendezés sem biztosíthatja a folyamatosan jó előadásokat, az alakítások értéke erősen ingadozó.” Magyar Bálint e sorai azért is érdemelnek külön figyelmet, mert a színház jegyzőkönyveiben a későbbiekben a „széthulló” előadások között igen gyakran fog a Bánk is szerepelni. Ennek okai azonban többnyire nem a főszereplők játékában, hanem az ebben a darabban sokat színen levő csoportos színészek („a békétlenek”) és a fiatal statiszták viselkedésében kereshető. Magyar Bálint egy kritikusi véleményt idézve így folytatja elemzését: „A két Bánk közül Rajczy ‘egy nagyszerű Peturt kelt életre Bánk alakjában. Fékezhetetlenül indulatos, haragjában sistereg… Bessenyei alakjából azonban éppen a bánki nagyság és erő hiányzik nem egy helyen’.”
     Szigethy Gábor a Bessenyei című könyvben „a kor legtekintélyesebb kritikusának”, Kárpáti Aurélnak szigorú ítéletét idézi: „Bessenyei Ferenc daliás Bánkja a régi deklamáló iskola hagyományait idézte. Ércesen zengő hang. Széles «operai» gesztusok, dörgő fortisszimók átmenet nélkül való leesése érzelmes, halkan rezgő baritonba azonban mégsem elegendő ennek a problematikus, sokrétű lírai szerepnek életre keltéséhez. Bessenyei játéka merőben külsőséges értékeket csillogtat s alig néhány felvillanása árulja el, hogy sok jó természeti adottságától több is telnék. Komoly tanulásra, alapos csiszolódásra és főképp több elmélyedésre lesz még szüksége ahhoz, hogy Bánkot sikerre tudja vinni.”

Nos, a „komoly tanulás, több elmélyedés” meg is történik: Bessenyei Ferenc egyetlen szerepével (még az Othelloval) sem foglalkozott annyit, mint Bánkkal. Hatalmas tanulmányt írt róla, melyből ezúttal csak néhány részletet közlünk: „A kegyeletes – és filológiailag legtöbbször alapos – tanulmányokat a darabról olyanok írták, akik sohasem játszottak benne, és így nem is mehettek át a színpadi megoldások keresésének gyötrelmein. Nem érezték meg a félelmet, amit az a tudat kelt, hogy a Bánk bánban mindig rosszabb színésznek látszunk – mert illusztrálni kényszerülünk –, mint amilyenek valójában vagyunk. A Bánk bánban hibás szituációk vannak. A darab dramaturgiája állandóan méltatlan helyzetben felejti hősét. Csaknem százötven éve minden kudarcsorozat végén megállapítjuk, hogy Katona műve egyedülálló remekmű, csak éppen a Bánkot játszó színészre zúdul a néha becsületsértésig fajuló negatív jelzők tömege. S a ‘legtoporzékolóbb’ kritika hiányérzete is jogos. Csak éppen az okok tisztázásával marad adós. … A Bánk bán nem nyelvi, hanem dramaturgiai okokból érthető nehezen. … Nem a Bánkot játszó színészek mentségére kutatom a darabban levő ellentmondásokat. Általában a cselekvés logikája, a dramaturgia törvényei kényszerítik a rendezőt a mű ‘belső rendjének’ tiszteletben tartására. A Bánk bánból hiányzik ez a parancsoló rend. – Rettenetesen izgatott a Bánk ügy. … Hiszen egy-egy Bánk bán felújítás mindig is kifejezte nemzeti önérzetünk állapotát, hazafias érzelmeink változásait. … Bánkot egy évszázada a kegyelet tartja össze, de ha nem csinálunk valamit, az is fogja megölni.” Bessenyeinek végül sikerült „megmozgatnia a tespedt állóvizet, megindult a Bánk-vita!”
     E vita és Bessenyei erőfeszítéseinek eredményeképpen Illyés Gyula valóban átdolgozza Katona művét, amit Bessenyei 1977-ben majd el is játszik. De erről később. Most álljon még itt egy kortárs, egy szemtanú hiteles vallomása, Simándy József szavai, aki egy 1953-as Bánk előadást felidézve mondta: „Bessenyei Feri Bánk-jellemábrázolása nagyon sokat segített nekem. Feri sokat foglalkozott a szereppel – s bár roppant szerette –, de mindig úgy emlegette, mint amivel ‘csak megbukni ’ lehet. Én, aki más szövegkönyv alapján és más műfajban játszottam el a szerepet, igazat adok neki. Mert Katona Bánkja nem olyan óriási és kiemelkedő személyiség, mint az operai. Bessenyei írt is erről egy nagyon szép tanulmányt, s érveinek többségével egyet kell értenünk. Én énekes vagyok, de Bessenyei előtt azért hajlok meg tisztelettel, mert amit leírt, az tulajdonképpen egy fájdalmas kesergés. Hiába szeretne ő bármit is kihozni a szerepből, hatalmas drámai lelkületével, egyéniségével, azt nem tudja, mert éppen hogy csak beindul a szerepe, rögtön történik egyfajta dramaturgiai lefékeződés. Ezért a színész sem tudja kihozni önmagából azt, amire tulajdonképpen Katona József drámája elindította. Mindezek ellenére Bessenyei Feri megpróbálta a legjobb tudása szerint, szívvel-lélekkel szolgálni Katona József drámáját.”

Nos, hiába az elítélő kritikák, hiába Bessenyei kesergése Bánkként való „többszáz bukása” felett, a közönség és a szakma számára „egyre inkább eggyé forr a szereppel, s a közönség úgy érzi: nemzeti hősünk Bánk bán – Bessenyei Ferenc”. Hiába játsszák el előtte és utána mások is (például Básti, Kállai, Sinkovits, Bubik, Kozák) Katona hősét, az 1945 utáni Bánk bán vitathatatlanul évtizedeken át, mind a mai napig Bessenyei-szerep marad.

Kiegészítés! A „Bessenyei” könyvben található – és itt részben idézett – fanyalgó kritikák mellé nem árt idézni egy fontos szemtanú véleményét is Bessenyei Ferenc első nemzeti színházi Bánk alakításáról. A Levéltárban található adatok szerint Kodály Zoltán mint a Kossuth-díj bizottság színházművészeti albizottságának elnöke, már 1952-ben Kossuth-díjra terjesztette fel Bessenyei Ferencet (mivel a bemutató az előző évad végén volt, e fontos díj szempontjából csak ebben az évben került elbírálásra a darab, illetve annak szereplői). Bár a hivatalos javaslattevő (Ladányi Ferenc és Fábri Zoltán) „nem javasolta, de az Albizottság nem lát okot arra, hogy .. Varga Mátyás (a Bánk bán díszlettervezője) és Bessenyei Ferenc Kossuth-díjjal való jutalmazásra javaslatától elálljon. Tehát a Kossuth-díj ezüstkoszorús fokozatával való jutalmazásra javasolja a felsoroltakon kívül Varga Mátyást és Bessenyei Ferencet Katona József Bánk bán-jában nyújtott kiemelkedő alakításáért.”
     Bessenyei Ferenc azonban ekkor még nem kapja meg a díjat; mert „Révai József nem ért egyet Varga Mátyás és Bessenyei Ferenc jelölésével”. Hogy Révai azért nem akart Ferinek már ekkor Kossuth-díjat adni, mert ezt túl „hamarnak” tartotta, vagy emlékszik az 1945-ös eltiltására, vagy csak nem tetszett neki Bánkként – nem tudni. Mindenesetre Kodály Zoltán ítélete nyilván nem volt megalapozatlan, Bessenyei Ferenc már ekkor nagyszerű Bánk volt. És talán az idős világhíres mester véleménye hozzá is eljutott, ami ha nem is kapta meg a kitüntetést, de nyilván nagyon jól esett neki.
     A Ladányi Ferenc és Fábri Zoltán által javasoltak közül Tőkés Anna (Gertrudisért), Szörényi Éva (Melindáért) és Bartos Gyula (Tiborcért; Bartos Gyula a hatalom abszolút kegyeltje volt, a jegyzőkönyvek állandó szereplője, kedvezettje – Tiborcot többnyire Bihari vagy Makláry játszotta, de a díjat ő kapta) megkapta a Kossuth-díjat. Major Tamás – akit szintén javasoltak – (a Bánk rendezéséért) viszont nem. (A színészek közül ebben az évben még Dayka Margit és Ladányi Ferenc kap Kossuth-díjat szovjet darabban nyújtott jó alakításukért).

Az évad végén a színház még egyszer eljátssza Pavlenko Boldogság című darabját, melyet az előző évadban Sztálin 70. születésnapján, 1949. december 21-én mutattak be, s amelynek rendezéséért Gellért Endre és egyik főszerepéért Mészáros Ági első Kossuth-díját kapta. A darabot eredetileg megint december 21-én akarták újra műsorra tűzni, de végül e napon a Ljubov Jarovaja-t mutatták be. „A nagyszerű szovjet darabnak akkora sikere van, hogy Kecskemét soron kívül kérte a darab ottani bemutatását.” – „Erre a nagy ünnepre aligha választhatott volna Pavlenko színművénél megfelelőbb darabot a Nemzeti Színház”, ömleng a korabeli kritika az 1949-es bemutató után. Hogy most az évad végén miért kellett a darabot két estére (június 28. és július 1.) még egyszer elővenni – hiszen az évad alatt egyetlen egyszer sem játszották –, nem tudni. Mindenesetre a szereposztás fantasztikus, a színház apraja, nagyja, minden kiválósága részt vesz benne, így még az is elképzelhető, hogy a nézők körében is sikert aratott.

A Boldogság után még három Tartuffe előadás (június 24., 26., és 30.) van hátra Bessenyei Ferenc 1945 utáni első nemzeti színházi évadjából. A kőszínházi munka után vár rá a filmezés: ebben az évben már három filmben forgat – amelyekben egyre nagyobb szerepeket kap – az elsőt (Gyarmat a föld alatt) már szeptemberben bemutatják. A rádióban is megállás nélkül dolgozik tovább.

Végezetül még egy különös „szerepről” kell szót ejteni. Avar István Deák Attilának így nyilatkozott: „Bessenyei Ferencet 1950-ben ismertem meg személyesen. Már a megismerkedéskor is kuriózumnak tűnt számomra az egész ember. Akkor bizonyára nem tudtam volna így megfogalmazni, mint most, de valahogy rá kellett nézni, pontosabban: föl kellett rá nézni! Akkor voltam elsőéves a főiskolán, és ő nem a mi osztályunkban, hanem a B-ben tanított, ahol többek között Domján Edit, Kaló Flórián, Gellei Kornél (megj.: csupa halott) tanult. Feri csak három hónapig tanított. Három hónap után földühödött, nem értett egyet a tanmenet előírásaival, és a maga bessenyeis módján egy délután összecsapta az osztálykönyvet és azt mondta: ‘na, ezt tovább nem!’ Elment és soha többet nem is jött tanítani. Hogy mennyire volt igaza, mennyire nem, ezt ő tudná megmondani. Azt hiszem, hogy sok mindenben igaza volt. Abban, hogy ilyen hamar elment a főiskoláról, nagy szerepet játszott az is, hogy nagyon szerelmes volt akkor Váradi Hédibe. Etikailag nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy miközben ő tanít a főiskolán, aközben ő itt – ugyan másik évfolyamon, mert hát Hédi fölöttünk járt – udvaroljon.”
     Nos, a legalaposabb nyomozással sem lehetett kideríteni, tényleg tanított-e Bessenyei Ferenc a főiskolán vagy sem. Az említett diák-színészek, akik ezt bizonyossággal megmondhatnák, már nem élnek. A főiskola iratai között Bessenyei Ferenc neve, alapos kutatás után sem szerepel a „rendes” tanárok között. A legvalószínűbb, hogy Bessenyei Ferenc csak óraadó, kisegítő tanár volt. Akármi is késztette őt, hogy tanári pályafutását ilyen gyorsan abbahagyja, az tény, hogy azon kevés nagy színész közé tartozott, akik nem lettek a főiskola tanárai; se ő nem jelentkezett többé, se nem hívták: az oktatás valószínűleg nem felelt meg hatalmas egyéniségének.

Bessenyei Ferenc számára tehát második budapesti bemutatkozása, az 1950/51-es évad nagy sikereket, szakmai elismerést, sokrétű elfoglaltságot, nagyon sok munkát és a jövőre nézve további nagy reményeket, ígéreteket hozott.

2007. május 22.

AZ ÉVAD TÖRTÉNÉSEI A JEGYZŐKÖNYVEK TÜKRÉBEN


VISSZA         az OLDAL ELEJÉRE         TOVÁBB


     ÉLETE         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA