BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

SZÍNHÁZI SZEREPEINEK
RÉSZLETES BEMUTATÁSA


1. Tyetyerev – Makszim Gorkij Kispolgárok című drámájában
2. Csmutyin – Alekszandr Galin Retro című színművében

...folytatása hamarosan következik


1.
Tyetyerev
Makszim Gorkij Kispolgárok című drámájában

Bessenyei Ferenc pályája alatt gyakran előfordult, hogy egy szereppel több ízben találkozott. Ezek között voltak olyanok, melyeket érett, fővárosi színészként alakított többször más helyen, más időben – például Othello, Lear, Dózsa –, és olyanok, melyeket később úgy bíztak rá, hogy pályája elején vidéken már játszotta őket, például Bánk bán, Szakhmáry Zoltán és az ezen az oldalon elsőnek szereplő Tyetyerev.

Gorkij Kispolgárok című drámáját 1949-ben mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház. Bessenyei Ferenc már ekkor, 30 éves korában a kiégett kántor, Tyetyerev szerepét alakította. Partnerei többek között Deák Sándor, Kőmíves Erzsi, Szatmári István, Moóri Lucy voltak. Az erről az évadról szóló beszámoló a „pálya hetedik állomása: Szeged – 1947-49” című oldalon található. Itt néhány kritika-részlet is olvasható az előadásról, illetve Bessenyei Tyetyerev alakításáról, de ezekből csak Szatmári István, a darabbeli Nil visszaemlékezése érdemel említést, melyet Illés Jenő örökített meg:
     „A kollégák viszont úgy gondolnak vissza erre az alakításra, mint valami csodára. Szatmári István még a részleteket sem felejtette el, pedig néhány évtized távlatából nehéz egy-egy alakítás megítélése. Ő Nyíl szerepét játszotta, és arra emlékszik, hogy óriási közvetlen hatása volt (m. m. Bessenyeinek) nemcsak őrá, hanem a partnerekre. Nem szólót játszott, de kiragyogott az előadásból. Volt egy pillanata, amikor különös játékkal vétette észre magát. Részegen tántorogva betámolygott és szinte véletlenül észrevette Polja és Nyíl bontakozó szerelmét. Gyűrött, ormótlan kalapját valami utolérhetetlen ingó mozgással mélyen behúzta a fejébe, mintha el akarná tüntetni magát, mert nem meri, nem akarja látni őket. Szatmári, aki mint, már jeleztem, Bessenyei Ferencnél lakott, ma is megvallja, mennyit tanult tőle, pedig soha nem tanított senkit, de valahogy közelében Szatmári szerint már másként tudott létezni a partner.”

Ebből az előadásból csak a fentebb látható színlap maradt fenn.
     Nem úgy, mint a Madách Színház 1964. december 18-án bemutatott Kispolgárok előadásából, melyeknek képei ezt az oldalt díszítik. Mielőtt erről az előadásról bővebben szólnánk, meg kell említeni Springer Márta nevét, aki a Madách Színház internetes honlapján az archívumot szerkeszti, és aki számos nagysikerű előadás képeit és címlapját teszi az érdeklődők számára elérhetővé.

Bessenyei Ferenc 1963 őszétől a Madách Színház tagja, de sűrűn visszajár a Nemzetibe játszani, mert a Julius Caesarban játszott és általa annyira utált Antoniuson kívül más szerepeit nem adta le, hanem vendégként tovább játszotta őket (a „Holnap folytatjuk”-ban Barlát, a „Hosszú út az éjszakába”-n James Tyrone-t). A Madáchban első bemutatója 1963. december 20-án volt, az Ádám Ottó rendezte Georg Büchner írta Danton halála című dráma főszerepét alakította. Mielőtt 1964 áprilisában második Madách színházi premierjére (Claudius lesz a felújított Hamletben) sor kerülne, több helyen is vendégszerepel, a Vígszínházban az Amerikai Elektrában, a Bartók Gyermekszínpadon a Légy jó mindhalálig-ban, az Irodalmi Színpadon a Petőfi Mezőberényben (e két utolsónak szintén Ádám Ottó a rendezője). Ezután következik a Madáchban előbb az Agónia (1964. május 29.), majd a következő évad, de még az 1964-es év legfontosabb szerepe, Tyetyerev Gorkij Kispolgárok című darabjában.
     Az 1949-es szegedi Kispolgárok előadásban 30 évesen, már egyszer alakította Tyetyerev, a részeges kántort. A szegedi előadást Horváth Jenő rendezte (született 1921, akivel majd 1967-től a televízióban dolgozik sokat együtt), aki nem azonos azzal a Horváth Jenővel (1910-1968), aki a Madách színházi előadásban Besszemenovot játssza, és aki a Kispolgárok-beli szerepéért mint élete egyik legjobb alakításáért 1965-ben megkapja pályája egyetlen művészi díját, a Jászai Mari-díjat.

Akik éltek már az ú. n. rendszerváltás előtt, azok tudják, hogy a televízió és a rádió csaknem minden színházi előadást felvett és sugárzott. Annak bizonyítására, hogy ezt az akkori kultúra-felelősek milyen fontosnak tartották, álljon itt egy részlet a televízió akkori főrendezője, Szinetár Miklós Aczél Györgyhöz 1964. május 10-én intézett „Emlékeztető”-jéből:
     „A színházak részére a Minisztérium adjon ki utasítást, amely szerint kötelezi őket, hogy minden darab utolsó két előadását kötelesek közvetítés illetve kamarapróba céljaira a Televízió rendelkezésére bocsátani és ezért külön anyagi igényt nem támaszthatnak. Az utolsó két előadás időpontjait – lehetőség szerint – 3 hónappal előre közölni kell a Televízióval.”
     Szinetár Miklós nyilván nem azzal a szándékkal vetette fel az ország színházainak (nemcsak a budapestieknek) előadásait, hogy aztán ezek túlnyomó többségét letöröljék. Pedig ez történt, ezt mindenki tudja, de ennek felelősségét senki nem vállalja.

A televízió 1965. április 10-én vette fel az előadást, nem sokkal később sugározta, majd letörölte. A rádió az 1965. május 15-i adást vette fel, júniusban sugározta a Kossuth rádió, és az archívumban azóta is megvan (igaz, a mai műsorpolitika mellett igencsak kérdéses, hogy valaha is hallható lesz).
     A Madách színházi Kispolgárok előadásának krónikájához még hozzátartozik, hogy 1966-ban a színház Szovjetunió-béli vendégszereplésére is elvitte – a Hamlet, a Koldusopera, a Magyar Elektra és Kocsonya Mihály házassága mellett. Erről a vendégszereplésről dr. Malonyai Dezső – aki ekkor éppen nem igazgató, hanem a Művelődésügyi Minisztérium Színházi Főosztályának vezetője – az út alatt táviratokban, majd utána, 1966. május 31-én összefoglaló „Feljegyzés”-ben számolt be Aczél Györgynek. A következő idézetek e jelentésekből valók:
     „A Madách Színház, mint elsőízben Moszkvában járt magyar drámai színház, nehéz feladat előtt állott.” – „Május 26-án a Kispolgárok került bemutatásra. Az előadás sikere igen őszinte és bensőséges volt. Rgyébként minden vonatkozásban kitűnő színvonalon zajlott le. Konszkij (megj.: aki pár évvel korábban a Nemzetiben Bessenyei főszereplésével rendezte az Élő holttestet), aki jelen volt az előadáson és az öltözőben is üdvözölte a művészeket, megjegyezte, hogy a Kis Színház előadásához képest egy friss és új koncepciót kapott, amit magasra értékel. Bessenyei alakítását külön kiemelte.” – „A Kispolgárok előadása nagy szakmai és mérsékeltebb közönségérdeklődést váltott ki. A szakmai vélemények szerint bár az előadás nem eléggé »oroszos«, mégis hiteles, mert így általánosabbá válik a mondanivalója. Kiemelkedő alakításnak emlegették Bessenyei Ferenc Tyetyerevét, Pécsi Sándor Percsihinjét, de Horváth Jenő Besszemenováját is, mint a leginkább »oroszos« figurát és hangvételt dicsérték.”

Vannak olyan előadások, melyeket a rádión keresztül is szinte maradéktalanul élvezni lehet. De Csehov darabjai és Gorkij eme drámája nem tartozik ezek közé. Ezt még úgy is észre lehet venni, ha a hangfelvételt az itt látható fotókkal összehasonlítjuk. A képek szinte többet fejeznek ki az előadás hangulatából, mint a hang, mely visszaadja a történést, de a játékból, a jelenlétből nagyon keveset – gondoljunk csak Szatmári Istvánnak fentebb idézett visszaemlékezésére.

„Én csak iszákos vagyok, semmi egyéb”
wma fájltípus: 4:45 p; 1,17 MB

„A saját erőm tesz tönkre”
wma fájltípus: 4:04 p; 1,00 MB

„A ravaszság nem más, mint a vadállat esze”
wma fájltípus: 6:10 p; 1,52 MB

„A szenvedést a vágy okozza”
wma fájltípus: 2:10 p; 538 KB

„Tegnap meglökték egy kicsit .. , és ma elesett”
wma fájltípus: 1:32 p; 386 KB

„Ne félj, nem bántalak”
wma fájltípus: 1:14 p; 311 KB

„Becsülnünk kell önmagunkat”
wma fájltípus: 4:18 p; 1,06 MB

„Mért éltél, mi jót tettél?”
wma fájltípus: 2:20 p; 581 KB


Amikor a világ a 60-as évek közepétől elkezdett „modernizálódni”, az értékek megtagadása úgy indult, hogy mindazt a jót és nemeset, ami addig – legalábbis – a kultúrában és az erkölcsökben létezett, megkérdőjelezték, megtagadták, kritizálták és kigúnyolták. Mivel Bessenyei Ferenc – szinte egyedüliként – nézetein nem változtatott semmit, vagyis számára a színház továbbra is az ember-nevelés, a társadalom-formálás legfontosabb eszköze maradt, a kritikusok körében divat lett fanyalogni játékán. Erre ad bizonyítékot a SAJTÓ – ÚJSÁGCIKKEK oldalon az 1968. március 2-án Galsai Pongráccal készített interjú egyik kérdése is.

     – Látta-e Nagy Attila Zrínyi-alakítását, amelyet „bessenyeizmusban” marasztalnak el?
     – Sajnos, a Darvas-darabot nem láttam. De a kritikák rám célzó utalásai már kihoztak a sodromból. Itt valami tévedésről van szó. Gondolja csak meg: Othello, Galilei, Danton, Kossuth, Dózsa, Görgey; folytassam a sort? tizenöt év alatt jónéhány történelmi hőst sikerült átpréselnem a rivaldán. Valamennyi az én hangomon szólalt meg. De kényesen ügyeltem, hogy egyik szerep se hasonlítson a másikhoz. Vagy mégis hasonlítottak volna? Hát akkor miért hízelgett a kritika? Akkor miért nem mondták, hogy „kongó nemzeti színházi stílusban” játszom, hogy „utánzom magam”, hogy „toroköblögetős” hangon beszélek? Nem értem. Mi cseng vissza most a kritikusok fülébe?

(Egy másik pedig a fentebb már említett Julius Caesar nemzetis előadására vonatkozik:
     – Melyik szerep volt pályájának mélypontja?
     – Antonius. A Nemzeti Színház gondatlanságból osztotta rám Antonius szerepét. Mert akkor már fáradt voltam. Kifogytam a raktáron levő hősi attitűdökből. Ezért is íratkoztam be néhány évre a Madách Színház másfajta típusú iskolájába.)

A kritikusok e viselkedését azért tartottam ehelyütt fontosnak felidézni, mert a sajtónak ez a fajta hozzáállása Bessenyei Ferenchez és minden általa képviselt értékhez már a Madách színházi Kispolgárok idején észlelhető volt, illetve ettől kezdve egész további pályáját elkísérte.

1.) Hiába játssza el ezentúl is a világirodalom legnagyobb alakjait, hiába játszik ezután is ragyogóan, az ország, ha nem a világ legjobb színészéhez méltóan, ezt a kritika csak az egyes premiereket követően írja le, állapítja meg. Ha a premierek között van szó Bessenyeiről, akkor már az elismerés mellett a „fanyalgás” is újra és újra előkerül. Pontosan úgy, ahogy Feri a fent idézett interjúban mondta. Ebből is kitűnik, hogy nem játékával, hanem felfogásával, a színházba vetett hitével van a baj, ez ingerli ettől kezdve egyre jobban a „modern” kultúra-csinálókat.

2.) Hiába játszik kitűnően, hiába szól egy-egy előadás továbbra is elsősorban róla, nagyon gyakran előfordul, hogy ezzel egyidőben valakiből éppen „sztárt” csinálnak, néha megérdemelten, sokkal többször érdemtelenül. Ekkor kezdődik ez a ma már minden értéket megsemmisítő „sztárolási” módszer. Azokban az években, amikor Bessenyei Ferenc nemcsak ragyogóan játszott, hanem a „színház is róla szólt”, a magyar drámai színházak nem jártak külföldre vendégszerepelni, még a szocialista országokba sem. A 60-as évek elejétől viszont végre kimozdulnak, de ekkor azok az utak, melyeken Bessenyei Ferenc részt vesz, mindig olyanok, amelyeken – különösen a „média” számára – egy másik előadás jelenti a közönségsikert. Ilyen volt a fentebb már idézett moszkvai vendégszereplés is, ahol a Gábor Miklós-féle Hamlet (és a Koldusopera) előadás volt a „sztár” (ezek ráadásul annyira ismertek, hogy fordítás nélkül is mindenki számára érthetőek). Hiába aratott a Kispolgárok a szakmában sikert, hiába látták és ítélték a szakemberek Bessenyei Tyetyerev alakítását kitűnőnek (valószínűleg a legjobbnak a vendégjáték során), a sajtó számára az egész előadás és a benne szereplő színészek csak a „futottak még” kategóriába kerültek (ez kiváltképp a színészekkel készült tévé-interjúk kapcsán volt érezhető). Lehet, illetve remélhető, hogy ez így, ennyire, ott, a helyszínen nem volt érzékelhető, de a színészek nagyon érzékeny emberek, és Feri bizonyára észrevette és nem örült neki. Az az élete utolsó évtizedeiben adott interjúiban állandóan emlegetett mondata mögött rejlő érzés, hogy hátralevő életét a megaláztatások elviselésére kell fordítania, valószínűleg ezen élmények hatására már ebben az időben csírázni kezdett benne. A „Férjem, a Komédiás” című könyvhöz készült beszélgetésben Feri így vallott e problémáról:

     – Mit tettél, ha valami kudarc ért? Túlléptél rajta?
     – Nem kellett túllépni. Be sem engedtem őket. Az akadályok átugrása fölösleges energiát von el a munkától, ezért nem átugrottam, hanem félretoltam őket. Nem romboltak rajtam. A tévedések nem mérgeztek meg. Nem értek annyit, hogy nekem érdemes lett volna velük foglalkozni. Mindig elég tiszta anyag volt a kezem ügyében, ami elvonta a figyelmemet a negatív befolyástól. A magánéletemben sem értek el a romboló hatások. Nem úgy, mint például Szirtes Ádámot, Soós Imrét, Őze Lajost. Ők zavarban voltak, és ezt vezették le káros módon. Én is zavarban voltam, de én ezt a tudatos tenni akarásban, alkotási vágyban vezettem le, kompenzáltam. Mindig a gondolatok újrafogalmazásával voltam elfoglalva.
     – Ismertem egy világversenyeken is sikeres lovast, aki ha rosszul szerepelt, azonnal bement a lakókocsijába, és videón lejátszotta magának egyik sikeres pályáját. Azt mondta, csak a pozitív emlékeket szabad megőrizni. Ez a hozzáállás is velejárója a sikeres szereplésnek, a „nagyságnak”?
     – Igen, mert a negatív élmények lehetetlenné teszik a továbblépést, az alkotást, az anyaggal, a következő feladattal való eszmei, erkölcsi együttélést.

Hogy Bessenyei Tyetyerev alakítása valóban nagyszerű volt, és méltán tartozik legjelentősebb alakításai közé (már csak azért is, mert nem hagyományos értelemben vett főszerep, és egyáltalán nem „könnyű, szórakoztató” szerep volt), a korabeli kritikák is mutatják. De mielőtt ezekre sor kerül, álljon itt az a visszaemlékezés, melyet Béres Ilona Bóta Gábornak a „Bessenyei” című 2001-es könyvben mondott (további részletek e beszélgetésből az ÉLETE oldalon találhatóak):

Feri nagyon tudatosan készült a szerepeire. Hogy mekkora hatása volt, erre elmondok egy történetet. Be kellett ugranom a Kispolgárokba Polja szerepébe. Eredetileg Farkas Gabi játszotta, de ő elment Londonba feleségnek. Feri adta Tyetyerevet. Kiss Manyi minden este odajött a portálba, és meghallgatta Ferivel azt a monológot, amit Tyetyerev mond a bolondról és a gazemberről. Elsírdogálta magát, és utána visszament az öltözőbe Bizsu kutyához. Ferit igencsak elismerték a kollégák, és nagyon megmerítkeztek benne.
(Az interjúban említett monológ fentebb „A ravaszság nem más, mint a vadállat esze” cím alatt található.)

A Madách Színház Kispolgárok előadásáról, illetve Bessenyei Ferenc alakításáról a kritikák így emlékeztek meg:

Nagy Péter az Élet és Irodalomban (1964. december 26.): „A Madách Színház ebben az évadban művészi eredményt eredményre halmoz; eddigi sikersorozatára a koronát most Gorkij Kispolgárok-jának az előadásával tette fel.”

Mátrai-Betegh Béla az Ország-Világban (1965. január 20.): „Gorkij első színpadi remekét sokszor sokféle előadásban játszották már Magyarországon .. a felszabadulás óta. .. De soha még olyan teljes, következetesen végiggondolt és megvalósított előadásban nem volt látható, mint most a Madách Színházban.”

Hegedüs Zoltán a Népszabadságban (1965. január 20.): „Az előadás legfőbb ereje Tyetyerev – Bessenyei Ferenc alakításában rejlik. Szívtől szívig ható szavai, medvedörmögése, révedt ábrándokból kicsillanó mosolya, kiszámított, sírásba csuklásai talán túlságosan is lekötik alakjában a nézőt, a partnerek játékának a rovására.”

Ungvári Tamás a Magyar Nemzetben. (1964. december 20.) azt hangoztatja, hogy az előadás legjobb szereplője Bessenyei Ferenc. Majd így folytatja: „»Csak iszákos vagyok, semmi egyéb. .. Mert iszákosnak lenni kényelmes dolog. Az újító, a merész embert gyűlölik, de a részegest szeretik« – tanítja öblös hangján Bessenyei, s ahogy megszólaltatja ezt az iróniából és önsajnálatból szőtt gondolatot, a lassú hangban, a mondatok fáradó végeiben izzó fájdalom bujkál. Ez a színész, aki gyakorta behemót hősöket játszott, most egy régi, parádés szerepének lélegzetvételére talált rá, de új magasságokat ostromol vele. Csehov Asztrovjának emlékéből és érett tapasztalatainak tartalékaiból formálta Tyetyerevet olyanná, hogy edzett színházjárók szeméből is könnyeket sajtolt.”

Illés Jenő a Film Színház Muzsikában (1965. január 22.) közreadott Bessenyei-portréjában így ír a Tyetyerev alakításról: „Filozófikum és robbanó indulatok, lemondás és ítélkezés úgy fejeződik ki Bessenyei mozdulataiban, hangsúlyaiban, hogy mindig élvezzük a tartás és játék életszerűségét, szenvedélyességét és szellemi mélységeit. A színész játéka precíz, kidolgozott és életszerű. A váltások, a gesztusok rendje a gondolat, az írói vallomások tisztaságát és erejét hordozza. S mindezt páratlan könnyedséggel. Mert nem mély akar lenni, hanem igaz, s ez vezeti el aztán a mélységhez és a gondolati távlatokhoz is egyaránt.”

Földes Anna pedig, aki e kritikákat a „Bessenyei” könyvben összefoglalta, 1965. január 9-én a Magyar Ifjúságban ezeket írta: „Minden ráragadt színészi modorosságát leküzdve Tyetyerev alakjának lényegét keresi. Önsajnálat és önirónia keveredik, vibrál ebben a különös hősben. Nemcsak az arca, a hangja, hanem a keze – ez az erős, mégis tehetetlenül csüngő kéz – is a gorkiji hős jellemzését szolgálja.”
     Ezen egykori kritikából kitetszik, hogy Földes Anna is azon újságírók közé tartozott, akiket fentebb vázoltam, akik – általánosságban, vagyis ellenőrizhetetlenül – „modorossággal” vádolták Bessenyei Ferencet, holott nem Bessenyei volt modoros, hanem ők lettek „a korral haladóak”.
     A 2001-ben készült könyvben Földes Anna még ezeket fűzte hozzá korábbi kritikájához:
     „Mint már említettük, a Madách-beli előadás főszereplője Bessenyei lett, noha az együttesből nem hiányoztak a társulat nagyjai, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Mensáros László és az eddig inkább csak közepes színészként jegyzett Horváth Jenő, aki ezúttal megtáltosodott, és Besszemenov szerepében pályája egyik legjobb alakítását nyújtotta. Az előadás persze Bessenyei-Tyetyerevről szólt, a formátumos, okos, tisztánlátó, erőtől duzzadó emberről, aki ebben a nyomorultan kisszerű kispolgári diktatúrában nem tud mit kezdeni önmagával. Tehetetlenségében erejét, tehetségét elfecsérelve, idült alkoholistává válik, aki részegségének fedezete mögül dörmögi a világba a maga igazságait.”

A Madách Színház archívumában Springer Márta a következő darab-részleteket, Tyetyerov-idézeteket kapcsolta az ezen az oldalon is látható három alsó képhez:

1. kép: Hogy mi történt velem? Hosszú és unalmas história, ha az ember a saját szavaival mondja el: „Mentem, csábított a sok fény. Megjöttem mezítláb, csórén; Göncöm, gúnyám elszakadt, Reményem is elmaradt.” (a hang itt található: „Becsülnünk kell önmagunkat”)

2. kép: Az élet díszei a bolondok! Csakhogy kevés bolond van. Folyton keresnek valamit, amire semmi szükségük nincs, sőt másnak se. Szeretnek világmegváltó eszméket kiagyalni és más efféle marhaságokat. Kutatják a kezdetet és a véget: Szóval: bolondságokat csinálnak. A bolond egész életén át azon töpreng, hogy miért átlátszó az üveg, a gazember meg minden töprengés nélkül butykost csinál belőle. ((a hang ehhez és a következő idézethez itt található: „A ravaszság nem más, mint a vadállat esze”)

3. kép: Nem vagyok én se vádlott, se vádló. Még rokonságban se vagyok velük! Én – én vagyok! Én a bűntett tárgyi bizonyítéka vagyok! Elfuserálták az életet, komám! Rosszul szabták! Én mondom neked. Nem a rendes emberekre szabták; szűkre, kurtára csinálták a kispolgárok, nem férünk bele. – Hát ezért vagyok én tárgyi bizonyítéka annak, hogy az embernek se helye, se célja az életben.

Az elhangzott részletekben a megszólalás sorrendjében a következők Bessenyei Ferenc partnerei.
     1-1: Farkas Gabi, Kelemen Éva, Mensáros László, Vass Éva, Deák B. Ferenc, Tolnay Klári
     1-2: Horváth Jenő, Cs. Németh Lajos
     1-3: Cs. Németh Lajos
     2-1: Tolnay Klári
     2-2: Farkas Gabi
     2-3: Kéry Gyula
     2-4: Farkas Gabi, Vass Éva
     2-5: Horváth Jenő, Pécsi Sándor


2.
Csmutyin
Alekszandr Galin Retro című színművében

Alekszandr Galin Retro című „kétrészes mai történetét” 1982. február 26-án mutatták be a Játékszínben Benedek Árpád rendezésében Bessenyei Ferenc főszereplésével. Mellette a három öregasszonyt Pásztor Erzsi, Békés Itala és Göndör Klára, lányát és vejét Dancsházy Hajnal és Straub Dezső játszotta.

A Retro előadása azon igen kevesek közé tartozik, melyek a televízió archívumában mai is megtalálhatók. Nem hiszem el, hogy az elmúlt évtizedeknek van még egy olyan jelentős színésze, akinek a televízió ilyen kevés színházi előadását őrzi, mint Bessenyei Ferencnek. 1956/57-től, amióta a színházi közvetítések elindultak, a számtalan felvett és sugárzott Bessenyei-előadásokból mindössze 10, azaz tíz (!) felvétel maradt meg. Ha ehhez meggondoljuk, hogy ezek között alig van jelentős mű (mindössze három), akkor ez az adat még érthetetlenebb lesz. Bessenyei Ferenc 1957 és 2000 között 111 (azaz egyszáztizenegy) színházi szerepet játszott, ebből 10 maradt meg, ez kevesebb, mint 10 százalék. Ebbe a 111 előadásba a magyar színháztörténet kimagasló eseményei tartoznak – csaknem mind elveszett, vagy megsemmisült, vagy – eltűntették. (Ez utóbbi feltételezés akkor válik hihetővé, ha megnézzük, ugyanebből az időszakból hány felvétel maradt meg más színészekkel.)

Az első olyan színházi közvetítés, melyben Bessenyei Ferenc játszott és amelyet a televízió – akkor még élőben – közvetített, 1959. február 13-án Trenyov Ljubov Jarovája című darabja volt. Még ugyanebben az évben leadták a Bánk bán és a Budai Nagy Antal című előadásokat, utóbbit a Szegedi Szabadtéri Színpadról.
     1960-ban sugározták Gellért Endre utolsó és legnagyszerűbb rendezését, a Ványa bácsit a Katona József Színházból, valamint az Antonius és Cleopatra nagyszínházi előadását. 1961-ben újra műsorra vették a Bánk bánt és Szegedről Az ember tragédiáját, amelynek 1962-es előadását is közvetítették. Ezen kívül 1962-ben még az Élő holttest és a Hajnali tűz című darabokat vetítette a televízió.

A Retro-ról álljon itt elsőnek két részlet a Férjem, a Komédiás című könyvből: Benedek Árpád visszaemlékezése, és néhány sor a Pálya című fejezetből. Utána két kritika, (melyek közül az első magáról a darabról is igen elismerően szól, míg a másik a darabot nem, csak Bessenyei Ferenc játékát dicséri), majd pár videó-bejátszás.


BENEDEK ÁRPÁD

Benedek Árpád rendező, műfordító, a Leningrádi Színművészeti Főiskolán szerezte diplomáját. Itthon először a Magyar Néphadsereg Színház (Vígszínház), majd 1956-ban a József Attila Színház szerződtette, ahol olyan nagy sikerű zenés darabok bemutatása is az ő nevéhez fűződik, mint a Potyautas vagy az Imádok férjhez menni. Szívügye volt a kortárs orosz drámairodalom hazai megismertetése, ezért sok ilyen művet fordított és állított színpadra pályája során.

Nagyon örültem, hogy Benedek Árpád eleget tett felkérésemnek, és megírta emlékeit Feriről, azokból az időkből, amikor Ferinek – talán amióta színész lett első alkalommal – „szabad estéi, sőt szabad délelőttjei is akadtak”. A következő történet világosan mutatja, hogy Feri nemcsak súlyos hősöket alakított kiválóan, és arra is jó például szolgál, hogy mekkora különbség egy színész számára, ha egy „ügy létrehozásában” azért kap szerepet, mert pont őrá van szükség, mintha színházi vezetők azon törik a fejüket, hogy számukra fölösleges, de nagy nevű színészeiknek valamilyen darabot keressenek.

Bessenyei a Játékszínben

Az elmúlt század hetvenes éveinek végén a Szovjetunióban egyre több olyan dráma született, amelyekben az írók kemény kritika tárgyává tették az elembertelenedés, az önzés, a kíméletlen karrierépítés, a mások bajai iránti érzéketlenség szimptómáit egyes párt- és állami funkcionáriusok körében. Az érintett „elvtársak” aztán fölháborodottan tiltakoztak az ilyen művek színpadra állítása ellen, de a körülmények, az idő és a színházak erősebbnek bizonyultak.
     Ilyen színmű volt például Viktor Rozov drámája, A siketfajd fészke, amelyben egy magasállású külügyér családján belül forrnak, tombolnak az indulatok, ahol a „siketfajd” a saját lánya boldogtalan vergődése iránt is süket és vak. Csak a karrier, csak az előmenetel, csak a megfelelés, csak a törtetés…
     Kiváló darab. Ma is időszerű volna.

Engem régi barátság fűzött az íróhoz. Elküldte a színművét, én lefordítottam és beállítottam vele a Játékszínbe, az akkori igazgatóhoz, Giricz Mátyáshoz. Giricz Matyi elolvasta, és remek színházi ösztönével azonnal egyetértett a darab bemutatásával.
     De kik legyenek a színészek? Ki legyen a főszereplő?
     És itt lépett be a képbe Bessenyei Feri.

1980-at írtunk. Az az idő elmúlt, amikor minden pozitív hőst, robusztus matrózt, forradalmárt, párttitkárt, történelmi figurát vele játszattak. Bizony Ferinek voltak szabad estéi, sőt délelőttjei is.
     És amikor fölkértem a szerepre – reméltem, hogy igent mond. Igaz, hogy a főszereplő, Szudakov figurája lényegében negatív; de ezzel együtt remek karakterszerep, s egy olyan nagyszerű művésznek, mint Bessenyei, ez nem jelenthet akadályt. Sőt…
     És valóban. Örültünk, mert Feri elvállalta a feladatot.
     Kiváló színészeket kértünk föl a többi szerepre is. Máthé Erzsit, Moór Mariannát, Németh Sándort, Göndör Klárit, Győri Ilit, Straub Dezsőt stb. Németh Sándort egyébként a színház akkori titkára, Zoltay Guszti szervezte be nekünk.
     Remek, okos, nyugodt, munkás próbák után jött el a premier 1980. április 2-án. Nagy siker volt, sokaknak adott megrázó, katartikus élményt.

Aztán rá körülbelül egy évre Viktor Rozov felhívta a figyelmemet egy fiatal drámaíróra, Alekszandr Gulinra és Retro című színművére. Elolvastam a darabot, ami elbűvölt hamvas frissességével, remek stílusával, mély emberségével.
     Egy Csmutyin nevű vidéki tetőfedőnek meghalt a felesége. Az egyedül maradt öreget a lánya magához veszi Moszkvába. Az öreg azonban nem tud, nem akar a fővárosban élni, mindenképpen vidékre kívánkozik, egy idős rokonához; falura, ahol dolgozhat, ahol még hasznát vehetik, ahol nem érzi magát naplopónak. A lánya és a veje, Leonyid – aki bizományi becsüs – azonban nem akarják elengedni. Sőt, azt eszelik ki, hogy megházasítják az öreget, ott Moszkvában. Feleséget keresnek neki – főbérleti lakással. Leonyid széles ismeretségi köréből meg is hív egy estére három öreg hölgyet. Hét órára egy volt balerinát, nyolcra egy nővért a pszichiátriai klinikáról, kilencre pedig egy éjjeliőrt. És ezzel elkezdődnek a bajok! Akit kilencre hívtak, már beállít hét órakor… stb. Ütközések, tévesztések, érdeksúrlódások. Végül aztán az öreg tetőfedő mind a három „menyasszonyjelöltet” magával viszi vidékre.
     Tündéri, keserű drámai játék, majdnem tragikus sorsok, az egyedüllét kínzó gyötrelmei.

De ki legyen az öreg Csmutyin tetőfedő mester? Bessenyei még fiatal erre a szerepre. De nála jobb nincs! – És Feri ezt a szerepet is elvállalta.
     A próbák során aztán már látszott, hogy ez a nagy színész nemcsak a szakmáról tud mindent, de az emberi lélek legapróbb rezdüléseiről, a vidéki iparosok életéről, a tetőfedőkről, az egész életről.
     Békés Itala, Pásztor Erzsi, Göndör Klári, Dancsházi Hajni, Straub Dezső – ők voltak a ragyogó partnerek az előadásban. 1982. február 26-án volt a bemutató.
     Szerintem kiemelkedően szép előadás született.

Hát ennyit arról, hogy mit művelt Bessenyei a Játékszínben anno…
(P. S. A Retro-t a tévé is leadta 1984. június 29-én.)

2004. szeptember 13.


Részlet a PÁLYA című fejezetből

Végezetül szeretnék még egy-két szót szólni három olyan rendezőről, akik nem tartoztak a fentebb vázolt kategóriákba: Benedek Árpádról, Vámos Lászlóról és Sik Ferencről.

Mi, magyarok gyakran panaszkodunk arról, hogy a külföld nem ismeri, és nem érdeklődik kultúránk iránt. Ez azért nem egészen tisztességes vélekedés, mert eközben mi sem veszünk tudomást – de legalábbis nem értékéhez mérten – például az orosz irodalomról. Az elmúlt évtizedekben hiába kutatta fel és fordította le Benedek Árpád kiváló kortárs orosz írók nagyszerű darabjait, és hiába vitte színre őket a főváros különböző színházaiban kitűnő színészekkel – köztük Ferivel –, a figyelmet nem igazán tudták maguk iránt felkelteni. Még akkor sem, amikor a kritika elismerően nyilatkozott munkájukról, mint például a Játékszínben 1982-ben bemutatott Retro című darabról: „A Benedek Árpád rendezte tiszta, pontos, kegyetlenül világos és kegyetlenül humánus előadás az utóbbi idők legnagyobb színészi alakítását produkáló Bessenyei Ferenc, aki mintha egy fejbeverésből fölébredve tért volna magához. Nem nyújt se többet, se kevesebbet a színész egyszeri, utánozhatatlan, főhajtást érdemlő csodájánál.”

Ha alaposan átnézzük Feri sikeres szerepeinek listáját, észrevehetjük, hogy feltűnően jó kapcsolata volt az orosz drámairodalommal. 1950-ben a Horvai István rendezte Ljubov Jarovaja – amelyben üstökösként robbant be a magyar színházművészetbe – ugyanúgy orosz író darabja (Trenyov), mint a pályáján fontos állomást jelentő számos más műnek: többek között az Élő holttest Tolsztojtól, a Kispolgárok Gorkijtól, a Ványa bácsi és az Ivanov Csehovtól. De ne felejtsük: a Hegedűs a háztetőn is egy orosz szerző, Sólem Áléchem regényéből készült (Tóbiás, a tejesember). Az orosz szellem ismerős Feri számára: „Olyan hatalmas vagyok, mint a nagy Oroszország”, vallja magáról. Az orosz lélek megnyilvánulásai legalább olyan közel állnak hozzá, mint Németh László, Illyés Gyula, a magyar történelem valóságos és Shakespeare költött hősei. Az orosz drámairodalom egyébként nemcsak Feri személyéhez, de általában a magyar élethez, viszonyokhoz is sokkal közelebb áll, mint a nyugati, különösen az amerikai. Ezért fontosabb lenne ezzel foglalkozni, csak hát mi (ebben is) inkább a nyugatot majmoljuk.


Két újság-kritika az előadásról

1.
Svángya matróz nyugdíjban
Írta: Szász Péter

Tavaly ősszel Benedek Árpád találkozott Moszkvában Viktor Rozovval, akinek legutoljára A siketfajd fészke című darabját rendezte. Benedek különben is „magyarországi házirendezője” Rozovnak. Eddig öt darabját vitte színre. Rozov egy ismeretlen szerző darabját ajánlotta Benedek érdeklődésére. Leningrádi író, nehéz megszerezni a kéziratot, és a Retrót nem könnyű előkeríteni még kéziratban sem. Rozov nem nyugodott. Az utolsó pillanatban a repülőtérre vitte Benedek után Alekszandr Galin kétrészes mai történetét, amit Leningrádon kívül ma már a Moszkvai Kisszínház is óriási sikerrel játszik. Mára kiderült, hogy Galin, a tökéletes „darabcsináló”, aki egyaránt vallhatja unokatestvérének Neil Simont és fogadott apjának Anton Pavlovics Csehovot. Galin a Szovjetunió egyik legnépszerűbb szerzője. Eddig három darabot írt a Retrón kívül.

Alekszandr Gelman a Szovjetszkaja Kulturában írja Galin tüneményes darabjáról, amit a zokogás és a nevetés keretez be két és fél órán keresztül, és amelyben az elmúlás ragyogó derűjétől megvilágított, agyafúrt dramaturgia harcosai rohamozzák csillogó szuronyaikkal a múltat, amit visszafoghatatlan – „Ha az ember megkérdez valakit: az édesapja mit csinál? és azt a választ kapja: nyugdíjas, már nem is kérdezősködik tovább. Mintha a nyugdíjas szó azt jelentené: vége. Pedig az emberek nyugdíjba menetelük után még tíz-húsz-harminc évet is élnek!”
     Smutyin Nyikoláj Mihajlovics „vénségére” odahagyja Kurszkot, ahol leélte dolgos és valószínűleg nem boldog életét, fölkerül Moszkvába leányához és vejéhez, s természetesen reggeltől estig terhükre van. Smutyin, mint egy bolsevik Assisi Szent Ferenc, mást se tesz naphosszat, mint áll az ablakban és a galambokkal beszélget. A galambok az egyetlenek Moszkvában, akik megértik őt. Nem csoda – tetőfedő volt. Ha kicsit kinyújtózott, ujja hegyével a felhőket is elérte. Veje, a lecsúszott művészettörténész, csak a meggazdagodással törődik. Ez a kedves, mulatságos fickó a jelen gonoszsága. Nem érti, mi történt és nem érdekli, mi fog történni.

A papát ki kell házasítani. Három ügyfelét; egy volt balerinát, ócska kis színésznőt, akinek nyakába úgy tekeredik az ezüstróka-utánzat, hogy az ember attól fél, a róka is zokogni kezd; egy ápolónőt, aki jelenleg is a bolondokházában teljesít szolgálatot és egy mindig álmos, csupa-jóság éjjeliőrnőt jelöl ki a nemes versenyre. Egyetlen estére szervezi meg a találkozót, remek órarenddel, de Neil Simon törvényei szerint hatalmas pechje van. A három öreglány fölborítja számításait – egyszerre érkeznek. Elszabadul a pokol. Szegény Smutyin. Először azt hiszi, megőrült, majd fölfedezi külön-külön mindegyik nőben azt az emberi értéket, amiért tovább élnie – érdemes. De Kurszkban ám! (Nem lepne meg, ha jövőre ez lenne az Off Broadway sikerdarabja!)

A vígjátéki gépezet itt egyik pillanatról a másikra Csehov csöndes félhomályát, meghitt komikumát, és azt az utánozhatatlan perfid szépséget veszi át, ami a jelen világirodalom alapja. Mi derül ki ebből a darabból? A receptet életünkhöz dr. Csehov töltötte ki. De jaj, hol az a patika, ahol beváltható? Hol árulják a jóságot? Hol teszik a patikamérlegre a megértést? Hol írják javunkra a tisztességet?

Ennyi az egész! Csak ennyi? A Benedek Árpád rendezte tiszta, pontos, kegyetlenül világos és kegyetlenül humánus előadás hőse az utóbbi idők legnagyobb színészi alakítását produkáló Bessenyei Ferenc, aki mintha egy fejbeverésből fölébredve tért volna magához. Nem nyújt se többet, se kevesebbet a színész egyszeri, utánozhatatlan, főhajtást érdemlő csodájánál. Mi volt ez a komédia a nyugdíjjal, Svángya matróz? Mi volt ez az álbotrány a hírlapokban? Mik voltak ezek a félreértett haknik? Klausen tanácsosi vértelen jutalomjátékok? Milyen alapon merészel Bessenyei Ferenc, valamikori Svángya matróz, aki 1950-ben Trenyov darabjából, a Ljubov Jarovájából menetel egyfajta komédiás halhatatlanság felé – odahagyni a pályát? Mire váltotta fel a tehetségét? És milyen jogon? Kinek a nevében? Tiltakozunk!

Persze Bessenyei nincs egyedül ezen az előadáson. Három olyan csodás színésznő fogja körül, mint Békés Itala, Pásztor Erzsi és Göndör Klára. Nevezhetnők őket egy csodás este megelevenedett babérkoszorújának is. Ki tudja elfelejteni a darab utolsó pillanatait, amikor váratlanul megszólal egy hang: – Ott mennek, ni, mind a négyen. Az öreg karonfogva Róza Alekszandrovnával, a másik oldalán megy Diana, a moszkvai utcákon millió lámpa fénye vibrál. Az utcán tengernyi nép. Az öreg a három öregasszony kíséretében vidáman lépked az esti lámpák fényében, a pályaudvar felé … Hogy visszainduljon abba a kurszki házba. Immár mindörökre.
     Csodás színház. Körúti színház. Lenin körúti színház.

2.
Részlet a Film Színház Muzsika kritikájából
Írta: Barabás Judit

A Retro azok közé a szolidan középszerű vígjátékok közé tartozik, amelyeket hazai és külföldi változatban egyaránt túlságosan is jól ismerünk. .. Érzelmesség helyett érzelgést, szellemes dialógusok helyett elcsépelt, olcsó poénokat kapunk, közhelyekkel teli álbölcselkedésekkel megtűzdelve.

Az előadás egyetlen kellemes meglepetéssel szolgál. Bessenyei Ferenc annyi nagyszabású jellem után szemmel láthatólag igen jól érzi magát egy egyszerűbb, emberibb szerepben.


Részlet at 1. felvonásból
wmv fájltípus: 5:36 p, 6,19 MB

Három részlet a 2. felvonásból
1. részlet

wmv fájltípus: 5:56 p, 6,90 MB

2. részlet
wmv fájltípus: 5:46 p, 6,38 MB

3. részlet
wmv fájltípus: 3:39 p, 4,03 MB


VISSZA


     ÉLETE         SZÍNHÁZ         PÁLYÁJA         FILM-TV         KEZDŐLAP         EGYÉB         KÉPGALÉRIA