BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

FILM- ÉS TV-SZEREPEI


TELEVÍZIÓ       
       FILM
GALÉRIA       SZEREPEK       PÁLYA       LISTA                               BEVEZETŐ       LISTA       PÁLYA       FILMJEI       GALÉRIA


TELEVÍZIÓS MUNKÁSSÁGA


KEZDETEK: 1957-1960

„Hazánkban 1957 januárjában indult meg a televíziózás. Az első hónapokban még csak ipari adást sugároztak, majd később megindultak a helyszíni közvetítések: sport, színház stb. Hosszú ideig sajnos nem közölték az újságok konkrétan a közvetített műsorok címét, sőt a szereplők nevét sem.” E mondatokkal kezdődik az az album, amelybe Szigeti Rózsa tanárnő Bessenyei Ferenc televíziós szerepeit megörökítette a kezdetektől 1962 végéig. Ha a televíziózás eme korai hőskorát áttekintjük, egyrészt elcsodálkozunk, mennyi kitűnő kulturális műsort láthatott az akkori csekély számú közönség, másrészt megfájdul a szívünk annak láttán, mekkora színvonal zuhanás ment végbe azóta. Bár az ekkor sugárzott műsorokból egyrészt technikai okokból, másrészt nemtörődömségből a legtöbbet letörölték, azért még mindig van elég a televízió archívumában ahhoz, hogy ezekkel a mai közönséget is elszórakoztathassák, taníthassák. De sajnos tudjuk, hogy hiába hevernek az archívum polcain az elmúlt 50 év legnagyobb kulturális kincsei, kitűnő tévéjátékok és tévéfilmek, számos színházi előadás, irodalmi műsor felvételei, a mai néző mindebből szinte semmit sem élvezhet. Helyette kap valami mást …

Bessenyei Ferenc nem szerette a filmet – miként ez már az előző oldalakon és számos interjújából kiderült. De nemcsak ő, hanem számos nagynevű színésztársa vélekedett így a filmcsinálásról. Ugyanakkor a televíziózást mindannyian, köztük Feri is igen kedvelte. Nincs ma olyan színész – és néző, aki ne sírná vissza azokat a szép időket, amikor szinte minden napra jutott egy új magyar tévéjáték vagy -film, vagy igényes sorozat, a versekről, irodalmi összeállításokról, zenés produkciókról már nem is beszélve. Nem volt az országnak olyan vidéki színháza, ahonnan ne közvetítettek volna rendszeresen színházi estéket, így a közönség nemcsak a fővárosi, de a vidéki színházak jeles művészeit is megismerhette. Szinte felfoghatatlan, milyen utasításra, kiknek a szándékára, miért szűntek meg a televízió – és a rádió – kulturális és igényes műsorai. Sorra minden megszűnt: a tévéjátékok, a tévéfilmek, a színházi közvetítések, a zenés produkciók minden normális formája, utoljára még olyan műsorok is, mint a Bongó vagy a Slágertévé, vagy a tapasztalt, kulturált riporterekkel készített beszélgetések, ahol mégiscsak lehetett még igazi színészeket látni. Hiába panaszolja ezt fel mindenki, hiába beszélt nemrégen még a miniszter is arról, hogy újra igényes műsorokat kellene készíteni, napról-napra csak alacsonyabb szintű lesz a magyar közszolgálati televízió műsora.
     A „Királyi TV”-nek nem lehet feladata a kereskedelmi adók műsorát utánozni abban a reményben, hogy így onnan szerez nézőket. Ezzel pont az ellenkezőjét éri el: a kereskedelmi csatornák nézői csak azért, mert a „Királyi TV”-ben is azt kapják, amit máshol megszoktak, nem fogják otthagyni saját megszokott adóikat; viszont saját közönsége csalódottságában inkább kikapcsolja már a készüléket, hiszen mit nézzen, ha mindenütt, a közszolgálatin is azt a műsort kapja, amit a kereskedelmiken.

De visszatérve a múlthoz, jogosan merül fel az a kérdés is, miért nem vállalta fel a televízió régen sem azt a nemes feladatot, hogy a magyar színházi előadásokat az utókornak megmentse. A filmek megmaradnak, de a színházi esték elszállnak; az új technika, a televízió éppen arra lett volna alkalmas, hogy megőrizze ezeket a kincseket. De hiába közvetítettek a hőskorban hetente több színházi előadást is, javarészüket – állítólagos anyaghiány miatt – letörölték. Ha a régi televízió-újságokat fellapozza az ember, fogja csak fel igazán, mekkora szellemi örökséget hagytak így elpusztulni.
     A „Kapunyitás…, a Nemzeti Színház évadnyitó estje a Televízió közönségének” 1958. szeptember 6-án sugárzott adásáról – amelyben a színház tíz műsoron levő drámájából „tíz jó érzékkel kiválasztott és remekül színre vitt jelenetét” mutatták be – „hámori” aláírással készült kritikában az újságíró találóan jellemezte a televízió színházi közvetítéseinek „gyengéit”: „Egyébként a bizarr hangulatú estén módunk volt egy-egy jelenetnél egyszerre figyelni a színpadot s a televízió képernyőjét. A legáltalánosabb észrevétel, hogy a televízió egyszerűsít. Elvész benne a részletek finomsága. S ha mégis követni akarná azokat a kisebb mozzanatokat, amelyek teljessé teszik a (színházi) hatást – maga vész el a részletekben. Másfajta szemléletet, másfajta ízlést diktál. … Milyen magától értetődően, észrevétlenül tűnik el például egy színész a színpadról, ha nincs már mit mondania. A televízióban? Mintha egy festmény lépne ki oldalt a keretből – szertefoszlik a varázslat.”
     Valóban, a színház varázsából sok minden elvész a képernyőn. Nem látjuk az egész színpadot, nem látjuk a színpadon levők minden reakcióját, hiszen a kamera többnyire csak azt a színészt tudja mutatni, aki éppen beszél. Mégis, aki emlékszik még a televízió színházi közvetítéseire, tudja, hogy így is felejthetetlen, értékes élményekben volt része, olyanokban, amelyeknek letörlése, elpusztítása megbocsáthatatlan vétek, a magyar kultúra elleni bűntény volt.

Eleinte kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap sugárzott a tévé, de 1960-tól már szerdán is, és élő közvetítésekkor vagy valamilyen más fontos vagy ünnepi eseménykor az egyébként adásszüneti napokon is. A pénteki szünet is sok évig tartotta magát, de legtovább a hétfői nap maradt „tévé-mentes”.
     Bessenyei Ferencet 1956-os politikai szereplése miatt két évre eltiltották a színházon kívüli szerepléstől, vagyis kitiltották a rádióból, és nyilván a televízióból is. De színházi előadásokban, magyar mozifilmekben, amelyeket a rádió és a televízió szinte kivétel nélkül közvetített, ezidőben is láthatta, hallhatta őt a közönség.

Az újságokban közölt hiányos szereplőlisták alapján, az első adás, amelyben már bizonyos, hogy Bessenyei Ferenc megjelent a tévé képernyőjén, 1957. október 4-én, pénteken volt, amikor a TV kísérleti műsorában levetítették a Gertler Viktor rendezte „Láz” című filmet – amelyben a főszerepet alakította –, s amelyet a mozikban előtte mindössze egy nappal, október 3-án mutattak be. A filmet nagy támadások érték, sokáig be is tiltották, de erről a film-oldalon olvashatnak majd. Mindenesetre ez a film azon kevesek közé tartozott, amelyet Bessenyei Ferenc szeretett és szívesen felidézett.
     Ezt további két mozifilm követte, az 1958. február 7-én sugárzott A császár parancsára” (filmbemutató: 1957. november 21., rendezte: Bán Frigyes, Bessenyei Ferenc a főszerepet, Hajnóczy Józsefet alakította), majd március 14-én a „Szakadék” (filmbemutató: 1956. március 1., rendező: Ranódy László, Bessenyei Ferenc Böröcz Horváth).

A mozifilmek vetítése után először 1958. szeptember 6-án, vasárnap sugárzott a televízió a Nemzeti Színház műsorából, mégpedig még mindig élő adásban. A „Kapunyitás…” című adásban a Nemzeti Színház művészei a színház műsoron levő darabjaiból adtak ízelítőt a televízió közönségének. (A kritikából csak az derül ki teljes bizonyossággal, hogy Bessenyei Ferenccel az Othelloból mutattak egy jelenetet. Hogy a műsorban szintén szereplő Bánk bánban és Galileiben szerepelt-e vagy sem, nem tudni.)
     Ezután következtek az egész estet betöltő élő színházi közvetítések: elsőként a „Ljubov Jarovaja” (1959. február 14-én), amelynek Horvai István rendezte 1950-ben bemutatott előadásában Bessenyei Ferenc első kiugró sikerét aratta a Nemzeti Színház színpadán. Ő az akkori és a mostani előadásban is Svángya matrózt alakította. A televízióban sugárzott, 1959-es felújítást Major Tamás rendezte.
     Szerencsére a Nemzeti Színház számos régi nagy sikerét felújította vagy éveken keresztül műsoron tartotta, így az 50-es évek elején bemutatott „nagy” előadások közül sokat az ország széles közönsége is élvezhetett az 50-es évek végén beindult televíziós közvetítések jóvoltából. Az 1952-ben bemutatott „Ványa bácsi-ról” (rendezte: Gellért Endre; Asztrov: Bessenyei Ferenc) ugyan természetesen nem maradhatott fenn televíziós felvétel, de a darab 1960. február 24-i felújítását már egy hónappal később, 1960. március 26-án láthatták a tévénézők, ahogy 1959. május 28-án az eredetileg 1951-ben bemutatott, majd 1953-ban felújított „Bánk bánt” is (rendezte: Major Tamás és Vámos László; Bánk: Bessenyei Ferenc).
     De az új bemutatók sem hiányoztak a képernyőről: A „Budai Nagy Antalt” (rendezte: Marton Endre; Budai Nagy Antal: Bessenyei Ferenc) a kőszínházi premier előtt a Szegedi Szabadtéri Színpadról 1959. augusztus 8-án, az „Antonius és Cleopátrát” (rendezte: Major Tamás; Antonius: Bessenyei Ferenc) pedig a februári színházi bemutató után pár hétre, már május 12-én vetítette a televízió.

Dunavölgyi Péter lent idézett tanulmányában több részlet is foglalkozik a színházi közvetítésekkel. Azon felül, hogy a televízió elsődleges feladatának tartotta az előadások sugárzását, maga a politika is fontosnak tartotta a kultúra terjesztésének ezt a formáját.
     Akik éltek már az ú. n. rendszerváltás előtt, azok tudják, hogy a televízió és a rádió csaknem minden színházi előadást felvett és sugárzott. Annak bizonyítására, hogy ezt az akkori kultúra-felelősek milyen fontosnak tartották, álljon itt egy részlet a televízió akkori főrendezője, Szinetár Miklós Aczél Györgyhöz 1964. május 10-én intézett „Emlékeztető”-jéből: „A színházak részére a Minisztérium adjon ki utasítást, amely szerint kötelezi őket, hogy minden darab utolsó két előadását kötelesek közvetítés illetve kamarapróba céljaira a Televízió rendelkezésére bocsátani és ezért külön anyagi igényt nem támaszthatnak. Az utolsó két előadás időpontjait – lehetőség szerint – 3 hónappal előre közölni kell a Televízióval.”
     Szinetár Miklós nyilván nem azzal a szándékkal vetette fel az ország színházainak (nemcsak a budapestieknek) előadásait, hogy aztán ezek túlnyomó többségét letöröljék. Pedig ez történt, ezt mindenki tudja, de ennek felelősségét senki nem vállalja.
     Hogy a színházi előadások közvetítése mekkora szerepet játszott az emberek életében, sőt éppen az ilyen műsorok gyakorisága már-már a színházi nézők számának csökkenését veszélyeztette, bizonyítja egy 1966. február 8-án kelt utasítás, melyet Kondor István, ebben az időben a minisztérium Filmfőigazgatóságának helyettes vezetője, küldött a televízió vezetőinek, s mely így szólt: Mihamarabb térjenek rá a „premiertől számított egy évvel későbbi sugárzásra”. Mert míg a hőskorban szinte a premierrel egyidőben közvetítette a tévé az előadásokat, addig erre az időre ez az intervallum 6 hónapra, 1966. augusztus 1-től pedig 9 hónapra nőtt.

1960-ban három további Bessenyei filmet sugárzott a televízió: januárban a „Kölyök” (filmbemutató: 1959. október 29.; rendező: Szemes Mihály; Bessenyei Ferenc: gyárigazgató); májusban a „Hannibál tanár úr” (filmbemutató: 1956. október 18.; rendező: Fábri Zoltán; Bessenyei Ferenc: Hannibál) és június elején a „Virrad” (filmbemutató: 1960. március 10.; rendező: Keleti Márton; Bessenyei Ferenc: Vándor ezredes) című filmeket. (Az itt látható újságkivágásban a május 11-én sugárzott Hannibál tanár úr szereposztásának alja, és a másnap sugárzott Antonius és Cleopátra szereposztásának eleje, mellette pedig Antonius-Bessenyei fotója látható.)

A televízió igazi műfaja azonban se nem a mozifilmek, se nem a színházi előadások közvetítései voltak, hanem a saját készítésű tévéjátékok és tévéfilmek. Bár hamar kialakult a televízióra specializálódott rendezők első csapata (ami Zsurzs Évából, aki a rádióból, Katkics Ilonából, aki az MDP-KV Tudományos és Kulturális Osztályról, Mihályfi Imréből, aki a Hunniából került a televízióhoz, állt), ezidőben a tévéjátékokat leggyakrabban még színházi rendezők rendezték, hiszen ezeknek a készítése inkább hasonlított a színházi előadásokéhoz, mint a mozifilmekéhez. Éppen ezért szerették a színészek is jobban, mert ezekben nemcsak másodpercnyi hosszúságú és össze-vissza sorrendben felvett jelenetekben kellett szerepüket megformálniuk, hanem csaknem úgy, mint a színpadon, hosszabb és a darab szerint is egymás után következő részekben. És ebben a műfajban a néző is biztos lehetett abban, hogy „nem marad le semmiről”. A kamera mindent mutat, ami fontos, hiszen a színészek tudták, mikor veszik őket, és a rendezők is úgy állították be a darabokat, hogy ne vesszen el semmi a színészek játékából.

Az első tévéjáték, amiben Bessenyei Ferenc szerepelt Barta Lajos „Zsuzsi” című vígjátéka volt, mely 1960. március 5-én szombaton 20.40-kor került képernyőre első ízben (utána többször megismételték, majd letörölték). Bessenyei Ferenc a férfi főszerepet, Balogh Ferit, a kőfejtőt alakította, csakúgy, mint a szintén Zsurzs Éva rendezte 6 évvel korábban, 1954. november 3-án a rádióban bemutatott Zsuzsiban (a Zsuzsinak se a rádiós, se a televíziós változata nincs már meg). Partnere Bara Margit (akinek szerepét a rádióváltozatban Somogyi Erzsi alakította), akivel ezekben az években filmekben és a színpadon is gyakran alakítottak szerelmespárt. De ebben a tévéjátékban egy másik, nagyon fontos találkozás is létrejött: Bessenyei Ferenc ekkor játszott először egy Zsurzs Éva rendezte (és Czabarka György fényképezte) tévé-produkcióban, hogy aztán a rákövetkező évtizedekben az egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze legyen. Feri nagyon sok szép szerepet köszönhet Évának, aki megérdemelné, hogy ma is sokat foglalkozzanak vele, gyakran megemlékezzenek róla. Az elmúlt csaknem ötven év generációi mind a Zsurzs Éva rendezte tévéfilmeken, sorozatokon nőtt fel: legnagyobb tévés élményeit ennek a törékeny asszonynak köszönheti, aki szinte az egész magyar irodalmat filmre vitte.
     A tévéjátékról Görgey Gábor és Lelkes Éva írt kritikát, most az utóbbiból jön egy idézet: „Bessenyei Ferenc nem először formálta meg Balogh Ferit. Az 1954-es rádióbemutatón is ő játszotta. Akkor is és most is sok színnel, nagy-nagy ehetséggel formálta meg ezt az öntudatos paraszti figurát.”

Zsurzs Éva 1927-ben született és egy gyárban dolgozott mielőtt 1949-ben a rádióhoz került. 1954-ben a főiskolán diplomát szerzett, 1957-ben pedig átment a televízióhoz. 1958-ban készítette első tévéjátékát, „A mamát”. Ezután megállás nélkül rendezett, később többnyire már csak tévéfilmeket, sorozatokat. 1962-ben a „Nő a barakkban” (ez a mű megvan a televízió archivumában, nemrég lett kész a felújítása), és 1964-ben az „Epeiosz akció” (ebben Bessenyei Ferenc is játszott) című tévéjátékával Cannes-ban elnyerte az Arany Nimfa díjat. 1966-ban pedig az alexandriai fesztivál nagydíját hozta el a „Barbárok” című tévéfilmjével.

Bessenyei Ferenc 1960. október 16-án vasárnap mondott először verset a televízióban: a „Vasárnapi vers” műsorában Radnóti Miklós fordításában Tibullus: Detestatio belli című versét szavalta el. Ezután megszámlálhatatlanul sok irodalmi, verses összeállításban szerepelt (például még ez évben a szintén Zsurzs Éva rendezte „Nagyvilág estben”) – egészen addig, amíg a televízióban mentek ilyen műsorok...

1960. december 31-e újabb jelentős állomás Bessenyei Ferenc és a Magyar Televízió kapcsolatában: ekkor volt az első szilveszteri műsor, amelyben bizonyosan tudjuk, hogy szerepelt. Ebben az időben ment a rádióban a színházak közötti vetélkedő. Ezt utánozta a televízió is, amikor a szilveszteri est keretében megrendezte a Nemzeti Színház és az Operettszínház „vetélkedését”. A Népszabadság kritikusa, Fendrik Ferenc szerint ez volt „az est csúcspontja”: „Már a bemutatkozás is végtelenül kedves volt. Bessenyeinek jó hangosan meg kellett mondani a teljes nevét és foglalkozását, viszont Sárdy csak meghajtotta magát: ‘Engem ismernek.’ És már megvolt a legmelegebb, legvidámabb hangulat. … Bessenyei például énekelt, Tőkés Anna meg táncolt.” (Bessenyei Ferencet, aki 10 évig vidéken az egész operett-irodalmat végigjátszotta, végigénekelte, erről az oldaláról a főváros és a televízió közönsége ekkor még nem ismerte.) Bános Tibor, a Hétfői Hírek kritikusa is kiemeli Bessenyei Ferenc szereplését: „Ellenállhatatlanul mulatságos volt Bessenyei Ferenc és Németh Marika.”
     Az est rendezője Deák István, szerkesztője pedig Bencsik Imre és Fábri Éva, akinek a nézők szintén megszámlálhatatlan sok ragyogó szórakoztató televíziós estét köszönhettek évtizedeken keresztül.

Az országban évtizedekig csak egy televíziós csatorna működött. Ezzel szemben ma már szinte össze sem lehet számolni, mennyi, és számuk napról-napra csak nő; miközben a színvonal egyre mélyebbre zuhan, olyan mélységekbe, melyet az 50-es, 60-as, 70-es években még csak elképzelni sem tudott volna senki. Az egyetlen csatornán így sokkal értékesebbet láthatott a magyar néző, mint ma a sokon. És volt ennek a helyzetnek még egy másik utólérhetetlen előnye: az ország egy nagy családot alkotott, hiszen esténként mindenki ugyanazt nézte, következésképpen másnap ugyanarról beszélt, ugyanazt tárgyalta széltében hosszában. A közös látnivaló, a közös emlékek, a közös kedvencek összefűzték az embereket.

Az e korszakról (1957-60) szóló beszámoló végén egy sajnálatos bejelentés: a Bessenyei Ferenc közreműködésével ekkor készült és itt bemutatott produkciók közül (kívéve a mozifilmeket) egyetlen egy sem maradt fenn az utókor számára...

És egy információ: A televízió honlapján, az archívumban megtalálható Dunavölgyi Péter cikksorozata, amelyben a szerző évekre felbontva meséli el a magyar televíziózás történetét. Ő megírta a színházi közvetítések televíziós történetét is, de úgy tűnik, ez még csak kéziratos formában van meg.


A következő érdekes részletek Dunavölgyi Péter tanulmányából valók (zárójelben a kiegészítő megjegyzések):

1957. május 1.: Első adás, élő közvetítés a Hősök terén rendezett több százezres Kádár-nagygyűlésről. A közvetítés riporterei Kovalik Károly – a Rádió idegen nyelvű adásainak munkatársa – és Szepesi György voltak. (Ebből az adásból való az az itt látható pillanatfelvétel, melyen a Nemzeti Színház felvonulói között Major Tamás, Bessenyei Ferenc és Kállai Ferenc láthatók.)

Szűcs Andor írja a Rádióújságban: „A televízió eddigi kísérleti adásaiban kizárólag filmeket láthattunk. Mérnökeink, technikusaink, operatőreink megszerezték a helyszíni közvetítés első tapasztalatait, és május elsejétől kezdve már a közönség előtt folytatódhatnak a próbaadások. Műsorszerkesztőink néhány hete azon fáradoznak, hogy májustól rendszeresen egy harmadik adásnapot is beiktassanak az eddigi két filmnap mellett: e napon hol sportmérkőzésre, hol színházba, hol operába vinnénk el a tv közönségét...”

Május 21., kedd 19.00:Erkel Ferenc : Bánk bán – közvetítés a Magyar Állami Operaházból. Az első élő színházi közvetítés.
     Első prózai színházi közvetítés: Július 3., szerda 19.00: Warrenné mestersége. Élő közvetítés a Katona József Színházból.
     (Az első időkben nem rögzítették a felvételt, hanem az egyes színházi, operai, bábszínházi előadásokat a nézők élő adásban látták. Az első alkalom, amikor már rögzített felvételt sugároztak – amit tehát meg is őrizhettek volna, ha erre lett volna szándék – éppen egy nemzeti színházi előadás, a Ljubov Jarovaja volt, 1959. februárjában. Az előadást 13-án vették fel, és csak másnap 14-én közvetítették.

Szeptember 19., csütörtök 18.00: Művészet: a televízió első művészeti magazinja. Szerkesztette és a műsort vezette Várkonyi Zoltán.
     Emlékezés Heltai Jenőre versekkel, Ruttkai Éva a Néma Leventéből – részlet. Operapróba Mikó András irányításával Tiszay Magda és Osváth Julia közreműködésével. A Nemzeti Színház tagjai, Marton Endre, Máthé Erzsi, Rajz János a színház új híreiről számolnak be. Veres Péter emlékezett Móricz Zsigmondra, a Kortárs szerkesztője, Tolnai Gábor mutatja be az új folyóiratot. Tátrai Vonósnégyes. Germanus Gyula bemutatja az egyiptomi kiállítást. Az Állami Balett Intézet bemutatkozása. A műsor felvétele nem maradt fent.

Az 1957-es év 43. hetében új címmel jelenik meg a Rádióújság: Rádió és Televízió Újság lett belőle. A tv-műsor az utolsó oldal felét foglalja már el és részletes, képes ismertetőt ad az érdeklődőknek. Ettől kezdve a színházi előadások esetén a szereposztásokat is közli.

1958 első hetében a Rádió és Televízió Újságban Szűcs Andor egy olvasói levélre válaszolva így ír: „Abban a kérdésben, hogy a Televízió feladata 1958-ban, nem csupán a kísérletezés, egészen új és eredeti műsorformák kialakítása, teljes mértékben Önöknek van igazuk. Eddigi munkánk során már szert tettünk bizonyos tapasztalatokra, kialakult néhány műsorforma, emellett vannak nem sajátságos műsorok, külső közvetítések, operából, színházakból, sportról, kabaréból stb. Ezekről nem csak, hogy nem felejtkezünk el, hanem ezeknek kell műsoraink gerincét képezniük.” (A jobboldali képen a műsorújság kivágása a Vasárnapi vers sorozat 1960. október 16-i adásáról, az első olyan műsorról, melyben Bessenyei Ferenc verset mondott a televízióban.)

1958. április: Budapesten tavasszal valóságos „tévéláz” tört ki, a Keravill üzletek kirakatában egyre több készülék látható, a boltok előtt nagyobb csoportok verődnek össze, a műsort figyelve. Egyre többen vásárolnak készüléket. Ekkor beválnak Gerő Ernő 1952-es előterjesztésének gondolatai. A háború után a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Titkársága, Rákosi Mátyás előterjesztésében 1952. május 7-én foglalkozott a magyar televíziózás kérdésével. Gerő Ernő külön előterjesztést készít Rákosi részére, amit a KV is megvitat. Gerő megállapításai a következők: „A televízió fontossága számunkra, szerintem a következőkből áll: Egész híradástechnikánk fejlesztése ezzel függ össze, a többi között a lokátor és radartechnika és a sokcsatornás vezeték nélküli telefon és távíró is! Az agitációnak, a propagandának, a nép nevelésének a televíziósokkal tökéletesebb, teljesebb eszköze, mint a rádió! Rendkívüli jelentőségű azért, mert kis ország vagyunk, az ország fővárosának óriási súlya van, ily módon előnyünkre válik az, ami egyébként a televízió hátránya, hogy ti. kicsiny a hatósugara. Bár ez nem döntő, azonban azért nem lényegtelen, hogy a televízió elterjesztésével új pénzlefölözési lehetőséghez jutnánk, jóllehet nyilván rá kellene fizetnünk.”

A magyar televíziós korszak tehát elindult. De politikai problémák is jelentkeztek. A még változatlanul a Magyar Rádió keretében tevékenykedő televíziós főosztály 1958 tavaszán összefoglaló jelentést készített az MSZMP KB számára, s ebben a névtelen szerzők már arról panaszkodnak, hogy a „drága készülékek nagyobb számban jól szituált értelmiségi, polgári elemek tulajdonában vannak. Ez a réteg elég türelmetlenül és intenzíven követeli saját elképzeléseinek megvalósítását... A 12 oldalas, sűrűn gépelt elemzés ezért nyomatékosan hívta fel a címzettek figyelmét: „A Párt alaposan nézzen utána a készülékelosztási politikának.” S mindjárt operatív javaslattal is élt: „Az elosztásnál az legyen a vezérlő elv, hogy a készülékek nagy része munkás és paraszt közönséghez kerüljön.”

A politikusok egy része sokáig afféle polgári luxuscikknek képzelte a televíziót. Amikor 1959-ben már több mint hatvanezer előfizetőt tartottak nyilván, és a hozzájuk belátogató százezrek szeme is a képernyőre tapadt, rájöttek – akkor is főleg moszkvai intenciók alapján –, hogy a televízióval valami nagyon fontos befolyásoló eszköz született.
     A dokumentumok szerint Anasztaz Mikojan elvtárs felhívta a figyelmet arra, hogy a tévékészüléket ne tartós fogyasztási cikknek tekintsék a politikusok, hanem a politikai vezetés egyik legfontosabb befolyásoló eszközének, amire bizony áldozni is kell, ha jól akarjuk igénybe venni.

Augusztus 8. 20.10 élő közvetítés a Szegedi Szabadtéri Játékokról. Kós Károly: Budai Nagy Antal
     Szegedi Szabadtári Játok előadásainak közvetítése a televíziózás 1959-es műszaki szintjén nem volt egyszerű feladat, de sikerült, erről 1959 őszén a Rádió és Televízió újságban Kerpel Róbert főmérnök, később a Magyar Televízió műszaki igazgatója) írt cikket: „Nem túlzott megállapítás, hogy a Budai Nagy Antal közvetítésével emlékezetes estét szereztünk a nézőközönségünknek. A művészeti szempontból kiváló előadás kitűnő színészi és rendezői munkája mellett a közvetítés során a televízió műszaki dolgozói is tudásuk legjavát adták.”

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1959. október 6-i határozata a Magyar Rádió és Televízió műsorpolitikájáról és káderhelyzetéről megerősítette a korábbi pártállásfoglalásokat. Az agitáció és a propaganda fontos eszközének nevezte az intézményt. A Központi Bizottságnak és a Minisztertanácsnak megfelelő szervei útján kell irányítania és ellenőriznie az itt folyó munkát. A Magyar Rádió és Televízió vezetőitől és munkatársaitól elvárták a „kispolgári szemlélet száműzését”. Az előterjesztés előadója Szirmai István így fogalmazott: „Egyik és legfontosabb feladata a Rádió vezetésének, hogy a Rádió műsorából szorítsák ki maximálisan a kispolgári ideológiát, szemléletet, amely még egyik-másik műsorban jelen van.”
     1960-ban a fenti határozatoknak megfelelően lépéseket tettek a vezetés megerősítésre, és a személyi összetétel módosítására. Az összlétszám ekkor 551 fő volt, ebből a politikai munkatársak (ez volt a hivatalos státuszuk) száma: 231. Nyolctagú televíziós igazgatótanácsot neveztek ki, élén Kulcsár Ferenc igazgatóval, Révai Dezső és Sándor György igazgató-helyettesekkel.
     A PB 1959. októberi határozatának idején a televízió összes műsoridejének 22,4% volt politikai, agitációs műsor. Sportműsor 8,4%, művészeti műsor 51,6%. A határozat után 1960-ban 30,8 % a politikai, agitációs, 20,6 % a gyermek, a sport- 6,4 %-ra, a művészeti műsorok pedig 42,4%-ra csökkentek (hogy mára elérjék a 0,00 százalékot). Egy olvasói levél ezt írja: „1960-ban új televíziónk jóvoltából 92 filmet, 29 színdarabot, 3 operát, 9 balettet 11 tv- játékot és 28 különböző szórakoztató műsort – esztrád, cirkusz, tánczene stb. – láttunk.” (Boldog idők!)


VISSZA         TOVÁBB


     ÉLETE         PÁLYÁJA         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         EGYÉB         KÉPGALÉRIA