BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

BESSENYEI FERENC ÉS 1956
a művész ötvenhatos szerepvállalása
és megpróbáltatásai a megtorlás éveiben

ELŐADÁS HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN, AZ EMLÉKPONTBAN
2011. október 19-én
A NEMZETI EMLÉKEZET HETE
című rendezvény keretében

Beszélgetőtárs B. Élthes Eszter és Árva László, a Németh László Gimnázium és Általános Iskola igazgatója


BESZÁMOLÓ AZ ELŐADÓESTRŐL


ELŐZETES AZ ESTRŐL

SAJTÓ-VISSZHANG AZ ESTRŐL

AZ EST ELŐZETES FORGATÓKÖNYVE


AZ ESTEN ELHANGZOTTAK TANULSÁGAI

1.

A) Az 50-56-közötti vezetés komolyan vette, támogatta, szerette, tisztelte és elismerte a kultúrát. Ennek két oka volt:
     1) Teljesen személyes indokokból nagyra tartotta a művészetet; szerette, és TISZTELTE a művészeket, sőt, felnézett rájuk;
     2) A művészetet szócsövének használta, hogy szava – annak képzelt vagy valóságos „legtisztább” része – ezen keresztül eljusson az emberekhez.

B) Az akkori hatalom komolyan vette a társadalmat és az emberek problémáit.

C) Volt világnézete és a kultúrát ennek kiszolgálójának, szócsövének tartotta, aszerint irányította, nem pedig gazdasági szempontok szerint. Magyarul, a mára lefordítva, valamely fontosnak tartott kulturális mű esetében nem az volt a szempont, hogy mekkora a nézettségi szám. Mára lefordítva: ha csak ketten nézik a „jó” műsort, akkor ez a kettő fogja az életet tovább vinni, és már megérte a dolog.

D) Hogy ez a kulturális hozzáállás – Bessenyei Ferenc, az írók, a színészek, a Nemzeti Színház harca – kiválóan működött, azt mi sem mutatja jobban, mint a tömegek 56-os viselkedése, fegyelmezettsége.

E) A rendszerváltozás előtti politikai eliteknek volt egyfajta pozitív jövőképük a társadalom formálására, amiben nagyon fontos szerepet szántak a kultúrának. Az más kérdés, hogy a végrehajtás során hogyan torzult el a jó szándék és a pozitív cél és akarat. A 89 utáni politika lemondott a közösségformálás szándékáról, valami értelmezhetetlen szabadelvűség mentén. Sőt az egyén jogainak sárbatiprását látják gyakran még abban is, ha a művészet, az oktatás jóra akar nevelni. Az értéksemlegesség az értéktelenség fedőneve, és kiszolgáltatja az embereket az értéktelen, romboló bóvlinak, amelynek terjesztése ugyanakkor komoly gazdasági profitot jelent sokaknak.

F) Az 1956-t követő megtorlással megszűnt az 50 és 56 között az élet minden, de különösen a kultúra, művészet területén meglevő „műhelymunka”, közösségi szellem, egyetakarás, közös gondolkodás. Ez az egyik legnagyobb tragédiája 56-nak. Ez az, ami azóta szétzilálja a nemzetet, az országot – szintén az élet minden területén.

2.

Az est bevezetőjében elhangzott a következő mondat: „Egy plébános kedves barátom mondta az 1956-os forradalom kapcsán, hogy a forradalom napjai a magyarság keresztáldozatát jelentik, de a szenvedéstörténet az, ami megelőzi, a diktatúra tíz esztendeje.”

Ebben a mondatban két állítás szerepel: a) 1956 a magyarság keresztáldozata volt; b) ezt egy 10 évig tartó diktatúra, a magyarság szenvedéstörténete előzte meg.
     Ha komolyan vesszük a történelmet, a magyarság sorsát, vagy ami ennél is fontosabb, az igazságot, akkor 1956 helyes megértéséhez ezen állítások igazságtartalmát meg kell vizsgálni. Ráadásul – mivel ezen állítások, mégha mások másképp is fogalmazzák meg őket, ma általánosságban elfogadottak, sőt, az uralkodó véleményt képviselik – csak e tisztázás vezethet 1956 megértéséhez, a valóság feltárásához.

a) 1956 a magyarság keresztáldozata volt

A keresztáldozat kifejezés egyedül Jézus Krisztusra vonatkoztatható. Jézus Krisztus azonban nem azért halt meg a kereszten, mert egy önkényuralom elítélte, hanem azért, hogy minket megváltson. A kereszthalálról tehát csak ilyen értelemben beszélhetünk, egy nemzet életében is csak akkor példálódzhatunk vele, ha megtörténte után a nemzet számára feltámadás jött! – Témánkban tehát a kérdés így hangzik: feltámadt a magyarság, ez az ország, a magyar emberek 1956 után?

Van egy olyan elmélet, hogy 1956, bukása ellenére, több jót is hozott az ország népének: „Ettől kezdve nem lehetett olyan hangon beszélni az emberekkel, mint előtte”, mondják sokan. És a verések is megszűntek a börtönökben, teszik még hozzá. Nos, a verések majd csak két-három évvel később szűnnek meg, és nagy valószínűséggel inkább a nemzetközi helyzet, mint az 1956-os események hatására. Meg talán arra, hogy olyan emberek kerültek hatalomra – Kádár, Aczél, Kállai Gyula – akiket az 50-es években szintén börtönviseltek voltak, ahol vertek őket.
     Miután már éltem akkor, tudok egy másik „jóról” is: 1956 előtt nem kérdezték az embert, hogy gyereke kisdobos, úttörő, KISZ-tag legyen vagy sem, hogy május 1-én felvonul vagy sem. 1956 után kényszerrel már nem soroztak be senkit ezekbe a szervezetekbe. Ennek ellenére az emberek legalább 97 százaléka azt tette, amit a hatalom elvárt tőle, ki gyávaságból, ki meghunyászkodásból, ki érdekből, ki közönyből. Következésképpen: erkölcsi feltámadásról ebben az összefüggésben sem beszélhetünk.

A kommunizmus, a kommunista diktatúra, ha hazug eszményekért is, de fenntartja a rendet, rendelkezik szilárd világnézettel és ennek megfelelően nem tűri a szellemi és erkölcsi zűrzavart. Ez a rend nemcsak az érvényesülés útját tűzi ki, de az ellenfél számára is megjelöli a cselekvési lehetőségeket. Mondhatnám, játékszabályokat állít fel, melyek betartása esetén mindenki számára biztosít valamilyen létet.

Miután a kommunizmus végzett legnagyobb ellenfeleivel, az egyházzal – elsősorban a katolikussal –, majd a többi politikai párttal – kisgazdapárt, szociáldemokraták – és a „rendszer-idegenekkel” – a kulákokkal és arisztokratákkal – elkezdte az országot a maga elképzelései szerint építeni, ez az időpont körülbelül 1950-re tehető. Ehhez az építéshez szüksége volt partnerekre, akiket elsősorban a művészet, azon belül is az írók, költők és színészek között talált meg leginkább.
     Az ekkor hatalmon levők nagy része – élükön Rákosival – tisztelte és becsülte a művészetet és a művészeket. Személyesen ismerte őket, „törődött” velük. Ők pedig hittek a vezetőknek, elsősorban annak, hogy a fennen hangoztatott célok elérésében kölcsönösen támogatják egymást. Ennek volt köszönhető, hogy sok régi párttag, illetve pártszimpatizáns mellett új emberek, művészek is párttagok lettek, nem érdekből, hanem hitből. Elhitték, hogy a kultúra legjobb értékeinek közkinccsé tételével elősegítik az emberek szellemi és erkölcsi fejlődését. Hogy „népnevelést” folytathatnak, ahogy Bessenyei Ferenc fogalmazott. „Azt tartottuk jó művészetnek, amely az embert önnön méltóságára ébreszti rá. Amely azt tudatosítja, hogy ember, te több vagy a sorsodnál. Tisztább, okosabb, nagyszerűbb, szeretetre méltóbb és többre érdemes, mint a mai sorsod. A legjobbat működtesd magadból, különben elsöpör az élet! Mióta művészet van a világon, ez a biztatás a dolga, s mi akkor azt éreztük, hogy jól mondjuk ezt a biztatást. A színháznak mindig úgy kellene állnia, mint a bajbajutott hajón a kapitánynak. Hogy a bajbajutottak tudjanak honnan erőt meríteni. A színháznak minden időben és minden helyzetben kutya kötelessége tudni, hogy mi az emberszabású élet.”
     De nem csak Bessenyei Ferenc, de az írók, költők legjobbjai, és különösen az akkori Nemzeti Színház is ezen elvek alapján működött. És mivel egyet akartak és ezt egyféleképpen akarták, olyan szellemi összetartozást hoztak létre, mely – nagy valószínűséggel – nemcsak a magyar nép, de a világ népeinek történelmében is ritkaságszámba megy.
     Az elmúlt 70 évben Magyarországon egészen bizonyosan nem volt még egy olyan időszak, amikor a művészet minden ágában, sőt átnyúlva ezeken, a művészek igazi, a szó szoros értelmében vett „műhelymunkát” végeztek; egymással vállvetve, egymást segítve, sőt, ha kellett, keményen bírálva működtették legjobb energiáikat.

Ugyanakkor ez a fajta hozzáállás, bizalom, megértés, jó értelemben vett kíváncsiság, tájékozódni tudás nemcsak a művészeti világra, hanem a társadalom más csoportjaira is jellemző volt, így például a sportolókra, vagy egyszerűen csak a baráti, családi körökre. Akiknek nem volt okuk félni, vagy mert elfogadták a rendszert, vagy mert betartották a játékszabályokat, azok ezekben az időkben igenis „jól éltek”, ha a „jól élés” alatt nem az anyagi gazdagodást, hanem a helyes szellemi, erkölcsi színvonalon való életet értjük. Az összetartás, a barátság csaknem minden közösségen belül kiválóan működött.
     És mivel a rendszer nem tűrte meg a munkanélküliséget, akit politikai okokból kirúgtak az állásából, nem halt éhen, munkát kötelezően adtak neki. (Így lett például belügyminiszteri titkár édesapámból segédmunkás.) Mivel ekkor még a katolikus értékrendnek az a tétele volt érvényben, hogy „az vagy aki” (és nem a mostani, protestantizmusból származó hittétel, miszerint „az vagy, amid van”), senki nem érezte, illetve tartotta szégyennek, ha ez történt vele, ha valahol kegyvesztett lett.

Hogy a művészek jól végezték dolgukat, hogy az embereket valóban arra tanították, hogy lépjenek túl önmagukon, hogy a legjobbat működtessék magukból, azt mi sem bizonyítja jobban, mint maguk az 1956-os események. Az előadás után megkérdeztem egy fiatal lányt, hogy érdekli-e egyáltalán ma a fiatalságot 1956? Azt válaszolta, hogy amikor először látta az 1956. október 23-i spontán felvonulásokról készült felvételeket, elsírta magát. Miközben beszélt, elcsuklott a hangja, és libabőrös lett a karja, pusztán a képekre, illetve az azokból sugárzó tiszta lelkesedésre, hitre való emlékezéstől.
     A fiatal hölgy a leglényegesebbet látta meg az „ellenforradalomból”. Azt a pillanatot, amikor az elvetett mag kikel, szárba szökken és gyönyörű virágot hajt: ugyanis az akkor utcára menő emberek mind így viselkedtek. Közismert az a tény, hogy senkinek nem jutott eszébe a kitört üvegű kirakatokat kifosztani, vagy bármit elvenni, bárkit megkárosítani.

Mint ahogy az is történelmi tény, hogy az „ellenforradalmat” az írók, költők és a (nemzeti színházi) színészek indították el, aztán a fiatalok és munkások vették át, harcolták végig. Itt erre most nem térek ki, akit érdekel ezen állítás levéltári hiteles dokumentumokkal történő bizonyítása, az olvassa el Bessenyei Ferenc honlapján az ide vonatkozó írásokat, elsősorban „A magyar művészek 1955. őszi memoranduma” és a „Bessenyei Ferenc és 1956” című cikkeket.

Visszatérve kiindulópontunkhoz, a keresztáldozat-teória, illetve a feltámadás kérdéséhez: most azt kell megtekinteni, hogy mi maradt a magyarság ezen összetartásából, összefogásából, társadalmi lényként, egységes nemzetként, a mindennapi életben és a harcban is közösen tevékenykedő, küzdő, egymást segítő, és jóakarattal bíráló magatartásából 1956 utánra.

Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, azt kell mondani, hogy a mostanra elért minden mértéket meghaladó széthúzás, egymás eltiprásának gyakorlása, itt, ekkor az 1956 utáni megtorlásokkal vette kezdetét, nem véletlenül, hanem igenis, a hatalom megfontolt taktikázása révén.
     Miközben a diktatúrának megtartották a külső, legkellemetlenebb elemeit: a katolikus papok perei nagy számban jöttek ezután is (főleg 1961-ben, 1967-ben), és a megfigyelés, lehallgatás az élet minden területén működött és egyre rafináltabb lett, a diktatúrákat jellemző világnézeti egységet, ami a szellemi és erkölcsi, és nem csak a közbiztonsági rendet garantálta volna, lassan, de biztosan, fokozatosan feladták. Ennek okai nyilvánvalóan nagy mértékben a világban zajló események – elsősorban a II. Vatikáni Zsinat és annak egyenes következménye, az 1968-as kultúrforradalom, diáklázadás – voltak, de azért a magyar hatalom e tendenciához nem kis mértékben járult maga is hozzá. Hiszen tudjuk, hogy ugyanez a fajta züllés a keleti blokk más országaiban, például Lengyelországban, sokkal kisebb mértékben ment végbe.
     Talán nem túlzás azt hinni, hogy a vezetők rájöttek, hogy a nyílt elnyomás visszaüt, miközben a szellemekben, erkölcsökben végzett rombolás örökre megmentheti őket a hatalom elvesztésétől. Ha szellemileg, erkölcsileg lezüllesztik a népet, akkor nem kell többé tartani az 1956-hoz hasonló „balesetekkel”.

Amivel nem számoltak, és nem számol egyetlen diktatúra sem, se azelőtt, se azóta, az az, hogy az erkölcsileg, szellemileg züllött emberekkel nem lehet egy közösséget, egy országot fenntartani. Az 1956 utáni rendszer bukása nem az ú. n. politikai ellenzék, vagy pláne nem 1956 utóhatásaként jött létre, hanem a Szovjetunió és vele a keleti blokk gazdasági és erkölcsi összeomlásának következményeként.
     Hogy az ú. n. rendszerváltásnak mennyire nincs semmi köze 1956-hoz, az akkori szellemiséghez, azt az elmúlt 20 év a napnál világosabban bizonyítja. Az a méretű rablás, korrupció, harácsolás, igazságtalanság, szellemi, erkölcsi és KULTURÁLIS zűrzavar, ami azóta folyik, és ma van, akkor elképzelhetetlen lett volna.

Ami a mai helyzetet súlyosbítja, és ami miatt emberileg elképzelhetetlen bármilyen megoldás, az a fent felsorolt bajokon kívül a szakmaiatlanság, azaz a butaság, a hitványság egyetemes térhódítása. Ebben is homlokegyenest különbözött az 1950 és 1956 közötti időszak a mától. Akkor a minőség, a szakmaiság annak ellenére volt az egyik legfontosabb kritérium az érvényesüléshez, hogy a rendszer sok vacak embert is megtűrt és kitüntetett, ha azok hű kiszolgálói közé tartoztak. Ugyanakkor a levéltári dokumentumokból kiderül, hogy a hatalom emberei nem voltak annyira ostobák, hogy ne vették volna észre a különbséget jó és rossz között. Egymás között pontosan tudták és megfogalmazták, ki végez minőségi munkát és ki nem, kit támogatnak csupán politikai „érdemei” miatt, és ki az, akit meg kell tartani, mert jó minőséget produkál.
     1956 vérbefojtása óta ez a fajta értékítélet egyre kevésbé érvényesült. Hogy csak egyetlen példát említsünk a megszámlálhatatlan sok közül: egy olyan kommunista írót, akit 1956 előtt a hatalom gyenge képességűnek és vezetésre alkalmatlan tartott, az 1956 utáni vezetés színházigazgatónak nevez ki, és elhalmoz állami kitüntetésekkel. Ez a fajta téves megítélés az évtizedekkel egyre csak nőtt, míg mára azt a fokot el nem érte, hogy a minőség, a tudás elhanyagolható, számba sem veendő tulajdonsággá alacsonyodott.

A párttag művészek 1950-től kezdődően egyre gyakrabban és hevesebben tiltakoztak az ellen, hogy a vezetés kiskorúként kezelje őket. Mivel a rendszer hű tagjainak tartották magukat, azt nem akarták megdönteni, annak elveivel nagyjából egyetértettek, és mivel a párt azt állította, hogy a hibákra minden tagnak köteles felhívni a vezetés figyelmét, újra és újra megpróbálkoztak ezzel a figyelmeztetéssel. 1954-ben, majd 1955 őszén szinte az egész akkori vezető művészvilág összefogott, hogy a párt vezetőit rábírja, ne akadályozzák őket a munkájukban, ne hagyják, hogy a „középkáderek” beleszóljanak jószándékú, építő törekvéseikbe. A hatalom, Gerő Ernő vezetésével, konok, ostoba visszautasítással válaszolt, és kényszerítette őket követeléseik hivatalos visszavonására. (lásd a fent említett cikkeket.)
     A művészek ekkor találkoztak először azzal, hogy a hatalom a saját elvbarátaitól sem tűr el semmiféle kritikát, jobbítási szándékot. Egyedül az elvtelen meghajlást, vak engedelmességet tűri meg.
     Ez a felismerés és a művészek között emiatt érzett felháborodás vezetett a nyári Petőfi köri vitákhoz, és végül az október 23-i eseményekhez. Aztán a harcokhoz és a megtorláshoz, mely valójában Nagy Imréék kivégzése, azaz 1958 után érte el – legalábbis a szellemi élharcosokkal szemben – csúcspontját.

Ez a megrázkódtatás, mely a magyar nemzet legjobbjait érte, nevezetesen, hogy a hatalom nem tűr el semmilyen beleszólást, hogy saját embereit is inkább eltiporja, minthogy meghallgassa őket, hatott úgy, hogy a csoportok, szellemi közösségek összetartását feleslegessé és értelmetlenné tette. Ettől kezdve már nem közösen, nem csoportosan dolgoztak – ahogy 1956 előtt –, hanem mindenki csak a saját egyéni érvényesülése érdekében tette a dolgát, próbált érvényesülni. Minél inkább ez a fajta viselkedés lett uralkodóvá, annál kisebb volt a skrupulus az emberekben, annál jobban törődtek a saját egyéni és annál kevesebbet a köz érdekeivel. Így jutottunk el 1990-hez, azaz az ország anyagi, gazdasági, szellemi és erkölcsi csődjéhez.
     Hiába reménykedtek egyesek ezután a helyzet javulásában, hiába lett az ország „szabad”, megromlott erkölcsű, leépült szellemű emberekkel nem lehet újjáépíteni semmit. Így történt, hogy a remélt jólét helyett, oda jutottunk, ahol most vagyunk.

b) 1956-ot egy 10 évig tartó diktatúra, a magyarság szenvedéstörténete előzte meg

A szubjektív visszaemlékezésekben újra és újra felvetődik a kérdés, kik csinálták 1956-t, és milyen szándékkal. Tudott dolog, hogy az akkori rendszer ellenségei, akik kivettük a részüket a fegyveres harcokban, hevesen visszautasítják azt az állítást, hogy a forradalom nem akart rendszerváltást. A dokumentumok viszont egyértelműen bizonyítják, hogy 1956-ot a kommunista értelmiség, ezen belül is főleg az írók, költők, színészek kezdték el.
     A Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa – melynek elnöke Kodály Zoltán, és legfiatalabb tagja Bessenyei Ferenc (egyetlenként a film és színház területéről) – 1956. november 28-án kelt kiadványában ez áll: „Az 1956. október 23-án kitört forradalom haladó, hazafias jellegű mozgalom a szocializmus alapján, melynek célja a kizsákmányolástól mentes társadalom megteremtése demokratikus módszerekkel, az eddig elért eredmények fenntartásával és továbbfejlesztésével. A forradalom összes számottevő erői egyaránt elítélték és elítélik a népellenes, sztálinista Rákosi-Farkas-Gerő klikk önkényuralmát, de ugyanakkor szembefordultak és szembefordulnak minden reakciós, fasiszta, soviniszta kísérlettel. Mint minden forradalomban, a mi forradalmunkban is akadtak zavarosban halászó bűnözők és a kapitalizmus visszaállítására törekvő elemek. De mindezeket az elemeket a forradalom szervezett erői, a karhatalom, a munkásság és az egész nép elítélte és teljes felszámolásuk csupán idő kérdése lett volna. Forradalmunkra egyáltalán nem az ellenforradalmi törekvések voltak jellemzők, ez a forradalom végig tiszta és becsületes volt, magas erkölcsi színvonalon állt, és az egész magyar nép vágyait fejezte ki. A forradalom szellemi előkészítésében az értelmiség játszotta a vezető szerepet, a fegyveres felkelésben az ifjúság és a honvédség. A következő szakaszban a munkásság szervezett ereje vette át a vezetést.”

Mindezek ismeretében, a b) állítást úgy kell átfogalmazni, hogy a magyar nép szenvedése 1945-től (vagy így is mondhatjuk: 1526-tól) folyamatosan zajlik, ennek ellenére nem a szenvedő nép indította el az 1956-os eseményeket, amelynek eredeti céljai nem is feleltek meg a leginkább szenvedő réteg céljainak. Tehát 1956-t nem a hatalom elvi ellenfelei, hanem saját elvbarátai, közülük a legtisztességesebbek, a legjobb koponyák indították el.

Az előadáson ez a mondat is elhangzott: „1954-től kezdődően a hatalom elbizonytalanodott.” Mikor megkérdeztem, hogy az illető ezt miből gondolja, ezt válaszolta: „Beismerte, hogy egyes dolgokban tévedett.” Hogyan, kérdeztem vissza: „A hibák beismerése egyúttal elbizonytalanodást jelent?” – „Annak tűnik, és az ellenfelek annak is veszik”, volt a válasz.
     Azt hiszem, ez a vélekedés kulcsfontosságú pontot érint. Amikor a katolikus Egyház volt hatalmon – Szent Péter személye a biztosíték rá – a hiba beismerése, bevallása soha, semmikor nem jelentett elbizonytalanodást, sőt. Annál erősebb valaki, mennél inkább képes saját gátjait, hibáit, esetleges bűneit felismerni és megvallani. Az igazán erős ember nem fél attól, hogy gyengének lássák, mert gyengeségéből is erőssége mutatkozik meg.
     De minél jobban távolodik valaki a „középkori” katolikus lelkülettől, annál inkább felülkerekedik a fent megfogalmazott szemlélet. Ez nem más, mint a szubjektivizmus egyik velejárója. Az, ami oda torkollik, hogy az vagy, annyit érsz, amennyi materiális javad van. Hatalomban, pénzben, befolyásban, egyszóval minden olyanban, ami eleve kizárja a szellemi, erkölcsi gazdagságot.

1956. október 20-án volt Németh László Galilei című drámájának a bemutatója, 23-án is ezt játszotta a színház. Bár amit a közvélemény Galileiről tanít és mond, nem felel meg a történelmi valóságnak, az akkori előadás nem az Egyház és egy tudós kapcsolatáról szólt – különösen Bessenyei Ferenc játékának köszönhetően –, hanem a mindenkori hatalom és a gondolkodó, a hatalomnak segíteni akaró ember konfliktusáról. Bessenyei Ferenc ezt így fejezte ki: „A Galilei-előadás arról szólt, hogy a hatalom meddig hagyja, hogy segítsenek neki. És kiderült, hogy minden rendszer csak a saját hangját akarja hallani, mást nem tűr el.”
     Ez lenne tehát minden rendszer, minden hatalom velejárója? Nem, bizonyára nem. A katolikus Egyház, akkor sem ezen az elven működött, amikor hatalmon volt. Gondoljunk csak a nyilvános vezeklés intézményére, ebből is a legismertebbre, a Canossa-járásra!

A másik meghallgatásának képtelensége, a hatalom elvi gyengesége hozza magával azt a szemléletet, ami a mához vezetett, és ez az, ami az emberekben, a nemzet legjobbjainak fejében is, 1956 leverésével megindult! Tudniillik, hogy nem a minőség, nem az elvhűség, hanem a könyök és az elvtelenség visz előre, felfelé a létrán. És ezért van az, hogy a hatalom nem az elvbarátokat, hanem a hajbókolókat, az őket egészen addig, amíg uralmon vannak, szolgaian kiszolgálókat helyezi a különböző posztokra, használja az élet minden területén.
     A barát, az elvbarát, a jobbat akaró néha ellent mond, előfordul, hogy egy kérdésben ellenkező véleményen van, mint a felettese. A hajbókolóval, a törtetővel és az ostobával ez soha nem fordulhat elő, bárki is legyen éppen hatalmon.

Az 1956-os forradalom nem volt a magyarság kereszthalála, mert nem követte feltámadás. Tiszta, szép álom volt, melyet keserű ébredés követett. És azóta nem az akkori szellem él tovább, azaz a magyarság élete és történelme nem a forradalom híveinek, hanem a leverők szellemiségének, erkölcsének továbbélése, következménye, gyümölcse.


Feltéve: 2011. október 28.


folytatása hamarosan következik


             ÉLETE         PÁLYÁJA        SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA