A DUNA televízió 2022. januárjában új sorozatot indít, melyben naponta pár perces összeállításban a magyarság nagyjait mutatják be – e sorozat egyik bemutató adása
Bessenyei Ferencről szól majd. A honlap Feri halálának 17. (majd születésének közelgő 103.) évfordulója alkalmából az erre a felvételre való előkészület közben újra előkerült újságcikkekből, fotókból, levelekből, személyes tárgyakból mutat be összeállítást.
1. Elsőnek egy nekrológot mutatok be, ami azért nagyon kedves emlék, mert még akkor készült, amikor Ferinek megvolt az a fekete keretes olvasószemüvege, amit akkor már legalább 35 éve használt, nem csak otthon, de előadóestjein is. Aztán 2004. késő nyarán elvesztette Nagykőrös határában egy lovas tanyán, és hiába ment vissza érte – mert bár volt újabb szemüvege is, de ő is ezt a fekete egyszerűt szerette és szinte csak ezt használta –, már nem találta meg. Ma is sajnálom, hogy ez a jellegzetes Bessenyei-tárgy nincs meg – de ez a kép megőrizte emlékét.
A nekrológot Tihanyi Péter írta, a HETEK lapban jelent meg 10 nappal halála után. A nagyon szép, Ferit oly jellemzően bemutató felvételt Somorjai L. készítette.
A cikk két részből áll: az újságíró bevezetőjéből, és rövid búcsújából, és Feri saját szavaiból – az egész cikk ITT olvasható, de Feri vallomását – elképesztő aktualitása miatt – külön ide is érdemes feljegyezni:
»Gyönyörűséges élettel ajándékozott, meg a Teremtő. Remekművek társaságában, nagyszerű emberek és klassz pajtások között élhettem. Vacak emberekkel soha nem paroláztam. Minden,
amit csináltam, az valahogy egy fejjel nagyobb volt nálam. Én valahogy egy kicsit mindig is gigantomániás voltam. Mindent kipróbáltam a színpadon, ami szép, ami nagyszerű, ami emberfeletti volt. Ötven éven keresztül napi húsz órai készenléti állapottal dolgoztam azon, hogyan tudnám az írók által rám bízott gondolatokat úgy elmondani, úgy „beleégetni” a nézők szívébe, hogy azt soha ne felejtsék el.
Mikor a Nemzetiben először eljátszottam az Othellót, Szörényi Éva volt a Desdemona, Major volt a Jágó. Gyönyörűségesen szép előadás volt. Boldogságosan szerettek az emberek, mert a szépségről, a győzelemről szólt, amit játszottam. Aztán húsz év múlva eljátszottam
még egyszer az Othellót a Madáchban, akkor Huszti Peti volt a Jágó. És egyszer csak az emberek elkezdtek a Jágónak, a rossznak drukkolni, mert már Jágók ültek a nézőtéren. A gyűlöletet, a jellemtelen besúgást államvallássá tették, az egykor volt barátok árulókká lettek, és a Káinok Ábel jelmezében tetszelegtek. Így lehetett pár évtized alatt egy színház nézőterét lassan, de biztosan Jágókkal megtölteni.
Az emberbabából kiszedték a kócot, az olajat, és nem tud már égni, műanyagot, ócskaságokat tettek a helyére. Most minél vacakabb egy ember, minél több a szemét benne, annál nagyobb nyilvánosságot kap.
Azt mondják most, hogy egy új világban élünk: Lehet, de a franc se akar élni ebben az új világban. Nekem már mindegy, de mi lesz veletek, veletek mi lesz?
Mostanában valahogy nincs programja az agyamnak. Néha úgy érzem, hogy útjában vagyok saját magamnak. Mintha kilógnék ebből a világból. Fölöslegesnek érzem magam, fölöslegesnek. Megöregedtünk mi vének, csak a híre maradt karunk erejének… Most hova, kinek nyújtsak be kegyelmi kérvényt? Napóleon is meghalt, szegénykém. Akkor majd pont én fogom megúszni? Szeretnék úgy belealudni a semmibe. Vagy éppen hogy a valamibe?«
2. December 27-én délután kaptam egy kedves levelet az újpesti kerületi televízió szerkesztő-műsorvezetőjétől, Reichenberger Dánieltől, aki felhívta a figyelmemet egy
1992-ben készült interjúra, amit Feri a régi Nemzeti Színház öltözőjében adott az Óceán TV riporternőjének, Sánta Margitnak.
Ebben az évben (1992-ben) Ferinek öt bemutatója volt: Tavasszal mutatta be a Fővárosi Operettszínház harmadszor a Hegedűs a háztető-t, aztán nyáron a Várban bemutatták a János vitéz-t, és Gyulán A Noszty fiú esete-t, majd összel Kecskeméten a Naplemente előtt című darabot, az Operettszínházban a Marica grófnőt, és a Nemzeti Színházban a Don Carlos-t. Az interjúban ezekről az előadásokról is szó esik.
Ezt az interjút az újpesti televízió „Retro Újpest” című műsorában 2021. júliusában újra leadta. Most ennek a felvételnek a linkjét küldte el nekem a szerkesztő. Második megemlékezésként ezt az interjút teszem fel, ami jól alátámasztja a fent írásban közölt gondolatokat is.
Feri tudta azt, amit nála jóval fiatalabb, de mára szintén javakorba jutott színészkollégái csak most fedeznek fel: akárhányszor kérdezik az embert, mindig a legfontosabb dolgokat kell jól megfogalmazva elmondani. Hogy ezek maradjanak meg a nézők emlékezetében – és a vágások ellenére is.
A felvétel ITT tekinthető meg.
(az első képen az Egy vadász halála című darabban Hemingway szerepében látható, a harmadikon a Túrista úti házában a szövegben említett szemüvegben)
Feltéve: 2021. december 26.
3. A következő riportot Baróti Szabolcs író, újságíró, a Magyar Rádió munkatársa készítette Lajosmizsén 1998. decemberében Ferivel közelgő 80. születésnapja apropójából. A cikk a Magyar Nemzetben jelent meg 1999. január 9-én. A fotókat – melyeknek az a különlegességük, hogy a tanyán, de nem a kertben és nem a nyári konyhában, ahol az újságírókat fogadtuk, hanem a lakóházban készültek, ahol különben nem igen járt fotóriporter – Havran Zoltán készítette. Az igen tartalmas – és komoly – cikk szövege teljes egészében ITT olvasható. Csakúgy, mint a megemlékezés első írása, ebben is „elképesztő aktualitások” találhatók, melyeknek egy részét ehelyütt is közlöm:
» – Egy nemzet az élethez való jogát a kultúrájából meríti, amely minél erősebb, annál gyengédebb. Ám sosem támadó, de mindig táplál, sosem sorvaszt. Szavak rémlenek fel most előttem, melyeket Dózsa által mondottam ki sokszor: ez az ország a miénk! Az elmúlt évtizedekben élhetetlen életet kényszerítettek ránk! Minden, ami lelki tápot,
tartást jelentett, lehazudtak, bemocskoltak, oly nemzedékeket szabadítván rá az országra, amelyeknek senki nem adott semmi olyat, amiből emberré építhették volna magukat. Arisztophanésznek volt egy jó kifejezése erre a „harminc zsarnok korában”, amely Periklész halála után sújtott le Athénra: democsokrácia.
– Ismétlem: az életem ötven éve napi húszórás készenlétben telt, azon szellemi energiák összegyűjtésében, sűrítésében, majd kisugárzásában, amelyekre égető szükség és igény volt. Mint tudjuk, a pálma teher alatt nő igazán. És az akkori szellemi vezetők nagyszerűek voltak!
– Az sem új gondolat, hogy a nézőtéren Jágók ülnek. Csak a jelenség elviselhetetlen változatlanul. Merthogy aktuális. Ez a „művészet” kiszakította az emberbabából a kócot. És csak azt mutatja fel, ami formátlan, szennyes és gyanús. … Mert a művészet – ma és minden korban … kis győzelem a halálon, oly élmény, ami örömet és erőt csepegtet belénk, emberméltóságot nyújt!
Erre utal a mai „muszáj Herkulesség”, amiről Ady beszél. Az emberábrázolás akkor jó, ha pontos. Pontos! Egy színésznek nincs joga elidegenedést szuggerálni, homályt hinteni a színpadról. Ma, sajnos, lassan már csak a sátán prófétájaként lehet sikert elérni!«
Baróti Szabolcs, a cikk írója pedig e gondolatokkal fejezte be Ferivel való találkozását: »Élhető életet akarunk! Pontosan azt, amit 1945 februárjában, a romok alól előkászálódva akkori legjobbjaink akartak. Szétbontani a hazugságok szövedékét. Tisztázni alapvető fogalmakat, mint egykor az enciklopédisták. Ledönteni a képmutatás és szolgalelkűség bálványait. Eloszlatni az agyvelőkből a butítás aljas mérges gázait, a hamis erkölcsi értékrend kancsalságát. Egy önnön nagyjaitól elmaradt, alávaló módon elmarasztalt népet felemelni. És bár – Adyval szólva: „dőltünkre Tökmag Jankók lesnek... meg kell maradnunk Herkulesnek!”«
4. A következő cikk érdekessége, hogy Feri a szokásosnál is jobban összefirkálta, jelezve ezzel, hogy mennyire fontosnak tartja a kiemelt részeket – nem a maga, hanem az olvasók számára. A cikk 2001. március közepén jelent meg a Demokrata hetilap „Arckép” című rovatában, de valószínűleg már hetekkel korábban elkészült a József Attila Színházban, Feri öltözőjében, a Légy jó mindhalálig egyik előadása előtt. A riporter személyét sajnos nem sikerült kideríteni, de a szövegből úgy tűnik, hogy színházzal is foglalkozó újságíró volt. A cikkben szereplő Imrus Sinkovits Imre, aki 2001. januárjában, tehát a cikk készülte előtt alig pár héttel hunyt el, és aki nem csak régi kedves kollégája volt Ferinek, de a Turista úton évekig a szomszédja is.
Feri ebben a riportban a szokásosnál is pesszimistábban nyilatkozott, ezért érdemes belehallgatni abba a tévéfelvételbe, amit nem egészen egy évvel korábban a Budapest TV részére Bóta Gábor készített vele – élő adásban –, szintén a Légy jó mindhalálig kapcsán, és ahol láthatóan nagyon jó állapotban, sőt jó kedvvel beszélgetett, szavalt. Bár lényegét tekintve akkor is ugyanazokat mondta, mint amit ebben a riportban, de a kedélye lényegesen jobb volt, talán nem csak az egy év, hanem a környezet miatt is. – A riport egészében ITT olvasható, alább a legfontosabb részek következnek. A cikkben látható három kép közül kettő az öltözőben készült a riport készültekor, a középső pedig a darab egyik próbáján.
»Egy népnek a legalapvetőbb joga a történelméhez, a kultúrájához és a nyelvéhez való joga. A Nemzeti Színház ezt szolgálta már az 1800-as években is. … És ha a színházi világot ma megnézem, semmi mást nem látok, csak prostitúciót, aminek ti, a sajtó, gyönyörű szépen tapsoltok. Ezért vannak az újságok – meg hogy ki lehessen őket adni. Ilyen alacsonyrendűen élni, ahogy ma élünk, olyan megalázó! … A falusi reterátokat helyezték a tévébe – még jó, hogy nem szaglik. Kész, nem dühöngök tovább, nincsen semmi értelme, vár az előadás... Gyalázat, hogy ide jutottunk, ezért dolgoztunk hatvan évet. Azért, hogy azt a szót, hogy magyar, még ki lehessen mondani, És ezek mondják ki. Hát fogalmuk sincs, hogy mi mit csináltunk. Nem értik, hogy itt él egy nép. Sajnos, nép maradt, nemzetté kellene hódítani: öntudatossá, emberméltóságúvá, nemzeti méltóságúvá kéne tenni. Mert így semmit nem ér. Mit fogunk kezdeni a globalizációval, ha már most olyanná tesznek bennünket, mint amilyenek ők? Ebbe a globalizálódó világba úgy kellene belépni, hogy mi önmagunk vagyunk, hogy saját magunkat adjuk hozzá a világhoz. … Prostitúció van, akárhova nézek, el van minden rohadva körülöttünk. És nincs gazdája a lelkünknek, nincs gazdája az agyunknak, semminek nincs gazdája. .. Itt valami meghalt, vége van, ennyi. Fölöslegesen áldoztunk egész életeket, borzasztó küzdelemben. … Mindenkinek csak a sztori kell, mert már nincs más a világon, csak a sztori. … Magyarnak lenni erkölcsi magatartás kérdése. Egy nép sorsához illő magatartást jelent. Egy színész számára ez azt kell jelentse, hogy mindenekelőtt gondolkodnia és gondolkodtatnia kell. … Nagyon sajnálom, hogy nem vagyok vidámabb, meg kedvesebb, de nem tudom ezt az életet elfogadni, ahogyan ma van. … El vagyunk árulva, nincs a lelkünknek gazdája, nem tudni már, hogy mi a célja a színháznak, annak sincs gazdája. De Gaulle kultuszminisztere egyszer azt mondta: úgy vigyázzatok a színházra, hogy ebben az ateista világban ez az a hely, ahol a legalacsonyabb szellemű ember is szóba állhat a legmagasabb szellemű emberrel. A színház az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik. A színházat csak tisztességgel és méltósággal lehet szolgálni. De ami most van: csak az alpári meztelenkedés, trágárság, ez köpedelem. … ez egy teljesen más világ, más gondolkodásmód.«
5. Feri 2004. december 27-én délután háromnegyed négykor hunyt el, a hírt alig pár perccel később már az ország összes hírközlő szerve bemondta, és 28-án már az összes újság lehozta. A Magyar Nemzet a címoldalán a „Meghalt Bessenyei Ferenc – Minden erejével,
tehetségével nemzetéért játszott a színpadon” című írásban a pályáját mutatta be, a 15. oldalon pedig, a kulturális rovatban a „Teljes, szép életet élt” című írásban Metz Katalin színikritikus (1938-2010) megemlékezését közölte.
A szövegben ugyan semmi különösen érdekes nem szerepel, de van két ok, ami miatt mégis bemutatom: Az egyik az, ami miatt Feri halála szinte sokk-ként érte az embereket. Karácsony felé közeledve a televízió olyan műsorokat is előre felvett, amiket egyébként élőben szokott közvetíteni. Ilyen volt a Lakat T. Károly által vezetett Napkelte is. E műsornak azt a karácsonyi adását, amiben Törőcsík Mari, Kállai Ferenc és Feri együtt szerepelt, már december 7-én felvették, de csak december 24-én – első ízben reggel, a Napkeltében, majd délután a Napnyugtában megismételve – sugároztak, amit lévén Karácsony, a szokásosnál is többen láttak. És akkor alig három nap múlva bemondta a televízió, a rádió, hogy Bessenyei Ferenc elhunyt… Ez valóban a szokásosnál is jobban megrázott mindenkit, hiszen a felvételen látszódó Bessenyei egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki haldokolna… .. A hatás elementáris volt. Metz Katalin is ezzel a történettel kezdi nekrológját.
A másik ok ugyan nem ennyire drámai, de nagyon elkeserítő: Elsősorban a cikkben szereplő rengeteg hiba, Feri szerepeinek téves felsorolása – a címoldali cikkben még a Hamletet is felsorolják híres szerepei között. Metz Katalin pedig olyanokat ír, amiket még gúnynak is fel lehetne fogni, amikor szerepei közül pont ezeket – a Vendégségben Dávid Ferencet, a Kassai polgárokban János mestert és a Tragédiában Ádámot – sorolja fel „mérceként” (aki csak egy kicsit is ismeri Feri korszakalkotó pályáját, annak ezek a szerepek utolsóként, ha egyáltalán, jutnának az eszébe). Arról az óriási
hibáról már nem is beszélve, hogy szerinte Feri Tevjét „már öregkorában” játszotta. Metz Katalint nem menti fel, hogy csak 1987-ben települt át Erdélyből Magyarországra, hiszen az egyik vezető lap színikritikusaként neki tudnia kellett volna, vagy ha nem tudta, utána kellett volna néznie, hogy az Operett Színház 1973-ban mutatta be a Hegedűs a háztetőt, amit aztán 1974-ben betiltottak, és 1985-ben és 1992-ben valójában csak az eredeti előadást újították fel. Feri 1973-ban 54 éves volt, pont annyi, amennyit a szerep – apa öt gyerekkel – megkívánt, és egyáltalán nem nézett ki öregnek....
E történethez az is hozzátartozik, hogy ezek a hamis adatok – melyeket, ami a Hamlet és Cyrano szerepeket illeti, szinte minden lap leközölt, és minden tv-csatorna bemondott a haláláról szóló megemlékezésekben (mert az MTI így adta tovább szerepei listáját) –, voltak azok az okok, amik arra késztettek, hogy ezt a honlapot elindítsam, hogy itt e téves adatokat korrigálni tudjam.
Néhány szép mondat azért a Magyar Nemzet december 28-i számában közölt nekrológjában is található: „Bessenyei Ferenc, aki húsz évadot játszott a Nemzeti Színházban, nemegyszer szót emelt az intézményért. Halálával a nemzet egyik legnagyobb színészét veszítette el. Nincs ember, aki Magyarországon ne ismerné fel menten mélyen zengő, gyönyörű orgánumát, ami robusztus alkata, hatalmas tehetsége, hősök mintázására teremtett karizmája mellett színpadra predesztinálta; Nem is kerülték el a világ és a magyar drámairodalom klasszikusainak heroikus szerepei. Súlya volt minden léptének, mozdulatának, taglejtésének. Nagyon tudta, miként lehet megformálni a legkülönfélébb karaktereket, a legkisebb figurától a monumentális alakig. Korszakos színésztől veszünk búcsút most, aki minden ízében nemzetéért játszott, élt-halt, emelt történelmi értékűvé egy-egy eszményi hőst, akinek aurájában hosszan sütkérezett – és tanult becsületet – közönsége.”
E cikkhez „engesztelésül” pár képet közlök az 1973-as Hegedűsből (az egyiken Petress Zsuzsa a partnere).
A Hegedűs a háztetőről ezen a két oldalon olvasható hosszabb beszámoló és látható több felvétel:
HEGEDÚS A HÁZTETŐN BEMUTATÓJÁNAK 40. ÉVFORDULÓJA
A HEGEDŰS A HÁZTETŐN 1974-ES BETILTÁSA
szereplése a tévében. Karácsony másnapján a Nap-keltében Lakat T. Károly kivételes találkozást hozott össze. Három olyan művészt hívott meg, akiknek az élete hosszú éveken át összefonódott a közös színház, a közös munka, a közös élmények révén, de akik jó ideje most találkoztak össze és beszélgettek egy jót. Két napra rá jött a hír, Bessenyei meghalt. Aznap esett az eső. Volt abban valami kísérteties. Felidézte Bessenyei fekete humorát, tréfás meghívását: „Gyertek ki a temetésemre, de csak ha nem esik az eső”, mondta Törőcsiknek és Kállainak jellegzetes, torokhangú, bessenyeis nevetéssel. Fantasztikus volt, ahogy egy szempillantás alatt beindult benne Az Igazi Bessenyei. Harmadiknak érkezett a már pergő műsorba. Nyűgösen, kedvetlenül kezdte, persze barátok között, akiknek nem kell megjátszania, hogy épp az élet császárának érzi magát. Aztán rájött, hogy már „képben van”, s mintha varázsütésre, élet költözött belé, olyan lett, amilyennek a közönsége mindig is ismerte. Öblös, nagy nevetéseivel kommentálta az emlékeket, aztán azt mondta: „Szép volt az életünk. Mindent a szépségért, az emberi méltóságért tettünk.” Ezt hagyta nézőire.« 
A riportokkal egyébként is több probléma van: Ha nem élőben közvetítik, akkor azt és úgy vágnak ki belőle, amit és ahogy akarnak, mondatokat hagynak ki, vagy cserélnek össze, teszik más összefüggésbe stb. Egy másik probléma, hogy míg a riporter tudja, hogy mit fog kérdezni, mit akar „kihozni a beszélgetésből”, addig a riportalanynak, aki sokszor nem is „profi” nyilatkozó, erről fogalma sincs, mert ezt még kérdésre sem árulják el neki. 
(Mikor Bársony Éva riportját, most a közlés előtt újra elolvastam, felmerült bennem, hogy én emlékszem rosszul, és ezt az emlékezetes műsort nem december 24-én, hanem csak karácsony másnapján, tehát nem három, hanem csak két nappal halála előtt (ahogy ő írta) sugározta a tévé. Aztán utána néztem, és a 2004-es noteszainkból kiderült, hogy a műsort 24-én adták le.)
értelmetlenül éltem, hanem értelmesen, tisztán, okosan. Az emberi méltóságra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy az egymáshoz való viszonyukat az emberek ne rontsák, hanem javítsák: szeressék egymást. … Mindig a végletes állapotokat szerettem. Azokat a dolgokat, amiket ember alig-alig tud végrehajtani. Ezeket kerestem, próbáltam – nekem nagyon sokszor sikerült is, hála Istennek... Tudod, hiába magyarázom most ezt azoknak, akik akkor nem éltek. Ebbe a világba meg, ami most van, nem nagyon illenek bele ezek a gondolatok Ma a lélek nagyon meztelenre van vetkőztetve. Az emberi méltóság nagyon ki van játszva. Ki van csúfolva szinte, és senki nem tudja ezt megállítani. … Történelmünk nagy alakjait megformáló drámaíróink tudták, hogy mit csinálnak: egy népet akartak megmenteni. Megmenteni önmagának erkölcsileg, szellemileg. A színház az ember legmagasabb rendű igényei közé tartozik. Az emberi szellem tisztességének szolgálatában áll. Magyarországon magyarnak lenni nem faji kérdés – Bánk bánnál, Hunyadi Jánosnál, Petrovics Petőfi Sándornál sem volt az –, hanem erkölcsi magatartás kérdése: egy nép sorsához illő magatartás. Nagy elődeink azt mutatták meg nekünk, hogy: így lehet élni, így kell élni, s ők így is éltek. Ezt a példát, ezt az örökséget hagyták ránk. Ezt kell továbbvinnünk, ezt kell megteremtenünk, annak érzetét, hogy nem önmagunkért, hanem egymásért kell élnünk. Ezeket a gondolatokat ébresztették bennünk, színészekben, ezeket igyekeztünk továbbadni, s generációk nőttek fel mellettünk úgy, hogy ezt komolyan is gondolták. … Sajnos, ma nagyon sok rossz befolyás alá került a gondolkodás. Rossz hatások érnek bennünket. Olyanok, amik a
könnyebb élet felé csábítanak. Sokan azt hiszik, hogy úgy lehet élni. Aztán később mindig kiderül, hogy nem. El lehet indulni arra, csak közben nagyon sok mindent veszít el az ember... a fél életét, az egymásközti viszonyok tisztaságát... nagyon nagy baj ez. … Ma az a legnagyobb baj, hogy nincsenek szellemi vezetőink. … Régen mindig hajtott az újabb feladat Most pedig, amikor már elvégeztem mindent, a tehetetlenségtől szenvedek. Nekem már csak az van hátra, hogy: „Kezit csókolom, viszontlátásra! A temetésemre majd gyertek ki, ha nem esik az eső”.«
Ezzel a felvétellel le is zárom játékfilmjeinek közlését, hiszen ezzel a most felkerülő filmmel 55 filmjéből 48 elérhető lesz. A megmaradó hét filmet nem érdemes feltenni, egyfelől azért, mert Feri csak jelentéktelen szerepet játszik bennük, másfelől azért, mert ez a hét film szinte nézhetetlen.
2. Az első, ami időben is először készült, egy rövid híradás az 1963-ban a Dóm téren a Szegedi Szabadtéri Játékokon színre kerülő (az akkor 31 éves) Szinetár Miklós rendezte Szentivánéji álom című előadás 
A mai napon még két másik tévéfilmet – egy négyrészes sorozatot, és egy tévéjátékot – is feltettem egy videó-megosztó oldalra: 
A 40 perces műsorban elsőnek a Hegedűs a háztetőn musicalből hangzott el három részlet, majd Vincze Ottó, Ambrózy Ágoston 
alkalommal bállal egybekötött ünnepséget rendeztek, melyen többek között Bessenyei Ferenc is fellépett (a szintén hódmezővásárhelyi születésű két művész, Ilosfalvy Róbert és Gombos Kati mellett). 
oldalára, melyen már évek óta fent van az elmúlt csaknem 70 év számos színházi előadásának hangfelvétele – és a feltöltés folytatódik. A felvételekhez a legtöbb esetben egy nagyon részletes és rendkívül érdekes leírás is kapcsolódik, amiket a hozzászólások között az első helyen, azaz a feltöltés dátuma alatt lehet megtalálni. (A csatorna nem csak színházi előadásokat, hanem – sőt elsősorban – hangos-könyveket tartalmaz.)
A törölt felvételek között eddig csak egyet – a Bartók Gyermekszínház 1963-as Hókirálynő előadását – találtam, amit nem tudok pótolni, a többi pár tucat törölt felvételnél csak a linkeket kell kicserélni – ez elég sok időt vesz majd igénybe, hiszen egy-egy interneten megtalálható Bessenyei-felvétel linkjét minden olyan oldalra feltettem, melyeken ezek szóba kerültek. Amíg nem végzek a helyesbítésekkel, előfordulhat, hogy egy-egy link nem működik – a címeket mégsem törlöm, hiszen az említett Hókirálynő előadáson kívül idővel minden újra megtalálható lesz. [Új hír, lásd lentebb a 
A törlésről nagyon érdekes beszámoló található a youtube-n, amit különösen azoknak ajánlok,
akik – önhibájukon kívül – nemigen tudják követni a videómegosztó oldalakon zajló eseményeket. A felvétel, az érintett csatorna gazdájának üzenete itt nézhető meg: 
