Ezen az új oldalon olyan dokumentumok szerepelnek, melyek Bessenyei Ferenc pályáját illetően kiemelkedő fontossággal bírnak, annak vagy egészét, vagy csak bizonyos szakászát jelentősen befolyásolták, de ezidáig az időrendi feldolgozás miatt még nem kerültek tárgyalásra.      Bár így, összefüggésükből kiragadva nem értékelhetőek megfelelő mértékben, érdekességűk és az a tény, hogy az időrendi feldolgozás miatt egyébként még soká nem kerülnének sorra, azt indokolja, hogy – a mostani kutatás eredményeként – már most közlésre kerüljenek. Ilyen és ehhez hasonló, Bessenyei Ferenc pályáját, életét érintő fontos események bemutatása következik tehát ezen az oldalon:      – 1. A magyar művészek 1955-ös memoranduma      – 2. Dokumentumfilm Bessenyei Ferenc Othello alakításáról      – 3. Bessenyei Ferenc és 1956      – 4. Lukács György Tragédia-dolgozata      – 5. A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságának felhívása 1956. október 30-án      – 6. A Hegedűs a háztetőn 1974-es betiltása      (folytatása következik) 5. A MAGYAR SZÍNHÁZ- ÉS FILMMŰVÉSZETI SZÖVETSÉG FORRADALMI BIZOTTSÁGÁNAK FELHÍVÁSA FELOLVASTA BESSENYEI FERENC 1956. OKTÓBER 30-ÁN A KOSSUTH RÁDIÓBAN A rádió archívumában a mai napig őrzik az a felvételt (bizonyítékul egy részlet), melyen Bessenyei Ferenc olvassa fel a „magyar színházművészek” felhívását, és ami a Kossuth Rádióban 1956. október 30-án 20 órakor hangzott el. A felvétel időtartama 2:47 p, ebből a felkonferálás 14 mp-t, a lekonferálás 6 mp-t vesz el, tehát maga a szöveg beolvasása 2 perc 28 másodpercet vett igénybe. Ezt a történelmi értékű hanganyagot olyan szigorúan őrzik, hogy még a Színházi Intézet „Színészi (h)arcok” címmel 2006. november 24-én megnyitott multimédiás kiállításának anyagában sem szerepelt. Ez már csak azért is furcsa, mert ugyanezen a kiállításon mindenki hallhatta a színészek újabb felhívását, amit Szakáts Miklós (aki a leglelkesebb III./III. ügynök lett a színészvilágban, 1957 októberétől 1962-ig jelentett) és Molnár Tibor (aki pont 1956-ban kapott Kossuth-díjat a „magyar filmekben nyújtott munkás- és parasztszerepek kiemelkedő alakításáért”, majd disszidált, de hamarosan visszatért) közösen olvasott be november 2-án mintegy 4 percen keresztül a rádióba. Bessenyei Ferencet viszont nem lehet meghallgatni – én soha sehol egyetlen 1956-os megemlékezés alkalmából nem hallottam e felvételt. Maga a felhívás szövege szerepelt a kiállítás anyagai között, de beolvasását a rádióba tévesen november 1-jében adták meg. A felvétel elkészültéről a legpontosabb információt megint csak a levéltári anyagokban (és nem a szubjektív visszaemlékezésekben), ebben az esetben a Történelmi Hivatal dokumentumai között lehet megtalálni, mégpedig a két legfontosabb közreműködővel kapcsolatos papírok között: „Darvas Szilárd/Iván Vizsgálati dosszié”-jában. E dossziéban háromszor van szó a rádiófelvételről, kétszer a vádlott különböző napokon történt kihallgatásáról készült jegyzőkönyvekben, egyszer pedig a Bessenyei Ferenc tanú „kihallgatási jegyzőkönyv”-ben. Elsőnek a vádlott szavait mutatom be, mert magának a beolvasásnak a körülményeiről ő beszél részletesebben. A vallomásból a leglényegesebb rész így hangzik: Kérdés: „Hogyan juttatták el a felhívást a Parlamentbe és ki olvasta be a Rádióba?” Darvas: „Bessenyei Ferenccel együtt gépkocsival mentünk a Parlamentbe. Ott kb. 20 perces várakozás után beengedtek bennünket a stúdióba. Bessenyeit arra kértem, hogy a Rádióba ő olvassa be a politikai követeléseket, mert ő művészi rangjánál és koránál fogva tekintélyesebb ember és nagyobb hatást fogunk elérni. Bessenyei ezzel egyetértett. Bessenyei magnetofon szalagra mondta a szöveget és abban állapodtunk meg, hogy még az nap a rádió leadja. Utána elhagytuk a Parlamentet és én lakásomra mentem.” Kérdés: „Kikkel találkozott ismerősökkel a Parlamentben?” Darvas: A Parlamentben találkoztam Bessenyei Ferencnével, Somogyvári Pálnéval, Hubai Miklóssal, Hont Ferenccel, Kállai Gyulával. Ezenkívül több ismerőssel találkoztam, de azoknak nevét nem tudom, csak látásból ismerem.” Kérdés: „Kik írták alá a Szövetségben az ellenforradalmi politikai követelést, melyet a Rádióba beolvastak?” Darvas: „Ezt a felhívást az akkor megválasztott és ott lévő forradalmi bizottsági tagok írták alá. Ott helyben aláírták. Bessenyei Ferenc, Pécsi Sándor, Szakács Miklós, Kárpáti Gyula, Ajtay Andor, és még többen, akiknek nevére nem emlékszem. Azok a személyek, akiket megválasztottal a szövetség forradalmi bizottságába, de nem voltak jelen, azok telefonon keresztül adták hozzájárulásukat. Így pld. Palló Imre telefonon keresztül adta hozzájárulását és közölte, hogy a szövetség forradalmi bizottságának a követeléseivel egyetért. Ezt a telefonbeszélgetést személyesen nem hallottam, ott értesültem róla, hogy Pallóval telefonon személyesen beszéltek.” (Bessenyei Ferencné alatt Váradi Hédi értendő, bár ebben az időben Feri felesége hivatalosan még mindig Szederkényi Ada volt [lásd a honlap megfelelő oldalait].) A B.M. 14-51.199/57 számú vizsgálati dossziéján (vádlott: Darvas Szilárd/Iván) az szerepel, hogy „a nyomázás kezdetének időpontja: 57.VI.22. A nyomázás befejezésének időpontja: 57.VIII.16.” Bessenyei Ferenc „tanúkihallgatási jegyzőkönyve” szerint azonban az ő megidézésére a „VIII. kerület Tolnai Lajos utca 41-43. szám fsz. 13. ajtó alatti helyiségben 1957. június 20-án” került sor, azaz a hivatalos nyomozás megkezdése előtt 2 nappal (Darvas azt írja könyvében, hogy május végefelé tartóztatták le, kihallgatása ekkor kezdődött). A jegyzőkönyv két oldalból áll, ahogy ez kicsiben itt, nagyobb képeken pedig a kicsikről elérhetően külön oldalokon látható.

Bessenyei Ferenc így mesélte el annak a bizonyos október 30-ának a történetét (a jegyzőkönyvvezető helyesírásával): „Emlékezetem szerint 1956. október 30-án találkoztam Darvas Ivánnal 1956. okt. 23. óta. Ez alkalommal emlékezetem szerint délelőtt 11 órakor kezdődött a Nemzeti Színház társulati ülése, ahol én is résztvettem, és összesen kb. 150 személy vett részt. Az ülés a színház előcsarnokában zajlott le. Az ülés témája a színház forradalmi bizottságának a megválasztása volt. Emlékezetem szerint a jelöléseknél tartottunk, amikor az ülésre érkezett Darvas Iván, aki ott felszólalt. Elmondta, hogy őt a Madách Színház küldte azzal, hogy a Nemzeti Színház társulata előtt felolvassa a Madách Színház "Forradalmi Bizottságának" a felhívását, és a Nemzeti, valamint más színházak csatlakozzanak a felhíváshoz. Ezután felolvasta a felhívást, amit emlékezetem szerint a Nemzeti társulati ülése módosítás nélkül egyhangúan elfogadott. Ez a felhívás emlékezetem szerint 6 pontból álló követeléseket tartalmazott. A követelések között volt, hogy a színészek addig nem hajlandók dolgozni, amíg az utolsó szovjet csapat el nem hagyja Magyarország területét, hogy az egyenjogúság alapján rendezzék Magyarország és a Szovjetunió közötti viszonyt, hogy az ÁVH-t álruhába bujtatás nélkül oszlassák fel, hogy az ENSZ-be a magyar nép "igazi" érdekeit képviselő küldötteket küldjenek, hogy mielőtt [nyilván mielőbb-t mondott] "szabad" választások legyenek Magyarországon, továbbá felszólította az összes színházat a felhíváshoz való csatlakozásra. Ezt a felhívást a Madách Színház részéről többen aláírták, akik közül Darvas Ivánra, Gábor Miklósra és Horvai Istvánra határozottan emlékezek, míg más aláírókra nem emlékezek. Ezután többen kikeltek Gábor Miklós személye ellen, mivel mint a Nemzeti Színház volt MDP titkára több hibát követett el. Az nap délután zajlott le a Színház és Filmművészeti Szövetség ülése a szövetség Kertész utcai klubjában [a Fészek klubban], ahol kb. 100 személy jelent meg. Az ülés azzal kezdődött, hogy a szövetség korábbi vezetősége lemondott, majd Darvas Iván lépett a pódiumra, és ő elnökölt. Ezután számos jelenlévő nyújtott, illetve jelentett be a fentihez hasonló felhívást azzal, hogy az ülés fogadja el. Ugyanekkor Darvas is felolvasta a Nemzeti Színházban elfogadott fenti felhívást, és a bejelentett felhívások közül ez a felhívás lett elfogadva, és közfelkiáltás alapján úgy döntött a gyűlés, hogy a felhívást fel kell olvasni a rádióba. Ezután történt a szövetség "Forradalmi Bizottságának” a megválasztása, ezen Darvas már nem elnökölt, itt már nem volt elnök. A "Forradalmi Bizottságba" Darvas is be lett választva, és én lettem elnöknek megválasztva. Emlékezetem szerint ennek a "Forradalmi Bizottságnak" egyik ülésén sem jelent meg Darvas, a későbbiek során. Az ülés után még az nap a késődélutáni órákban /okt. 30-án/ Darvas Ivánnal és Szakáts Miklóssal a parlament épületében lévő rádióhoz mentünk, ahol én egy magnetofonszalagra beolvastam a szövetség ülésén elfogadott felhívást, ezt azután a rádió leközölte.” Ez a tanúvallomás – szerintem – Bessenyei Ferenc életének, emberségének, hazafiságának egyik csúcspontja. 1957. június végén történt mindez, amikor már kiderült, hogy a kezdeti látszólagos „kesztyűs kéz”, amivel az 1956-ban részt vett személyekkel bánnak, egyre inkább „acélossá” válik. És mégis a nyomozók, az elnyomás képviselői előtt, ott a hírhedt Tolnai utcában szinte szóról szóra elismételte 1956-os követeléseiket. Körülbelül úgy viselkedett, ahogy nagyjából egy évvel korábban a Galilei címszerepében, és egy évvel később a Rembrandt címszerepében a nézőtéren helyet foglaló hatalmasságok előtt: vádlóként szemükbe mondta vétkeiket, de legalábbis emlékeztette őket hitványságukra.      Holott a nyomozók nem a rádióüzenet tartalmára voltak kíváncsiak, hanem Darvas tetteire. Feri nyilván a tárgyaláson a vádlott jelenlétében is ugyanazt vallotta, mint korábban, amikor beidézték, és ami a jegyzőkönyvben szerepel. Talán ezzel függ össze az a megjegyzés, amit Darvas a könyvében Bessenyei Ferenc tanúvallomásával kapcsolatban leírt: „Színészkollégáim persze többnyire mellettem vallanak, sőt akad olyan is, aki annyira határozottan áll ki mellettem, hogy a bíró türelmét vesztve egyszerűen félbeszakítja a vallomását, és kirúgja a teremből.” – Majd a lábjegyzetben: „Történetesen épp V. H. kolléganőnk hirtelen kezű, szigorú lovagja. Holott ezúttal igazán kényelmes alkalma lett volna, hogy borsot törjön az orrom alá. Mégse tette. Ilyen is van.” Mindezen levéltári dokumentumok után kimondható, hogy a fent vázolt események 1956. október 30-án zajlottak le. Feriék, miután egész nap tanácskoztak, késő délután érkeztek a parlamentbe, ahol a rádió Bródy Sándor utcai épületének október 23-i ostroma óta a rádió működött. Mintegy 20 percnyi várakozás után Feri magnóra mondta a felhívás szövegét, amit 20 órakor a Kossuth adó leadott.      A hanganyag azóta a rádió archívumában hever, és várja, hogy egyszer, valamikor valaki engedélyezze bemutatását. Ez a történet ismételten kiváló alkalmat ad arra, hogy rávilágosítson, mekkora dőreség a múltat szubjektív visszaemlékezések alapján felidézni. Ezek arra jók, hogy a kor hangulatát felelevenítsék, de pontos adatokat nem lehet, nem szabad tőlük várni. Erre egyedül a levéltári dokumentumok képesek. Darvas Iván 2001-ben megjelent könyvében azt írja, hogy bátyja perének első számú elitéltje, A. A. október 28-án (vallomásában már nem ennyire biztos a dátumban, ott 28-án vagy 29-én-t mondott) kereste fel őt, vagyis ekkor tudta meg tőle, hogy a Gyűjtőfogházból, ahol bátyja ült, még nem engedték el a politikai foglyokat. Utána azt írja, hogy október 30-án egész nap bátyja ügyében tevékenykedett, akit hosszas utánajárás után csak késő délután tudott kiszabadítani. Azt is megemlíti, hogy a Gyűjtőfogházban bemutatkozáskor „némi súlyt kívánva adni a nevemnek, hozzáfűztem: a Madách Színház Forradalmi Bizottságának a tagjával áll szemben”. A jegyzőkönyvek szerint viszont október 30-án az egész napot a színházak ülésein, majd a parlamentben töltötte. És ezekből az is kiderül, hogy Darvas se előtte, se utána semmilyen megmozduláson, ülésen nem volt jelen. Darvas maga is több ízben elmondta, hogy őt 1956-ban egyedül bátyja sorsa érdekelte, mert egy percig sem hitt a forradalom győzelmében. Ráadásul már ekkor is a legjobb barátja volt Horvai Istvánnak, a Madách Színház akkori igazgatójának, a Szovjetunióban végzett rendezőnek, aki még Gábor Miklósnál is nagyobb kommunista volt (ezért aztán 1956 után a hatalom jobbnak látta egy időre vidékre küldeni). Vagyis nagyon valószínű, hogy neki a Forradalmi Bizottságban, illetve a Szövetségben vállalt szerep ahhoz kellett, hogy másnap „nagyobb súllyal” kezdhesse meg a bátyja kiszabadítására szolgáló akciót, és miután ez sikerült neki, teljesen visszavonult.      Darvas mind a magánéletében, tehát a könyvében is, mind a kihallgatásakor a leghatározottabban tagadta, hogy valaha fegyver lett volna a kezében. Ezzel szemben akkori felesége, Tolnay Klári – akivel válása után is élete végéig a legszorosabb barátságban volt – két könyvében („Tolnay Klári egyes szám első személyben”), mind az 1988-ban megjelentben, mind az ennek 1999-ben utánnyomott és kiegészített változatában azt írja, hogy Darvast „1956 decemberében tartoztatták le”, hogy „1956-ban bátyját és társait fegyverrel szabadította ki a börtönből”. És végül még azt is, hogy amíg börtönben volt, addig ő nem tartotta etikusnak, hogy elváljon tőle, és ezért csak „1958 végén – Iván már ismét talpon volt, színházban játszott – beadtam a válókeresetet”. Az embernek tényleg megáll az esze! Darvas egész életében küzdött a „fegyverrel a kezében” állítás ellen, és egész életében nem heverte ki, még a börtönéveknél is fontosabbnak tartotta a maga számára, hogy 1958-ban, kiszabadulása után évekig nem engedték vissza a pályára, sőt azzal fenyegették meg, hogy soha nem lehet újra magyar színész.      Ezen felül Tolnay téves adatai azt is bizonyítják, ami szintén közismert volt a szakmában, hogy Tolnay Klári teljesen apolitikus alkat volt, a világ folyásával nem törődött, szinte a világon kívül élt. Hiszen 1956 történetéhez nem csak az októberi események, hanem az is elválaszthatatlanul hozzá tartozik, hogy az igazi megtorlások csak jóval később, 1957 nyarától, sőt a még ennél is rosszabb csak 1958 nyarától, Nagy Imréék kivégzésével kezdődtek! Addig a hatalom nem érezte magát teljes biztonságban, nem tudták, a Nyugat hogyan fog reagálni, nem tudták, hogyan alakul a helyzet a Szovjetunióban. Vagyis Darvast semmi szín alatt nem tartoztathatták le 1956 decemberében! Erre a tétovázó hangulatra kiváló bizonyíték az újságok hangneme. Például a Pesti Műsoré is, melynek régi számai a Színházi Intézetben minden kutató számára hozzáférhetőek, és aminek 1957-es első félévi számai kifejezetten aggodva és kedvesen írnak a disszidált művészekről, anélkül, hogy egyetlen szóval is bántanák őket! Ennek ellenére a Színházi Intézet által támogatott, sőt saját „termésként” elismert dolgozatában egy szerző ezen időszakot feldolgozva olyanokat ír, hogy a Galilei utolsó esti előadása nagyon hosszú ideig az 1956. október 23-i maradt!      Miután a szerző, Cs. K. idéz erről a (www.bessenyei.hu) honlapról és Füzi Lászlótól – aki nagyon helyesen megírja, hogy „a világ összedőlt, egy forradalmat eltiportak, embereket bebörtönöztek és kivégeztek, de a színház repertoárja ugyanaz maradt – és hogy a Németh-dráma publikuma azonos volt 1956 értelmiségeivel” –, inkább hisz Molnár Gál Péter [aki ugyan nagyon bennfentes volt, sok mindent látott, de jobban hitt saját kétes emlékezőtehetségének, mint a pontos adatokat tartalmazó dokumentumoknak, és sokkal nagyobb szakértelemnek tartotta magát, semhogy odáig ereszkedjen, hogy ezekben kutatgasson, és ezért nagyon sok, olykor súlyos hibát vét írásaiban] egyik cikkének, ahol az áll, hogy „a Galileit csak 1957 januárjáig játszották, onnantól turnézni ment a színház, ahova a repertoár minden darabját magával vitte, csak a Galileit nem, és a színház újramegnyitása után csak délután engedték játszani a darabot”.      Ebből az előbb egy országos napilapban MGP-től, majd egy színháztörténész komoly szakmai munkájában megjelent állításból egy szó sem igaz, sőt, az itt állítottal ellenkezője a valóság (ahogy ez a honlap és Füzi László is megírta; csak hát a tények nem férnek bele az előre kialakított és mostanság egyedül uralkodó koncepcióba, miszerint 1990 előtt minden rossz és vacak, és mindenki gazember volt, és mindenki, akit az a rendszer valamilyen okból nem szeretett – mégha csak azért is, mert az illető részegeskedett és randalírozott, vagy egyszerűen csak tehetségtelen volt – hős, a régi rendszer üldözöttje, kiváló művész vagy tudós, vagy bármi más, nagy magyar hazafi stb.).      A turnéra egy-két darabot vittek csupán, illetve a Fáklyaláng részleteit. 1957 februárjától kezdtek el játszani a színházak, a Pesti Műsor fél év kiesés után február 8-án jelent meg újra. Ekkor a színházak 5 órakor kezdték az esti előadást, majd fél hatkor, illetve a rövidebb előadásokat hatkor. Egyszerűen azért, mert KIJÁRÁSI TILALOM volt, a nézőknek haza kellett érniük a kijárási tilalom kezdetére! A Pesti Műsor 1957. április 19-25. számában jelenti be a kijárási tilalom feloldását, és külön cikkben: „Kezdete 7-kor …” üdvözli „a konszolidáció legújabb jelének”. A Galileit nemhogy levették volna a műsorról, de a Katona József Színház leggyakrabban játszott előadása maradt még két évadon át, 1957. október 23-án is ezt játsszák, ezt viszik szeptemberben Pozsonyba, és Németh László 1957-ben az Égető Eszter regényéért és a Galilei drámájáért kap Kossuth-díjat!!      És mindez elkerüli egy színháztörténész és a Színházi Intézet figyelmét! A baj persze az, hogy manapság minden területen így folyik a kutatás, ennyire felületesen, ennyire előre kigondolt koncepció alapján. Mindezen események azért tartoznak a cikk tényleges témájához, mert nagyonis úgy tűnik, a tények is azt bizonyítják, hogy Bessenyei Ferenc szinte az egyetlen volt a színházak forradalmi bizottságaiban, aki ezt, az ezekben végzett munkát komolyan vette. Aki hitt a követeléseikben, aki hitt a kultúra, a színház, a magyar nép erejében, akinek egész életére az ekkor átélt élmények hatottak a legerősebben. Csak azt tudom újfent mondani, amit már máshol is írtam, idézve Bessenyei Ferencet: „Én az vagyok, aki voltam. Én ugyanott állok, ahol eddig is, ti mentetek el.” (A fotókon Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre 1956. október 30-án a szövetség székházában, a Kertész utcai épület első emeleti tanácstermében megtartott ülésen, a másodikon a Galilei előadása a Pesti Műsor ez évi első, 1957. február 8-án megjelent számában – nézd a címert! – a harmadik, negyedik képen hírek a disszidált magyar színészekről a Pesti Műsor ez időben megjelent számaiból, és az utolsó előtti az április 19-én megjelent cikk a kijárási tilalom feloldásáról, az utolsó kép pedig a Pozsonyba induló nemzetis színészekről) Feltéve: 2013. december 30.