A tabló képei felülről lefelé:
Háttérkép: Hódmezővásárhelyi Nyári Színkör
Édesapja
Édesanyja
A leventezenekar, melynek Szabó bácsi volt a karmestere (lásd élete – gyerekkor)
Hódmezővásárhelyi látogatás:
Nagynénjei és nagybátyjai körében
Az egykori iskolánál
A mártélyi Holt Tiszaágnál
„Egy valaha gazdag kereskedőkből álló, de születésem idejére – mintha csak kiszámították volna – teljesen elszegényedett, társadalom alatti család tagjának születtem. Az élet pereméről indultam az emberek közé. Nem volt felhőtlen, boldog gyerekkorom, ösztöneimben csak az életben maradásért folytatott küzdelem működött.
Apám >bótos< kereskedősegéd volt (polihisztor is, mert mindenhez értett és mindent kibírt), anyám egykor nagyon gazdag állattenyésztő, állatkereskedő >kupec< családnak volt a tagja, ahonnan apám, a bótoslegény tizenhat éves korában ellopta. Ez a szerelem elpusztíthatatlan erőt, kedélyt hozott kettőjük szegénységébe, és öt fiúgyermeket. Minden új és újabb gyerek csak még mélyebbre ásta körülöttük a húszas-harmincas évek nyomorát.
Az életben maradáshoz a makacsságot, azt hiszem, innen oroztam el. Mert azt éreztem: győzni kell minden nap, mert ha nem, nincs rám szükség.
Ebben a korszakomban valami kifürkészhetetlen inspirációra állt mellém segítőként nagyanyám. Ő engem többnek, különbnek akart látni, és én az ő bíztatásából kaptam erőt megújuló vállalkozásaimhoz. Sohase neheztelt, ha valamibe belebuktam, de azt elvárta, hogy beszámoljak arról, ami felé újult erővel elindultam. Azt hiszem, az újrakezdés merészségét tőle kaptam, nála éreztem sorsformáló erőnek.”
Film, Színház, Muzsika, 1979. szeptember 29.
„Ebbe a városba én mindig hazajövök. A kisállomástól a város felé tartó úton már az ifjúságom emlékei fogadnak, hiszen az út menti nagy fákat csemetekorukban én ültettem, én gondoztam, és hajszál híja, hogy majdnem kertész lett belőlem…
Bár gyermekkorunk legszebb tartózkodási helyét, a népkerti Műszínkör faépületét lebontották, mindig némi megilletődéssel megyek el a tér mellett, hiszen itt szorongtunk, ebben a csodavilágban a kakasülőn, az állóhelyen és figyeltük a színészeket. Mindent, mindent megnéztünk. Amikor a Cigányprímás című operett főhőse, a kedves, öreg Józsi bácsi a színpadon szomorúan, rezignáltan elbúcsúzott a hegedűjétől, én úgy beleborzongtam, hogy attól kezdve hét évig éjjel-nappal hegedültem.
Gyermekkorunk nagy tengere volt a mártélyi Holt-Tiszaág, ahol fantáziánkat szabadon engedhettük, a természet ereje, csodája, költészete fogva tartottak bennünket – egészen addig, míg a szúnyogok haza nem parancsoltak…
Az iskolánk a templom mellett volt, innen jártunk hajnali misére, ahol eleinte kisgyerekként nem volt még feladatunk, ezért remekül kialudtuk magunkat. Amikor már énekeltünk, és én már szólót is énekeltem néha a kórusban, egészen más jelentősége lett ezeknek a reggeli áhítatoknak. Ez a kórus később is döntő szerepet játszott az életemben. Itt tanultam meg kottát olvasni, s itt ismertem meg a legszebb vegyeskari műveket, Orlandus Lassus, Haydn, Kodály, Bárdos, Palestrina kórusműveit. Mindez, persze, csak gyermekéletemet tette színessé, gazdaggá, igényt támasztott bennem, s egy más világba engedett bekukucskálni.
Számomra minden előadás egy-egy élet-halál harc, a legjobb megoldások keresése. Úgy érzem, meg kell fogalmaznom mindazt, ami soha senkinek nem jutott eszébe. A >csakazértis< belső parancsát hoztam magammal Vásárhelyről, s azt, hogy sosem szabad megelégedni a sikernél kevesebbel…”
Film, Színház, Muzsika, 1979. szeptember 29.
„… sokat köszönhetek ennek a helységnek. Itt tanultam meg a küzdést. Az innen indulókat az jellemzi, hogy fantasztikus energiát halmoznak fel magukban.
Ez a város távolesett a kulturális központoktól, a művészeti élettől. Első élményeimet mégis itt szereztem, az ifjúsági színjátszó csoportban és a belvárosi kórusban. Olyan tartalmat adtak, amelyből mindig táplálkozni lehetett.”
Csongrád Megyei Hírlap, 1970. április 28.
„Ez a Vásárhely annyiban igazán jó, hogy valami elpusztíthatatlan jó kedélyt örököltem és engedtem magamhoz. Az a környezet, amelyben éltem, nagyszerű emberekből állt, tiszta emberekből és ez adta tulajdonképpen az erőt ahhoz, hogy az életet, ezt a nagyon befolyásolt színészi életet valahogyan olyan mederbe tereljem, amely képes kiválasztani az értékest az értéktelentől…”
Budapesti beszélgetés Bessenyei Ferenccel
Lejegyezte Honti Katalin. Csongrád megyei Hírlap, 1981. november 22.
Azok a kiválasztott idézetek, melyek csak helyhiány miatt maradtak le a kész tablóról:
Tóth Lajos karnagy úr „tudta meg ugyanis hogy a társulat kórustagokat keres. Így pár nap múlva megjelentem Zách János és Horváth Jenő színész-rendezők előtt. Hogy mit szavaltam, énekeltem, nem tudom. Az egész valahogy olyan volt, mint valami káprázat, csak azt tudom, hogy ettől kezdve tagja lettem a szegedi társulatnak. Ily módon a szülői háztól a színházig terjedő utat én ifjan, a szülőföldemen, Vásárhelyen jártam végig estéről estére.
… a gimnáziumból az én utam egyenesen a vásárhelyi kaszárnyába vezetetett, csak a véletlenek sorozata segített, hogy ne kerüljek a menetszázadok valamelyikébe. (…)
Amikor Szegedről Miskolcra kerültem, Földessy Géza társulatához, akkor már felfigyelt rám a pesti Nemzeti Színház is, de én egyszerre, egy napon kaptam kézhez a Nemzetibe szólító szerződést és a SAS-behívót. Ezzel vissza kellett térnem újra Vásárhelyre, de itt már azok a fiúk, akikkel egy focicsapatban játszottam, olvastak rólam a színházi lapban, és tudták, hogy a Nemzeti Színház szerződtetett. Ezek a csapattagok elhelyeztek valahová, valamilyen nem létező alakulathoz, olyan magyarországi helységbe, amely nincs is talán a térképen, ahol katonaság sose járt. Így tudtam megjelenni a társulati ülésen, és így lettem tagja a Nemzeti Színháznak. S így menekültem meg a háborútól.”
Film, Színház, Muzsika, 1979. szeptember 29.
„Gyerekkoromban soha eszembe se jutott, hogy valaha színész legyek. A cirkusz vonzott nagyon, és nem bohóc, hanem állatszelídítő szerettem volna lenni. Oroszlánokat, tigriseket szelídíteni. Volt egy gyönyörű farkaskutyánk és tigris híján rajta gyakoroltam magamat.”
„Édesanyámnak szép hangja volt. Sokat hallottam dalolni, talán ez ébresztett bennem vágyat a muzsika iránt. Eredetileg zongorázni akartam tanulni, ám a szomszédunk egy hegedűvel lepett meg. >A zongorát nem tudod a hátadon cipelni – fiú, lásd ez a hegedű veled lehet éjjel, nappal, bárhol a világon.<
Olyan pillanatokban veszem elő, amikor az ember kezéből kihull a könyv és a szerep. A hegedű továbbvisz a munkában. Előrelendít. Mindig akkor veszem elő, ha új szerepre készülök. A muzsikát csak fegyelemmel lehet elsajátítani. Tehát a hegedűszó nemcsak gyönyörűség: fegyelemre, tempóérzékre és pontosságra szoktat rá. És segít megtalálni az új szerep érzelmi kapcsolatait. Játékmesterem a hegedű!...
Már gyermekkoromban bennem élt a felfokozott élet igénye. Az iskolában jól sportoltam, kitűnően fogalmaztam. S amikor a Katolikus Ifjúsági Körben Vásárhelyi István vezetése mellett színjátszó kör alakult, én abban is részt vettem. 16-17 éves koromban A vén gazember-t játszottam, mert nekem volt a legmélyebb hangom.”
„Bessenyei Ferenc nemrégiben meglátogatta szülővárosát, Hódmezővásárhelyt. Egyik barátja vacsorát rendezett a tiszteletére. Vacsora után, feketézés közben felelevenítették a régi emlékeket, azt az időszakot, amikor Bessenyei még a szegedi színház kórusában énekelt, Egyszer csak odalépett hozzá egy kedves hölgy és fülig pirulva ezt suttogta: >Nem emlékszik rám, kedves művész úr? Pedig vagy harmincöt évvel ezelőtt megkérte a kezem…< Bessenyei összeráncolta a homlokát, majd kissé szórakozottan megkérdezte: >De ugye nem vettem feleségül?<”