segítségével a Nemzeti Színházhoz kerültem dramaturgnak, s onnét ki se mozdultam többé negyedfél évtizeden át. … A fölfelé ívelő években sűrűn cserélődtek munkatársaim, akik elég gyorsan rájöttek, hogy másutt jobban érvényesülhetnek. Én állhatatosan ott maradtam, mégpedig két okból. Öntelt rögeszmém volt az egyik, hogy idegeimben hordozom a drámai szerkesztés mesterségének fogásait, s ezzel segítséget tudok nyújtani olyan drámaíróknak, akik ennek fontosságát kevésbé érzékelik vagy értékelik. A másik ok, hogy jól éreztem magam a színházban, különösen az első másfél évtized alatt. Úgy hiszem, a színház életének egyik fénykora volt ez az időszak, s jó érzés volt valamennyire részt venni a műsor előkészítésének munkájában, amelyet baráti, bohém légkör vett körül. A döntéseket szórakoztató és tartalmas viták előzték meg, hivatalos megjelölés szerint az igazgatói irodában rendezett, a késő éjszakába nyúló és a Keszey-vendéglő sörözőjében végződő műsorüléseken, és azonkívül öltözőkben, egyszer a fedett uszodában, máskor egy kiránduláson. Ott mondta Major igen találóan: ‘Az a baj, hogy udvari bolondnak születtem, mégis királynak kell lennem.’ Csakugyan ebből származott az ötletszerű, kapkodó vezetés, mely sok egyéb között a műsor összeállításában is megnyilvánult. Valamennyien hangoztattuk, hogy ezzel szakítani kell, áttérni a tervszerű, rendszeres munkára: ülésen pontos napirenddel, jegyzőkönyvvel. Idővel ez csakugyan létrejött – legalábbis forma szerint, sőt a jegyzőkönyvek másolatát a minisztérium színházi osztályának is fölküldtük. A valóság azonban alig változott. Többször előfordult, hogy részletes éves, ötéves és távlati tervet készítettünk, csak épp azt nem sikerült eldöntenünk, mi legyen a következő bemutató, amelyet másnap vagy a következő héten el kell kezdeni próbálni. Ilyenkor szinte reflexszerűen ismétlődött Major felkiáltása: ‘Fel kell hívni Darvas Jóskát!’ Mármint azért, hogy segítsen ki ínségünkből, azonnal írjon egy ízig-vérig időszerű darabot. A műsorülések résztvevőit az azonos művészeti és politikai elveken kívül keresztül-kasul indázó baráti kapcsolatok fűzték egybe. Persze voltak nézeteltérések, s a tagok is cserélődtek. A nevezetesebbek közül a főtitkár, Magyar Bálint például véglegesen megvált a Nemzetitől, amikor a Néphadsereg Színháza élére került. A többiek – Apáthi Imre, Both Béla, Egri István, Marton Endre, Várkonyi Zoltán – elmentek, visszatértek, ismét elmentek. Mindegyikük külön történetet érdemelne. Haláláig ott maradt Gellért Endre, a főrendező, ennek a testületnek a lelke. Ezer ötlet, tréfa, ugratás nagymestere – s mégis ő fogta rendbe az egész társaságot, ő tudta realitássá változtatni a hóbortos ötleteket. 
Minden produkció közös ügynek minősült, jóformán közös alkotásnak annyiban, hogy az utolsó főpróbákon – nem kötelességszerűen, hanem – őszinte segítőkészséggel vett részt az egész vezetőség, s bírálta meg az előadást. Szókimondó és szakszerű bírálatok hangzottak el a próba végén, de mindig olyan alapállásból, amely elfogadta és értékelte a rendező koncepcióját. A kritika pedig arra irányult, hogy hol és miért nem érvényesült következetesen ez a koncepció, lehet-e segíteni rajta, s ha igen, hogyan.”
A színészek reggelente politikai oktatáson, szemináriumon vettek részt, utána próbáltak, szinte minden este játszottak – mert a színháznak egy évadban 640 előadást kellett tartania –, ezen kívül rengeteget filmeztek és rádióztak. A színház vezetői pedig üléseztek: volt igazgatósági, párt-vezetőségi, rendezői, dramaturgiai, művészeti-tanácsi, közönségszervezői, fegyelmi és még a szokásos évadnyitó és -zárón kívül számos rendkívüli társulati ülés is.
Amikor 1950-ben Bessenyei Ferenc – másodjára – a Nemzeti Színházba került, a színház igazgatója Major Tamás –, aki már 1945-től töltötte be ezt a funkciót. Helyettese művészi vonalon, ugyanakkor a kamaraszínház, a Magyar Színház igazgatója Várkonyi Zoltán, aki egyúttal az egyik főrendező is. A színház másik főrendezője, a legendás hírű Gellért Endre (akivel Bessenyei Ferenc az összes rendező közül utolsóként, majd csak az első évad legvégén dolgozik – ezért róla több majd a következő oldalakon). A főtitkár, „aki adminisztratív ügyekben az igazgató helyettese, és akinek feladata a rend”: dr. Magyar Bálint (a bölcsészettudományok doktora, az irodalomtudományok kandidátusa), aki ezt a tisztséget 1955-ig tölti be (utána a Magyar Néphadsereg Színház – egykori majd megint Vígszínház – igazgatója lesz). A színház rendezője még ebben az időben Marton Endre (a későbbi főrendező, majd igazgató), Vadász Ilona, Rátai Dénes, de itt rendez ekkor Vámos László és Horvai István is. Benedek András (1945-től folyamatosan) és Karinthy Ferenc (1949-50 között) a dramaturg. Üzemigazgató: Balogh László. Párttitkár: Gábor Miklós színművész. A színház munkatársai ebben az időben még többek között Lendvai Ferenc rendező, Forgács István, Kolozsvári András dramaturgok, Varga Mátyás díszlettervező, Nagyajtai Teréz jelmeztervező, Zsolt István, Bánát Péter ügyelők. (Bánát Péter fantasztikusan felívelő pálya után – ügyelőből, segédrendező, DISZ-titkár, majd producer – 1956-ban mégis elhagyja az országot, hogy aztán évtizedek múlva visszajöjjön nosztalgiázni, majd meghalni.)
Az igazgatósági üléseket rendszerint kéthetente, szerdán reggel 8 órakor tartották, a rendezőieket tíznaponként, ezek pontos megtartásáért Gellért Endre felelt. Hogy mennyire 
voltak ezek komolyak, mennyire nem, ebbe a fentebb közölt Benedek András cikk enged mélyebb betekintést, mindenesetre ebben az időben már készültek jegyzőkönyvek, melyek nagy része az utókorra is fennmaradt. Most ezekből jönnek a színház akkori hangulatára, munkamenetére és természetesen nem utolsó sorban Bessenyei Ferenc pályájára érdekesnek tűnő részletek.
1950. január 20. Dramaturgiai ülés. Jelen vannak t. k.: Major Tamás igazgató, Várkonyi Zoltán igazgatóhelyettes, Gellért Endre főrendező, Benedek András és Karinthy Ferenc dramaturgok, Magyar Bálint főtitkár. Az ülésen a munkaversenyről folyt vita, melynek során kimondatott: „Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a munkaverseny pontjai között magától értetődő kötelességszerű dolog nem szerepelhet (pontos megjelenés, szereptudás). Első átgondolásra a következő pontokban kell a munkaverseny anyagát összeállítani: 1. fegyelem, 2. beszéd, 3. harmonikus előadás, 4. sablon elleni küzdelem (például kedélyes apa), 5. előadások alatt javítani a játékot, 6. ideológiai nevelés, 7. az új magyar drámairodalom kialakítása, 8. a színházak sajátos profiljának kialakítása (költségvetés betartása, illetve megtakarítás), 9. a színház tagjainak a művészeti szövetségben való szereplése. Mindezek mellett igen fontos, hogy komolytalan javaslatokkal ne járassuk le a munkaverseny gondolatát.”
Az itt említett szövetség a Színház- és Filmművészeti Szövetség volt, ami ebben az évben (1950-ben) „alakult a színházak szakmai színvonalának emelése céljából. A szövetség színházi szakkönyvtárat és dokumentációs gyűjteményt szervezett, amely 1957-ben, az akkor átalakult Színháztudományi és Filmtudományi Intézet állományába került. A szövetség kiadta a Színház- és Filmművészet folyóiratot. A fenti összetételben a szövetség megszűnt 1957-ben.” A szövetség komolyan vette önmagát, komoly vitaesteket tartott (például a Ljubov Jarovajá-ról), és más módon is tevékenyen kivette részét a színházi közéletből (nem utolsó sorban az 56-os forradalom alatt, nyilván ezért is kellett megszüntetni).
1950. április 25. Dramaturgiai ülés. Jelen vannak t. k.: az előzőek plusz Gábor Miklós párttitkár.
Felszólalások: Major: „A jövő szezonban az anyagi siker az erkölcsi sikerrel együtt kell, hogy járjon.”
Gábor: „Rákosi elvtárs is megmondta beszédében, hogy a közönséget a szocialista kultúra érdekli. Ha ezt hallgatjuk, azt kell gondolni, hogy Rákosi elvtárs propagandát csinált.”
Magyar: „Nem azt szeretném mondani, hogy Rákosi elvtárs helytelenül mondta, de ne ugorjunk fejest, hogy megüssük a fejünket. Például ma is rémülten állunk, hogy hogy hozzuk ma be a közönséget.”
Major: „A Nemzeti Színház a jövőben sem lehet kísérleti színház.”
Karinthy: Olyan szovjet darabokat, mint a Ljubov Jarovaja, „szovjet klasszikusoknak nevezhetjük, kötelességünk ezekkel is foglalkozni. Bekértük a Magyar-Szovjettől az új Sztálin díjas darabokat: ezek Felejthetetlen 19, Amerika hangja.”
És ezután a legfontosabb bejelentés:
„A felveendő 15 művésztag közé ülés a következők felvételét javasolja: Bessenyei Ferenc, Tolnay Klári, Bulla Elma, Benkő Gyula, Kohut Magda, Ferencz László, Lukács Margit, Fónay Márta. A 15 új tag fizetésére havi 30 ezer forint áll rendelkezésre.” (Mint köztudott, Kohut majd csak 1954-ben lesz a Nemzeti tagja, Tolnay, Bulla, Benkő, Ferencz pedig soha, tehát a felsoroltak közül csak hárman lesznek ősszel tagok.)
A következő jegyzőkönyv azok számára különösen érdekes, akik elfelejtették vagy nem is tudták, hogyan alakult ki az 50-es években egy színház műsora.
1950. június 6. Dramaturgiai ülés. Jelen vannak: Major, Várkonyi, Gellért, Vadász Ilona, Karinthy, Benedek, Gábor Miklós. Felszólalások:
Major: „A minisztériumban átbeszéltük a jövő évi műsor kérdését. Javasolom, hogy a Magyar Színház első bemutatója az Amerika hangja legyen. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy ez a darab megcáfolni látszik azt az elvünket, hogy a legkitűnőbb szovjet műveket adjuk elő. Ennek a szempontnak a Ljubov Jarovaja fog megfelelni. Az Amerika hangjának előadását viszont politikai szempontok indokolják. A darab nem tökéletes írói munka, de a rendezőnek és a színészeknek kell rajta segíteni. Az előadásnak olyannak kell lenni, amilyen nívós előadás még nálunk nem volt, a figurákat jól kell elemezni, élettel megtölteni. Osztrovszkij-i igényekkel kell nekimenni a darabnak, nem szabad, hogy a színészek a könnyebbik oldaláról fogják meg.”
Várkonyi: „Javasolom, hogy a darab előkészítésének felelőssége engem terheljen.”
Határozat: „Az Amerika hangjából hat asztali és hat rendelkező próbát kell csinálni a Magyar Színházban. Az első asztali próba időpontja: 1950. június 19., hétfő. Állítópróba június 24., szombat.”
Benedek: „Figaróra (amelyet majd Major fog rendezni) megtartjuk-e Horváth Árpád fordítását?”
Major: „Nem.”
Gellért ezután az új fordításra Illyést javasolja, akit határozatban el is fogadnak (és aki ezt a munkát majd el is végzi).
Major: „Fel kell készülnünk a Ványa bácsi előadására. A Ványa bácsi a közé a tíz darab közé tartozik, amely az új darabok közül egyik legfontosabb. Kultúrpolitikánknak elintézetlen ügye Csehov. A darabnak örök előadásnak kell lenni. (Az is lesz – de csak az utána következő évadban – Gellért rendezésében és Bessenyei Asztrovjával). A darabbal kapcsolatos dokumentációs anyag Horvainak megvan és ezt Gellértnek átadja.”
A következő dramaturgiai ülés – 1950. június 9-i – jegyzőkönyve Bessenyei Ferenc számára két szempontból is érdekes: egyrészt elhatározzák, hogy az elkövetkezendő évadban egyeztetési problémák miatt Básti Lajosnak le kell adnia egy-két szerepét, de a Macbeth-ben Banquo-t tovább játszza, másrészt az Amerika hangjának előzetes szereposztásában Houston ezredes szerepét Rajczy Lajosra osztják. Ezzel Szigethy Gábor, aki – mint láttuk a pálya oldalon – Bessenyei Ferenc pályáját bemutató írásában azt sugallja, hogy a „bemutatkozáskor a Nemzeti Színházban megbukott”, két állítása dől meg egyszerre: 1. Banquo-t eredetileg továbbra is Bástinak kellett volna játszania, Ferit látva mégis rá bízták az akkor már régen vezető színész, Básti szerepét; 2. Houston ezredes szerepe nem lehetett annyira jelentéktelen, mint azt Szigethy állítja, ha eredetileg Rajczynak, szintén a színház vezető színészének szánták. A színházak államosítása miatt a Nemzetinek több színészétől ekkor kellett megválnia (az eredetileg szerződtetni kívántak közül is ezen okból nem jöttek többen), ezért került az évad végére Ladányi a Madáchba, így a neki szánt szerepet kapta Rajczy és így lett Ferié Rajczy szerepe. Ebből is kitűnik, amit Feri 1987-ben Deák Attilának mesél majd el: a színház tudatosan a Rajczy által betöltött szerepkörre hívja Bessenyei Ferencet a Nemzetibe.
A színház közben jóváhagyásra felküldte az 1950-51-es évad műsortervét a minisztériumnak. A választ az 1950. augusztus 15-i dramaturgiai ülésen ismertetik: „A minisztérium a Nemzeti 
Színház felterjesztett műsorát kis változtatással jóváhagyta.” (Eme „kis” változtatás eredményeképpen kerül a műsorba, Gyárfás Miklós, Mándi Éva, Földes Mihály és egy kínai szerző darabja (ebből csak a Gyárfás és a kínai darab valósul majd meg). Ezeken kívül az elfogadott tervben még e darabok szerepelnek: Nemzeti Színház: Figaro, Bánk bán, Ljubov Jarovaja; Magyar Színház: Ármány és szerelem, Revizor, Különös házasság (ez elmarad) és egy népi demokratikus darab. Tehát ott van a Bánk bán, amelynek bemutatását a minisztérium különösen fontosnak tartja. A továbbiakban az ülésen Rátai Dénest (aki eddig önállóan is rendezett) „adminisztratív és rendezői munkával (egyeztetés, segédrendezőkkel való foglalkozás) bízzák meg”. Ezenkívül „az ülés határozatot hozott, hogy a jövőben minden olyan darabot, ami nem közismert, az egész társulat előtt felolvassák, ezt összekötik a Sztanyiszlavszkij kör működésével. Ugyancsak a Sztanyiszlavszkij körben az újonnan megjelent Sztanyiszlavszkij könyvből részleteket olvasnak fel.”
Határozatot hoznak, „hogy a színház színésztagjaiból bevonnak dramaturg munkákra egyes színészeket (Ladányi, Makláry, Pásztor, Somlay, Velenczei, Mászáros, Oravecz).” – „A Ljubov Jarovaja kép, kritikai, tanulmányi anyagát meghozatjuk a Szovjetunióból. Magyar Bálint ez ügyben beszél Lányi Olgával a Színháztudományi Intézetből. A darabbal Kolozsvári András foglalkozik.”
Ugyanezen a napon, vagyis 1950. augusztus 15-én tartja a színház az évadnyitó társulati ülést. Major Tamás öt oldalas beszédéből álljon itt néhány mind rá, mind a korra jellemző részlet: „Olyan időben kezdünk neki ennek az évadnak, amikor a felelősségünk nagyon nagy. Az osztályharc egyre élesedik. Tudnunk kell azt is, hogy nekünk ebben a küzdelemben harcosan helyt kell állni, fel kell ismernünk a művészet szerepét a szocializmus építésében és a békéért folyó küzdelemben. Úgy a műsor összeállításánál, mint az üzem átszervezésénél természetesen a Szovjetunió tapasztalatait vettük figyelembe. … Örömmel kell megállapítanunk, hogy a mi közösségünk megtette az utat a kultúrforradalom terén és nagy lelkesedéssel fogadta az új darabokat és bebizonyította, hogy ízlése előbb járt, mint a kritika. A Szovjetuniónak köszönhetjük azt is, hogy előadásaink művészi színvonala sokat fejlődött. A legnagyobb ajándék a Sztanyiszlavszkij rendszer. Azt is megtanultuk a Szovjetuniótól, hogy ébernek kell lennünk a kultúrpolitika terén is, mert nem alszik az ellenség. Örvendetes jelenség volt előrehaladásunkban, hogy komoly lépést tettünk előre a pozitív figurák bemutatása terén. Nálunk Ladányi, Mészáros Ági, a többi színházaknál 
Görbe János, Pécsi Sándor tettek ebben a szerepkörben lépést előre. A Szovjetuniónak köszönhetjük azt is, hogy a magasabb nívójú műsordarabok egynéhány színészünket elmélyültebb feladatok elé állították, akik eddig ilyen szerepeket nem oldottak meg. … Ha visszaemlékezünk a reakciós színjátszásra, láthattuk, hogyan igyekeztek elmosni minden darabban a társadalmi különbségeket. Nekünk arra kell venni az irányt, hogy ahogyan Gorkij elhelyezi a társadalomban a figurákat, nekünk is minden előadásunkban pontosan kell elhelyezni szereplőinket a társadalomban. A Szovjetunió tapasztalatai alapján tudjuk azt, hogy megváltozott művészeink helyzete a társadalomban. A mi államunk megbecsüli a tehetséges művészeket. … Elfogadta a kultúrtanács a legszebb címet, mely a Nemzeti Színház örökös tagja címet helyettesíti, illetve a fejéről a talpára állította: ez a cím a magyar nép érdemes művésze lesz. … Fejlődjünk tovább az egymáshoz való viszonyunkban is. Tettünk már itt előre lépéseket, de ahogy a Szovjetunióban egy-egy művész a legnagyobb kíváncsisággal és szeretettel figyeli, hogyan fejlődik a társa, hogyan szolgálja a társa a szocialista realizmust, úgy kell nekünk a legnagyobb szeretettel fogadnunk azokat az elvtársakat, akiket most szerződtettünk ide a színházhoz. Segíteni kell az ide szerződött elvtársakat. Az hogy itt vannak, a magyar színjátszás fejlődésének eredménye, és azt kell, hogy szolgálja. Ebben a szellemben fogadjuk őket. (felolvassa az új tagok névsorát) Felkérem a színház új tagjait, hogy azzal a komoly felelősséggel dolgozzanak, ahogy nekünk az elkövetkező évben dolgozni kell, hogy munkájukkal tovább kell vinni a színház ügyét művészeti téren, az üzemi gazdálkodás terén, munkaverseny terén, a szocializmus építésében.”
Gábor Miklós párttitkár az MDP nevében szólal fel: „Arra kérjük nem utolsó sorban az új tagokat, hogy ebbe a kollektívába beleilleszkedjenek.”
Ebben a korban a magyar színházakban mindenki a Sztanyiszlavszkij rendszerre hivatkozott. Major Tamás mielőtt Brecht rajongóvá vált, szintén e rendszer elkötelezett híve volt. A könnyebb megértés kedvéért álljon itt a lexikon rövid magyarázata a híres Sztanyiszlavszkij rendszerről: „Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij, (1863-1938) orosz-szovjet 
színész, rendező, színészpedagógus a 20. századi színházművészet és elmélet egyik legnagyobb hatású alakja, a Moszkvai Művész Színház megalapítója és művészeti vezetője. Az üres rutinba merevedett korabeli orosz színjátszás, valamint saját színészi és rendezői munkájának tapasztalatai arra a felismerésre késztették, hogy a színház megújításához mindenekelőtt a színészi alkotómunkát kell új alapokra helyezni, tudományos rendszerbe foglalni. A színészi játék alapja a szerep teljes érzelmi és gondolati átélése: erre épül a Sztanyiszlavszkij-rendszer, a modern színjátszás, a realista szerepalkotás tudományos rendszere.”
„Sztanyiszlavszkij-rendszer a Sztanyiszlavszkij által kidolgozott színjátszáselmélet, szerepalkotási módszer és technika egyezményes megnevezése, a realista színházművészet esztétikai elvei alapján kialakított tudományos rendszer, amely a Sztanyiszlavszkijnak és közvetlen munkatársainak a Moszkvai Művész Színházban, a színjátszás hagyományainak és egykorú eredményeinek figyelembevételével kibontakozó pedagógiai, színészi és rendezői módszeréből alakult ki. A korábban keletkezett színjátékelméletek többségétől abban különbözik, hogy nem az alkotás végeredményét tanulmányozza, hanem az alkotás feltételeit, az eredményt befolyásoló pszichológiai és technikai tényezőket. A rendszer kibontakozására nagy hatással volt a 19. század orosz esztétikájának materialista művészetszemlélete; de az esztétikai elvek .korszerűsítésében döntő szerepe volt az új orosz drámaírásnak is, elsősorban Csehovnak és Gorkijnak. A század első éveiben kezdte Sztanyiszlavszkij kidolgozni a ‘rendszer’ (melyet ő maga mindig idézőjelben említ írásaiban) tervét, eleinte azoknak a tapasztalatoknak alapján, melyeket Ibsen és Hauptmann naturalista drámáival, de elsősorban Csehov műveivel kapcsolatban szerzett. Célja az volt, hogy az egykorú orosz udvari színház sablonjaival, rutinjával szemben utat mutasson az igazi művészi igazsághoz, a belső realizmushoz. Sztanyiszlavszkij tökéletes átélést kívánt színészeitől, nemcsak a felkészülés időszakában, hanem az előadáson is. Cáfolta azt a nézetet, amely szerint az előadáson a színész már csak az átélt alkotói munka kész eredményét ismétli meg a nézők előtt, mechanikusan, érzelmeinek kikapcsolásával. A rendszer szerint a színész nem csupán ‘bemutatja’ az alkotás eredményét, hanem minden előadáson újraalkotja szerepét, átélve az egész folyamatot. Ez a művészet a színész lelki és technikai adottságainak valamennyi elemét aktívan igénybe veszi. A rendszer lényege az egyetlen pszichológiai folyamatként értelmezendő színpadi cselekvés. Ebben a fogalomban sűrűsödik a színész ‘alkotó közérzetét’ szolgáló elemek hosszú láncolata. A színészi alkotás fizikai és pszichológiai elemeit elválaszthatatlan kapcsolat fűzi egymáshoz: a színész belső és külső közérzete, a szerep átélése és alakítása. A rendszer ennek megfelelően módszertanilag két fő részre oszlik: 1. A színész belső (pszichikai) és külső (technikai) munkája önmagán; 2. A szerep belső és külső megformálása. A színész önmagán végzett belső munkája olyan lelki technika kidolgozását jelenti, amely lehetővé teszi az alkotó közérzet felkeltését. A külső munka pedig a testi apparátus előkészítése a szerep alakításához és belső tartalmának pontos tolmácsolásához. A szerepformálás azt jelenti, hogy a színész tanulmányozza a drámai mű szellemének lényegét, amelyből a mű keletkezett, és amely értelmét meghatározza, valamint a mű valamennyi 
szerepét. Csak ezeknek tökéletes ismeretében képes a színész igazán azonosulni szerepével, így teremtheti meg a színpadon az élet igazságát. A színészi cselekvést a dráma főfeladata (eszméje) határozza meg, minden egyes szereplőnek ezt kell kifejeznie. A rendszer a 20. századi színházművészet problémáinak széleskörű elméleti és gyakorlati összefoglalása, de nem lezárt, befejezett elmélet, amely korunk színházművészetének minden problémáját megoldhatná.”
1950. szeptember 2. Rendezői ülés. Jelen vannak t. k.: Major, Várkonyi, Gellért, Marton, Rátai, Vadász, Vámos, Pálos Miklós, Lendvai Ferenc, Máté Lajos, Szécsi Lajos könyvtáros.
Megállapítják, hogy „döntő fontosságú kérdés, hogy a színházak rendezői és segédrendezői állandóan foglalkozzanak a folyóiratokban és a szovjet sajtóban megjelenő művészeti cikkekkel és vitákkal.” Megbízzák Marton Endrét a Gyárfás Miklós darab rendezésével, a két segédrendező, Pálos Miklós és Lendvai Ferenc.
1950. szeptember 13. Igazgatósági ülés. A Ljubov Jarovaja bemutatóját november 24-ire tűzik ki (a valóságban csak december 21-én kerül rá sor, és így nem kell a Boldogságot elővenni Sztálin születésnapjára). Ezután a színészek sokat bírált és panaszolt túlhajszoltságáról és a kettős szereposztással kapcsolatos problémákról zajlik a vita.
Gellért: „A színház műsortervezetében olyan sok döntő körülmény van, hogy a színházi színészanyagára nem tudunk figyelemmel lenni. Azt a konklúziót kell levonni, hogy húsz taggal szaporítani kellene a társulatot, hogy a dupla szereposztást és a repertoárt meg lehessen oldani. … Most van kidolgozás alatt a Sztanyiszlavszkij körök és a Stúdió munkája. Úgy állítottuk össze az anyagot, hogy az órák reggel 8-tól fél 10-ig tartanak. Figyelemmel kell lenni arra, hogy a színészek jelentős része reggel 8 órára jár be a színházba, amikor elméleti kiképzést kap. … Ha ezt figyelembe vesszük és hozzávesszük a dupla szereposztást és a repertoárt, olyan túlterheltség következik be, ami a minőség rovására mehet.”
Magyar: „A színház ezévi feladata, hogy a repertoárra áttérjünk.”
Gellért Endre válaszában újfent a munkaversenyt és a kettős szereposztás gyakorlatának bevezetését szorgalmazta.
A népi demokratikus darabokkal kapcsolatban egyre többször fordul elő, hogy a színház dramaturgjainak kell az írói munkát is elvégezni. Hol az egész darabot kell átírják, hol csak egyes részeit, de az Amerika hangjának (egy Sztálin díjas műnek!) még a történetét is 
nekik kell kitalálniuk. Mivel a darabnak nincsen befejezése, ezért az 1950. szeptember 26-i dramaturgiai ülésen az a határozat születik, hogy „Várkonyi és Kolozsvári felkeresi Hosev sajtó-attasét és megbeszéli vele az Amerika hangja befejezésének kérdését”. Október 9-én közlik az ülés résztvevőivel, hogy „Hosev felhatalmazta a színházat, hogy saját belátása szerint fogalmazza meg az Amerika hangjának befejezését”.
A színészek annyira elfoglaltak, hogy nagyon gyakran fordul elő beugrás, olyan, amit a színházi lexikonok az illető színész szerepei között nem is közölnek. Ezért dívik az a gyakorlat, hogy egy szerepet megtanulásra több színésznek is jó előre odaadnak. A szeptember 15-i Tartuffe bemutatón Gábor Miklós játszotta Valért, a szeptember 28-án tartott igazgatósági ülésen már arról születik döntés, hogy Gábor filmes elfoglaltsága miatt Kállai Ferenc veszi át ezt a szerepet (Cléante továbbra is Bessenyei Ferenc).
Az 1950. szeptember 29-i rendezői ülés újabb érdekességgel szolgál: kitűzik a következő bemutatók idejét és rendezőjét. A Ljubov Jarovaja premierjének ezúttal december 8-t jelölik meg, rendezői még mindig: Major és Várkonyi. Sztálin születésnapjára, december 21-ére is még a Boldogságot tervezik, míg a kínai darab bemutatójának dátuma 1951. március 2. (valójában március 30. lesz), rendezői: Horvai és Vadász. De másképp történik: a Ljubov plakátján rendezőként Horvai neve szerepel majd és a kínai darabot Vadász Ilonával Marton Endre rendezi. A Szovjetunióból frissen hazatért Horvai István pedig Kossuth-díjat kap a Ljubov Jarovaja színpadraállításáért (Illés Jenő szerint ez a vizsgamunkája, viszont a korabeli dokumentumok szerint vizsgarendezése már tavasszal megvolt az Úttörő Színházban).
1950. október 9. Dramaturgiai ülés. Benedek András fent említett írásában beszámol arról, hogy miközben több éves tervet készítettek, sokszor nem tudták, mi legyen a következő bemutató. Nos, a jegyzőkönyvekből többnyire az világlik ki, hogy a többéves tervben a klasszikus darabok szerepeltek - azzal nagyon is tisztában voltak, ezek közül melyiket szeretnék színre vinni. A probléma az ú. n, „kötelező” darabokkal volt, a szovjet művekkel kapcsolatban az az évi Sztálin-díjas és a Magyar-Szovjet Baráti Társaság által ajánlott darabokra kellett figyelniük, másfelől eleget kellett tenniük a minisztérium követelésének, 
mely szerint „haladó szellemű” magyar és népi demokratikus darabok sem hiányozhattak egyetlen évad műsorából sem. Mindez azt jelentette, hogy rengeteg munkájuk mellett, a vezetőségnek a mindennapi irodalmi termést is ismernie kellett. Erre figyelmeztetett Magyar Bálint hozzászólása: „Az aktuális szovjet drámairodalom pontos tárgyalása még eddig mindig elmaradt a dramaturgiaülésekről. Fontos lenne, ha minden alkalommal rátérnénk egy-két darab ismertetésére és határoznánk is, hogy foglalkozunk-e vele tovább. Legyünk figyelemmel a következőkre: a szovjet repertoár, amint az a kozmopolita kritikusok közötti vita során már jóideje nyilvánvaló, hármas irányú. Egyrészt a mai aktuális problémákkal foglalkozó darabokat, másrészt a szovjet klasszikusok műveit, harmadrészt a nem-orosz szovjet irodalmak termékeit foglalja magában. A mi műsorunk eddig csak az első kategória szórványos bemutatására szorítkozott, a második most jelentkezik a Ljubov Jarovajá-val, míg a harmadik még említésképpen sem merült fel megbeszéléseinken.”
1950. október 19. Dramaturgiai ülés. Ez az ülés is bizonyítja, hogy a dramaturgiának ahhoz, hogy a minisztérium elvárásának megfelelhessen milyen nagy munkát jelentett a „szocialista” művek bemutatásra alkalmassá tétele, a lehetőség szerinti átírása, színpadképessé tétele. Ezen az ülésen többszöri javítás után is meg kellett állapítaniuk, hogy „a Gyárfás darab jelenlegi formájában is még problematikus; szükséges, hogy Major igazgató is elolvassa”. – És egy jellemző jelentés ebből a korból: „Sásdi Sándor a minisztériumra hivatkozva kéri a „Nyolc hold föld” című darabjának műsorra tűzését. Dramaturgia a közbenső megoldást fogadja el: megvárjuk a darab szegedi és debreceni bemutatóját és megnézzük azokat”.
(Nincs nyoma, hogy Szegeden bemutatták volna Sásdi ezen 1929-ben regény formában megjelent művét, de annak igen, hogy ebben az időben a Szegedi Nemzeti Színház bemutatói, legalábbis ami a „szocialista” darabokat illeti kísértetiesen követték a budapesti Nemzetiét. Ebben a minisztérium e darabokra vonatkozó utasításain kívül valószínűleg az is szerepet játszott, hogy még 1947-ben egy igazgatósági ülésen határozat született a két igazgató, Major Tamás és Vaszy Viktor között a szoros együttműködésre.)
1950. november 13. Rendezői ülés. A jegyzőkönyvből fény derül arra, miért került át a kamaraszínházban bemutatott Amerika hangja december elején a nagy Nemzetibe. Várkonyi Zoltán a darab rendezője arra hivatkozott, hogy a rossz időben tönkremennek a díszletek, melyeket a Magyar Színház szűkös helye miatt az épületen kívül kell tárolni. Gellért Endre viszont a döntést így indokolta: „Műsorpolitikai okok és az Amerika hangja rendkívül nagy sikere arra az elhatározásra bírt bennünket, hogy helyes lenne az Amerika hangját áthozni a Nemzeti Színházba. A mai rendkívül kiélezett politikai helyzetben két hétig az ország első színházában csak a múltba tekintenek vissza és december 21-ig (Sztálin születésnapja) kizárólag az Ármány és szerelem és a Figaro lenne műsoron és műsorpolitikai szempontból is helytelen, és később joggal támadhatnák meg a színházat, hogy ez előfordult. Hangsúlyozom, hogy elsősorban műsorpolitikai okai vannak, hogy így alakult.”
Azzal, hogy az Amerika hangja átkerült a nagy Nemzetibe felborult viszont az addigi egyeztetési terv: a darabot ettől kezdve nem lehetett az Ármány és szerelemmel egynapon játszani. Ezért kellett Várkonyinak megváltoztatnia a szereposztást, így lett Feriből O’Leary. Lám, milyen egyszerű és gyakorlatias okok rejtőznek sokszor a cifra magyarázatok alatt!
Egyébként az is ezen az ülésen (a bemutató előtt alig egy hónappal!) hangzik el először, hogy végül Horvai István a Ljubov Jarovaja rendezője. Ugyanakkor Velenczey Istvánt (aki, bár csak 1947-ben végzett a főiskolán, a következő évadtól már a kecskeméti színház igazgatója) a Bánk bán egyik segédrendezőjének jelölik ki. És még egy érdekesség: miközben megállás nélkül arról panaszkodik mindenki, hogy fáradt, túlterhelt, a vezető színészeknek nincs egyetlen szabad napja, félnapja sem (ebben az időben még szombaton is vannak próbák), az ülés egyszerűen „tudomásul veszi (!), hogy Mészáros Ági november 19. és 26. között Mátrafüredre utazik pihenni”. – E kor másik nagy kedvencéről, Háy Gyuláról pedig azt jelentik, hogy „darabját felajánlotta a februári kongresszusra”. Feltételezhetően Az élet hídjáról van szó, amelyet ezek után a színház sürgősen műsorra tűz az előre tervezett Földes és Mándi darab helyére és február 13-án be is mutat. Még időben, hogy Háy március 15-én átvehesse érte a Kossuth-díjat.
Ezzel kapcsolatban érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy a párt legjobban saját embereire haragszik, ha azok szembekerülnek vele, nevezetesen, hogy 56 után azokat büntették a legsúlyosabban, akik az elmúlt kor dédelgetett kedvencei voltak. Nekik nem tudták a legkevésbé megbocsátani, hogy „árulók” lettek. Háy Gyula, Sándor Kálmán (aki 1953-ban kap Kossuth-díjat A harag napja című darabjáért, melynek megrendezéséért Várkonyi szintén Kossuth-díjat kap – az elsőt –, és amelynek megfilmesített változatában Bessenyei Ferenc játssza majd a főszerepet szintén Várkonyi dirigálása alatt), akiket a rendszer a „tenyerén hordott”, kapják 56 után a leghosszabb börtönbüntetést, és valószínűleg ugyanezen okból ítélik Földes Gábor színészt halálra. A Színháztudományi Intézet 2006 őszén, a forradalom 50 éves évfordulója kapcsán megrendezett „Színészi (h)arcok” című kiállításának szervezői kutató munkájuk során egyébként ugyanerre a megállapításra jutottak.
1950. november 22. Igazgatósági ülés. Erről az ülésről álljon itt egy hosszú részlet Gellért Endre felszólalásából, mely egy kis betekintést mutat e legendás rendező egyéniségébe, rendezői felfogásába, a fiatal színészek iránt tanúsított (és ma alighanem elképzelhetetlen) szeretetéről és gondoskodásáról, arról a hitvallásáról, hogy a jó színházi vezetőnek a rá bízott művészek fejlődésére fokozott gondot kell fordítania: „A Nemzeti Színházban legjobb tudomásom szerint olyan szerződtetés, ami az ú. n. jótékonykodási, nem történt. A múltból megszoktuk, hogy a Nemzeti Színház összegyűjtötte az ország legjobb színészeit, és mi is így kezdtük 1945-ben, ami helyénvaló volt a tőkés színházak korszakában. A színházak államosításakor – ami a színház igazgatóságtól önzetlen gesztus volt – kitűnő művészeket adott át a többi színházaknak, érezve, hogy a kultúrpolitika nem csak a Nemzeti Színház magánügye. Az idén a Főiskola végzős növendékei nem a Nemzeti Színház tagjai lettek, tehát az itteni fiatalokkal jobban kell foglalkoznunk. … Ami a többi fiatalokat illeti, azokat is foglalkoztatnunk kell. A foglalkoztatottság azonban nem azt jelenti, hogy bedobjuk a mélyvízbe és fulladjon bele, nekünk meg kell tanítani őket úszni és fokozatosan kell nevelni őket a színpadra, az a lényeg, hogy a foglalkoztatottság meglegyen. A most 
bemutatásra kerülő két magyar darabnál, melynek 42 szereplője van, szerepeltetni kell azokat, akik még nem szerepeltek, vagy csak egész kis szerepük volt és a brigádmunkáknál azokat kell foglalkoztatni, akiknek nincs elfoglaltságuk. A túlterheltség onnan van, hogy a színház, rádió, film ugyanazokat foglalkoztatja. Ezen a vonalon változtatni kell. Ez egy elvi célkitűzés kell, hogy legyen, melynek gyakorlati megvalósítása a mindenkori művészi követelményektől függ. A tavalyi évben a káderszempontokat mi már figyelembe vettük, de a múltban a nagy társulaton belül volt egy kis társulat. Összeállítottam azoknak a listáját, akiket foglalkoztatnunk kell és ez a foglalkoztatás egyenként más és más. … Bajor Gizinél gondoskodnunk kell arról, hogy ha meggyógyul, az idén még egy nagy szerepet eljátsszon. Gondoskodnunk kell arról is, hogy Rátkainak az év folyamán legyen még egy nagy szerepe, mint Kossuth díjas művésznek. … Vannak a színháznak minden évben olyan színészei, akik nem szerepelnek az egyeztető lapon és innen is ered, hogy kimaradnak. Javasolom, hogy 50-100 darab egyeztető lapra rá kell gépelni ezeket a neveket. Vannak régi színészek, mint például Pártos Gusztáv, akik statisztálnak és szabadok, állítsuk össze a névsort és mellékeljük az egyeztető lap mellé. Legyünk tekintettel az öreg színészekre. Még egyszer hangsúlyozom azt, hogy olyan káderpolitikát kell folytatnunk, amelyik az egész kultúrterületet felöleli. Helyes volna, ha a szereposztásnál figyelemmel lennénk arra, hogy az a színész, aki a filmnél döntően fontos szerepet játszik, minden művészi képességét a film szolgálatába állítsa. Hallatlan nehézség az, hogy a film nem tud tervszerű munkát végezni olyan értelemben, hogy bennünket segítsen. Nekünk ki kell harcolni a filmtől, hogy közöljék azt, hogy milyen filmeket forgatnak, és kiket óhajtanak szerepeltetni, és akkor szólhatnánk bele a szereposztásba. Akkor tudnánk megcsinálni azt, hogy egy-egy színészért harcolnánk, hogy például Somlay itt játsszon és ne 2-3 napos kis filmszerepeket. Ekkor tudnánk keresztülvinni azt, hogy a film és nemzeti színházi foglalkoztatottság mellett egy-egy brigádmunkánál nevelői célzattal felkérnénk egy idősebb színészt is, hogy vegyen részt ebben a munkában. Így nem lenne, hogy agyonhajszolt és lógós emberek különböző csoportja futkosna.”
Hiába Gellért gondoskodó figyelmessége, Bajor Gizi már soha többé nem lép színpadra, február 12-én meghal. Koporsóját a színházban ravatalozzák fel, és onnan gyászhintóban viszik a temetőbe.
1950. december 29-én az igazgatóság még egyszer összeül, és döntést hoz arról, hogy megtiltják a színház területén a szeszesital fogyasztását, valamint felpanaszolják, hogy a rádióból gyakran késnek a színészek – amiért egyébként állandóan pénzbüntetésre is ítélik őket. Magyar Bálint sérelmezi, hogy „Zsolt István nyegle és fenyeget” mert, amikor hanyagságáért figyelmeztetni akarta, így válaszolt neki: vigyázzon, mert „vádlóból vádlott lehet”. Egyébként Zsolt Istvánról, aki az utókor emlékei szerint maga volt a fegyelmezettség, ebben az időben többször és többen panaszkodtak. Úgy látszik, eleinte ő sem volt az az „angol úriember”, akivé később lett, és akitől munkatársai csak fegyelmet és jómodort tanultak.
Az új év első igazgatósági ülésén, 1951. január 10-én Magyar Bálint bejelenti, hogy „a kínai darab átdolgozási javaslata jóvá van hagyva”. Gellért hozzászólásából: „amikor értesültünk, hogy a Gyárfás és Háy darabok kerülnek színre”, megint kiderül, hogy a műsorterv első számú meghatározója – legalábbis, ami a szovjet és népi demokratikus, azaz kötelező darabokat illeti – a minisztérium, vagyis a politika. 
Magyar Bálint a szabadjegyekkel (amelyekkel mindig baj van) kapcsolatban pedig szomorúan állapította meg: „Félő, hogy ebben a kérdésben sem hallgatják meg (m. m. a minisztérium illetékesei) a színházak vezetőségét”.
1951. március 7. Dramaturgiai ülés. Jelen vannak t. k.: Major, Gellért, Kovács Alice, Marton, Vadász, Benedek, Lendvai, Kolozsvári, Forgács István. A rendezők felhánytorgatták a dramaturgiának, hogy tagjaik nem tesznek meg mindent az írókkal való jó együttműködésre, vagyis nem beszélnek velük, nem bírják rá őket kellő súllyal a munkára. A dramaturgia azzal védekezik, hogy éppen a vitát kirobbantó esetben Gábor Miklóstól, a párttitkártól más utasítást kaptak.
Vadász: „Sajnálom, hogy nincs itt Gábor elvtárs. Le szeretném szögezni, hogy a pártszervezet nem élhet határozati jogokkal, csak javasolhat a művészeti igazgató felé. A Pártnak ez a határozata, és a vezetőségnek nem lehet más álláspontja.”
Gellért: „Változatlanul fenntartom, hogy súlyos hibának tartom a kettős vezetést a színházban és az elszakadását a dramaturgiának a művészeti vezetéstől, ugyanakkor, amikor a legnagyobb örömmel köszönöm a segítséget, amit a Párt a dramaturgia munkaterén nyújtani akar. … Amikor Gábor elvtárs felvetette, hogy a dramaturgia problémáját a minisztériumba fel akarja vinni, akkor felvetettem azt, hogy helytelennek tartom, hogy a pártszervezet közvetlenül forduljon Erdei elvtárshoz. Változatlanul fennáll a kettős vezetés, ami ha máshol nem, a Párt jelenlegi Kongresszusa alapján politikai és művészi szempontból a legnagyobb mértékben helytelen. … Illyés Gyula zárkózott, nehezen munkára bírható, sőt párthatározatra csigamódra visszahúzódó ember. … A pártszervezetnek a dramaturgiával kapcsolatos segítségéről annyit, hogy a jövőben is számítunk arra a művészet minden területén, de csak oly módon, hogy az bírálat és javaslat legyen és elősegítse a színház művészeti fejlődését. Itt azt kell mondani, hogy kerékkötője volt.”
Az ülés további határozatai: „A Bánk bánnal Kolozsvári elvtárs foglalkozik. Vadász és Kolozsvári készítsenek egy húzási javaslatot; ezt Kolozsvári szeretné Major elvtárssal megbeszélni.” Majd rátérnek a jövő évad tervére. Magyar Bálint ezzel kapcsolatban felveti: „Múlt év márciusában a minisztérium már közölte az irányelvet, hogyan képzeli az idei szezont. Erdei elvtársnál szorgalmazni kellene a jövő szezon műsorával kapcsolatos irányelvek megadását.” Az a hír járja, hogy „Veres Péter Somlay Arturral ír egy paraszt 
témájú darabot”. Gellért Endre javaslata: „Én tíz bemutatót javasolok; 3 magyar, 2 szovjet,1 orosz klasszikus, 1 népi demokrata, 1 nyugati klasszikus és 1 haladó hagyományú és egy kultúrpolitikailag fontos darabot.”
A jövő évaddal kapcsolatos megbeszélést a március 23-i ülésen folytatják, amelyen ezek a megállapítások hangzanak el: „Illyés Gyula az Ozorai példa című versének nyomán vígjátékot akar írni a szabadságharc idejéből. Nem helyes a tematika vígjátéki kezelése, viszont nem szabad elriasztani. Be kell hívni Illyés Gyulát, hogy Major, Gellért és Benedek beszéljen vele. … A szovjet darabok közül mindenekelőtt be kell szerezni a Sztálin-díjat nyert darabokat. … A színházban meg kell tartani a darabok vitáját. Április 3-án délután legyen a Hatszáz új lakás vitája, 9-10-e körül a Ljubové.”
Az ozorai példát 1952. május 22-én mutatja majd be a színház, Bessenyei Ferenc, Mészáros Ági főszereplésével. És annak a Gellért Endrének a rendezésében, aki a Hont Ferenc által 1942. március 13-ra a Vigadó nagytermébe szervezett, de betiltott „Talpra magyar” című szavalóesten Illyés Ozorai példa című versét szavalta volna. A Gobbi Hildánál megőrzött meghívón a műsor többi résztvevőjének neve is szerepel, többek között Kállai Gyula, Major Tamás, Pásztor János, Gobbi Hilda, Gábor Miklós, Darvas József, Török Erzsébet.
1951. március 28. Igazgatósági ülés. Téma a „Békeülésen” való részvétel: „az ülés a következőket jelöli arra, hogy a meghívottakkal beszéljenek és agitáció során meggyőzzék őket a békeülés fontosságáról és jelentőségéről, valamint arról, hogy a békeülésen hiánytalanul megjelenjenek. Balogh László üzemigazgatónak a következő személyeket kell agitálnia: Bessenyei Ferenc, Varga Mátyás, Gózon Gyula, Szörényi Éva, Makláry Zoltán, Básti Lajos.”
Döntés születik arról, hogy a Bánk bán első asztali próbájának időpontja április 5-én lesz, bemutató május 17-én (a valóságban ez is elcsúszik május 30-ra).
Bessenyei Ferenc háború utáni első nemzeti színházi évadjának záró társulati ülését július 14-én tartják. Major Tamás többek között ezekkel a mondatokkal bocsátja nyári szabadságra a tagokat: „Megszűnik a Nemzeti Színháznak az egyedülálló vezető szerepe és jelentősége, amelyik a múltban volt. A Nemzeti Színház valóban élen járt a színházak között és itt ezen a társulati ülésen szeretném bejelenteni, hogy minden szándékunk az, hogy a jövőben is élen járjon. Ha az újonnan megalakult nagy színházak, mint a Madách Színház tüske is lesz a lábunkban, amely nagyobb munkára ösztönöz bennünket, azt mondjuk, hogy ezt a tüskét szívesen vesszük, mert nem felejtjük el, hogy mélyebben és alaposabban kell fejlődnünk.”
2007. április 22.