Elsőnek az 1956. január 20-án, pénteken a Kossuth Rádióban 19 órakor sugárzott, Zsurzs Éva rendezte „Jutalomjáték” című műsorból következzen két részlet. Ebben az egyórás műsorban Bessenyei Ferenc legfontosabb, éppen műsoron levő előadásaiból (Bánk, Ványa bácsi, Fáklyaláng), valamint kedves, de már, illetve még nem játszott szerepeiből hangzottak el részletek.
Ez utóbbiakból az első, a Peer Gynt címszerepe, amit korábban játszott színházban – 1944-ben Miskolcon –, de arról természetesen nem maradhatott fenn felvétel. Ezt nem sokkal első Budapestre szerződése előtt játszotta.
Amikor 1944 szeptemberében első ízben szerződött fel a fővárosba, az ország első színházába, a Nemzeti Színházba, az újságíróknak adott nyilatkozatában, többek között így vallott: „Ha én egyszer az ország első színpadán is eljátszhatnám Peert…”. Ibsen e drámája egész életében egyik kedvenc darabja maradt, még akkor is, ha álma nem valósulhatott meg, a Nemzetiben nem játszhatta el Peer Gynt-t.
Ebben az 1956-os jutalomjátékban, ami abban az időben készült, amikor kétséget kizáróan pályája csúcsán állt, Gobbi Hildával a Peer Gynt-ből is elmondott egy részletet. Ebből hallható most, 95. születésnapja alkalmából egy 3:53 perces dialógus (inkább monológ).
A másik felvételen az ekkor 37 éves Bessenyei Ferenc – neves színészkollégái (Kállai Ferenc, Deák Sándor, Somogyvári Rudolf) pár szavas közbeszólásával – egy 10 perces monológot mond el a Lear király a negyedik felvonás hatodik színéből.
Az összekötő szöveg szerint Bessenyei Ferenc „színészi vágya a Lear, tervei között ezidőben ez a szerep áll az első helyen”. – Mint tudjuk, valójában még sokáig kellett várnia, amíg eljátszhatta Shakespeare Lear királyának főszerepét. Először 1977-ben a Szegedi Szabadtéri Színpadon játszotta Vámos László rendezésében, utána ugyancsak Vámos László rendezésében a televízióban [ez kapható dvd-n], majd 1994-ben a Gyulai Várszínházban, illetve a budai Várszínházban a Sík Ferenc rendezte előadásban.
A most elhangzó, 1956-os felvételen a drámának az a jelenete hallható, amikor a már félig megőrült Lear a megvakított Glosterrel és annak elbujdosott fiával, Edgarral találkozik.
A harmadik kedvenc szerep, A windsori víg nők Sir John Falstaffja, az a szerep, mely az ő kérésére került a róla szóló, Férjem, a Komédiás című könyv borítójára. A Nemzeti Színház Major Tamás rendezésében 1959. február 13-án mutatta be Shakespeare eme vígjátékát Bessenyei Ferenc főszereplésével. A pályáját bemutató oldalakon, az 1952-53-as évadot tárgyaló oldalt így kezdtem: „Bessenyei Ferenc 1970 őszén és még ezután is jó néhány esztendeig arra a kérdésre, hogy mik voltak a legkedvesebb színházi szerepei azt válaszolta, hogy A windsori víg nők Falstaffja és a Szentivánéji álom Zubolya. Ez utóbbi szerep annyira a szívéhez nőtt, hogy még ekkor is, tehát 17 évvel a bemutatója után, hosszú részleteket idézett belőle. Csak jóval később felelt ugyanerre a kérdésre úgy, hogy a Fáklyaláng Kossuthja. S bár ettől kezdve e véleményénél élete végéig megmaradt, a róla szóló könyv borítójára mégis az ő kérésére került az 1959-es nemzeti színházi előadásból a Falstaff-fotó.” – A most feltett előadásrészletek közül az első éppen az a jelenet, amelyben ez a fotó készült, vagyis, amikor Falstaff a tálban magát nézegeti.
A rádió alig egy hónappal a bemutató után, az 1959. március 12-i előadást rögzítette, és ezt első ízben 1959. április 9-én, a Kossuth Rádióban 19 órai kezdettel sugározta. Ezután szerencsére nem törölték le, hanem többször is megismételték, (valószínűleg) utoljára 2007. június 3-án. A felvétel ma is megvan a rádió archívumában.
A szünetekkel együtt több mint négy órás előadásból öt részletet közlök, Bessenyei Ferencnek a felvételeken hallható partnere Ungvári László, aki Fordot alakítja.
»Amikor első filmem, a Zápor főszerepére felkértem Bessenyeit, ő az ország egyik legismertebb és legnépszerűbb színésze volt. Mielőtt így döntöttem, voltak kétségeim. Bessenyeit igazi komédiásnak ismertem, akinek valódi lételeme a színpad, imád szerepelni, magára vonni a figyelmet, szereti mulattatni vagy túlzásaival elképeszteni néhány fős társaságát vagy több ezres közönségét. Eszközei is erre alakultak ki, hangosak, látványosak, a gesztusok és a hangsúlyok a kakasülőről is követhetőek. A filmtől (vagy azt is mondhatnám, tőlem) idegen a teatrálitás, ezért is szorongtam, rá tudom-e venni Ferit a takarékosabb eszközhasználatra. A színészek ragaszkodni szoktak eszközeikhez, néha manírjaikhoz, vannak, akik ki se tudnak bújni belőlük, de ha igen, kérdés, nem veszítik-e el erejüket így „lecsupaszítva”. 
Aggodalmaim gyorsan elmúltak. Szorongásaimat az oszlatta el, hogy Feri – ahogy a nagy színészek – szituációérzékeny, a kezdő rendező bizonytalanságaira fokozott aktivitással válaszolt, a szokásosnál is több változatot ajánlott a próbák során. Talán maga is élvezte a keresést, azt, hogy játszhat, hiszen az egész filmcsinálást játéknak fogta fel, ahol nincs egyedül üdvözítő megoldás. A filmforgatásnál nincs hat heti próbasorozat, mint a színházban, egy-két óra alatt jutunk el a „bemutatóig”, és ha filmre vettünk valamit, azon már nem lehet változtatni. 
A honlapon pont három évvel ezelőtt, 92. születésnapja alkalmából került fel néhány részlet ebből a Zsurzs Éva rendezte portréfilmből. A műsorban az ebben az időben játszott alakításaiból láthatók részletek, bár a stúdióban felvéve, de az eredeti szereplőkkel és beállításokkal.