A beszélgetőtárs, Árva László iskolaigazgató tiszteletbeli hódmezővásárhelyiként köszöntötte a színművész özvegyét. A Nemzeti Emlékezet Hete keretében szervezett eseményen régi filmfelvételek segítségével is felidézték az 50-es éveket, és Bessenyei Ferenc is megszólalt Dömölky János televíziós riportfilmjében, amelyet végül nem mutatott be a tévé.
– A magyar értelmiség krémje hagyta el az országot vagy halt bele 1956-ba – szögezte le B. Élthes Eszter a beszélgetés elején. Ő maga 6 évesen ott volt a Sztálin szobor ledöntésénél, és vallja, hogy ’56-nál nem volt tisztább történet, csak utólag mocskolták be.
Szólt arról, hogy az 50-es években a kultúra kiemelt szerepet kapott, mivel a rendszer legitimizálni akarta magát, és megmutatni, hogy különb, mint a dekadens nyugat. Amikor Bessenyei Ferenc 1950-ben bekerült a Nemzeti Színházba, a vezetés jó kultúrát akart csinálni. „A színészek és írók ekkor még hittek a rendszer vezetőinek, hogy fel akarják emelni az embereket.” – mondta B. Élthes Eszter.
A kommunista művészeknek ekkor még nem volt gondjuk a rendszerrel, csak azt nem értették, miért fogják le dilettáns emberek a kezüket. 1954-ben szánták el magukat az első összehangolt lépésre, a Nemzeti Színház vezetői és oszlopos tagjai Darvas József népművelésügyi miniszterhez fordultak levelükkel, melyből kiderül, nem hitték el, hogy a vezetés ennyire ostoba, a középkádereket hibáztatták tevékenységük akadályozásáért.
1955-ben 58 kommunista párttag művész és író (köztük 50 Kossuth-díjas) fordult a párt központi bizottságához ugyanezzel a problémával. A memorandumot nem a nyilvánosságnak szánták, de miután az Irodalmi Újság leközölte, megtorlást váltott ki, az aláírókat kényszerítették, hogy vonják vissza nyilatkozatukat. B. Élthes Eszter meggyőződése, hogy ha a hatalom nem így reagál, nincs az 1956-os forradalom, amely az íróktól és színészektől indult el, az általuk fellobbantott lángot vitték tovább a diákok és munkások.
Október 20-án mutatták be a Nemzeti Színházban Németh László korábban betiltott drámáját, a Galileit Bessenyei Ferenccel a főszerepben. A darab fő mondanivalója, hogy gondolkodni annyit jelent, mint mást gondolni. Bessenyei Ferenc az október 23-i eseményekben is szerephez jutott: a Bem szobornál szavalta el a szózatot. Erre a napra a színművész így emlékezett vissza a Dömölky-filmben: „Olyan volt mintha egy sötét szobában egyszerre kinyitnák az ajtót és ablakot, és beárad oda a napfény.”
Kokovai Péter
forrás: http://promenad.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=104421
(szerkesztő megjegyzése: Az igen színvonalas beszámolóba csak egyetlen hiba csúszott, de az lényeges pontot érint. Ahogy a honlap A magyar művészek 1955-ös memoranduma című tanulmányból kiderül, a memorandumot az aláírók sehol nem hozták nyilvánosságra, ezt csak a hatalom használta érvként, hogy megbüntethesse őket. Éppen ez mutatta a két fél között fennálló áthidalhatatlan ellentétet, azaz így döbbenhettek rá a művészek, hogy a másik fél nem képes a saját hangján kívül mást meghallani.)
VISSZA