Valóban „gyilkos” volt Major Tamás?
Az „1950-től a színházi élet különböző fórumain megtartott értekezletekről készült jegyzőkönyvekből a magyar színház történetének legnagyobb drámája, sőt tragédiája bontakozik ki” (Fodor Géza) – ezzel a mondattal jellemzi az 1950-es évek elejének színházi közéletét – melyben vitathatatlanul a Nemzeti Színház és annak művészei játszották a vezető szerepet – az a műsorkalauz, mely az ezen időről készült színdarab [NOTÓRIUSOK I. – Az emberek veszedelmes közelségében, Kamra (Katona József Színház) 2007. október] budapesti bemutatójára készült. Ez a vélemény azért is meglepő, mert eddig még szakmai körökben is, hát még a közönség köreiben!, az a nézet volt az uralkodó, hogy a Nemzeti Színház – és a magyar színházak – történetének az 1945-től 1960-ig terjedő időszak volt művészileg az egyik kimagasló, ha nem a legragyogóbb fejezete.
Az említett, egész estét betöltő darab létrejötte is azt bizonyítja, hogy a színházzal foglalkozók körében megnőtt az érdeklődés az 1950-es évek történései iránt. Számtalan most megjelenő szakmai tanulmány, önéletrajzi kötet foglalkozik e korral, s ha azzal nem is értenek mind egyet, hogy az 1950-es évek a magyar színháztörténet és benne a Nemzeti Színház „tragikus” korszaka lett volna, abban igen, hogy a színházak táján minden e korban történt rosszért Major Tamás az első számú felelős.
Majort szidni – úgy tűnik – ma különösen divatos dolog, szinte alig ír vagy beszél valaki a múltról, hogy ne törne pálcát Major fölött. Ezzel nem csak az a baj, hogy olyan bizonyítékokat hoznak fel e véleményük igazolására, melyek nem állják meg a helyüket, hanem az is, hogy korunk, majd a későbbi korok tudományos munkái hiteles forrásként tüntetik fel a többnyire nagyon szubjektív, a jegyzőkönyvek objektív adataival sokszor élesen szembenálló önéletrajzi visszaemlékezéseket. Koltai Tamás 1986-ban Major Tamásról szóló könyvének bevezetőjét e szavakkal zárja: „Bár már régóta nem volt bírálhatatlan, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy halála megszaporítja bátor opponenseit. Alighanem kajánul figyeli őket odaátról.”
Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés – és megérdemelne egy kimerítő választ –, miért teszik ezt [m. m., hogy ellentmondást nem tűrően állítják, hogy „Major Tamás gyilkos volt”], kik teszik ezt és mi jellemző azokra, akik ezt teszik? E helyzetben nyilvánvalóan szerepet játszik az a vélekedés, amit Antal Gábor 1982-ben megjelent Major Tamás című könyvében így fogalmazott meg: „A Nemzeti Színház igazgatásának története [m. m. az 1945-től 1961-ig terjedő időszakban] nem egyszerűen csak a színháztörténet része, hanem a legújabb kori magyar történelemé is.” Így aztán, nem hiszem, hogy rosszhiszemű az a feltételezés, hogy a Major Tamást bíráló adatok terjesztőinek idősebb korosztályhoz tartozó része azért támadja Majort, mert úgy érzik, teljes művészi kibontakozásukat az 1950-es évek politikai helyzete gátolta, s ennek fő kiszolgálója színházi területen Major Tamás volt. De vajon igaz-e ez az állítás? És vajon miért támadják a fiatalabbak Major Tamást, akik abban az időben jóformán még nem is éltek? Származik ebből valami előnyük, vagy csak meg akarnak felelni egy divatnak?
Az eldöntendő két kérdés tehát így hangzik: Az objektív dokumentumok alapján az 1950-es évek valóban a „magyar színház történetének legnagyobb drámája, sőt tragédiája” volt-e; és valóban az a „gyilkos” volt-e Major Tamás, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, akinek a mai szakmai és önéletrajzi művek írói és a színházi élet ma vezető pozícióban levő tagjai beállítják?
E sorok írója hónapokon keresztül ugyanazokat a jegyzőkönyveket bújta, melyekből a fent említett színdarab készült, és mindent kiolvasott belőlük, csak tragédiát és drámát nem (különösen a mai színházi helyzettel összehasonlítva). Az én kutatásaim és a színdarab készítőinek módszere között az volt a lényeges különbség, hogy én minden erre az időszakra vonatkozó színházzal kapcsolatos feljegyzést elölről végig átolvastam, ők viszont célzottan és összefüggéseiktől megfosztva pusztán az eleve felállított tételüket – miszerint, ez az időszak tragédia volt a magyar színházművészet számára és Major Tamás gyilkos – igazolni látszó részeket szedték ki a dobozokból színdarabjuk megírása és azóta is fennen hangoztatott állításaik számára.
Ismerve a teljes anyagot, kifejezetten állítom, hogy azok a jegyzőkönyvek tragédia helyett sokkal inkább arról szólnak, amit ennek a kornak még élő és akkor aktív tanúi is állítanak: „A színház zárt, védett világ volt”, vagyis oda még a hírei is csak nagyon ritkán jutottak be azon nemzeti és egyéni tragédiáknak, melyek e kort különben jellemezték. Sőt, még azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy a jegyzőkönyvek inkább hasonlítanak kabaréjelenetekhez, mint drámához.
Kállai Ferenc a róla szóló könyvben a riporter kérdésére, „Védett helyzetet jelentett a Nemzetiben dolgozni?” válaszolva, így jellemezte ezt a kort: „Védett volt, ugyanakkor kemény helytállást követelt. Major dirigálta a politikát is és meghatározta a színház belső hangulatát. (Major) igen nagy befolyással volt a hatalomra. Major védelmet biztosított a Nemzetinek. Major mesterien tudott lavírozni.” Majd egy nagyon fontos megállapítást tett, ami a Majorról alkotott képet a mai napig meghatározza: „Csak mert hatalma volt, mindenki, akit nem karolt fel, a legrosszabbat feltételezte róla.”
A Nemzeti Színház történetét feltáró munka, vagyis a levéltári kutatás legszórakoztatóbb része azoknak az e korszakból származó leveleknek az olvasása, melyeket a Nemzeti Színház igazgatója vagy főtitkára válaszolt a minisztérium különböző szintjeiről érkező utasításokra. Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Major igazgatása idejéből nem találtam egyetlen olyan levelet sem, amelyben a színház ne ellenkezne, vagy legalábbis ne tenné burkoltan nevetségessé az utasítások aláíróját, szerzőjét.
(E hangvételre gyönyörű példa Majornak egyik levele, melyet Kublin Jánosnak, a Színházak Központi Gazdasági és Műszaki Igazgatósága vezetőjének írt, aki előzőleg közölte vele, hogy egy Maros Lajosné nevű hölgyet 2000 Ft-os fizetéssel 1956. január elsejétől a színház pénzügyi vezetői munkakörébe helyezett: „A 2000 Ft-t elfogadom, de kiadtam az utasítást a színház portásának, hogy az illetőt ne engedje be a színházba, különös tekintettel arra a minősíthetetlen eljárásra, hogy ezt velem előzőleg nem beszélték meg.”)
A levéltár minisztériumi és párt irataiból azonban az derül ki, hogy Major nemcsak a hivatalnokokkal, de a felsőbb vezetéssel is állandó harcban állt. Révai Józsefről (aki 1953-ig volt népművelési miniszter) köztudott, hogy nem szerette Majort, mégis „egyszemélyi” döntéssel erősítette meg őt hivatalában, amikor a színházi élet akkori legfőbb pártaktivistái (Ladányi Ferenc, Gábor Miklós, Horvai István) „frontális támadást indítottak” Major ellen. A Majorral szemben a minisztériumi tisztviselők és a lelkes párttagok oldaláról felhozott vádak ebben az időben mindig ugyanazok voltak: Nem mutat be elég szovjet és népi demokratikus darabot, nem engedi, hogy a színház pártszervezete beleavatkozzon a színház ügyeibe (ezért különösen Gábor Miklós támadta), illetve, hogy diktatórikus módszerekkel rendez. Révai tehát se nem személyes szimpátiából, se nem Major párthűsége miatt, hanem csakis azért állt ki Major személye mellett, mert mind művészi, mind vezetői képességei alapján őt tartotta a legalkalmasabbnak a Nemzeti Színház igazgatói posztjára. Ha Major legélesebb bírálói belegondolnának, hogy kik voltak ekkor más színházak igazgatói, és kik akartak igazgatók lenni, még nekik is be kellene látniuk, hogy teljesen igazat kell adniuk Révainak: Major volt ebben a korban a legsikeresebb, színészeit a leginkább képviselő és védelmező színházigazgató.
Ezért válaszolhatta élete vége felé nyugodt lelkiismerettel Major az éppen e leváltási kísérletről őt faggató riporter kérdésére ezt: „Azért nem volt ilyen pillanat (amiben úgy éreztem, hogy le kellene mondanom), mert tudtam, hogy nem jöhet jobb, mert amennyit én ki tudtam védeni a naturalizmust kereső, rossz baloldali támadásokból, azt akkor más nem tudta volna.”
De nem csak a szinte már fanatikusan párthű művészek álltak folyamatosan hadilábon Majorral, de a Népművelési Minisztérium vezetői és Andics Erzsébet, az MDP Kulturális és Tudományos Osztályának főnöke sem kedvelte: Kende István, színházi főosztály vezetője 1955-ben például ilyen jelentést ad Rákosinak: „A Nemzeti Színházra – művészi eredményei mellett – legjellemzőbb különleges légköre. Ez a légkör alapjában, véleményem szerint pártellenes, erősen polgári, sok szempontból anarchikus légkör. Emellett ezt a színházat olyan különleges belső gőg tölti el, ami minden kívülről jövő véleményt, intézkedést, kritikát durva beavatkozásnak tekint, és eleve szembefordul minden bíráló szóval és személlyel. … Alapvetően felelőse a színház hangulatának, a párt- és államellenes légkörnek a színház igazgatója, Major Tamás elvtárs. … Major a fent említett hangulatnak legjobb esetben is passzív szervezője. Tenni semmit nem tesz ellene, képet tőle erről a hangulatról nem kaptunk, nem kapunk.” (Vagyis Major nem jelentett a színészeiről, ellentétben számos színházigazgató társával.) Andics, miután továbbküldi – és ami Major személyét illeti, teljes egészében helyesli – Kende jelentését, a következő javaslatokat teszi Rákosinak: A párt vegye át az irányítást a színház és a színházi szövetség életében, és dolgozzon ki mindenféle módszereket, amivel a jövőben elkerülhetőek a „jobboldali elhajlások”.
Mindebből világosan kitűnik, hogy Majornak „fent” is sok volt az ellensége, és közel nem volt akkora hatalma, mint amekkorát feltételeznek róla. Ezért kellett állandóan „önkritikát” gyakorolnia, csak így úszhatta meg a komolyabb felelősségre vonást. Ez az önkritika egyébként a párt akkori fontos követelménye volt minden tagjával szemben. A Kamra fent említett előadásában számos ilyen önkritika elhangzik, de akik ismerik az adott kort, azoknak ezek nem tragikusnak, inkább komikusnak hatnak. Pláne, ha nem felejtjük el, kik előtt hangzottak el. Nem a mai nézőknek, az 1950-es éveket már hírből is alig ismerőknek, hanem a kortársaknak szóltak, akik tudták, sokkal világosabban, mint a mai közélet résztvevői, a mai idők emberei, hogy „merről fúj a szél”, mi a napi politikai követelmény. Ugyanakkor azon is el lehet tűnődni, hogy ez az önkritika nem is feltétlenül olyan rossz módszer. Talán napjaink közélete is másképp nézne ki, ha ma is többször alkalmaznák, akár még a színházakat irányító személyek is.
Visszatérve a múltba, az eddig elmondottakból is megállapítható, hogy Majorra sokkal inkább a „lavírozni tudás” volt a jellemző, mint a hatalom birtoklása. A parancsokat teljesítenie kellett, még akkor is, ha azok ellenkeztek akaratával: Számtalan dokumentum igazolja, hányszor próbált meg kibújni alóluk, de sok esetben sikertelenül. Ugyanakkor, ha azok nagyon ellenére voltak, az első adandó alkalommal visszacsinálta őket. Erre jó példa Lukács Margit esete (számtalan ehhez hasonlót lehetne felsorolni). Lukács Margitot szó nélkül tette ki a színházból 1948-ban (a Czinka Panna balladája bemutatója után), amikor a felsőbb politika ezt követelte tőle, de két év múlva, amikor elült a botrány, azonnal visszahozta (már kirúgásakor megsúgta Lukács Margitnak, hogy ne szerződjön le sehova, úgy hogy a visszaszerződtetése teljesen „hangtalanul” történhetett meg).
Majornál a minőség és – úgy tűnik –, csak a minőség számított. Akiket művészileg sokra tartott, azokat a végsőkig védelmezte, akiket művészileg nem becsült, azok hiába voltak politikai harcostársai (például Baló Elemér, a nagy és aktív kommunista, aki állandóan szidta Majort, hogy nem ad neki szerepeket), ha kényszer alatt fel is vette őket a Nemzeti társulatába (mint például Rákosi kifejezett utasítására 1954 őszén Barta Zsuzsát), komoly szerepet játszani nem engedte őket (csak a harmadik szereposztásban adott nekik kis szerepeket). Ha viszont művészi ízlésének valaki már nem felelt meg, akkor lehetett az illető korábban akár legjobb kebelbarátja is, többé nem foglalkozott vele.
Majoron általában a következő művészek sorsát szokták számon kérni: Somogyi Erzsi, Rózsahegyi Kálmán, Gombaszögi Frida, Ladomerszky Margit, Sinkovits Imre, Gobbi Hilda, sőt vannak olyanok, akik még Gellért Endre, Somlay Artur haláláért és Timár József eltiltásáért is őt teszik felelőssé. Holott e személyek közül az egyetlen, akit valóban ő nem szerződtetett, az az 1945-ben már 72 éves és 1935 óta nyugdíjas Rózsahegyi Kálmán. (Major szavai Koltai Tamásnak: „Rózsahegyit én elküldtem, és ma is elküldeném, mert ő egy ilyen műparaszt, uraknak kedveskedő paraszt volt. Akkor már nem is nagyon volt helyünk. Parasztnak meg ott volt Bihari Jóska.”) Az összes többi művész esetében a levéltárak iratai megdönthetetlenül bizonyítják, hogy Major nem felelős a történtekért.
Aki az 1950-es évek jegyzőkönyvei alapján ismeri meg Major Tamást, abban óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy Major élete végén bizonyos értelemben talán még tetszelgett is a „rossz” ember szerepében. Miként ezt a róla írók is megállapítják, Majornak több élete volt, az 1950-es években éppen az őt körülvevő nagyszerű színházi emberek hatására élete „legjobb”, legkevésbé „gonoszkodó” korszakát élte, amire később nem csak hogy nem volt büszke, de talán még restellt is. Nyilván ez az oka annak, hogy a róla szóló könyvek e korszakáról alig írnak, legalábbis lényegesen kevesebbet annál, amekkora szerepet éppen ez a tizenhat év Major, a Nemzeti Színház és a magyar színháztörténelem életében játszott. A „Major Tamás” könyvek felét az 1945 előtti esztendők töltik ki, a másik felét pedig az igazgatói székről való leváltása utáni esztendők. A kettő közötti tizenhat évre, melynek első tíz évét még Magyar Bálint is, aki „Major javára nem éppen elfogult tanú” (Antal Gábor) – de valójában az egész szakma – a Nemzeti Színház legkiemelkedőbb időszakának nevezett, alig jut pár oldal. Talán ez is egyik oka ennek az áldatlan helyzetnek, ami körülötte mára kialakult, mint ahogy az a tény is, hogy erről a korról elfogulatlan munka még nem jelent meg sehol, csak szubjektív önéletrajz vagy az összefüggéseiből önkényesen kiragadott adatokkal operáló írás.
Hogy Majort színészei mennyivel jobban kedvelték, mint sok más akkori vezetőt, az az 1956-os forradalom idején történtekből is kiderül: Kérdés: Az 1956-os forradalom idejében melyik igazgatót rúgták ki azonnal saját kollégái, illetve ezek közül ki hova került 1956 után? Válasz: A „gonosztevőnek” kikiáltott Majort ugyan leváltották kollégái, de egy-két hónap múlva már megint ő áll a színház élén, és ez ellen senki sem tiltakozik. Ezzel szemben Gáspár Margitról, Horvai Istvánról, Szendrő Ferencről, Ruttkai Ottóról, Lázár Egonról hallani sem akarnak a színészek többé. Ugyanakkor őket az utókor nem szidja, nem vonja felelősségre 1956 előtti viselkedésükért, míg Majoron egy ország köszörüli a nyelvét, kiáltja ki hóhérnak, gonosztevőnek.
Ezek után újra felmerül a kérdés: miért kell azt az igazgatót gyilkosnak kikiáltani, aki saját művészi hitvallása alapján állítja össze csapatát, szerződtet színészeket? És miért teszik ezt éppen ma olyanok, akik ezeket a jogokat – úgy mint: színészek elküldését, színházak társulatának szétverését, színházi műfajok megszüntetését – kikövetelik maguknak és azt a legtermészetesebbnek tartják. Olyan természetesnek, amiről nincs is értelme vitázni. És ez az a kifejezés, ami megadja a kulcsszót az első kérdés megválaszolásához: Az „1950-től a színházi élet különböző fórumain megtartott értekezletekről készült jegyzőkönyvekből” nem „a magyar színház történetének legnagyobb drámája, sőt tragédiája bontakozik ki”, hanem az a felfedezés, hogy színházi körökben az 1950-es években lehetett, sőt szinte kötelező volt vitázni! Hogy a rendezők megnézték és megvitatták egymás munkáit, hogy a színészek kifejthették akár igazgatójukkal szemben is véleményüket (ma ezt már a korosabb, többszörösen kitüntetett színészek sem tehetik meg retorzió nélkül). Nem csak a szövetség konferenciáin, de az egyes bemutatók után is több órás heves vitaesteket tartottak, ahol keményen egymásnak feszültek a vélemények, ahol rendezők, színészek kertelés és láthatóan rettegés nélkül mondták el véleményüket – legfeljebb, ha túl messzire mentek, legközelebb önkritikát gyakoroltak.
Többek között ama véleményüknek is hangot adhattak, hogy a színház, különösen a Nemzeti Színház nem a kísérletezés színhelye, és hogy a színház, a művészet elsődleges feladata a népnevelés, hogy a színház társadalomformáló erő és ezért felelős mindazért, ami a világban egy néppel, a nemzettel, az ország polgáraival a mindennapokban történik.
Az 1950-es évek színházi élete, a Nemzeti Színház nagyszerű előadásai nagyban hozzájárultak ahhoz a – soha nem volt, és pláne ma nem létező – nemzeti összefogáshoz, ahhoz a szellemiséghez, ami az 1956-os forradalomhoz vezetett. Miként Bessenyei Ferenc oly sokszor megfogalmazta: „A párt vigyázó szemei előtt mi az Ozorai példával, a Fáklyalánggal, a Bánkkal, Az ember tragédiájával, a Dózsával, a Galileivel, a III. Richárddal forradalmat és szabadságharcot csináltunk.”
Kérdés, hogy az e kort oly elszántan bírálók által ma képviselt és megvalósított művészet mihez járul hozzá, milyen eredményekre, milyen társadalmi megmozdulásokhoz, erkölcsi, szellemi nívóhoz vezet?
KIEGÉSZÍTÉS:
Tudvalevő, hogy elfogult embereket nem lehet tényekkel meggyőzni; de talán akadnak olyan olvasói is e cikknek, akik hajlandók meghajolni a tények előtt, de legalábbis hajlandók átgondolni a tényszerű, korabeli adatokkal alátámasztott állításokat, és ezek alapján ítélik meg a továbbiakban Major Tamás 1956 előtti Nemzeti színházi működését. Nekik ajánlom a honlapnak az 1956-os eseményekkel foglalkozó oldalát, benne is elsősorban Kende Istvánnak Major Tamásról Rákosihoz küldött – itt is olvasható – jelentését:
„A színház műsorpolitikájának egyik problémája a leállított Ember tragédiája és a Galilei. Az elsőnél, bár hosszas viták és elemző megbeszélések után, a Minisztérium hozzájárult az előadáshoz, legfeljebb a későbbiek során találtuk túlzott arányúnak az előadások számát; az Ember tragédiája kezdte kiszorítani a repertoár többi darabját. Műsorról való levétele a színházban igen rossz visszhangot váltott ki. Hasonló zavart okozott a Galilei próba-közbeni leállítása. Ezek az intézkedések (párosulva a Madách Színház Vihar után c. előadásának átmeneti betiltásával, amit feltétlen elhamarkodott és helytelen intézkedésnek tartok) alapvetően felkavarták a színházak, elsősorban a Nemzeti légkörét. Tény, hogy intézkedéseink módja nem volt mindig a legszerencsésebb. Politikai előkészítésük, megmagyarázásuk elmaradt, pedig fontos lett volna. Így még a helyes intézkedéseket is bürokratikus kényszerintézkedésnek tudták beállítani, és növelni ezzel a meglévő pártellenes hangulatot. Ehhez hozzájárul, hogy az intézkedések zavaró hatását a színház vezetői szerintem nem igyekeztek csökkenteni. Tudomásom szerint pl. Major Tamás elvtárs részletesen megismerhette az Ember tragédiája ügyében Rákosi elvtárs álláspontját, de ő maga alig vett részt abban, hogy az intézkedés körüli zavart, értetlenséget csökkentse. Így az intézkedés szinte egyetlen »magyarázata« Lukács elvtárs cikke volt, ami véleményem szerint erre nem volt elég alkalmas, – de még kevésbé az, ahogyan az Irodalmi újság a Pravda cikkét lehozta. A Nemzeti Színházra – művészi eredményei mellett – legjellemzőbb különleges légköre. Ez a légkör alapjában, véleményem szerint pártellenes, erősen polgári, sok szempontból anarchikus légkör. Legfőbb melegágya a pletykáknak, a színházi területen amúgy sem ritka cinizmusnak. Emellett ezt a színházat olyan különleges belső gőg tölti el, ami minden kívülről jövő véleményt, intézkedést, kritikát durva beavatkozásnak tekint és eleve szembefordul minden bíráló szóval és személlyel. Ha ez a tény nem olyan nyilvánvaló és közismert, mint például az írók egy része közötti problémáink, az elsősorban abból fakad, hogy a színész sokkal inkább tud nagyot alkotni a színpadon egy haladó író művében és ugyanakkor politikailag elmaradott lenni, mint az író, aki saját gondolatait veti papírra. … A Nemzeti Színház pártellenes hangulatáért komoly kritikát nem kapott – ugyanakkor özönét kapta a csak részben megérdemelt, részben azonban túlzott kitüntetéseknek, elismeréseknek. Mindenezek következtében a Nemzeti Színház állam az államban. Vezetést ma már lényegében nem kap, az állami szerveket egyszerűen semmibe veszi. … A márciusi határozat után a színház lényegében passzivitásba vonult. Olyan hangulat uralkodik, hogy most már nem szabad bírálni, de amúgyis jobb lesz hallgatni, mert ki tudja, mikor jön megint »újabb politikai fordulat«. Alapvetően felelőse a színház hangulatának, a párt- és államellenes légkörnek a színház igazgatója, Major Tamás elvtárs. Kiemelkedő tehetsége mellett egyike a terület méregkeverőinek. Az ismeretes novemberi taggyűlésen Major például demagóg beszédet tartott arról, hogy nincs művészi szabadság. (Major hozzászólásából: »Valljuk meg nyíltan, az utóbbi években, hónapokban az embernek fel kellett vetnie magában azt a kérdést, hogy vajon van-e szükség ránk, művészekre, ha helyettünk gondolkodnak, ha helyettünk csinálnak műsort. Nagy szükség van ránk, de ezt nem lehet elképzelni művészi szabadság nélkül.«) Major a fent említett hangulatnak legjobb esetben is passzív szervezője. Tenni semmit nem tesz ellene, képet tőle erről a hangulatról nem kaptunk, nem kapunk (szerk. megj.: Pedig ellenfelei mekkora gyilkosnak kiáltják ki mind a mai napig!), ellenkezőleg eltussolni, bagatellizálni igyekszik azt. A márciusi határozat után ismét »baloldali« húrokat penget, hangoztatja az állami irányítás fontosságát, stb. – a gyakorlatban azonban ugyanúgy igyekszik lehetetlenné tenni azt, mint eddig. Műsorterve, amelyet a következő évadra készített, semmivel sem jobb az eddigieknél. Véleményem szerint a Nemzeti Színházzal kapcsolatos legfőbb teendőink a következők: Komoly pártbeavatkozással, Major elvtárs nyomatékos és részben nyilvános figyelmeztetésével elkezdeni felszámolni a színház jelenlegi tarthatatlan légkörét. Ehhez segítségül kell hívni a színház kommunista aktíváját, nyílt vita kell magában a színházban a különböző »kényes« kérdésekről (Ember tragédiája stb.), amelyekről mi eddig hallgattunk, és csak az ellenfél beszélt; ezekben Major elvtárs ne háttérbe vonuljon, hanem ő maga foglaljon állást a párt álláspontja mellett, felvetve eddigi magatartása súlyos hibáit is. A színház munkáját – jelentős eredményei elismerése mellett – sajtóban bíráljuk meg, ideértve műsorpolitikáját, belső légkörét, stb. Kimondani, hogy a színháztól elvárjuk, hogy ne csak előadásai általános színvonalában, hanem mind a magyar dráma létrehozásában, mind általános műsorpolitikájában, mind a pártszerű légkör kialakítása terén is első színházunk legyen – ne pedig –, mint most is nem egyszer – utolsó. Az új műsorterv elkészítésénél kényszerítsük a színházat pártosabb, helyes és a gyakorlatban is betartandó műsorterv elkészítésére és végrehajtására. Felülvizsgálni a színház pártszervezetét és határozottabban megszabni annak feladatait, nem utolsó sorban a művészek kommunista nevelése és általában az ideológiai nevelés terén. Rendezni a színház és a Népművelési Minisztérium viszonyát, mivel jelenleg a színház egyszerűen nem fogadja el azt az elvet a gyakorlatban, hogy őt a Minisztérium bármi másban is irányíthatná, mint hogy pénzt ad.”
Feltéve: 2019. június 24.
Kiegészítés: 2019. október 17.