Bár így, összefüggésükből kiragadva nem értékelhetőek megfelelő mértékben, érdekességűk és az a tény, hogy az időrendi feldolgozás miatt egyébként még soká nem kerülnének sorra, azt indokolja, hogy – a mostani kutatás eredményeként – már most közlésre kerüljenek.
Ilyen és ehhez hasonló, Bessenyei Ferenc pályáját, életét érintő fontos események bemutatása következik tehát ezen az oldalon:
– 14. Tanulmány a koronaőrületről
– 13. 2019.-2020. február 10.: a Bessenyei-centenárium eseményei
– 12. A Bessenyei-centenárium tanulságai
– 11. Bessenyei Ferenc Művészeti Díj
– 10. Film- és színművészek sírjai a Farkasréti temetőben
– 9. A magyar művészek 1955-ös memoranduma
– 8. Helyesbítés Földvári László „Hódmezővásárhely színháztörténete 1816-1957”
alcímmel megjelent könyvéhez
– 7. Valóban „gyilkos” volt Major Tamás?
– 6. Dokumentumfilm Bessenyei Ferenc Othello alakításáról
– 5. Bessenyei Ferenc és 1956
– 4. Lukács György Tragédia-dolgozata
– 3. A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságának felhívása 1956. október 30-án
– 2. A Hegedűs a háztetőn 1974-es betiltása
– 1. Bessenyei Ferenc idős Kossuth Lajosként
(folytatása következik)
A magyar művészek 1955. őszi memoranduma
Mint ahogy az az 1956-os eseményeket tárgyaló oldalon már kiderült, az 1956 őszét megelőző időkben az írók, a színház- és filmművészek elégedetlensége a minisztérium vezetésével szemben napról-napra nőtt. A különböző letiltások, politikai jellegű, de kicsinyes beavatkozások – az ugyan kivételes helyzetben levő, de e kivételezettségükről nem igen tudó – értelmiségiek, elsősorban az írók és a színészek hangulatát egyre rontották és a párt funkcionáriusai ellen lázították.
Nem vitás, hogy az írók és művészek helyzete, társadalmi, művészi és politikai megbecsülése 1956 előtt sokkal jobb volt, mint bármikor máskor az elmúlt 60 évben. Ahogy dr. Székely György színháztörténész – aki ebben az időben az Operett Színház főrendezője – a „Színház és politika” című könyv bemutatóján megfogalmazta, a színház védett és zárt terület volt, ahol ráadásul ebben az időben annyira sokat dolgoztak, hogy sok mindenről, ami az országban zajlott, nem is tudtak. A levéltár jelentéseit és leveleit áttanulmányozva, az embernek az az érzése, hogy az értelmiség e rétege ebben az időben sokkal többet engedhetett meg magának, mint 1956 után bármikor (ezt egyébként Bessenyei Ferenc interjúiban – legalább is magára nézve – mindig el is mondta). Ugyanakkor ezzel a művészek – hogy helyzetük valójában kiváltságos, tehát nem általános – nem is igen voltak tisztában. Miközben „pártunk és kormányunk” például az egyházakkal – különösen a katolikus Egyházzal – és az „idegen osztály” tagjaival szemben a lehető legkeményebben bánt el, addig művészeitől sokkal többet viselt el, mint azóta bármely más korban.
Kovács István mesélte a „Férjem, a Komédiás” című könyv készültekor a következő történetet: „Egyszer, talán 1964-ben, ülünk a rádió Pagodájában Tahi Tóth Lacival és mellettünk olyan nagyok, mint Balázs Samu, Kemény Laci bácsi, Tompa Pufi, Gózon Gyula arról beszélgettek, hogy mikor volt igazán becsülete a magyar színjátszásnak. És legnagyobb meglepetésemre azt mondták, hogy a Rákosi-rendszerben. Döbbenten hallgattam, aztán elkezdtem gondolkodni, vajon miért. Mert a politikának nagyon fontos volt az a szelep, hogy a nézők az indulataikat, a feszültségeiket pozitív módon le tudják vezetni – például a színházban, a moziban. És Feri ebben az időben elképesztő magas piedesztálon állt – joggal.”
Kovács István azonban csak az okok egyik és nem is a legfontosabb részét említette: A politika nem csak szelepként – és kirakatként – használta a művészetet, hanem – és elsősorban – nevelőeszközként. Ez olyan cél volt, amivel az akkori kor legnagyobb művészei is egyetértettek, sőt támogattak is. Amiben eltért a véleményük, az a nevelés módjának, az oktató személyének, de kiváltképp az „oktatandó tárgy” kiválasztásának a kérdése volt.
A párttag írók, színészek a maguk számára az alkotás önállóságát is követelték, s mivel elismertségük, társadalmi helyzetük, megbecsültségük – különösen a maihoz viszonyítva – a hatalom részéről rendkívül nagy volt, azt hitték, hogy a párt – mint hű tagjainak – ezt is hajlandó biztosítani számukra. Magukat a rendszer fiainak tartották, valószínűleg fel sem merült bennük, hogy az velük szemben is képes azokat az eszközöket bevetni, amelyekkel az osztályidegeneket és a rendszerrel szembenállókat elintézte.
1954-re azok a meggyőződéses vagy pusztán formailag kommunista művészek – akik majd 1955 őszén a memorandumot aláírják – már kigyógyultak a Rajk-per és a rendszerhű párttagoknak az 50-es években történt bebörtönzései miatt kapott sokkjukból. Ezen kívül már megvolt az 1953-as könnyítés, már megvolt a valóban nagyformátumú kulturális fellendülés, így hát bizonyára és joggal úgy gondolták, hogy megmozdulásuk, tiltakozásuk, logikus érvelésük, nyomatékosan aláhúzott párthűségük a vezetőség részéről, ha nem is azonnali egyetértést, de legalább meghallgatást talál.
(Azt a tényt, hogy 1956 előtt a kultúra, leginkább a színházművészet és az irodalom, virágkorát élte, nem szabadna elfelejteni – különösen nem az ezen időszakot feldolgozóknak vagy az erről riportot készítőknek! A tapasztalat azonban sajnos azt mutatja, hogy nem csak hogy megfeledkeznek erről, de még meg is hamisítják ezt az időszakot.)
Hogy a színházi szakemberekben mekkora volt a vágy arra, hogy a hatalom végre „nagykorúként” kezelje őket, és nyugodtan hagyja őket dolgozni, hogy mennyire felháborította őket a Színházi Főosztály munkatársainak, elsősorban a mindenkitől megvetett Kende Istvánnak munkájukat gúzsba kötő viselkedése, arra az első, a színház falain kikerülő dokumentum az a Darvas Józsefnek írt levél volt, melyet a színház 17 (Darvas később helytelenül 16 aláírást emleget) párttag művésze (Major Tamás, Marton Endre és a nem-párttag Gellért Endre kivételével a színház összes vezető művésze) írt alá 1954. november 26-án, tehát csaknem egy évvel az írók nevezetes Memoranduma előtt.
(Kende Istvánt – lásd a honlapnak a „Bessenyei Ferenc és 1956” című írását és az 1950 őszétől kezdődő évadokról szóló oldalait – mindenki utálta és mindenki alkalmatlannak tartotta hivatalára. Ennek igazolására álljon itt érdekességképpen egy 1955. március 25-i jelentés részlete, melyet a párizsi magyar követ küldött az Állami Népi Együttes franciaországi szereplésének visszhangjáról: „Ami az együttes vezetését illeti, véleményük szerint jó volt, kivéve Kende István elvtárs magatartását, [aki] nincs tisztában a polgári személyekkel való tárgyalás formájával.” – Kende életrajzából sajnos nem derül ki, hogy mi volt az az „érdeme”, ami miatt minden őt érő panasz ellenére meg tudta őrizni pozícióját. Az ő esete is rávilágít a mindenkori rendszerek egyik nagy titkára: miért tartanak meg olyan embereket, akik egyszemélyben képesek kiváltani a rendszer elleni gyűlöletet? Mi a titkuk ezeknek az embereknek, akik kortól függetlenül minden kormány körül felbukkannak, és akiktől a mindenkori vezetők mégsem képesek megszabadulni?)
A két „forradalmat-előkészítő” dokumentum (a nemzetis színészek 1954-es és az írók 1955-ös levelének) szövege is nagyon hasonló, vádjaik pedig teljesen azonosak: „Milyen sorvasztó, gúzsba-kötött, bénító kultúrpolitika, ha a művészetnek csak annyi lenne vagy lehetne a feladata, hogy a mindenkori napipolitika nyomában kullogjon és ne mutathasson előre bátran és szabadon”, miként ezt a Nemzeti Színház művészei levelükben Gellért Endre szavait idézve írják, illetve ahogy a Memorandumban az írók egy évvel később megfogalmazzák: Szűnjön meg „az erőszak, a megokolatlan adminisztratív beavatkozás, a parancsolgatás anti-demokratikus módszere, mint olyan, amely demoralizálja az őszinte, kommunista pártéletet” – A párt „vizsgálja felül az eddigi helytelen adminisztratív intézkedéseket, és biztosítsa a kultúra, a sajtó munkásai számára az őszinte, tiszta, kommunista pártélet légkörét, s ami ezzel egyet jelent: a nyugodt, a népet és a szocializmus ügyét szolgáló alkotómunka lehetőségét”.
A Nemzeti Színház művészei 1954. novemberi levelükben Darvas Józsefnek egy pár nappal korábban megjelent cikkére reagáltak, melyben Darvas a színházban készült egyik jegyzőkönyv hangnemét bírálta. A levélben ilyen mondatok szerepeltek:
„Darvas elvtárs azt írja, hogy a mi bírálatunk, amely a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályának vezetőjével szemben elhangzott: jogos volt és még az élessége is indokolt. De elszomorította a durva hang. Őszintén örülnénk, ha egyszer körünkbe jönne és nyugodtan elbeszélgetne velünk művészi, elvi, játékstílusbeli és műsorpolitikai problémáinkról. … Kiderülne, hány éven keresztül próbáltunk beszélni lágyan. »finoman«, fuvolaszóval. Kiderülne, mi az oka annak az áldatlan, majdnem ellenséges állapotnak, amely a Színházi Főosztály és nemcsak a Nemzeti Színház, és nemcsak a fővárosi színházak, de az egész magyar színészet között egyre inkább élesedik, feszül?! Mi az, amit mi, haladó, gyakorló művészek színházellenes, talmudista, baloldali elhajló: végeredményben dilettáns, kártékony, ellenséges tevékenységnek látunk és érzünk?! ... A Színházi Főosztály vezetői évek óta kerékkötői ennek a művészi munkának, fejlődésnek. Major tragikomikus helyzetben él és dolgozik: saját pártjának középkádereivel kell harcolnia, saját pártjáért, tehát saját hazánkért, saját színházi kultúránk egészséges, szabad fejlődéséért. … A tekintélyét sem rágcsáljuk vagy járatjuk le senkinek, aki számunkra érték, vagy akinek előttünk hitele van. … Viszont nem tudunk »tekintéllyé« avatni senkit, ha neki magának nincs hitele. … A Színházi Főosztály a régi hadsereg K. u. K. modorában nem vitázik, nem tanul, nem fejlődik – csak parancsol. Gellért Endre, a főrendezőnk, ugyanezen a taggyűlésen elmondta, milyen sorvasztó, gúzsba-kötött, bénító kultúrpolitikának tartja, ha a színházművészetnek csak annyi lenne vagy lehetne a feladata, hogy a mindenkori napipolitika nyomában kullogjon és ne mutathasson előre bátran és szabadon. … Tanácsválasztás után áll az ország. Egy-egy tanácstagot a tömegek bizalma állított a helyére, vagy mozdított el onnan. A Nemzeti Színház Művészeti Tanácsa, egész tagsága, a fővárosi színházak, az egész magyar színészet hosszú évek keserves tapasztalatai alapján: »nem szavaznak további bizalmat Kende Istvánnak«. »Nem választjuk meg.« Kedves Darvas elvtárs! Szeretettel, örömmel várjuk. A jó művészbe vetett bizalommal várjuk hozzánk, hogy folytathassuk ezt a beszélgetést a tiszta, igaz ügy érdekében, mindnyájunk okulására, népünk, önmagunk javára.”
A művészek hiába várták Darvas elvtársat és az őszinte beszélgetést, az nem érkezett meg. A remélt megértés és meghallgatás helyett megnemértés és felháborodás fogadja kérésüket. Az interneten egy Farkas Mihály (1904-1965, eredeti nevén Lőwy Hermann, volt hadügyminiszter, életrajza szerint 1954-56 között az MDP KV Tudományos, Kulturális és Adminisztratív Osztályának felügyelője – ugyan erre a felügyelőségre a levéltárban semmilyen adat nincs –, valamint Andics Erzsébet sógora – Andics lánya Farkas fiának felesége) életét bemutató oldalon az áll, hogy Darvas József már eredetileg is „többek között az ő [Farkas Mihály] sugallatára indított támadást az értelmiségiek és az írók reformmozgalma ellen”. Hogy ez igaz-e vagy sem, nem tudni, de arra van bizonyíték, hogy Farkas egyenesen Rákosinak tesz panaszt a nemzetis művészek levele miatt. (Farkas úgy volt hadügyminiszter és hadseregtábornok, hogy semmilyen katonai képzettséggel nem rendelkezett, és később úgy lett – állítólag – a kultúra felügyelője, hogy e téren sem volt semmilyen képzettsége.)
Farkas Mihály 1955. január 31-i keltezésű Rákosinak címzett feljegyzésében (lásd a fenti fotót) elismeri, hogy Darvas tudta nélkül, azaz nem hivatalosan értesült a színészek leveléről. Ugyanakkor „egészségtelennek és erősen ellenzékinek” minősíti és sürgős intézkedést követel. (Ahogy Timár József esetében, és majd az írók Memorandumánál is, mindig az ismeretlen besúgók azok, akik a hatalmat elsőként értesítik az ú. n. rendszerellenes megnyilvánulásokról.)
Hogy történtek-e intézkedések vagy sem, nem tudni, a jegyzőkönyvekből ez nem derül ki. Mindenesetre Farkas Mihály követelődzései ellenére olyan nagyon nem haragudhattak rájuk, hiszen 1955. március 15-én a levél aláírói közül hárman, Bessenyei Ferenc (ő a másodikat), Básti Lajos és Olty Magda Kossuth-díjat kap, sőt Major Tamás is (szintén másodszor), akinél a díj indoklásában ez áll: „a Nemzeti Színház vezetésében kifejtett eredményes tevékenységéért”. Ezek ismeretében nagyonis jogos az a feltételezés, hogy hiába követel megtorlást Farkas Mihály, ekkor még se Rákosi, se Andics, se Darvas nem tartja fontosnak, hogy a Nemzeti Színház, illetve annak művészei ellen bármilyen intézkedést tegyen. Ennek következtében a rendszert munkájukkal szolgáló művészek, az értelmiség naiv hite, hogy szavukat egyszer majd meghallgatják és komolyan veszik, továbbra is megmaradt.
Ha az eseményeket ilyen aprólékosan és időrendben tekintjük át, egyre inkább világossá válik, hogy Lukács György Tragédia-kritikája az 1956 előtti történésekben kimagaslóan nagy szerepet játszott. Amíg ő meg nem szólalt, addig az a fajta konszenzus, ami a hatalom és a kommunista művészek között a kezdetektől fennállt, nem tört meg. A hatalomnak szüksége volt a jó minőségű kultúrára, ennek fejében pedig akkora szabadságot adott művészeinek, melyet abban az időben semmilyen más réteg nem élvezett.
A komoly törést tehát Lukács György Madách művét élesen elmarasztaló, a Szabad Népben március 27-én megjelent dolgozata váltotta ki. Bár a hatalomnak a bemutató előtt is voltak bizonyos fenntartásai a művel szemben, az előadást előzetes megtekintés után mégis engedélyezték. A Tragédiát így óriási sikerrel és a közönség körében soha nem tapasztalt érdeklődéssel játszhatta a színház egészen addig, amíg Lukács György közbe nem lépett. A hatalom ennek és csak ennek a hatására tiltotta be az 1955. január 7-én bemutatott, és két hónapig szinte minden este műsoron levő előadást. A művészek pedig e betiltás hatására döbbentek rá először komolyan, hogy a hatalom velük szemben is érvényesítheti megtorló intézkedéseit. (Az ember tragédiájával kapcsolatban lásd a honlap „Bessenyei Ferenc és 1956” című írását.)
Lukács Györgynek a Tragédiáról írt dolgozata (melyről Bessenyei Ferenc 1955. november 17-i felszólalásában így nyilatkozik: „Hogyan szabad például, Madáchról így nyilatkozni? Ez olyan, mintha Oroszországban Puskint betiltanák.”) „Madách tragédiája” címmel bekerült a Gondolat Kiadó 1970-ben kiadott Lukács György Magyar irodalom – Magyar Kultúra – Válogatott tanulmányok című kötetébe. (Lukács György Válogatott művei III. kötet). A dolgozat teljes egészében ITT található.
Az elégedetlenség tehát e betiltást követően 1955 márciusában duzzad akkorára, hogy a pártnak egyre több tagja látja már úgy, hogy valamit mégis tenniük kell. Németh Lajos Simó Jenőhöz április 8-án küldött jelentése az Írószövetségben és a színészek, a képzőművészek valamint a közönség soraiban kialakult hangulatról jól érzékelteti az értelmiség körében egyre erőteljesebbé váló felháborodást.
Az Írószövetség 1955. április 18-án ülést tart, melyről valaki – aláírás nélkül – feljegyzést küld Andics Erzsébet (az MDP-KV Tudományos és Kulturális Osztálya vezetője) osztályának. A feljegyzésben ilyen pontok olvashatóak: Sarkadi, Kuczka, Zelk, Déry egyetértenek a Párt márciusi határozatával, de panaszként hozzák fel, hogy, 1. alantas helyzetben vannak a funkcionáriusokkal szemben; 2. újra élednek az adminisztratív módszerek, letiltanak egyes színdarabokat (Galilei, Aranytollú madár, Tragédia); 3. nem engednek megjelentetni harcos, jószándékú, kommunista verseket (Kuczka két verse, Juhász legújabb verse); 4. eltiltanak kiadástól arra érdemes könyveket (Hemingway: Öreg halász, Thomas Mann, Babits, Kosztolányi); 5. olyanokat olvasnak bele az írásokba, amit a költő sohasem szándékozott megírni; 6. büntető szankciókkal élnek egyes írók ellen, pl. Déryt törlik a protokoll listáról, és 7., 8., és 9. pont.
Andics Erzsébet két nappal később, 1955. április 20-án küldi el Rákosinak Feljegyzés-ét, melyhez csatolja a fenti jelentést, és hozzáfűzi saját észrevételeit (például ilyet: „Déry, Zelk, Kuczka és Sarkadi (aki éppen ebben az évben kapott Kossuth-díjat) az »ellenzékiek«”, azzal a tanáccsal, hogy „pártunk néhány vezetője beszéljen vezető íróinkkal”.
A helyzetet a hatalom – mely ideológiájából következően nincs felkészülve párbeszédre, csak parancsadásra – aggasztónak ítéli. Ezt bizonyítja, hogy már pár nappal később, április 26-án Andics Erzsébet osztálya újabb jelentést küld Rákosinak „Helyzetkép az Írószövetségben a KV márciusi határozata után” címmel. Ebben ilyen mondatok állnak: „A Magyar Írók Szövetségében másfél hónappal a KV határozat után még mindig élnek a jobboldali, polgári, kispolgári, szubjektivista, individualista politikai-esztétikai nézetek, sőt, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a lassan egységes rendszert alkotó jobboldali nézeteknek kollektív védelmezése kezd kialakulni, mely egyaránt megfigyelhető mind a Szövetség szervezett (párt- és szövetségi) megmozdulásaiban, mind az egyes írók állásfoglalásaiban, nyilatkozataiban.”
Andics e feljegyzéshez mellékletet is fűz, mégpedig az egyes írókat bemutató sorokat. (Ezek a belső jelentések azért nagyon érdekesek, mert elárulják, mi volt a felső hatalom igazi véleménye a művészekről. Például a rendszer egyik abszolút kegyeltje, Gergely Sándor Kossuth-díjas író, aki 1956-ban gyorsan még egy Kossuth-díjat kap, hogy aztán örökre eltűnjön az irodalmi életből, és aki havonta ír rajongó leveleket Rákosinak, szerintük is „színvonaltalan”, és egy másik, Goda Gábor „tehetségtelen és szűklátókörű, titkársága valóban katasztrofális lenne”. Somogyi Sándor 1955. május 17-i jelentésében Andicsnak egy rémhírről számol be, ami az írók között terjed: „Páni félelmet keltenek Erdei helyett Goda Gábor titkárságának beharangozásával, ami valóban katasztrofális lenne, mert a mezei hadak éráját jelentené a Szövetségben.” [Végül Erdei pártiskolára küldése után Tamás Aladár lett az Írószövetség új főtitkára.] Míg Goda Gáborról az 56 előttiek így vélekedtek, addig az 56 utániak már sok mindenre alkalmasnak tartják: 1957-ben igazgatója lesz a Néphadsereg Színháznak, majd kétszer kap József Attila, és egyszer Kossuth-díjat.). Illyés Gyuláról például ezt írja a melléklet: „Illyés Gyula minden tehetségesebb írást azonnal telefonba dicsér. … Napról-napra megvalósítja azt a hibás elméletet, hogy »mentsük, kultúrértékeink közül, ami menthető«, politikailag hibás írásokat is, pl. Németh László műveit vagy Juhász Dózsa eposzát.”
Andics tanácsát megfogadják: az írókat először a budapesti pártközpont teljhatalmú és igen szigorú vezetőjéhez, Kovács Istvánhoz rendelik, aztán Rákosi megy hozzájuk (aki beszédében többek között ilyeneket mond: „Az egész országban kolosszális károk történtek az elmúlt húsz hónap folyamán a jobboldali törekvések, s nem utolsó sorban Nagy Imre elvtárs helytelen politikai vonala miatt”). Bár e találkozás visszhangja a jelentés szerint „jó”, a lényegen nem változtat: „A beszélgetés hatására az is jellemző, hogy a vezetőség, nem utolsó sorban Erdei Sándor (az Írószövetség főtitkára) fejtegetéseiből kiindulva, nem fogadta el Rákosi elvtárs magyarázatát az Ember tragédiája kérdésében”, ahogy erről Somogyi Sándor május 5-i feljegyzése beszámol.
Erdei Sándor Rákosi beszédére ilyen mondatokkal válaszolt: „Még mindig sok az egészséges fejlődést gátló adminisztratív intézkedés. Németh László Galileijének és a Tragédia betiltása, Lukács György elvtárs ellenvéleményeket elfojtó Madách cikke. Az irodalompolitika – különösen a Szabad Nép és a Csillag – a pártos állásfoglalás nevében majd minden írói kezdeményezést jobboldalinak bélyegzett.”
Jellemző módon a párt a probléma megoldására egyetlen „választ” talál csak: leváltják Erdei Sándort és pártiskolára küldik. A kemény vonalat egyébként még ezek után sem Rákosi képviseli, hanem Gerő Ernő: ő bombázza a Politikai Bizottság tagjait és külön Rákosit újabb és újabb „cetlijeivel”, belső utasításaival az írókkal szembeni keményebb fellépésre, további intézkedésekre, valamint arra, hogy minden lépésről értesíteni kell a PB tagjait.
Mindazonáltal abban részben igazat kell adni a jelentést készítőknek, hogy az írók közül sokan „nem tudnak felülemelkedni személyes sérelmeiken”, és valójában csak magán érdekeik miatt „elégedetlenkednek”. Erre jó példa Déry Tibor és Rákosi levélváltása 1955 júliusában. A történet: Déry Tibor Rákosival való személyes találkozója után írott levélében három pontban sorolja fel legfőbb problémáit – melyek mind privát jellegűek, kizárólag az ő saját érdekeit érintik (1. a Felelet című darabjának filmforgatása akadozik; 2. a Cannes-i filmfesztiválra, amit követően ő a franciaországi tartózkodását egy-két hónappal meg akarja hosszabbítani, nem küldik ki; 3. az osztrák kommunista párt cikket írt róla, de ezt a magyar sajtó nem közli – megj.: hol van itt a magyar nép érdeke?). Rákosi válaszában mind a három pontot elutasítja. Déry újabb levelében erre így reagál: „Mit mondjak erre, igen tisztelt Rákosi elvtárs? Azt, hogy a magyar irodalomban, s a világirodalomban elfoglalt reális helyemet ilyen irreálisan értékelik épp azok – a párt –, akiknek a számára majd 40 éve több-kevesebb tévedéssel ugyan, de hűségesen dolgozom?” Mire Rákosi válasza: „Tisztelt Déry elvtárs! Nem ártana egy kis tárgyilagosság. Egyáltalán nem jelenti az Ön »legelemibb írói jogainak megnyirbálását« az, hogy nem küldik ki államköltségen egy-két hónapra Franciaországba stb. Nem örvendetes, hogy hosszú beszélgetésünknek ilyen csekély foganatja volt.”
Az írók ilyen fajta, sokszor pusztán magán jellegű panaszait és ügyködését mutatja az a levél is, melyet Horváth Márton a Szabad Nép főszerkesztője, a Központi Vezetőség tagja és minden kulturális kérdésben hangadója, Veres Péter ügyében írt 1955. április 6-án Rákosinak. Horváth levele igen tanulságos, sok mindent feltár a kulisszatitkokból. (Veres Péter, Horváth Márton jelentésében említett levélében, amit az Írószövetség pártszervezetének ülése után fogalmazott, ilyeneket írt: „Ezeknek az embereknek a számára nincs nép, nincs osztály, nincs társadalom, ők csak a saját piszlicsáré-literáris gondjaik körül tudnak felszólalni.” És a márciusi párthatározatról, ami elítéli a Nagy Imre-féle könnyítéseket és újabb kemény irányvonalat ír elő, ezt írja: „Ez a program lényegében világos, egyszerű és sorrendiségében is véglegesen meggyőző. A fejlődés motorja a nehézipar.”)
Bár feltételezhető, hogy íróink közül egyeseket valóban elsősorban magán jellegű problémáik izgatták, azért a többséget, kiváltképp a színészeket mégis a kultúra, az ország kulturális fejlődésének sorsa érdekelte elsősorban. Ennek adták kézzelfogható bizonyítékát a fent tárgyalt Darvas-levéllel, melyet Darvas József igen helytelenítve említ meg, amikor a színészek küldöttsége 1955. július 20-án Rákosival találkozik. Abban az időben ez volt a stratégia: az elégedetlenkedő kommunistákat valaki a felsőbb vezetésből tekintélyénél fogva próbálta jobb belátásra bírni. Hogy ki volt ez a személy, azt az ügy fontossága határozta meg. A fentiekben láttuk, hogy már a párt is komolynak tartotta a „lázadást” ezért nemcsak az írókkal, de a színészekkel is személyesen Rákosi tárgyalt. E találkozás megnyitóját tartotta Darvas József, aki szerint: A „színházak belső politikai légköre romlott”, s erre bizonyíték a Nemzeti Színház, melynek „16 vezető színésze aláírt egy pártszerűtlen beadványt, amit kommunista művészek is aláírtak és a Hazafias Népfronthoz nyújtottak be”.
De ez a megbeszélés nem járt semmilyen eredménnyel egyik fél számára sem. Rákosiék nem engednek: a színházak műsortervét, a színészek munkáját nemhogy könnyítik, inkább még szigorúbb ellenőrzés alá vonják. „Az ember tragédiája” ügyében sincs változás, szeptemberben ugyan játszották még, egészen két(!) alkalommal, de aztán (1956 áprilisáig) egyetlen egyszer sem. Viszont a párt sem könyvelhet el magának győzelmet, mert a művészek sem visszakoznak, az elégedetlenségüknek továbbra is egyre erőteljesebben adnak hangot. (Erről a tárgyalásról bővebb beszámoló a honlap „Bessenyei Ferenc és 1956” című oldalán található.)
(Ebből az időből való az a levéltári hosszas kutatás után fellelhető egyetlen olyan dokumentum, amelyben Major Tamás „jelent”. Valószínűleg taktikázási technikájához tartozott, hogy a július 20-i Rákosi-féle találkozás előtt, 13-án kihallgatást kért az MDP KV Tudományos és Kulturális Osztályától, ahonnan a Nagy Magdával folytatott beszélgetése után Rákosinak ezt a feljegyzést küldik: Major Tamás azt kérte, hogy a „Színházi Szövetség Elnökségének ülése után beszélhessen az írókkal történt tapasztalatairól. Szidta Déryt, Illyést és Kassákot. Szerinte a Gobbi Hilda köré tömörült színészeket is ezek a kérdések foglalkoztatják. Major kifejtette, hogy mélyen elítéli ezt a gyökeréig rothadt ellenséges magatartást. Déry hivatkozott a jugoszláviai sokkal egészségesebb vezetés módszereire, és véleménye szerint a párt és az államapparátusnak le kellene vonnia a következtetéseket mind a Rajk perből, mind a jugoszláv és az indiai sajátosan nemzeti útról.” – Major Tamás nyilván máskor is jelentett, de azok nincsenek meg a levéltárban, Major hihetőleg többnyire közvetlenül a vezetőkkel és nem egyszerű beosztottakkal érintkezett. Ami Majortól mégis megtalálható, az mind ellent mond az itt szereplő alamuszi, alázatos és másokat befeketítő „besúgásnak”.)
E sorozatos sikertelen egyeztetés után, az írók újabb lépésre szánják magukat: „1955. október 18-án kommunista írók, művészek a pártvezetéshez intézett memorandumban tiltakoznak a párt kultúrpolitikájában felerősödő dogmatikus nézetek és lépések ellen, kifogásolva egyebek mellett Az ember tragédiája és A csodálatos mandarin bemutatásának megakadályozását.” Ez az a híres memorandum, ami hetekig foglalkoztatja ezután a párt vezetőségét, és aminek hatásai – szerintem – sokak számára még hosszú évekig érezhetőek, és sokkal nagyobbak, mint azt a jelenkor gondolja.
Ebben az interneten talált és onnan idézett mondatban ugyan az áll, hogy a memorandumot 1955. október 18-án írták (ez a dátum szerepel a memorandumnak az Irodalmi Újság 1956. október 6-i számában leközölt szövege alatt is), de a Történelmi Hivatalban szereplő másolaton (a memorandum szövege és az aláírók listája „Haraszti Sándor és tsai” 1958-as vizsgálati dossziéjában található) 1955. október 24. dátum olvasható, Bessenyei Ferenc pedig egykori levelében (lásd később) november elejéről beszél.
A memorandum megszületéséről több variáció kering a világhálón. Annak ötletét és megfogalmazását többen is magukénak vallják. Egyes adatok szerint Haraszti Sándor (hol egyedül, hol Losonczy Gézával) 1955 októberében dolgozta volna ki, más helyen viszont az áll, hogy az írók már tavasz óta készítették, és eredetileg „vagy a Szovjetunió kormányához, vagy az ENSZ főtitkárához akarták eljuttatni. Nagy Imre, a félreállított miniszterelnök és baráti köre azonban erről lebeszélte az írókat. Nagy Imre féltette a pártegységet s úgy vélte, hogy a memorandumnak meg kell maradnia a párt keretein belül és a dolgot semmiképpen sem szabad nemzetközi üggyé szélesíteni. Tehát még a nem kommunista írók is maradjanak ki az akcióból s a memorandum — párttagoktól a párthoz — tartsa meg a pártszerű nyelvezetet”.
Ez utóbbi állítás, látva a levéltár idevonatkozó iratait, egészen biztosan nem igaz: senkinek nem juthatott olyasmi eszébe, hogy a Szovjetunióba vagy pláne az ENSZ-hez juttasson el egy ilyen, kizárólag a magyar kulturális belügyekkel foglalkozó dokumentumot. Ennyire naivak soha nem voltak a művészek! Mit is kezdtek volna idegenek ezekkel a „helyi” problémákkal? De az aláírók nem is a fennálló társadalmi rendet vagy a kormányt vagy annak általános viselkedését bírálták, hanem csak a kulturális területen mutatkozó bürokratikus intézkedéseket! Az aláírók nem akarták megdönteni az államrendet, többségük több évtizede, még 1945 előtti párttag, meggyőződéses kommunista volt.
(Ez az interneten olvasható tudósítás Méray Tibor Nagy Imre élete és halála című művéből származik. Méray könyve Nagy Imre „dicsőítése”, és nyilván jelentős mértékben hiteles, de olykor talán több érdemet tulajdonít Nagy Imrének, mint amennyi a valóságban volt. A művészek Nagy Imre nélkül és már az ő idejében is lázadoztak az állandó beleszólások ellen. Méray neve az aláírók listáján csak a 17. helyen szerepel, a jegyzőkönyvekben sem fordul elő a fő „elégedetlenkedők” között, úgy hogy ő valószínűleg nem vett tevékenyen részt a beadvány megfogalmazásában.)
Egyébként a világhálón olyan interjú is szerepel „1955-ös memorandum” ügyben (az index.hu-n Regéczy-Nagy László interjúja), ahol az elbeszélő valószínűleg összekeveri az írók 1955-ös memorandumát Nagy Imre 1955-ben, de főleg 1956-ban, a pártból való kizárása után fogalmazott dolgozataival.
Regéczy-Nagy László az index.hu „Nagy Imre-per: egy kivételes vallomás” című írásában ezt mondta: „A forradalom után a memorandum 1955-ben írt példányait az állambiztonság elkezdte begyűjteni, hogy majd a perben azt hazudhassanak róla, amit akarnak.” – Itt valószínűleg két ügyről van szó: az állambiztonság nem foglalkozott az írók memorandumával, hiszen az nyílt levél volt, magának a pártnak címezték. Nagy Imre a pártból való kizárása után kezd el írni, és ezeket a dolgozatokat – Méray Tibor szerint – elküldi a szovjet nagykövetségre, a pártközpontba, valamint tanítványainak. „1956 február közepén az Államvédelmi Hatóság letartóztat egy fiatal újságírót, akinek kapcsolatai vannak Nagy Imre barátaival, a barátok sorra-rendre égetik el az éppen náluk levő Nagy Imre-tanulmányokat” – írja könyvében Méray Tibor.
Rákosiék Nagy Imrét nem hozták összefüggésbe az írók beadványával, hiszen erre semmilyen okuk nem volt. Az igaz, hogy Nagy Imrét is ebben az időben zárják ki a pártból, de nem a memorandum miatt, hanem Rákosi személyes javaslatára (lásd lentebb), aki már előtte is mindenért őt tette felelőssé (lásd a színészekkel való találkozáskor mondott szavait is). A PB november 18-i ülésének jegyzőkönyvében, no meg Gerő levelében sincs semmilyen utalás arra, hogy kapcsolatot tételeznének fel Nagy Imre és az írók akciója között. Az nagyonis elképzelhető, hogy Rákosi az írók beadványát, illetve a PB tagjainak ezt követő felháborodását használta ki Nagy Imre „elintézésére”, de ez csak ürügy volt, nem közvetlen ok.
Legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a memorandumot azok találták ki, azok fogalmazták, és azok írták alá elsőnek – mint saját művüket –, akik a Történelmi Hivatalban szereplő listán az első helyeken állnak. Ez már azért is valószínű, mert a visszavonást később megtagadók (állítólag nyolcan voltak az 59-ből) közül négyen az első öt név között szerepelnek. A memorandum szövege tehát már október második felében elkészült, de az aláírásokat csak ez után gyűjtötték össze. Ezért fogalmaz majd úgy Bessenyei Ferenc, hogy ők novemberben írták alá az ívet, de mivel a nemzetisek neve a lista első harmadában található, valószínűleg még napokig eltartott, amíg mindenkihez elértek vele, nyilvánosságra pedig csak ez után hozták.
A Történelmi Hivatalban megtalálható listán éppen az a feltűnő, hogy a nevek semmilyen felsorolási szabályt nem követnek. Ráadásul, ha az első helyen szereplő neveket (Déry, Kónya, Benjámin, Zelk, Aczél Tamás) nézzük, látszik, hogy azok mind a „kemény maghoz” tartoztak, ők azok az írók, akiknek neve eddig is a leggyakrabban szerepelt az „elégedetlenkedők” között.
A nevek mellett mindenütt feltüntették az illető rangját és fontosabb díjait. A jelentések 60 művészt emlegetnek, a Történelmi Hivatal listáján 59 név szerepel (és a világhálón is ennyit írnak). Bessenyei Ferenc neve a 22. helyen áll, Major után és Marton Endre előtt. Az aláírók mind párttagok, ez is bizonyítja, amivel majd később védekeznek, hogy párton belüli problémára hívták fel a figyelmet.
Mielőtt a memorandum szövegére térnék, álljon itt az aláírók neve, de – a könnyebb áttekinthetőség kedvéért – nem a Történeti Hivatalban meglevő sorrendben, hanem betűrendben és foglalkozásuk szerint felsorolva. A nevek után álló Kd, illetve JA azt jelenti, hogy az illető Kossuth- illetve József Attila-díjas.
Írók: Aczél Tamás Sztálin- és Kd, Déry Tibor Kd, Enczi Endre az Irodalmi Újság felelős szerkesztője; Erdei Sándor, Gyárfás Miklós JA a Színház és Filmművészet folyóirat főszerkesztője, Hámos György Kd, Háy Gyula Kd, Karinthy Ferenc Kd, Kolozsvári Grandpierre Emil, Méray Tibor Kd, Örkény István JA, Palotai Boris JA, Sarkadi Imre Kd, Somlyó György JA, Szeberényi Lehel JA, Tardos Tibor JA, Vészi Endre JA;
Költők: Benjámin László kétszeres Kd, Csoóri Sándor JA, Devecseri Gábor Kd, Juhász Ferenc Kd, Képes Géza JA, Kónya Lajos kétszeres Kd, Kuczka Péter Kd, Lányi Sarolta az Irodalmi Újság munkatársa, Nagy László JA, Simon István Kd az Új Hang főszerkesztője, Tamási Lajos JA az Írószövetség párttitkára, Zelk Zoltán kétszeres Kd;
Újságírók: Demeter Imre Művelt Nép felelős szerkesztője, Fekete Gyula Művelt Nép, Gál György Béke és Szabadság felelős szerkesztője, Haraszti Sándor, Losonczy Géza Magyar Nemzet, Molnár Miklós Irodalmi Újság, Novobáczky Sándor Fogaskerék, Sebestyén György Magyar Nemzet, Vásárhelyi Miklós;
Színészek, és színházi rendezők: Bessenyei Ferenc kétszeres Kd érdemes művész, Gábor Miklós Kd, Horvai István kétszeres Kd, Ladányi Ferenc Kd kiváló művész, Major Tamás kétszeres Kd kiváló művész, Marton Endre, Mészáros Ági kétszeres Kd kiváló művész, Olty Magda Kd, Pártos Géza, Ruttkai Éva, Várkonyi Zoltán Kd érdemes művész;
Filmrendezők, filmdramaturgok, operatőrök: Bacsó Péter, Herskó János, Illés György Kd Nemzetközi Békedíjas, Keleti Márton háromszoros Kd érdemes művész, Máriássy Félix;
Zenészek: Antal István Kd, Dávid Gyula, Mihály András Kd, Szervánszky Endre kétszeres Kd;
Egyéb: Széll Jenő a Népművészeti Intézet igazgatója.
A listán tehát 1 Sztálin-díjas, 1 háromszoros, 8 kétszeres, 18 egyszeres Kossuth-díjas és 11 József Attila-díjas művész szerepel. És hány későbbi börtönviselt és halálra ítélt? Déry, Háy, Zelk, Tardos, Fekete Sándor, Novobáczky, Benjámin, Haraszti, Vásárhelyi, Széll börtönviseltek, Losonczy Géza Nagy Imre perében nyilván halálbüntetést kapott volna, ha előbb meg nem ölik a börtönben. És a disszidáltak: Aczél, Méray, Enczi Endre és Molnár Miklós. Igencsak illusztris társaság, legtöbbjük neve kitörölhetetlenül belevésődött a magyar történelembe. És a pártonkívüliek nincsenek köztük! Ha azok is rajta lennének, mondhatnánk, hogy az egész akkori vezető értelmiség tiltakozott a párt kultúrpolitikája, vezetői módszerei ellen!
Az interneten e memorandummal foglalkozó írások egyikében (sulinet) az áll, hogy a dokumentumot „Zelk Zoltán a november 2-4 között tartott írószövetségi pártgyűlésen ismertette, amelyet a tagság túlnyomó többségének támogatásával eljuttatnak az MDP KV-hoz”.
A szubjektív visszaemlékezéseknél (és az interneten olvasható cikkek mindegyike ilyen) lényegesen pontosabb, illetve az egyedül pontos képet a korabeli dokumentumokból, a levéltári jegyzőkönyvekből és a régi újságok példányaiból kapunk. Az Irodalmi Újság december 10-i számának első oldalán, a vezércikk foglalkozik az elmúlt napok eseményeivel, részletesen, de összefüggéseiből kiragadva bemutatja a memorandumot, és annak nyilvánosságra hozatalának időpontját is közli: „A Írószövetség alapszervezetének november 10-i taggyűlését egyes írók a párt és a népi demokrácia elleni támadásra használták fel.” Vagyis a Memorandum nyilvánosságra hozatalának valódi időpontja: 1955. november 10. És az Írószövetség pártgyűlése sem november 2. és 4., hanem 10. és 14. között zajlott le.
A levéltárban található adatok szerint az írószövetségi ülésről (illetve annak első, legviharosabb napjáról, melyen a beadványt is felolvasták) elsőnek Horváth Márton jelent Rákosinak kézzel írt 1955. november 11-i keltezésű feljegyzésében: „Az Írószövetség pártszervezetének taggyűlésén Zelk, Benjámin, Déry olyan messze ment és olyan hangot ütött meg a párttal szemben, hogy az egy sor »hívüket« is megdöbbentette. Andics elvtárs és az én felszólalásom bizonyos fokig ugyancsak gyengítette a főkolomposok befolyását.” Bár szidja az írókat, de egy szót sem ejt semmiféle „memorandumról”. (Talán azért, mert Andics és ő nem akartak újabb bonyodalmat, az ő szemükben nem történt semmi új, a szövegben foglaltakat már számtalanszor hallották.)
Mivel a levél jellemző kordokumentum, azon kívül hangneme lényegesen eltér a Gerő által 14-én megírottól (lásd lejjebb), érdemes egész terjedelmében közölni (Horváth Márton különleges helyzetére jellemző már maga a címzés is, ami egyszerűen csak: „Rákosi Mátyás elvtárs!”): „1. Minthogy az ellentétek magva politikai, folytatni és fokozni kell a politikai felvilágosítást. Érvelve – szét kell verni a szélesen elterjedt nézeteket, melyek szemben állnak a párt politikájával. (Ezt szolgálja például egy kitűzött előadás, melyet két héten belül fogok megtartani »kül- és belpolitikai helyzetről«.) 2. A politikai munkával párhuzamosan elő kell készíteni egy-két főkolompos kizárását. Számításba jöhetne: Haraszti, Zelk, Déry, Erdei. Haraszti a pártellenes támadás fő mozgatója. Erdei kizárása mellett az szólna, hogy nem író, tehát a legkisebb »megrázkódtatást« okozná. 3. A politikai ellentámadások és a kizárások mellett felül kell vizsgálnunk az irodalom-vezetés eddigi módszereit. A népi demokrácia ellen irányuló irodalmat nem szabad nyilvánosságra engedni. Meg kell azonban vizsgálni, hogy a megfelelő szervek a felelősségvállalás elhárítása és hozzá-nemértés miatt nem tartanak-e vissza olyan színdarabokat, novellákat és tanulmányokat, melyek hibáival szemben helyesebb a kritika fegyvereivel küzdeni, mint a megjelenés megakadályozásával. Szerintem itt komoly hibákat követtünk el, s ha ezeket nem javítjuk ki, nem fogjuk tudni tartósan megbontani a reakciós vezetés alatt álló írói egységet. u.i. Javaslom, hogy az Írószövetség mai taggyűlésére csak Andics e-nő menjen el. Ez teljesen elég, s ha lehet, szeretnék részt venni a KV ülésén.”
Mire lehet ebből a jelentésből következtetni, különösen a következmények ismertében? Először is arra, hogy Andics Erzsébet és Horváth Márton nem akart „ügyet” csinálni a 10-én felolvasott és az írók által csakis a KV-nak szánt és „beadványnak” nevezett iratból. Másodszor, hogyha nincs Gerő Ernő (akit az utókor a „barcelonai gyilkos” néven – is – ismer) az ő fanatikus gyűlöletével, akkor talán megfogadják Horváth Márton tanácsait, illetve teljesítik az írók egy s más kérését. Harmadszor, ha ez bekövetkezik, talán 1956 is elmarad, vagy legalábbis nem zúzza szét az értelmiséget, nem teszi tönkre, iktatja ki az ország életéből a legfelelősebben gondolkozó művészeket. De nem, a hagyományosan tragikus magyar sors itt is közbe szólt. Ezúttal egy fanatikus gyilkos, Gerő Ernő – és az ő tanácsadói (a jegyzőkönyvek szerint, elsőként Földes Mihály író) – személyében, aki ellentétben Rákosival, aki szerette, elismerte és becsülte a művészeket, csak gyűlöletet érzett e „jobboldali gyalázatos, garázdálkodó bandával” szemben.
Mert Gerő Ernő november 14-én a „PB tagjainak, póttagjainak, a KV titkárainak” írt levele hangneméből csak ilyen érzés csendül ki. Ő az első, aki a művészek pártnak szóló beadványát memorandumnak nevezi, ezzel is jelezve „rendszer-ellenes” voltát. Elsősorban ő képviseli azt a tipikus kommunista felfogást, mely szerint mindenki áruló és ellenség, aki meg mer szólalni, ahelyett hogy vakon, szolgai módon alávetné magát a párt mindennemű és az élet minden területére kiható utasításainak!
Horváth Márton fent idézett „normális” felháborodásával – és a hibák részbeni beismerésével – szemben, Gerő Ernő ilyen elvakultan, magából kikelve fakad ki: „Az írók ügyében jól átgondolt terv alapján körültekintő módon, de gyorsan és határozottan kell intézkedni véleményem szerint. Javaslom, hogy körülbelül a következő módon járjunk el.
1. Hozzon a PB határozatot az írók közötti helyzetről. A határozat elsősorban politikai jellegű legyen és közvetve, vonatkozásaiban irodalmi. A határozatnak le kell leplezni s eszmeileg szét kell verni a jobb oldal platformját. El kell ítélni a hírhedt memorandumot és annak szervezőit, s az egész akciót, mint pártellenes csoportosulást, és különösen azt, hogy erre aláírásokat gyűjtöttek. Le kell szögezni, hogy ez ellentétben áll a lenini szervezeti elvekkel, és az MDP szervezeti szabályzatával, támadás a párt egysége ellen az írók, művészek körében.
2. De természetesen – bár röviden – tartalmilag-eszmeileg is szét kell zúzni a memorandumban foglaltakat. Alá kell húzni, hogy a szervezők, Haraszti, Déry nyilván megtévesztettek számos jóhiszemű elvtársat. Fel kell szólítani az írókat, akik a memorandumot aláírták, hogy miután látják, mennyire visszaéltek jóhiszeműségükkel, határozottan foglaljanak állást azokkal szemben, akik visszaéltek jóhiszeműségükkel, s idegen, burzsoá ideológia befolyását kísérlik meg elterjeszteni a Párt soraiban.
3. Ugyanezen határozatban rövid pozitív programot kellene adni abban a formában, hogy mit várt és mit vár el a párt, a munkásosztály, a nép az íróktól, mire kötelezi őket a »haza becsülete«. A PB határozatát mint a KV határozatát eljuttatjuk az alapszervezeteknek. A határozatot a PB-nek legkésőbb november 20-ig jóvá kellene hagynia. A határozat alapján pártaktívát kell összehívni november 20 és 30 között, hogy megbontsuk a viszonylag egységes frontot.
4. Mindezek alapján szükségesnek tartom Déryt, Harasztit, Benjámint, Erdeit, Molnár Miklóst és Mérayt a Központi Ellenőrző Bizottság elé állítani azzal, hogy Déryt és Harasztit ki kell zárni a pártból, a többieknek pedig szigorú pártbüntetést kell adni. Az indoklás kettős lenne:
a.) Nézeteik burzsoá nézetek, amelyek a belső osztályellenség és a külső imperialisták nyomását tükrözik a Párt soraiban; b.) A lenini szervezeti elvek és a Párt szervezeti szabályát megszegve csoportosulást szerveztek a Párton belül, ez a frakciózás vállfaja.
Az irodalmi lapokat, különösen az Irodalmi Újságot sajnos nem sikerült eddig kézbe venni. Az új főszerkesztő, Enczi maga is aláírta a memorandumot, amit mi nem tudtunk, amikor a kinevezéséhez hozzájárultunk, másrészt pedig az Irodalmi Újság legutóbbi száma ugyanolyan gyalázatos, mint az előzőek. Felmerül annak lehetősége is, vajon a sajtóban ne közöljük-e a PB, illetve a KV meghozandó és az alapszervezetekben megtárgyalandó határozatáról közleményeket, amelyek elítélik ennek a jobboldali bandának a garázdálkodását és követelik, hogy a Párt vezetése megfelelő fegyelmi rendszabályokat léptessen életbe velük szemben.
5. A memorandum aláírói közül azokat, akiket rendes embernek tartunk, kisebb csoportokban a PB egyes tagjainak el kellene hivatni, beszélni kellene velük, meg kellene magyarázni, hogy milyen gyalázatos dolgot műveltek, mibe ugratták bele őket, s el kell érni, hogy még az aktívaülés előtt aláírásukat írásban visszavonják. Az is szükséges volna, hogy néhányan szólaljanak fel az aktíva ülésen. Haladéktalanul meg kell valósítani a KV Kulturális és Tudományos osztályának kettéválását és mindenek előtt a kulturális ügyekre új vezetést kell létrehozni. [A jelenlegi súlyos bajok, s főként az, hogy a legkülönbözőbb árnyalatú írók egységfrontba kerültek lényegileg a Párt vonala ellen, nem kis mértékben az Andics osztály bűne. Persze] (ezt a zárójelet utólag tették a szövegbe, és a zárójel után jövő „mi” m betűjét nagy betűre változtatták – Gerő úgy látszik, Andiccsal nem mert direkt ujjat húzni) mi is hibásak vagyunk, hogy kiengedtük a kezünkből ezt a fontos dolgot.
6. Az írók, a művészek, az ideológiai területen dolgozó alkotó értelmiség kérdése igen komoly kérdés. Elbagatellizálni ezt az ügyet semmiképpen nem szabad. Azonban a Párt rendelkezik mindazon eszközökkel, amelyek szükségesek és elegendőek ahhoz, hogy a jobboldali demagóg kalandorok kártevését ezen a területen is felszámoljuk.”
(Mint majd a folytatásból kiderül, Gerő utasításait szóról szóra betartották, minden úgy történt, ahogy ő itt követelte. Az egyetlen, amit nem ért el, mindössze annyi, hogy a pártaktíva ülésére csak december 6-án kerül majd sor.)
Mindezen előzmények után végre álljon itt a memorandum szövege, az a „gyalázatos dolog”, ami – valószínűleg Gerő kezdeményezésére – a Pártot annyira felizgatta. Egyébként a memorandum teljes szövege a Történelmi Hivatal „Haraszti Sándor és társai” című 1958-as vizsgálati dossziéjában található meg. A teljes szöveg ITT olvasható.
Tehát az Írószövetségben november 10-én mutatták be a memorandumot, vagyis Zelk Zoltán ekkor olvasta fel az aláírók nevével együtt a beadványt az összegyűltek, köztük Andics és Horváth Márton előtt.
Az aláírók nyilván nem számítottak a párt olyan nagyfokú felháborodására, mint ami később bekövetkezett. Ezt bizonyítja például Molnár Miklós – az egyik aláíró – november 12-én az Irodalmi Újságban megjelent cikke, melyben Nemes Dezsőnek Az ember tragédiája elleni kirohanására
válaszolt. (Az Irodalmi Újságnak, a Magyar Írószövetség lapjának ekkor Enczi Endre a felelős- és Illés Béla a főszerkesztője, szerkesztői: Hámos György, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Molnár Miklós, Rajcsányi Károly, Szabó Pál.) Nemes Dezső, aki a „Hazafiasság kérdése és a jobboldali jelenségek” címmel tartott előadást Az ember tragédiájáról, ilyeneket mondott: „Madách torzképet rajzolt. Aki a kommunizmus eszméit vallja magáénak, annak ezt a torzképet el kell utasítania. ... Azt látni, hogy egy mű sokszori előadása olyan elemeknek nyújt eszmei fegyvert, akik a mi népi demokratikus rendszerünket nyilvánítják a »tragédiák egyik láncszemének«. Lukács György cikke utalt rá, hogy Madách műve megnyerte a német imperialisták tetszését.”
Molnár Miklós erre az előadásra reagált az Irodalmi Újság hasábjain, s ezután kérte
Nemes Dezső Rákosit, hogy „járuljon hozzá válasza közléséhez, hogy ne Molnár Miklósé legyen a végszó”. Andics azonban nem akart Madách vitát, és lebeszélte erről Rákosit.
A színházban sem tapasztalható semmilyen felülről érkező „vihar”; ezt bizonyítja, hogy Bessenyei Ferenc 1955. november 17-én, a Nemzeti Színházban tartott MDP művészeti alapszervezeti taggyűlésen elhangzott heves felszólalásában ugyanazon visszásságok ellen tiltakozik, mint abban a beadványban, amit nem sokkal előbb aláírt.
Vagyis egy teljes hétig nem történik semmi, senki nem szól rájuk, hiszen ennek az ő viselkedésükben semmi nyoma!
Ez is azt a nézetet támasztja alá, hogy az igazi felháborodást és retorziókat Gerő Rákosinak írt levele indítja majd csak el. Gerő egy szóval sem említi Nagy Imrét, ő Andics Erzsébet osztályának helytelen működésében keresi az okokat a történtekért. (De nem csak ezért, hanem a románoknak egy Szabó Pál könyv megjelenése miatt küldött tiltakozása miatt is.) Rákosi viszont – ez tűnik ki minden belső utasításából – őszintén utálja Nagy Imrét, és őt teszi mindig mindenért felelőssé.
Nagy kár, hogy nem sikerült nyomára akadni, ki számolt be Gerőnek az írók taggyűléséről, amikor neki, mint a KV Gazdaságpolitikai Bizottság elnökének, az írók ügye nem is tartozott a hatáskörébe. Minden esetre valaki azonnal jelentett neki (talán Földes Mihály), méghozzá bizonyára olyan valaki, aki hozzá hasonlóan ítélte meg a helyzetet. Így történt, hogy Gerő Ernőnek a PB tagjaihoz küldött november 14-i levele végülis elindította azt a lavinát, azon megtorló intézkedések sorát, amit – úgy tűnik – Andics Erzsébet és Horváth Márton el akartak kerülni. Viszont Gerő levele után már Andics osztályának is szigorúbb jelentést kellett fogalmaznia. Ez november 17-ére el is készült, és viszonylag pontos képet festett a történtekről. E feljegyzés nem is a „memorandumban” látta a „pártellenes rebellió” legnagyobb fokát, hanem az íróknak a szövetségben betöltött hivatalukról való lemondásában, melyre még a beadvány megszerkesztése előtt került sor.
Andics Erzsébet feljegyzésében a taggyűlést (mely csütörtökön 10-én kezdődött, pénteken 11-én folytatódott, majd szombat-vasárnap kihagyásával hétfőn fejeződött be) így írta le: 10-én kiabáltak, „Zelk demonstrációs célzattal felolvasta a frakciós memorandum szövegét az aláírók neveivel együtt”, 11-én még mindig támadtak, „csak sima modorban”, 14-én, „a harmadik napon már lényegesen jobb volt a helyzet, már csak Zelk és Tardos képviselte a támadás hangját”. Szidták Non György elvtársat, a népművelési miniszterhelyettest, aki szerintük „műveletlen, buta, rágalmazó”. A párt mellett felszólalók Andics szerint Simó Jenő, Erdős Péter, Pándi Pál, Urbán Ernő, Diószegi András, Máté György, Földes Mihály, Rajcsányi Károly és Szabolcsi Miklós voltak. „Simon István önkritikát gyakorolt, helytelenítette, hogy aláírta a memorandumot”. Mesterházi Lajos is önkritikát gyakorolt szeptember 20-i viselkedése miatt, „bár ennek az önkritikának Mesterházi gyakori és közismert pálfordulásai miatt nem volt erkölcsi ereje”.
Andics jelentése végén javaslatot is tesz „az irodalmi élet legújabb fejleményeiből következő tennivalókra”. E szerint „ki kell dolgozni és 3 hónapon belül a PB elé kell terjeszteni egy határozati javaslatot, pártfegyelmit kell adni annak, aki nem vonja vissza aláírását. De ennek módját Andics véleménye szerint az ő osztályának kell kidolgoznia.
Andics jelentésének elkészülte után egy nappal, november 18-án ült össze a Politikai Bizottság, melynek tagjai Rákosi, Szalai Béla, Gerő Ernő, Kovács István, Hegedűs András, Hidas István, Mekis József, Bata István, Piros László, Nezvál Ferenc, Apró Antal voltak. Az ülés 5. pontja foglalkozott az írókkal.
Rákosi a PB másnapi ülésén kijelenti, hogy „nekünk nem kell egy három hónapon keresztül készülő dokumentum, mert a kérdések nem olyan komplikáltak. Nekünk egy rövid dokumentum kell, 2-3 oldal, ezt visszük a pártaktíva elé”. (Miként majd látjuk, Lukács György valószínűleg e dokumentumra válaszol november 23-án Andicsnak.) Non Györggyel kapcsolatban Rákosi pedig annyit mond majd, hogy „a jövőben Non elvtárs legyen óvatosabb”.
Ennek az ülésnek még volt egy nagyon érdekes pontja, nevezetesen a 7. („Különfélék” címmel) pont 3. alpontja: „Rákosi Mátyás elvtárs szóbeli javaslata Nagy Imre elvtárs felelősségrevonására.” A jegyzőkönyvben szó szerint ez áll: „A PB Rákosi Mátyás elvtárs szóbeli javaslata alapján az alábbi határozatot hozta: A Központi Ellenőrző Bizottság Nagy Imrét vonja felelősségre és a Pártból zárja ki, mert a.) Sorozatosan fellépett a Párt egysége ellen, frakciós tevékenységet folytatott és odáig ment, hogy megrágalmazta a Pártot, illetve a Párt vezetését; b.) Nem ért egyet a Párt alapvető politikai irányvonalával, a marxizmus-leninizmustól idegen nézeteket vall, mindez összeegyeztethetetlen a Párthoz való tartozással, a párttagsággal.” A Központi Ellenőrző Bizottság hivatalosan majd december 3-án tárgyalja Nagy Imre ügyét, és ekkor közli Nagy Imrével a Rákosi által már eldöntött tényt, pártból való kizárását. Magának a kizárási határozatnak dátuma december 5-e, ezt küldik szét a pártszervezeteknek.
Az ülés (melynek jegyzőkönyvében „A párt és a pártmunka néhány fontos kérdése” alcímet viselő fejezetében ez áll: „Ideológiai harc a párt politikájától eltérő minden elhajlás ellen, leszögezve, hogy a fő harcot a jobboldali elhajlások ellen kell folytatni, de fel kell lépni a baloldali túlzókkal szemben is”) 5. pontjában lefektetett határozat híven elfogadta Gerő négy nappal előbb megfogalmazott követeléseit. E határozatban rögzített intézkedések tökéletes képet adnak a kommunista hatalmi gépezet módszereiről, ezért érdemes idézni.
A vihart érezve a megbízható, Rákosi-, illetve Gerő-hű írók sorra jelentkeznek hűségnyilatkozatukkal. Veres Péter már november 8-án ír, ismét Horváth Mártonnak: „Mit szándékoztok velem? Mondjátok meg nyíltan, mit csináljak? A forradalom melletti hűséget semmi sem ingatja meg, az sem, ha a forradalom néha felfalja némely gyermekeit, mert ennek ellenében felemeli a népeket. Mondom, semmi mást nem kérek, csak annak a nyílt kimondását, folytassam tovább vagy álljak félre?” Szabó Pál egyenesen Rákosinál jelentkezik, akivel egyébként is tegező viszonyban van.
Földes Mihály (1905-1984) író (akiről az internetes tájékoztató szemérmesen elhallgatja pártbeli ügyködését, és aki ezt vallotta magáról: „Én az irodalmat mindig az agitáció eszközének tekintettem. Nem akartam író lenni soha – csupán agitátor”) november 21-én és 22-én küldi jelentését közvetlenül Rákosinak (amit a PB tagoknak is továbbítanak) „az írók legutóbbi botrányos taggyűléséről”, melyben minden írót szapul, és azt követeli, hogy a renitenseket zárják ki a pártból, és Dérytől, Zelktől, Benjámintól vegyék el a Kossuth-díjat. Még tanácsot is ad Rákosinak írótársaival kapcsolatban: „Fokozatosan le kell váltani a vezető pozíciókból az exponáltabb jobboldaliakat, a rádióban, a filmgyárban, a kiadóknál, a Népművelési Intézetnél. Nagyobb gonddal kell a jövőben megoldani a káder kérdéseket.”
Földes november 21-i dátummal keltezett „Feljegyzés Rákosi elvtársnak” beszámolója igazi ügynöki jelentés, 10 oldalon keresztül írja le, ki hol, mikor, mit mondott, kivel találkozott, beszélt. Egyes adataiból arra lehet következtetni, hogy a szerző Gerő „tanítvány”, mert egyrészt ugyanolyan gyűlölettel és ugyanolyan elvakultan ír, másfelől ugyanazokat teszi felelőssé, mint Gerő. Egyébként ő említi először Nagy Imre nevét is e témával kapcsolatban.
Részletek a 10 oldalas feljelentésből (az aláhúzások és idézőjelek az eredeti szövegben szerepelnek): „Déryék rávették az Írószövetség elnökségének egyes kommunista tagjait, hogy az adminisztratív intézkedések elleni tiltakozás mezébe öltözve mondjanak le tisztükről. Ugyanakkor heteken át körözték a kenetteljes szavakba burkolt frakciós nyomtatványt, amelyet az Írószövetség MDP tagjai is felolvastak. … pártellenes felvonulás, »a legmagasabb szervezettség jele« … Andics osztálya felelős, mert nem ismeri a párthű írókat, .. minden párthű elvtárs elszigetelten harcolt. .. A jobboldali csoportok dühvel és gyűlölettel átitatott magatartást tanúsítottak a párt vonalát védő írók ellen. .. Pártelleni támadások és újra támadások! .. Ahogy Zelk méltatta Bartók és Kodály érdemeit »az maga volt a megtestesült nacionalizmus és sovinizmus«. .. Az időpont kérdése »Szervezett fellépés ez, amely a szocializmus felépítését akarja megakadályozni hazánkban.« Nem irodalmi kérdésekről folyt a vita! Veszedelmes akció ez! Mit kell tenni? (a kizárásokon és Kossuth-díj visszavételeken túl) A jobboldal többi vezetőit is szigorú pártbüntetésben kell részesíteni. Le kell váltani mindazokat, akik 1955. november 14-én oly arcátlanul a párt ellen szavaztak.”
(Ez a november 14-i dátum újabb utalás arra, hogy Földes Mihály lehetett Gerő besúgója. Mint a fentiekből kiderült, egyfelől a beadványt Zelk 10-én olvasta fel, másfelől Andics szerint 14-én már „jobb volt a hangulat”, azaz gyengült a támadó hang. Viszont Gerő csak 14-én értesül a történtekről. Földes vélhetően azért adja meg mégis 14-t a „párt elleni szavazásnak”, hogy Gerő előtt tisztázza magát, miért jelentett csak négy nappal a tényleges akció után.)
Lukács György (aki egyik kirobbantója volt az értelmiség elégedetlenségének Az ember tragédiájáról írott kritikájával, ami miatt betiltották az előadást, és aki nem írta alá a beadványt) november 23-án levélben arról tájékoztatja Andicsot, hogy nem ért egyet az írók ellen készülő elítélő határozat szövegével. Levelét így végzi: „Összefoglalva: úgy vélem, hogy a Deák Ferenc-féle rosszul begombolt mellényt újból ki kellene gombolni. Szerintem csak így lehet a párt, a népi demokrácia és az irodalom igazi érdekeit helyesen szolgálni.” (megj.: Kíváncsi vagyok, hányan értik Lukács szövegeit, és hányan tartják csak azért kiválónak, mert nem értik?)
Az interneten Csonka Emil A forradalom oknyomozó története 1945-1956 IX. részében így foglalja össze a memorandum tartalmát és következményeit: „A memorandum teljesen a pártzsargonban íródott, mégis, politikailag ügyes mű volt, mert az adott hatalmi helyzethez igazodva sarokba szorította a hatalom birtokosait. Hatása, mondanivalóján kívül, abban állt, hogy éppen a kommunista rendszer által kitüntetett, Kossuth-díjakkal és más dicséretekkel elhalmozott írók szegezték neki a kommunista rendszer mellének. 59 író, művész, zenész és értelmiségi írta alá – Lukács György nem. A memorandumot sikerült titokban tartani – mily csoda –, s az írószövetség pártszervezetének 1955. november elejére összehívott taggyűlése elé terjeszteni, a funkcionáriusok – Andics Erzsébet, Horváth Márton – nagy megrökönyödésére. Zelk Zoltán, a neves költő olvasta fel, napirend előtti pontként. Felsorolta a kommunista írók sérelmeit: az Irodalmi Újság főszerkesztőit (Molnár Miklós, Hámos György) egymás után leváltják, cserélgetik; a lap egy-egy példányát elkobozzák valamely cikk miatt; több író (Kónya Lajos, Benjámin László, Nagy László) kéziratának kiadását megtagadják; állandóan megsértik az írószövetség autonómiáját; az írói bírálatot adminisztratív eszközökkel elnyomják; napirenden vannak az erőszakos, bürokratikus beavatkozások; a kulturális életet bénítják az antidemokratikus vezetési módszerek. Szóvá tette a memorandum a pártlap újságíróinak megbüntetését s az Írószövetség aktívaértekezletén bátrabban felszólalók száműzését. Jelentős volt, hogy ez az emlékirat egy vonatkozásban mégis kilépett a pártkeretek közül s az egyetemes magyar szellemi életért is szót emelt. Felpanaszolt ugyanis három kultúrbotrányt: Az ember tragédiája, Németh László Galilei c. darabja s Bartók Béla Csodálatos mandarinja ügyét. Az új szakasz kezdetén, oly sok évi elhallgattatás után, a Nemzeti Színház bemutatta Madách művét, de a párt végül is újra levétette a műsorról, s egy Budapesten járt szovjet újságíró, bizonyos Krusinszkij nevezetű azt írta a Pravdában, hogy a magyar munkások ezt az intézkedést helyeselték, mert a művet idegennek érzik maguktól. Németh darabját azért száműzték, mert feszegette az igazság és dogma kérdését, s mert Galilei fizikai megkínzatásának bemutatása a színpadon esetleg az ÁVO-kínzásokra emlékezteti a közönséget. Végül Bartók világszerte ünnepelt remekművét a párt »dekadens« és »formalista mű« jelzőkkel illette s újrabemutatását megtiltotta. – A párt kettős ellenoffenzívával válaszolt. Először hízelgéssel-fenyegetéssel rávette a résztvevőket, hogy aláírásukat vonják vissza. Hatalmi helyzete folytán ezt el is érte. De mégis, az 59-ből nyolc ellenállt és aláírását nem vonta vissza: Déry Tibor, Zelk Zoltán, Benjámin László, Aczél Tamás, Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza és Szervánszky Endre. A párt aztán december 6-án a Vasas Székházban megrendezte 2000 pártfunkcionárius tömeggyűlését, itt aztán boszorkányper hangulatban elítélték az írók magatartását és megmozdulását. Egy pártbíróság a kitartó írókat szigorú megrovásban részesítette, részben kizárta a pártból, részben közlési tilalmat rendelt el ellenük s egzisztenciális fenyítékkel sújtotta őket.”
A retorziók ismertetése előtt fontos felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a Történelmi Hivatalban tévedésből két eseményt összefűzve, egyazon dossziéban őriznek, mintha azok összetartoznának. Ez azért fontos, mert ezzel igazolva látszik az a vád, melyet Gerőék vetettek az aláírók szemére, hogy tudniillik a kizárólag a
párt vezetőségének szánt beadványt máshol is nyilvánosságra hozták. A „Haraszti Sándor és társai” nevű vizsgálati dossziéba fűzték ugyanis közvetlenül a memorandum szövege és aláíróinak névsora után azt az 1956. (és nem 1955) október 17-i levelet (lásd a jobboldali fotót) is, melyet Máté György, az Írószövetség párttitkára küldött a Szabad Nép szerkesztőségének, s melyet Horváth Márton kézírásos toldásával látott el. Tehát nem csak a dátum, de a párttitkár neve is bizonyítja, hogy ez a levél nem a Memorandumra vonatkozott, hiszen 1955-ben, a Memorandum körüli események idején Tamási Lajos volt a párttitkár.
A levél szövege: „Kérjük az elvtársakat a mellékelt határozat leközlésére. Határozatunkat az Irodalmi Újság szerkesztőségének is átküldöttük.” És Horváth Márton utasítása: „Ács elvtárs! Javaslom állásfoglalás nélkül a határozat közlését.”
Még a Történeti Hivatal munkatársai is úgy tartják, ez a levél azt bizonyítja, hogy az írók valóban nyilvánosságra hozták az 55-ös memorandumot. Csakhogy ez nem igaz! A kérdéses határozat egy évvel később a forradalom kitörése előtt, annak közvetlen előzményeként íródott, míg a „memorandum” egy évvel korábban keletkezett, és csak közvetve lett az 56-os események kirobbantója.
Egyébként az Irodalmi Újság 1956. október 20-i száma az első oldalán közölte az Írószövetség fenti levélében említett határozatát. E levél és az egy évvel korábban megfogalmazott beadvány szövegének stílusa, illetve harciassága is jelentősen eltér egymástól. Nem csoda: a memorandum volt a harc kezdete, az 1956. október 17-i határozat már csaknem a vég. A „memorandumban” a szerzők csak a művészet – úgy mond – belügyeivel foglalkoznak, a kulturális élet vezetésének felülvizsgálására kérik a pártot. Ez az 1956-os határozat már az egész ország vezetésének megújítását követeli. A szavakból világosan kitűnik, hogy a két irat létrejötte között nagyon sok minden történt, mind a kül-, mind – ennek hatására – a belpolitikában.
És még egy lényeges különbség: az 1956-os határozatot azonnal nyilvánosságra hozzák, míg az 1955-ös „memorandumot” a Történelmi Hivatal irataival látszólag igazolt és a Gerő utasítására megtörtént „visszavonásokban” leírtakkal ellentétben – ekkor még – sehol sem jelentetik meg, tehát nem igaz, hogy az kívülről támadta volna a pártot, vagy visszaélt volna az aláírók szándékával, jóhiszeműségével! (Mint látjuk, az Irodalmi Újság majd csak 1956. október 6-án „több olvasó kérésére” közli a memorandum szövegét.)
Visszatérve 1955 novemberéhez, Gerő Ernőt a legkisebb mértékben sem érdekelte a művészek kérése: ő egyetlen dolgot látott csak az értelmiség felszólalásában. Nevezetesen azt, hogy valakik egyáltalán merészelnek megszólalni, valakik nem hajlandók engedelmes bárányként elfogadni az ő és hasonló szellemiségű társai, a „proletárdiktatúra hűséges harcosainak” utasításait. Ugyanazzal a dühvel, ahogy majd egy évvel később, 1956. október 23-án „lecsürhézte a felkelő magyar népet” (Révffy László: A magyar nemzet sírásói), támad most az aláírókra, erre a „garázdálkodó bandára, demagóg kalandorokra, gyalázatot elkövető jobboldaliakra”.
Gerő Ernőről az interneten a következő jellemzések olvashatóak. Révffy László A magyar nemzet sírásói című írásában, miután leírja Gerő egész múltját, különösen a barcelonai véres tevékenységét, így foglalja össze véleményét: „Nehéz erről az emberről minden hátsó gondolat és gyűlölködés nélkül írni, hiszen amíg a vad-kommunisták azt látták, hogy 1956-ban a magyar nép felkelt elnyomói ellen és még Kádár János is látszólag »forradalmár« lett egy hétig (»ha kell, kimegyek az utcára, és puszta kézzel harcolok az elnyomók ellen«), addig Gerő Ernő végig megmaradt hű szovjet csatlósnak és legsötétebb kommunista szolgának. Még utolsó rádióbeszédében is lecsürhézte a felkelő magyar népet, lövetni akart a katonákkal és az ÁVH egységekkel a tüntető tömegbe. Hozzá hasonló volt a másik elfajzott pártáruló, Marosán György, aki ugyanezt a gyilkos politikát vallotta. Gerő az ismert rádióbeszéde után, mint a menekülő patkány, rögtön beszállt egy külön repülőgépbe és elmenekült Moszkvába.”
Egy másik kevésbé szubjektív leírásban ez áll róla: „1956. október 23-án este rádióbeszédet mondott, majd telefonon kérte a szovjet csapatok beavatkozását Hruscsovtól. Nyilatkozatában, miközben hazafiságát hangoztatta, homályos megfogalmazásban sovinisztákról, antiszemitákról és reakciósokról beszélt. Engedményekre nem volt hajlandó, a megmozdulást »nacionalista jellegű« tüntetésnek nevezte. Rádióbeszéde nagymértékben hozzájárult a felkelés kiszélesedéséhez.”
Méray Tibor Nagy Imre élete és halála című könyvében leírja, hogy Gerő 1956-os hírhedt rádióbeszédében valóban nem mondta ki se a „csürhe”, se a „fasiszta csőcselék” szót. Ennek ellenére ő is úgy látja, hogy „Gerő szavai ismét tanúságot tettek a szónok rideg embertelenségéről, szolgalelkűségéről a Szovjetunió irányában, az adott helyzet iránti értetlenségéről, s igaz az is, hogy agresszivitása még a legtürelmesebb embereket is felingerelte volna. .. Az utcán pergő eseményekből Gerő csak olyasfajta következtetéseket vont le, hogy azok szovjetellenes rágalmazók, nacionalista kútmérgezést, provokációt felhasználó, a munkásosztály hatalmát megingatni igyekvő elemek tevékenységének következményei.” Méray Tibor az egy nappal későbbi pártülésről így tudósít: „Gerő vadul rátámadt Nagyra: ez az egész az ő műve – most aztán megfőhet a saját levében. Nagy hevesen tiltakozott. Megmondta Gerőnek: ő már jó ideje és jó néhányszor figyelmeztette a pártot és a kormányt, hogy ne játsszék a tűzzel.”
(Ha az ember a jegyzőkönyveket olvassa, egyre inkább az az érzése támad, hogy Rákosi Gerőhöz képest egy kedves, sokak által igen szeretett, tisztelt, az emberekkel törődő, és – ami nem utolsó – a művészeket kedvelő ember volt, aki valamiért ügyködött. Gerő ezzel szemben valakik ellen harcolt, fanatikusan, vérengző megszállottsággal. Az utókor mégis Rákosi-korról beszél. Ő nem jöhetett haza, hiába kérte ezt többször is. Gerőt viszont hazaengedték, csaknem 20 évet élhetett még abban az országban, melynek romlásáért nagy mértékben – és szerintem Rákosinál jobban – ő volt a felelős.)
Visszatérve egy évvel korábbra, 1955 novemberére, a pártnak a memorandumra adott válasza pontosan az volt, amit Nagy Imre majd 1956-ban Gerő szemére vet: ahelyett, hogy értékelte volna a helyzetet, meghallgatta, megvitatta volna a beadványban szereplő panaszokat, nem látott mást benne, mint reakciós támadást, amit azonnal és erélyesen vissza kell verni!
Mert ami a PB november 18-i ülése után történt, az valóban „boszorkányperhez” hasonlított. Gerőék egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy a beadványban szereplő sérelmek valóságtartalmát, a minisztériumban dolgozó adminisztrátorok működését megvizsgálják, ők egyedül csak arra törekedtek, hogy a lehető legtöbb aláírótól megszerezzék a „beismerő vallomást”, vagyis aláírásuk visszavonását, mellyel elismerik tettük helytelen és egyúttal igazságtalan voltát. A „párt ellenoffenziája” pontosan azt a menetet követte, amit Gerő követelt. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy a legnagyobb befolyással Gerő bírt ebben az időben, és az írók megbüntetése is neki volt a legfontosabb.
A PB fent már ismertetett határozata csaknem mindenben eleget tett Gerő követeléseinek. A „Központi Vezetőség november 18-i ülésén jobboldali elhajlásnak minősítették az írók akcióját”. Gerő 4. pontjának megfelelően ezt nyilvánosságra is hozták. Az Irodalmi Újságban december 3-án, 10-én és végül 31-én is jelentettek meg cikkeket, melyek elítélték az aláírókat, pontosan azon vádak alapján, melyeket Gerő a PB tagjainak felsorolt. A december 3-i cikk viszonylag „szelíden” fogalmaz még, de a december 10-i hosszú írás, mely „A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozata az irodalmi életben mutatkozó jobboldali jelenségekről” címet viseli, már sokkal keményebb hangot üt meg, és néven is nevezi a „fő bűnösöket”. (Ez a cikk említi meg először a nyilvánosság előtt a Memorandumot, melynek nyilvánosságra hozatalát november 10-ében adja meg, úgy ahogy e honlap cikke is.)
Gerő levelének 3. pontja alapján az aktívát is megtartották. Csonka Emil erről így számol be: December 6-án „a Vasas Székházban a párt megrendezte 2000 pártfunkcionárius tömeggyűlését, itt aztán boszorkányper hangulatában elítélték az írók magatartását és megmozdulását. Egy pártbíróság a kitartó írókat szigorú megrovásban részesítette, részben kizárta a pártból, részben közlési tilalmat rendelt el ellenük s egzisztenciális fenyítékkel sújtotta őket.” Majd december 24-én (vagy más források szerint 26-án) fegyelmi tárgyalást tartottak az Írószövetségben a memorandum aláírói közül azok ellen, akik nem „vonták vissza” aláírásukat (jobban mondva semmilyen formában nem nyilatkoztak).
Gerő 5. pontját érdemes újra idézni, mert az abban követelt lépések szóról szóra így mentek végbe: „5. A memorandum aláírói közül azokat, akiket rendes embernek tartunk, kisebb csoportokban a PB egyes tagjainak el kellene hivatni, beszélni kellene velük, meg kellene magyarázni, hogy milyen gyalázatos dolgot műveltek, mibe ugratták bele őket, s el kell érni, hogy még az aktívaülés előtt aláírásukat írásban visszavonják. Az is szükséges volna, hogy néhányan szólaljanak fel az aktíva ülésen. – Haladéktalanul meg kell valósítani a KV Kulturális és Tudományos osztályának kettéválását és mindenek előtt a kulturális ügyekre új vezetést kell létrehozni. [A jelenlegi súlyos bajok, s főként az, hogy a legkülönbözőbb árnyalatú írók egységfrontba kerültek lényegileg a Párt vonala ellen, nem kis mértékben az Andics osztály bűne. Persze] (ezt a zárójelet utólag tették a szövegbe, és az ezután jövő mi »m« betűjét nagy betűre változtatták – Gerő úgy látszik, Andiccsal nem mert direkt ujjat húzni) mi is hibásak vagyunk, hogy kiengedtük a kezünkből ezt a fontos dolgot.”
Mielőtt a visszavonások történetét elkezdeném, a pont második részében foglaltakhoz annyi, hogy Gerőnek ezt is sikerült végrehajtatnia: Andicsék kezéből tényleg kivették az írók ügyét, ahogy ezt egy későbbi feljegyzés bizonyítja: „Az irodalom pártirányítása elkerült a KV Kulturális és Tudományos Osztályától egy külön erre a célra alakult bizottsághoz, melynek tagjai Révai József, Horváth Márton, Darvas József, Kállai Gyula és más elvtársak.”
A „rendes embereket” tehát Gerő parancsára egyesével vagy kisebb csoportokban behívatták egy-egy politikailag abszolút megbízható vagy magának a Politikai Bizottságnak egy-egy tagja elé, ahol „elbeszélgettek” velük és „megmagyarázták” nekik, „milyen gyalázatos dolgot műveltek”. Ezután e „rendes embereknek” meg kellett írniuk visszavonó nyilatkozatukat, amit aztán 13 példányban lemásoltak és szétküldték a PB tagjainak. De előtte minden levélben aláhúzták a számukra egyedül számító és fontos szavakat. Ebből kitűnik, hogy bármit is írtak a művészek, a PB tagok csak arra voltak kíváncsiak, hogy valamilyen formában elhangozzon a „visszavonom”, „helytelenítem”, „nem gondoltam volna”, „nem akartam” vagy ezekkel egyenértékű kifejezés.
Kifejezetten fájdalmas e levelek olvasása: mennyi jószándék, igyekezet veszett kárba a pártvezetők stupiditása miatt! Csaknem minden aláíró arra használja fel az újabb levelet („beismerő vallomását”), hogy ismételten figyelmeztessen, felhívja a figyelmet a helytelen intézkedésekre, vezetési módszerekre. Sőt, legtöbbjük kér, csaknem könyörög, hogy hallgassák meg végre őket. De hiába minden, Gerőék nem állnak velük szóba, nem tűrnek el semmiféle beleszólást politikájukba.
Nem hiszem, hogy túlzás azt állítani, hogy számos író, aki eddig a rendszer leghívebb követőjének számított – mint például a kitüntetésekkel elhalmozott Aczél, Benjámin, Zelk,Déry stb. – ekkor fedezte fel, hogy ezzel a hatalommal nem lehet szót érteni. Így vezetett a művészek 1955-ös memoranduma az 1956 nyári Petőfi körben megrendezett sajtóvitákhoz, majd az októberi eseményekhez. Ezért látta úgy Déry Tibor – ahogy erről az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában vall –, hogy személyesen felelős a forradalom kirobbantásáért, ezért fogalmazhatott így: „De egy mentségünk van, magyar íróknak; ha későn is, de mindenkinél korábban kezdtük el a nyílt harcot a zsarnokság ellen.”
Az interneten megtalálható beszámolók szerint az 59 művészből nyolcan állítólag semmilyen módon nem vonták vissza az aláírásukat. Nem sikerült kinyomoznom, hogy ez az adat honnan származik. Az Országos Levéltárban fellelhető dokumentumokban ugyanis mindössze 38 név található, akik így vagy úgy nyilatkoztak aláírásukkal kapcsolatban. Mielőtt ezek bemutatására rátérnék, valószínűsíthető, hogy e 38 személyen kívül Gábor Miklós és Ruttkai Éva (aki ekkor Gábor Miklós felesége) visszavonta aláírását, még akkor is, ha ez a levéltárban nem található. Valószínűleg ugyanez vonatkozik két-három újságíróra és egy zenészre is. Viszont még ezeket beszámítva is több marad a csak állítólag 8 nem-visszavonónál. Hát még, ha a nyilatkozatokat pontosan elolvassuk! Ezek többségében ugyanis szó sincs visszavonásról, egyesekből még a „sajnálom” kifejezés is hiányzik, sőt kevés kivételtől eltekintve mindegyik egy-egy újabb megismétlése a beadványban szerepelt vádaknak!
A visszavonások sorát Gál György újságíró, a Béke és Szabadság főszerkesztője nyitja meg november 18-án kézzel írt alig öt soros levelével. Szinte ő az egyetlen, aki valóban csak »visszavon«, nem tér ki másra. Ezt írja: „Miután szándékomtól mi sem áll távolabb, minthogy pártszerűtlen legyek, kérem a tisztelt KV-t, hogy aláírásomat semmisnek tekinteni szíveskedjék, mert azt ezennel visszavonom.”
Őt Enczi Endre író, az Irodalmi Újság felelős szerkesztője követi, de csak öt nap múlva, november 23-án (vagyis Földes Mihály 21-i és 22-i jelentései után – nem lehetetlen, hogy az azokban leírtak miatt az egyre fokozódó nyomás eredményeképpen). Levele minden csak nem „visszavonás”, ami megint csak azt támasztja alá, hogy Gerőék fütyültek a tartalomra, őket csak az érdekelte, hogy nyilatkozattételre, „beismerő vallomásra” kényszerítsék az embereket. Enczi Endre ezt írja: „A beadvány elképzelésem és szándékom ellenére demonstrációvá vált, és így elvesztette pártszerű jellegét. Éppen azért kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a beadvány módját és formáját helytelennek ítélem. Ugyanakkor tisztelettel kérem a KV-t, hogy a beadvány tartalmával – melynek egyrészével egyetértek – foglalkozni szíveskedjék és kérésemet úgy tekintsék, mint pártszerű formáját a kommunistáktól megkövetelt jelzésnek.”
Ugyanezen a napon, vagyis november 23-án küldik el a Nemzeti Színház művészei levelüket a Központi Vezetőségnek. Mint ez később Keleti Márton leveléből kiderül, őket Kovács István, a Budapesti Pártbizottság főtitkára „dolgozta meg”, vette rá aláírásuk visszavonására. A levél fő aláírója Bessenyei Ferenc, a többiek az ő neve mellé egymás alá írják nevüket (Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Olty Magda, Ladányi Ferenc, Marton Endre, Mészáros Ágnes).
Ebből valószínűsíthető, hogy a beadvány aláírásának is Bessenyei Ferenc volt a fő támogatója, így a visszavonásra meggyőzni szintén őt kellett leginkább. És az is, hogy a hatalom szemében a színház területéről az ő személye volt a legfontosabb – mind a kérdéses ügy, vagyis a vezetés állandó kritizálása kérdésében, mind a színházi életben elfoglalt kiemelt helyének megfelelően.
Ha feltehetően nem is egyedül Bessenyei Ferenc fogalmazta az egész levelet, annak a „sajnálkozáson” kívüli szövege tökéletesen megfelel azoknak a felszólásoknak – például az alig pár nappal előbb, november 17-én elhangzottnak – melyekben Bessenyei az elmúlt években a művészek elégedetlenségének adott hangot. Különösen figyelemre méltó a levél befejezése, mely ilyen formában csak az ő levelükben található meg, s mely azt a fentebb leírt véleményt támasztja alá, hogy ami ekkor történt egyenesen vezetett 1956-hoz: „Ismételten kérjük, hogy a Párt Központi Vezetősége hallgasson meg bennünket. .. Reméljük, hogy ezzel elkerülhetjük, hogy a meg nem hallgatás, a laza kapcsolat, az el nem intézett ügyek következtében olyan esetek fordulhassanak elő, amelyek legjobb szándékunk ellenére is – mint ebben az esetben – pártunknak nem hasznára, hanem kárára válnak.”
Természetesen ez a figyelmeztetés, szinte „burkolt fenyegetés” elsikkadt a Gerőék számára egyedül fontos és ezért aláhúzott szavak: „megkérdezésünk nélkül nyilvánosságra hozták” – „a beadvány elvesztette eredeti célját” – „ezen az íven szerepelni továbbra nem kívánunk” között. Az aláhúzásnak nyilvánvalóan az volt a célja, hogy a PB tagjainak ne kelljen a leveleket végigolvasniuk, csak az aláhúzott beismerésekre figyeljenek, a többi „üres fecsegés”. Ó, ti naiv művészek, akik abban reménykedtetek, hogy intő és jószándékú szavaitokat legalább elolvassák!
Egy nappal később, november 24-én két érdekes levél érkezik a Központi Vezetőséghez. Az egyiket Tamási Lajos, az Írószövetség párttitkára írja, aki párttitkár létére sem hagyja ki az alkalmat, hogy nagyjából megismételje a memorandumban szerepelt vádakat: „Az Írószövetség legutóbbi taggyűlésének néhány tapasztalata meggyőzött arról, hogy ennek az általam jószándékúnak tartott beadványnak az aláírása hiba volt. Bár feladatomnak érzem, hogy a KV figyelmét felhívjam minden olyan jelenségre, melyet az irodalom pártirányítása terén hibának tartok, s ilyen jelenségek sajnos vannak …, melyek tisztázása feltétlenül szükséges … a beadvány semmiféle demonstrálásával nem értek egyet. .. Az említett beadvánnyal közösséget nem vállalhatok.” Ez a párttitkári levél mutatja, mennyire elmérgesedett már a hangulat, és mennyire elszántak voltak már az írók.
A másik levél az egyik legérdekesebb történeti dokumentum a memorandummal kapcsolatban: ez ugyanis a Levéltárban fellelhető egyetlen levél, melyben szerepel ez a kijelentés (ezek egyébként az egész szöveg utólag, vagyis a PB tagjai számára egyedül aláhúzott szavai): „Nem látom annak indokát, hogy aláírásomat visszavonjam.” A levél írója Széll Jenő, a Népművészeti Intézet igazgatója, címzettje nem a Központi Vezetőség, hanem Simó Jenő, akire Széll Jenő meggyőzését a levél tanúsága szerint kiosztották.
E dolgozat szemszögéből Széll Jenő levelének több jelentősége is van. Először is bizonyíték arra, hogy az a zárószóként majd szereplő végkövetkeztetés, miszerint a memorandum későbbi, 1956 utáni „utóélete” legalább olyan fontos volt, ha már nem is az egész ország, de az illető személy számára, mint a közvetlen 1955-i, nem alaptalan. Hiszen nem csak Haraszti Sándor és társai 1958-as bűnperében szerepel majd vádként (mint fentebb láttuk), de ahhoz is hozzájárul, hogy Széll Jenő az 1959 tavaszi Mérei Ferenc és társai per egyik vádlottjaként, a vádhoz képest lényegesen magasabb büntetést – öt évet – kapjon. Széll Jenő az interneten megtalálható vallomásában maga mondja: „Ebben személyes bosszút láttam. .. A memorandum idején nekem volt egy telefonon megbeszélt találkozásom Kádárral. Nem emlékszem, hogy miért kerestem, azt hiszem, egyszerűen beszélni akartam vele. Amikor fölmentem Kádárhoz, hosszú ideig nem is hagyott szóhoz jutni, hanem a memorandumról beszélt, a kulturális életben dolgozó elvtársak feliratáról a KV-hoz. Ez akkor friss ügy volt, s Rákosiék éppen készültek az ellentámadásra. S ekkor Kádár hosszan magyarázta, hogy nekünk most az a feladatunk, hogy kitérjünk ez elől, tehát vonjuk vissza az aláírásunkat. Ami fontos volt – hogy a közvéleményt megmozgassuk –, az már megtörtént, most ügyesen ki kell térni az ellentámadás elől, mert az ellenfél túlerőben van. Azt magyarázta Kádár, hogy a jó bokszoló, ha túlerőben lévő ellenféllel harcol, akkor nem ütésváltásra törekszik, hanem elhajol az ellenfél ütései elől, és így fárasztja. Mindig megpróbáltam közbeszólni, hogy »Kádár elvtárs, most már nem erről van szó, hanem...« – de ő nem hagyott szóhoz jutni. Volt benne egy bizonyos csökönyösség, hogy amikor neki olyan elképzelései voltak, amelyek nem egyeztek a tényekkel, akkor nehéz volt kimozdítani ezekből. Végül – vagy egy negyedórás huzavona után – dühbe gurultam, és elég keményen és hangosan azt mondtam, »Értsd meg, hogy az elvtársak valamennyien nagyon határozottan kijelentették, hogy nem hajlandók visszavonni az aláírásukat, akár helyes ez taktikailag, akár nem a te felfogásod szerint! Ezt vedd, kérlek, végre ténynek! Nem fogják visszavonni, ebből induljunk ki!« Ekkor megértette, hogy miről van szó, és mondott is egy pár okos tanácsot.”
Hogy Széll Jenő később rosszul emlékezett, és nem Kádárnak, hanem Simó Jenőnek mondta a fentieket, vagy később Simó után Kádárnak is elmondta ugyanezeket, nem változtat a tényeken. A párt memorandummal foglalkozó iratai között egyedül az ő levele tartalmazza a „nem vonom vissza” mondatot. (A fentiekben leírtak alapján az is elképzelhető, hogy a „főkolomposoktól” nem is vártak írásbeli visszavonást. Őket más módon akarták meggyőzni, vagy őket eleve csak büntetni akarták – ezért nem található több „a visszavonást megtagadó” levél a Levéltárban.) Ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy a pártnak voltak eszközei a meggyőzésre, illetve az ellenakció nagyságára az írók valóban nem számítottak, hiszen később, Széll Jenő november 23-i magabiztos kijelentése után („nem hajlandók visszavonni az aláírásukat”), ha maga a visszavonom szó nem is fordul elő gyakran, de azért az ilyen vagy olyan mea culpázó levelek megszületnek.
Széll Jenő személye másodszor azért fontos egy Bessenyei Ferenc életét feldolgozó munkában, mert életének egyik legproblematikusabb pillanatában, „a legnagyobb konfliktus” (egy 1959-es önkritika) megszületésében Széll Jenő sorsa nagy szerepet játszott. Bessenyei Ferencet ugyanis azokban a napokban vették rá, hogy egy előre elkészített „vallomás” aljára odaírja nevét, amikor Széll Jenőt letartóztatták. Szakács Miklós színész, a legrosszabb indulatú, legfanatikusabb és legtöbb pontatlanságot vagy egyenesen hazugságot besúgó, kifejezetten élvezettel írogató ügynök, erről így jelentett: „Bessenyei napok óta egy megírt önkritikát mutogat kollégáinak, melyet szerinte, ha nem ír meg, örökre eltiltják, sőt lehet, hogy megy ő is Széll után.”
Mint ez Aczél György irataiból kiderül (melyekről a következő cikkben lesz szó) a kérdéses önkritikát nem Bessenyei Ferenc írta, sőt sokáig nem is látta. Viszont az tény, hogy aláírta, mint ahogy az is, hogy nem akart börtönbe kerülni, és hogy Széll Jenőt – az 1955-ös memorandum egyik biztosan „nem visszavonó”-aláíróját – éppen akkor tartóztatták le. 1956 óta eltelt két és fél év; akit elsősorban 1956-os tevékenységéért vontak felelősségre, az már börtönben ült. Valóban úgy nézett tehát ki, hogy most azokra kerül sor, akik 1956 előidézésében vettek részt.
Ugyancsak november 24-én a „főkolomposok”, a „kemény mag”, köztük a beadvány megfogalmazói (és Csonka Emil szerint a visszavonást megtagadók zöme) – Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, Karinthy Ferenc, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Vészi Endre és Zelk Zoltán – megjelennek az Írószövetség párttitkáránál és a memorandumot meg sem említve a következő nyilatkozatot teszik: „Ma 1955. november 24-én megjelentek az Írószövetség MDP pártszervezetének titkáránál és bejelentették, hogy az Írószövetség Elnökségének Vezetőségéből és Titkárságából történt lemondásukat mint pártszerűtlen lépést visszavonják, de a munkát csak akkor tudják végezni, ha a lemondást kiváltó okok megszűnnek. Amennyiben a lemondást kiváltó okokat megszüntetni nem sikerül, és a lemondottak egyetemleges visszalépése nem volna lehetséges, kérik a Párt illetékes szerveit, hogy megbízatásuk alól mentsék fel őket.”
Ebből a körülményes megfogalmazásból a PB számára, megint csak a „lemondásukat visszavonják” rész fontos, ezt húzzák alá, és küldik szét a tagoknak (akik nem ismerve az előzményeket, könnyen azt hihették, hogy mindez a memorandumi aláírásukra vonatkozik).
November 25-én Czóbelné Lányi Sarolta és Képes Géza küld egy-egy levelet a Központi Vezetőség tagjának, Kovács Istvánnak címezve. Lányi Sarolta költő ugyan leírja, hogy „aláírásomat visszavonom”, de azért még ő is hozzáteszi ehhez, hogy „jelzéssel kívántam élni a KV-nak, nem a Párt ellen tüntetni”. Képes Géza költő levelében nagyon kevés akad, amit Gerőék aláhúzhatnak: „Az ív pontjainak summájával ma is egyetértek. Megjegyezni kívánom, hogy én az ívet mint a KV által megvitatandó beadványt írtam alá – úgy érzem, hogy ehhez mint a Párt tagjának jogom van. Azonban az ívnek deklarációként való felolvasásával, vagy bárminő demonstratív felhasználását helytelenítem. Egyénileg az a felfogásom, hogy az ívben foglaltak őszinte és alapos megvizsgálása szükséges.”
Egy nappal később jelentkezik Keleti Márton egyedül, majd a többi filmes – Illés György, Bacsó Péter, Herskó János és Máriássy Félix közösen – egy-egy levéllel. Ezek szövege csaknem azonos: kérik a beadványban szerepeltek megvizsgálását, az aláhúzható szöveg ennyi: „kérem aláírásomat meg nem történtnek tekinteni” – A beadványt „pártellenes hangulat keltésére használják ki”, ezért „aláírásunk ilyen felhasználása ellen határozottan tiltakozunk”. Egyébként még ilyeneket írnak: „Megnyugtatott bennünket, hogy Rákosi elvtárs is elítéli az adminisztratív módszereket.”
A költők egyik csapata – Juhász Ferenc, Simon István, Nagy László – is e napon küldi közös levelét, benne ez az aláhúzott szöveg: mivel a „beadvány dekleratív jellegűvé vált, aláírásunkat tekintsék semmisnek”.
27-én küldi el kézzel írott háromoldalas, három pontba szedett levelét Horvai István, a Madách Színház igazgatója, miután két nappal korábban vele is Simó Jenő beszélt. Ő maga ezt a mondatát húzza alá: „A beadványt azért írtam alá, mert egészében a benne felvetettek lényegével, t. i. azzal, hogy az adminisztratív intézkedések helyébe kultúrpolitikánkban az ideológiai meggyőzés és a pártos vita lépjen előtérbe, egyetértek.” Gerőék viszont ezt húzzák alá: „Nem kívántam pártszerűtlen lépést elkövetni, amennyiben mégis fenn áll a pártszerűtlen csoportosulás veszélye, kérem aláírásomat semmisnek venni.” Horvai így fejezi be javaslattevő, segíteni akaró levelét: „Vegye a KV továbbra is érvényesnek a benne levő dolgokat, és ezúton kérem, hogy kultúrpolitikánk egységes, pártos szellemű életének megteremtésénél használja fel alaposabban a területen dolgozó kommunisták véleményét, tapasztalatait.”
Kolozsvári Grandpierre Emil november 28-án Kovács Istvánnak küldi 8 soros levelét: „Mélyen tisztelt Kovács elvtárs! Reméltem, hogy a KV a beadványban foglaltakat vizsgálat tárgyává teszi. … Semmiképpen nem értek azonban egyet azzal, hogy ezt a belső megvitatásra szánt beadványt demonstratív célokra használják föl. Ha ezt előtte tudom, nem írtam volna alá.” Palotai Boris november 29-i keltezésű levelében így fogalmaz: „Szeretném tudomására hozni a Párt KV-nek, hogy bár a levél tartalmának egyes részeivel ma is egyet értek, az ilyen fajta demonstrációt, pártellenes törekvést mélységesen elítélem és semmiképpen nem azonosítom magam vele.”
Ugyancsak november 29-i keltezésű Demeter Imre újságíró, a későbbi Film Színház Muzsika című folyóirat (Bessenyei Ferencről mindig elismerően szóló) színikritikusának levele, aki ebben az időben a Művelt Nép felelős szerkesztője. Levelét az összes többi „beismerő vallomás” illusztrációjaként érdemes közölni, Ebben sincs szó visszavonásról, mindössze annyit ismer be, hogy „a pártnak szánt levél nyilvános felolvasásával nem értek egyet”. Gerőnek ez a lényeg, ez van tehát aláhúzva.
Gerőnek a PB tagjaihoz írott és fentebb közölt levele 4. pontjának értelmében november 28-án az Írószövetség pártszervezetében taggyűlést tartanak, melyről Szalai Sándor küld feljegyzést Simónak, aki azt a titkáron, Szatmári elvtárson keresztül továbbítja Rákosinak. A feljegyzés első pontjában Szalai azt írja le, hogyan folyt le a gyűlés. Eszerint: felolvasták a KV tájékoztatóját, a Titkárság levelét, Rákosi elvtárs beszámolóját. Utána Hegedűs Géza bejelentett hozzászólása következett, „aki szóvá tette, hogy nem kellő komolysággal fogadja a tagság a határozatot”. Kamjén István naiv hozzászólásán nevettek. Gergely Sándor szerint „piruljunk, mert nálunk volt a legerősebb a jobboldali elhajlás”. Illés Béla szerint „az írók most olyan analízist kaptak Rákosi elvtárs beszámolójában, amilyenre egyetlen író sem képes”. Fekete Gyula erre úgy reagált, hogy „párthűséget ne kérjen senki, az eleve adott. A határozat arra kötelezi, hogy ne is gondolkodjék”.
Szalai a feljegyzés 2. pontjában értékeli a látottakat: „Kevés jobboldali volt jelen, vagy hamar elment. Egyedül Fekete Gyula szólalt fel közülük. A hozzászólások nagy részét nevetve, cinikus megjegyzéseket téve fogadták. – Tamási elvtárs rövid válasza után felolvasták a határozati javaslatot, melyet tárgyalási alapnak egyhangúlag elfogadtak. A javaslat lényege: meghallgatták és megtárgyalták a Központi Vezetőség határozatát, magukévá tették, s munkájukban gyümölcsöztetni fogják.” A gyűlésen „egyhangúlag elfogadott” határozatot – Gerő követelésének megfelelően – az Irodalmi Újság december 3-i számában hozták nyilvánosságra „A pártos irodalmi egységért” címmel.
Ezután négy napig – vihar előtti – csönd volt. Napokig nem érkezett több levél a Központi Vezetőséghez. Aztán újult erővel indult be a gépezet. December 3-án megtartották a Központi Ellenőrző Bizottság tárgyalását, melyen kizárták Nagy Imrét a pártból, 5-én az erről szóló határozatot szétküldték az országba.
Mégha Nagy Imrének a jegyzőkönyvek tanúsága szerint semmi köze sem volt a memorandumhoz, az ő pártból való eltávolítása nyilván hozzájárult ahhoz, hogy Gerőék – legalábbis pszichológiailag – szabadabban folytatták a „meggyőző” és megtorló munkát.
6-án Gerő követelésének megfelelően végre megtartották a pártaktívát, amelyen felolvasták a Központi Vezetőség határozatát. („A párt aztán december 6-án a Vasas Székházban megrendezte 2000 pártfunkcionárius tömeggyűlését, itt aztán boszorkányper hangulatában elítélték az írók magatartását és megmozdulását.” [Csonka Emil] – Egy forrás szerint egyedül Háy Gyula képviselte a gyűlésen a beadványt aláírókat. Ha ez igaz, ezt csakis negatív értelemben tehette, hiszen a Gerő követelte és Kovács István szervezte pártaktíván az aláírók közül csakis az önkritikát gyakorló, tettüket mélységesen megbánók szerepelhettek.)
Hogy Csonka Emil fent idézett leírása nem túlzott, azt az ezután gyorsan pergő események igazolják. December 7-én 11 író, költő – Somlyó György, Háy Gyula, Vészi Endre, Gyárfás Miklós, Hámos György, Erdei Sándor, Örkény István, Karinthy Ferenc, Devecseri Gábor, Méray Tibor és Palotai Boris (aki nyilván nem mondta meg, hogy ő már előzőleg küldött levelet a KV-nek) – írnak alá egy olyan levelet, melyben már ilyen meghunyászkodó, a korábbi „visszavonó” levelekben találtaknál sokkal alázatosabb kijelentések szerepelnek: „Tisztelt Központi Vezetőség! A párt határozata lépésünk olyan következményeit tette világossá, amelyekkel a feljegyzés aláírásakor nem számoltunk. Ezt őszintén sajnáljuk. A cél elérésére helytelen eszközt választottunk. Az pártellenes platformmá vált. A beadvánnyal nem azonosítjuk magunkat.”
December 10-én az Irodalmi Újság az első oldalán hozza a KV határozatát (valószínűleg a november 18-i ülésről), melyben súlyosan elítélték a művészek megmozdulását. Ez az újságcikk szintén figyelmet érdemel: kitűnő példája annak, hogyan lehet teljesen kifordítani, elcsavarni valamit. (A szöveg legfontosabb részei piros vonallal vannak jelölve.) Ilyen elferdítések állnak benne: „Ez történt az Írószövetség alapszervezetének november 10-i tággyűlésén, melyet egyes írók a párt és a népi demokrácia elleni támadásra használtak fel. A munkásosztály és a dolgozó parasztság helyzetéről és életszínvonaláról terjesztett burzsoá rágalmakat
szajkózták. A bírálat ürügyén ellenséges hangot ütöttek meg vezető párt-, és állami
szervekkel és funkcionáriusokkal szemben. Tagadták a pártirányítás szükségét és jogosultságát az irodalomban. Erkölcsi nyomással és fenyegetésekkel terrorizálni
próbálták azokat a kommunista írókat, akik visszautasították a pártellenes támadásokat. Mindezt súlyosabbá tette az akció szervezett jellege. Az Írószövetség elnökségének egyes tagjai, akiket a párt delegált erre a posztra, a pártfegyelem elemi követelményeinek megsértésével tüntető módon lemondtak elnökségi tagságukról. Déry, Zelk és társaik memorandumot készítettek és tiltakozást szerveztek a Központi Vezetőség olyan politikai és kultúrpolitikai intézkedései ellen, melyeket a márciusi határozat végrehajtása során tett. Ez a memorandum támadás a párt- és az állami vezetés ellen.”
E cikk megjelenését követő napon a „visszavonók” utolsó tagjai (utánuk már csak egyetlenegy marad) is megírják „vallomásukat”. Dávid Gyula és Mihály András zeneművészek december 11-én kelt levelükben már a megjelent cikkre hivatkoznak: „Miután a Központi Vezetőség megbélyegezte a memorandumot, aláírásunkat visszavonjuk. A jövőben a Központi Vezetőség által megszabott módon járunk el.”
Pártos Géza, a Madách Színház rendezője még mindig vár. Ő csak december 19-én hajlandó végre tollat fogni, miután 15-én a kerületi pártbizottságon, 16-án pedig a színházi párttaggyűlésen „beszélgetnek el” vele. De nyilván késlekedése miatt levelében neki kell a legjobban meghunyászkodnia: „Felfedték előttem a memorandum reakciós jellegű politikai hátterét, amelyet a memorandum aláírásakor politikai rövidlátásomból nem vettem észre.”
Ezzel be is fejeződött a Gerő 5. pontjában követelt intézkedés: „A memorandum aláírói közül azokat, akiket rendes embernek tartunk, kisebb csoportokban a PB egyes tagjainak el kellene hivatni, beszélni kellene velük, meg kellene magyarázni, hogy milyen gyalázatos dolgot műveltek, mibe ugratták bele őket, s el kell érni, hogy még az aktívaülés előtt aláírásukat írásban visszavonják.” Ha nem is az aktíva előtt, de utána minden „rendes embertől” megszerezték a párt vezetőit kielégítő „visszavonást”, melyek hangneme annál „bocsánatkérőbb”, minél később írták meg őket. Ez a tény sejtetni engedi, hogy Gerőék meggyőző beszélgetései az idő haladtával egyre keményebbek lettek.
Ezután már csak a „megtagadók” megleckéztetése marad hátra. Hogy kik is számítottak igazán ezek közé, nem sikerült megállapítani. Vannak olyan aláírók, akiknek neve később egyetlen dokumentumban sem szerepel. Ezek (az aláíró íven szereplő sorrendben): Tardos Tibor, Ruttkai Éva, Szervánszky Endre, Losonczy Géza (aki az internet egyik cikke szerint 1955 decemberében veszi fel a munkát a Magyar Nemzet főmunkatársaként, tehát nem kaphatott, ha egyáltalán kapott, nagyon szigorú pártfegyelmit, mégha szerepel is Csonka Emil „aláírás-megtagadók” listáján), Antal István, Gábor Miklós, Szeberényi Lehel, Molnár Miklós, Vásárhelyi Miklós, Sarkadi Imre, Novobáczky Sándor, Haraszti Sándor, Fekete Gyula, Sebestyén György, Csoóri Sándor. (Feltehető, hogy e személyek közül Ruttkai Éva, Gábor Miklós és Antal István is visszavonták aláírásukat, mégha az ezt igazoló levél nem is lelhető már fel.)
Déry Tibor, Kónya Lajos, Benjámin László, Zelk Zoltán, Aczél Tamás, Kuczka Péter neve pedig csak a november 24-i, a szövetségben betöltött tisztségeikről lemondó, illetve ezt a lemondást, de nem a memorandum aláírását úgymond „visszavonók” listáján szerepel.
Széll Jenővel együtt – akinek egyetlenként van meg a „nem vonom vissza” levele – tehát marad mintegy 19 aláíró, aki Gerőék szerint „kiérdemelte” a pártfegyelmit, sőt a pártból való kizárást. Hogy közülük ki kapott végülis fegyelmit, illetve ki az, aki mégis valamilyen módon elküldte visszakozását a Központi Vezetőségnek, nem tudni.
December végén kerül sor a fegyelmikre. 24-én vagy 26-án egyesek a Központi Ellenőrző Bizottságtól (KEB), mások az Írószövetség párttaggyűlésétől kapják meg „súlyos pártbüntetésüket”. Viszont ellentétben néhány internetes beszámolóval a pártból senkit nem zárnak ki, legalábbis se a levéltár dokumentumai, se az Irodalmi Újság december 31-én megjelent cikke nem említ ilyesmit. Még Déryt és Tardost is csak 1956 júniusában fogják kizárni a pártból a Petőfi körben való tevékenységük miatt. És arról sem szólnak a dokumentumok, hogy mik lehettek ezek a „súlyos pártbüntetések”.
Az írók és művészek 1955-ös memorandumának, illetve az akörüli történések utolsó közvetlen eseménye az Írószövetség MDP szervezetének december 28-i gyűlése, melyen – mint erről az Irodalmi Újság 31-i cikke beszámol – az írók egyhangú határozatban ítélték el az egész ügyet.
Valójában a történet itt nem ér véget, hanem a „java” – melyet a művészek beadványának okosabb elbírálásával talán elkerülhettek volna – csak most kezdődik, de ez már egy másik dolgozat témája. Ízelítőül csak annyit, hogy az Írószövetségben már a március-áprilisi pártszervezeti taggyűléseken olyanokat követelnek, hogy Nagy Imrét rehabilitálják, és a Párt gyakoroljon önkritikát a memorandumot elítélő határozata miatt. Déry Tibor például ezt mondja: „Én nem térek ki arra, vajon igaz-e az a tétel, hogy a decemberi határozat egy hibás elméletből, az osztályharc kiéleződésének elméletéből indult-e ki és azon alapszik, mert azt tartom, hogy még ha ez igaz volna is, az a hangnem, amelyben a párthatározat reánk nézve következtetéseit levonta, elviselhetetlen és tűrhetetlen önérzetes ember számára.”
Ezután egyenesen vezet az út a Petőfi Kör-beli megmozdulásokhoz és 1956 októberéhez.
„Nem hiszem, hogy túlzás azt állítani, hogy számos író, aki eddig a rendszer leghívebb követőjének számított – mint például a kitüntetésekkel elhalmozott Aczél, Benjámin, Zelk, Déry stb. – ekkor fedezte fel, hogy ezzel a hatalommal nem lehet szót érteni. Így vezetett a művészek 1955-ös memoranduma az 1956 nyári Petőfi Körben megrendezett sajtóvitákhoz, majd az októberi eseményekhez. Ezért látta úgy Déry Tibor – ahogy erről az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában vall –, hogy személyesen felelős a forradalom kirobbantásáért, ezért fogalmazhatott így: „De egy mentségünk van, magyar íróknak; ha későn is, de mindenkinél korábban kezdtük el a nyílt harcot a zsarnokság ellen” – írtam pár oldallal feljebb.
Hogy e véleményemmel ma sem állok egyedül, azt bizonyítja az interneten található következő megállapítás is Tóbiás Áron tollából: „’56 előzménye az írók forradalma volt. Lázadás a zsarnokság ellen. Az írók tollát egy egész nemzet vére és verejtéke, elszánt és megkeseredett akarata mozgatta. Nem rajtuk múlott, hogy azután a fegyvereké lett a szó. Az írók szócsöve az Irodalmi Újság volt. Ahogyan az 1956 óta Svájcban élő Molnár Miklós megfogalmazta: A mi szerepünk, talán patetikus szó, a lelkek felrázása volt… Történelemben kellett gondolkodni, s az Irodalmi Újság hozzájárult ahhoz, hogy a hazugságok és az öncsalás hosszú évei után az emberek kinyissák szemüket és szembenézhessenek önmagukkal.”
Végére érve ennek a hosszú történetnek, jogosan merül fel a kérdés, miért kellett ezt az ügyet egy Bessenyei Ferenc életét, pályáját feldolgozó honlapon ilyen részletesen megtárgyalni. Nos ennek legfontosabb oka, hogy Bessenyei Ferenc pályájának alakulását e korszak ismerete nélkül nem lehet megérteni, nem szabad feldolgozni.
A memorandummal kapcsolatos minden történés megmutatta, hogy a művészet, a színház, ezen belül szinte kizárólagosan a Nemzeti Színház, és Bessenyei Ferenc, milyen meghatározó helyet foglalt el a társadalom életében, és milyen fontos volt a hatalom számára. Ilyen kiemelt helyzetet, jelentőséget a színművészet, és emiatt Bessenyei Ferenc munkássága, sem fog többet játszani az ország életében.
A memorandum megszületése Bessenyei Ferenc művészi pályájának és társadalmi elismertségének csúcspontjára esik. 1955 tavaszán élete legnagyobb alakításáért, az Othelloért megkapta második Kossuth-díját. A hatalom számára ő az egyik legfontosabb alkotóművész: a kor számára fontos és meghatározó hősök megformálásához nélkülözhetetlen a személye. A memorandum megszületése előtt pár nappal mutatják be a mozik (egy másik „aláíró” Vészi Endre forgatókönyve nyomán) a „Különös ismertetőjel” című filmet, melyben ő alakítja a kommunista hőst, Schönherz Zoltánt (a filmben Szabó Imre a neve), melyről a filmjeit bemutató oldalon már szó volt. S melyről Nemeskürty István azt írta, hogy „olyan közönségsikert hozott, amilyent hasonló témájú film azóta se”, s amely nemcsak kelet-, de nyugat-európai „karriert” is befut.
A színházban ekkor veszi át Rajczy Lajostól Szakhmáry Zoltán szerepét Móricz Úri murijában – erről az alakításáról Cserés Miklós egy egész tanulmányt ír. Játssza az elmúlt évadokból áthozott szerepeit (például Othellot, Bánkot), és készül Illyés Gyula Dózsa című drámájának címszerepére, melynek 1956. január 6-án lesz a premierje. Egy újabb hős, egy újabb „forradalmár”, aki bár elbukik, de előtte megleckézteti a hatalmat (csakúgy, mint a memorandummal).
Bessenyei Ferenc gondolkodásmódját, különösen, ami a színházművészet célját, értelmét illeti, ezek az évek történései alakították a legdöntőbben. Ő természeténél és adottságainál fogva nem csak egy előadás, de az egész ország, az egész nép sorsát irányítani, befolyásolni akaró művész volt. Erre pedig ebben az időben volt a legnagyobb lehetősége. Ezután 1956 októbere következik, aztán a szilencium – szinte egész további élete során – éppen e két esemény, az 1955-ös memorandum és az 1956-os október, egyenes következményeként.
Mert a hatalom neki sem felejti el és bocsátja meg soha többé ezeket a napokat. Csakúgy, mint Széll Jenőnek és valószínűleg még pár embernek. Ez a másik oka e téma alapos feltárásának a Bessenyei Ferenccel foglalkozó műben.
Széll Jenővel együtt hiszem, hogy a napi politikában, az emberek sorsában nem csak a nagypolitika, hanem a személyes bosszú is nagy szerepet játszik. Hogy emberek sokszor azért bűnhődnek a „hivatalos” büntetésüknél többet, mert valamikor, valakit vagy valakiket megsértettek. A hatalom emberei nagyon érzékenyek a visszafeleselőkre, a meghunyászkodni nem tudókra. A levéltár iratai között nagyon sok embertől lehet a vezetőknek címzett „megköszönő”, „bocsánatkérő” levelet találni, Bessenyei Ferenctől még csak véletlenül sem. Úgy tűnik, ő ezt nemcsak az elvei miatt nem tette, hanem eszébe se jutott ilyesmi soha! Híres, számtalanszor elmondott története szól az Aczél György és közte lefolyt párbeszédről: Aczél kérdi tőle, miért nem jár hozzá kártyázni, mint a többiek. „Mert nem tudok”, válaszolja Feri, és fel sem merül benne, hogy anélkül is mennie kéne, vagy legalább más módon ki kellene mutatni „gyermeki bizalmát” a „vezér” felé, miként tették ezt minden időben a többiek (elsősorban éppen azok, akik azóta is, de különösen napjainkban, a legnagyobb ellenállókként és hősökként élnek az utókor emlékezetében).
Az 1956 és Bessenyei Ferenc című oldal ezzel a 80-as években tőle hallott idézettel kezdődik: „Ha én 56-ban bemegyek a rádióba, mennyire másképp alakul a pályám! Akkor most is én lennék a »legnagyobb« színész!” A memorandum történéseit feldolgozva, ezt így egészíthetjük ki: „Ha én 55-ben nem írom alá a memorandumot, mennyire másképp alakul a pályám! Akkor most is én lennék a »legnagyobb« színész!”
Helyesbítve és kiegészítve 2010. december 20-án és 2011. május 28-án