Bessenyei Ferenc halálának 11. – 2015. december 27. – és születésének 97. – 2016. február 10. – évfordulójára a honlap ebben az évben is számos új felvétellel, írásos dokumentummal emlékezik meg, melyek mind lazább-szorosabb összefüggésben vannak az elmúlt hetekben feldolgozott televíziós (és rádiós) pályafutásával.
1. A sort egy sanzon: Búcsúzik a nyár és egy nóta-összeállítás nyitja, az előző Bradányi Iván szerzeménye, melynek lemezfelvétele már régóta fent van a honlapon. A mostani videofelvétel az 1989. októberi Bongó műsorból való. A nóta-összeállítás – Fejem felett gyorsan repülnek az évek, Valahol az ember mindig elhibázza, Jó ital a kada-, kada, kadarka – a Magyar Televízióban 1985. december 8-án sugárzott „Néha, néha visszatérek – Találkozás Kellér Dezsővel” című műsorból való. Bessenyei Ferencet Lakatos Sándor népi zenekara kíséri.
A harmadik felvétel igazi kincs, Victor Hugo Nyomorultak című regényéből készült, a Kossuth Rádióban 1978. áprilisban négy részben sugárzott rádiójáték befejező percei, Jean Valjean halála. (Jean Valjean Bessenyei Ferenc, Cosette Kútvölgyi Erzsébet, Marius Szacsvay László, rendező Gáti József.)
(A baloldali kép Lajosmizsén készült: az 1989-es Erkel színházi születésnapi gálára készített nagy Bessenyei-szerepek fotói utóbb a tanya színének falára kerültek.)
Feltéve: 2015. december 27.
2. Bessenyei Ferenc 1984-ben két előző évben bemutatott tévéfilm főszerepéért megkapta a Film- és Tévé-kritikusok Díját. Az oklevelet 1984. január 27-én adták át neki. E két, a közelmúlt történelmi eseményeit feldolgozó filmről a tévés szerepeit bemutató oldalon számolok be.
E két film is bizonyítja, hogy Bessenyei Ferenc nemcsak kosztümös, a magyar történelem nagy hősi alakjait bemutató szerepekben nyújtott kiváló alakítást. Hogy ez a vád mennyire igazságtalan volt, és milyen gyakran elhangzott, arra jó példa egy 1980-ban megjelent cikk, melyet Dalos László írt, „Apropó – Óriások eltörpésítése?” címmel, ugyan a színházi szerepeivel kapcsolatban, de a tévészerepeire is érvényesen. Ebből a cikkből való a következő idézet:
„Kossuth, Dózsa, Othello? Mintha bizony megkövült volna bennük, Bessenyei azt is tudta. Azt is tudja. De mi mindent még, azok előtt és azok után! A Sasfiók Metternichjét és a Szellemidézés Donáti Sándorát; az Egerek és emberek Lenniejét és az Agónia ügyvédjét; az Úri muri Szakhmáry Zoltánját vagy Balogh Ábeljét és a My fair Lady Higginsét; a Kispolgárok Tyetyerevét és a Hegedűs a háztetőn tejesemberét. Galileit (Gellért Endre rendezésében) és Görgeyt. Korszakalkotó Asztrov doktoráról hasábokat írhatnánk. Rostand, Karinthy Ferenc, Steinbeck, Krleza, Móricz Zsigmond, Shaw, Gorkij, Sólem Alechem, Németh László, Csehov – érdekes névsor, ugye?! Az sem volna érdektelenebb, az a tucatnyi szerep, amelyet öt perc alatt itt, a szerkesztőségi szobában elsoroltunk, Puskintól Strindbergen át Arthur Millerig: mind méltó Bessenyei művészetéhez, velük méltán fejeződhetnék ki mindaz, ami a színjátszásban ma korszerű. Osztotta valamikor valaki valahol is ezeket a szerepeket Bessenyei Ferencre? Örökös Kossuth-táblát akasztani a nyakába sokkal kényelmesebb, s megtoldani azzal, hogy az ő színész lénye „a változó világban változatlan”. Nem volna eredményesebb vele együtt csinálni a változó világot? Nyomban kiderülne, mennyire változatlan ez a színészóriás.”
(A cikk egésze ITT olvasható.)
A díjat az M1-en 1983. február 17-én vetített A nyomozás és az 1983. szeptember 9-én vetített A béke szigete filmek főszerepéért kapta. E kitüntetés, illetve e két szerep csattanós választ adott az 1980 óta őt támadó filmes és színházi ú. n. szakembereknek. A két filmből ITT, illetve ITT látható néhány részlet.
Tévés szerepeinek korábban elkezdett felsorolását is most, szándékosan az évfordulók táján fejeztem be, Az 1987-től haláláig tartó szakasz bemutatása ITT olvasható.
(A képen jelenet A nyomozásból, Bessenyei ferenc partnere Kézdy György)
Feltéve: 2015. december 30.
3. Mai napon befejeztem A béke szigete és A nyomozás tévéfilmek bemutatását a tévés-szerepeit tárgyaló oldalon.
A megemlékezést itt ma két levéllel, egy újságcikk részlettel – melyeket Bessenyei Ferenc őrzött meg – és két sanzon-felvétellel folytatom. A levelek és a cikk mind arról tanúskodnak, hogy mindaz a jó, amit róla eddig leírtak, elmondtak, nem túlzás, nem kitalálás. A most következő két levél írója nem fiatal már, és mindketten bejárták a világot, ismerték a színházat – Bessenyei Ferenc alakításáról mindezek fényében is csak, mint a „legjobbról” tudtak nyilatkozni.
Az első levelet Békeffi László (Szeged 1891-Zürich 1962) – „az elhalt konferanszié és író özvegye”, Jankovich Magda (Bp. 1900-Svájc 1992) színésznő, Kürthy Sári színésznő lánya írta 1967. február 22-én. Nem írja meg, hogy miben látta Ferit, de a dátum szerint csakis Az áruló Madách színházbeli előadásáról lehet szó. A kézzel írt levél szövege (a nagy karikát Feri firkálta bele, az aláhúzások a levélírótól származnak):
22. febr. 967 Bpest.
Mélyen tisztelt Művész Úr!
Bocsánatot kell kérnem a szokatlan gratulációért, amit Önnek hevenyészve írtam az előadás szünetében – de főleg a neveletlenség miatt, hogy egy papírlapon írtam, de nem volt kezem-ügyében más. – Elragadtatásom olyan volt, hogy kifejezésre kellett juttassam azonnal, viszont nem akartam zavarni személyes megjelenésemmel. Kérem ne vegye rossz néven ezt.
Engedje meg, hogy még egyszer csodálatom és gratulációmnak adjak kifejezést. Művész Úr olyat alkotott a szerepéből, amely túl nőtt az előadáson és a gyönyörű darabon. Grandiózus volt minden vonatkozásban a szerepben! Én mint volt színésznő és sokat látott a külföldön, nem igen láttam hasonló ragyogó alakítást. – Köszönöm a nagy élvezetet mindannyiuknak is a gyönyörű előadásért.
Üdvözlettel
Békeffi Lászlóné Jankovich Magda
Az elhalt konferanszié és író özvegye
A második levelet a Hegedűs a háztetőn első szériájának idején, egy 1973. márciusi előadás után kapta:
Budapest 1973 Márc.29
Mélyen tisztelt Művész Úr!
Közel 50 éve nem volt álmatlan éjszakám férfi miatt de mostanában Ön miatt sok volt.
Kétszer láttam Amerikában a Hegedűst és annak dacára, hogy nagyra tartom az Ön művészetét bocsánat a pillanatnyi kételyeimért, nem tudtam elképzelni, hogy fogja Egy Magyar Nábob alakítani Tevjét a tejes zsidót.
A nagy szavak helyett csak ennyit, anyanyelvemen hallva, végig sírtam az egész előadást. Felébresztette bennem a nagyszülői házban látott ősi hagyományokat. Legyen áldott az Ön nagy művészete.
Legyen gazdag sok sok hasonló nagy sikerekben mert akkor hódolói nagy táborát is gazdaggá teszi felejthetetlen élményekben.
Tisztelője
Székely Miklósné
A cikk egy 1973-ben Vámos Lászlóval készült interjú részlete (a firkálások itt is Feritől származnak). A kérdésből kiderül, hogy már ekkor pusmogtak arról, hogy valami baj lesz a Hegedűs előadással. (De aztán csak 1974 őszétől tiltották le. De az is lehet, hogy a riporter azt a pletykát hallotta, hogy egy operettes színész – tudtommal R. R. – szeretett volna mindenáron Tevje lenni.)
– Most pedig térjünk át Bessenyeire…
– A Hegedűs a háztetőn Bessenyei nagyon gazdag pályáján is nagy fordulat. Nem véletlenül emlegetik ezt az alakítását az ő nagy szerepei, az Othello, Asztrov és Kossuth mellett. Ennek a nagy színésznek és nagy egyéniségnek csodálatos az énekhangja is. Nem hiszem, hogy túlzok: ha énekesi pályára lép, ő ma a világ egyik legnagyobb baritonistája. A próbákon nem egyszer lenyűgözve hallgattuk, amikor énekelni kezdett, ömlött belőle ez a bársonyos, sűrű, különös zengésű hang, amely valósággal esztétikai gyönyörűséggel ajándékoz meg.
– Igaz-e, hogy ősztől kezdve nem ő játssza Tevje szerepét?
– Nem. Szerep és színész ezúttal annyira összenőtt, hogy el sem képzelhető egymás nélkül. Amikor Londonban Topollal láttam a darabot, rögtön elhatároztam, hogy Pesten, csakis Bessenyeivel játszatom. A Hegedűs a háztetőn egész gondolatvilága, mondanivalója azon áll, vagy bukik, hogy a Tevjét játszó színész, heroikus alkatú-e, vagy sem. Semmiképp sem lehet ijedt kispolgár.
A mai összeállítást két sanzonnal zárom: Az elsőt, Buday Dénes szerzeményét, 1987-ben énekelte, a másodikat, Seress Rezső egyik legnépszerűbb számát, a Szomorú vasárnapot pedig 1993-ban. (Ezt a sanzont se ez előtt, se ez után nem lehetett többé hallani tőle.) E két felvétel is Vámos László most olvasott szavait támasztja alá: „ömlött belőle ez a bársonyos, sűrű, különös zengésű hang, amely valósággal esztétikai gyönyörűséggel ajándékoz meg.”
Drágám, néha téved az ember
Szomorú vasárnap
Feltéve: 2016. január 6.
4. A megemlékezés két verssel folytatódik: Az elsőt, József Attila Óda című versét, 1981-ben vették fel. A másodikat, Arany János Domokos napra című versét pedig 1984-ben. Az utóbbi kifejezetten a „Vers mindenkinek” sorozatba készült, az első már kész volt, amikor ez a sorozat elindult.
József Attila: Óda
Arany János: Domokos napra
A következő emlék egy 1979-ből származó cikk, ami már Bessenyei Ferencnek az uralkodó állapotokkal szembeni elégedetlenségének nyilvános megnyilatkozásai, de még az 1981-es nyugdíjba vonulása és az azt követő sajtóviták előtt keletkezett.
Az 1980-as évek újságait – például Film, Színház, Muzsika; Rádió és Televízió Újság – forgatva, egy külső szemlélő számára valóban úgy tűnik, hogy még minden rendben van: sokat játszanak a színházak, minden színésznek van munkája, sorra készülnek a tévéjátékok, filmek, a fiatal színészgeneráció védettnek érzi magát – csak Bessenyei Ferenc háborog, nem csoda, hogy a nála jóval kevésbé érzékenyek nem értették, és nem is akarták érteni őt. Csak néhány kollégája, mint például Sinkovits Imre vagy Tyll Attila jegyzi meg olykor, ha kérdezik, hogy „már nem készülnek fajsúlyos rádió- és tévédarabok, játékfilmek”. De hogy már a színházban is baj van, ezt ekkor rajta kívül (jóformán) még nem említi senki, hiszen kollégái – például Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Gábor Miklós – ekkor élik „reneszánszukat”.
Olvasva Bessenyei „panaszait” és ismerve a mai kétségbeejtő helyzetet, látva az 1980-as években fiatal, reményekkel teli, tehetséges, és akkor még foglalkoztatott színészek mai vergődését, felvetődik a kérdés: Ha Bessenyei Ferenc nem marad egyedül figyelmeztetésével, hanem befolyásos társakra talál a magyar kultúráért folytatott harcában, meggátolható lehetett volna-e az általános romlás? – E költői kérdésre csak „költői” válasz adható: Nem, valószínűleg lehetetlen volt e nyugatról akadály nélkül bezúduló kulturális forradalomnak, azaz káosznak gátat vetni. Legkésőbb az 1970-es évek közepétől az történt a kultúra területén, ami ma zajlik a migráns-áradattal: Ha egy világi hatalom nem alkalmazza fegyvereit, ha lemond az aktív védekezésről, akkor a tömeges, „békés” hódítók leigázzák, meghódítják szellemi és fizikai síkon egyaránt a felségterületét.
