nézve jelentőséggel bírnak. A honlapot soha nem használtam fel saját személyes életem, munkám igazolására vagy népszerűsítésére. Most azonban kivételt kell tegyek, hogy azon olvasókat, akik nem tudják pontosan, mi is történt Bessenyei Ferenccel kapcsolatban a médiában az elmúlt hetekben, illetve nem ismerik a dolgok hátterét, tájékoztassam. E célból a következőket szeretném e honlap olvasóinak tudomására hozni:
Bessenyei Ferencet 2005. január 12-én – a televízió nagy nyilvánossága előtt – a római katolikus Egyház tridenti rítusú szertartásával – melyet Szent V. Pius pápa rendelt el – temették el. A katolikus Egyházban 1969-ig minden szertartást ebben a rítusban ünnepeltek. 1969-ban VI. Pál "pápa" – anélkül, hogy a régi rítust eltörölte volna – új miserítust vezetett be. Az új és a régi, ú. n. tridenti rítus között az egyszerű hívek számára is nyilvánvaló legnagyobb – nem teológiai, hanem gyakorlati – különbözőségek a következők:
– a latin helyett a nemzeti nyelv használata;
– a pap az oltár helyett a nép felé fordulva mutatja be a szentmiseáldozatot;
– a hívek nem térdelve, hanem állva áldoznak;
– a hívek nemcsak a nyelvükre, hanem kézbe is megkaphatják a szentostyát.
Bár a régi rítust soha nem tiltották be, a megyéspüspökök az egyedül használatos rítussá az újat írták elő, így ez hamarosan az egész világon – tévesen – mint a katolikus Egyház egyedül érvényes rítusa terjedt el. 
Mindazonáltal számos olyan katolikus pap és hívő akadt szerte a világban, aki nem fogadta el az 1962 és 1965 között tartott II. Vatikáni Zsinat után az Egyházban egyre nagyobb teret nyert teológiai és liturgikus újításokat, és emiatt továbbra is a – soha be nem tiltott – régi rítusú szentmisét celebrálta, illetve azon vett részt.
Bessenyei Ferenc – aki gyerekkorában, tehát jóval a II. Vatikáni Zsinat és az új miserítus megjelenése előtt, gyakran ministrált – élete utolsó kilenc évében, amikor visszatért a katolikus Egyházba, szintén az új miserítust nem-elfogadók közé tartozott. Különösen az állva és kézbe áldozást tartotta elfogadhatatlannak, szentségtörőnek. 1995-ben kihallgatást kért Magyarország akkori bíboros-prímásától, amelyen megpróbált azon magyar hívek számára, akik a tridenti rítusú misére akartak járni, egy templomot vagy kápolnát szerezni. Kérését nem teljesítették.
Magyarországon – tudomásom szerint – ellentétben a világ többi volt-katolikus országával, ebben az időben mindössze két igen idős pap volt, aki ragaszkodott ősei, vagyis a katolikus Egyház kétezer éves hagyományához, és így a tridenti rítusú misét mutatta be. A magyar hagyományhű hívek azonban többnyire nem az ő miséjükre, hanem egy olyan katolikus közösség miséjére jártak, amelynek papjai az egész világon szinte minden országban jelen vannak, és a tridenti rítusú misét celebrálják: templomokban, kápolnákban, garázsból átalakított termekben, magánházakban, lakásokban, szállodaszobákban, azaz ott, ahol hagyják őket. E papi közösségből Magyarországra 1990-től kezdődően havonta egyszer jön pap. Bár II. János Pál 
"pápa" előírta, hogy a megyéspüspököknek a hívek kérésére engedélyezniük kell a tridenti rítusú szentmiséket, ezt a pápai követelést a helyi püspökök az esetek legnagyobb részében figyelmen kívül hagyják.
Ezért tiltakozott Joseph Ratzinger bíboros (a mostani "pápa") több írásában e tarthatatlan helyzet ellen. Ilyeneket írt: Véget kell vetni végre annak az állapotnak, hogy azokat a híveket, illetve papokat, akik a tridenti rítusú misére járnak, illetve azt celebrálják, úgy kezeljék, mintha bélpoklosok lennének.
XVI. Benedek "pápa" már elkészítette azt a pápai iratot, amelyben végre valóban véget fog vetni ennek az állapotnak, vagyis, amely a tridenti rítusú szentmisét visszahelyezi jogaiba. De mivel a világ püspökeinek egy része – a németek, franciák, amerikaiak – hevesen tiltakoznak ez ellen, egyelőre még kivár – remélhetőleg már nem soká, hiszen a pápai irat megjelenését már két bíboros is bejelentette. (Erről a magyar katolikus sajtó is beszámolt.) Jelenleg Budapesten két helyen mutatnak be rendszeresen régi latin („tridenti”) misét: havonta két vasárnap a Thököly út 116. szám alatt és körülbelül hathetente a vajdahunyadvári Jáki Kápolnában.
Kiegészítés: XVI. Benedek "pápa" végülis 2007. július 7-én adta ki motu proprioját, melyben engedélyezte a tridenti rítusú szentmisét, és kijelentette, hogy az soha nem volt eltörölve, tehát bemutatása soha nem volt tilos.
Bessenyei Ferenc nemcsak a tanyáján levő kápolnában, de budapesti magánházaknál, lakásokban, szállodaszobákban (a pestszentlőrinci Kossuth utcában, a pesti Szent László utcában, a Platánus és a Flandria szállodában), sőt több ízben Ausztriában: Bécsben, Salzburgban, Mariazellben vett részt tridenti rítusú szentmisén. Kápolnáját 1995. június 19-én, a kápolnában levő keresztutat 
pedig 1995. szeptember 16-án Stephan Maessen atya szentelte fel több hívő jelenlétében. Az említett közösségből 2000-től kezdődően már Michael Weigl atya járt Magyarországra. Mivel Bessenyei Ferenc tanyasi kápolnájának sem fűtése, sem világítása nincs, így Weigl atya csak késő tavasz és kora ősz között mutatott be ott szentmisét – évente két-három alkalommal –, amelyre Budapestről kocsijával még pár hívőt is lehozott.
Miközben Bessenyei Ferenc – ahogy a temetési szertartást végző pap gyászbeszédében elmondta – „a tridenti rítusú szentmisén, gyermekkorának miséjén gyermeki módon lelkes és lángra gyúlt szívvel vett részt, és e misék után a celebráló pappal szemben hasonló módon viselkedett” – addig új rítusú szentmisére egyáltalán nem járt (mint fentebb már írtam, rettenetesen helytelenítette a kézbe és állva áldozást), így lakóhelye templomába sem tette be a lábát.
Lajosmizse plébániatemplomában 1992-ben az akkori plébános, néhai Asztalos atya kérésére nagyhéten két alkalommal szerepelt a passióban, ez volt és maradt élete végéig egyetlen kapcsolata az ottani templommal. Amikor a városban járt és a templom mellett haladt el, vagy még a templom hatalmas méretű rácsáig is bement, nem állta meg, hogy ne adjon felháborodásának hangot, amiért a hagyományhű híveknek, így neki is, templom helyett szűk lakásban, illetve szállodaszobában kell a szentmisén részt venniük, míg Lajosmizse plébánosa „ekkora katedrális ura”.
2006. december 3-án a Magyar Katolikus Rádió Lajosmizséről közvetítette a vasárnapi misét, amelynek prédikációjában a pap a következő bejelentést tette: „Ilyen közösségi válasz 
felkészülésünk az első Bessenyei Ferenc emlékmisére december 27-ére, melyen művésztársai közül egy autóbusznyian jönnek és nem csak részt vesznek, hanem lesznek akik gondolataikat elmondva, vagy mások gondolatait elszavalva Istennek ajánlják a nemzet színész-óriását, akitől megtagadták, hogy hite szerint legyen eltemetve. Egy hitétől idegen szertartást rendeztek neki 2 éve. Szép gondolat, hogy ezentúl minden év december 27-én abban a lajosmizsei templomban fogunk megemlékezni róla, ahová be-betért napközben erre járva, s a bejárati rácsot két kezével erősen megmarkolva imádkozott, kifejezve Istenhez tartozását, hitéhez való ragaszkodását.”
Ezt a beszédet megelőzően a pap más helyütt a következőket nyilatkozta: „Gyalázatos, hogy halálában nem adták meg neki a végtisztességet. A hitét soha meg nem tagadó művészt temetésében megerőszakolták.” (A többes szám engem, azaz Bessenyei Ferenc feleségét jelenti, hiszen köztudott, hogy a temetési szertartás tridenti rítusban való elvégzését én kértem.)
A lajosmizsei plébános beszédének elhangzásával egyidőben azt is megtudtam, hogy kik és milyen célból szervezik ezt a versekkel, zenével, felszólalásokkal tarkított „emlékmisét”. (A II. Vatikáni Zsinatig a laikusoknak tilos volt megszólalniuk egy templomban, különösen nem a szentmise keretében, ráadásul az Oltáriszentség jelenlétében.) A szervezők olyan emberek, akikkel Bessenyei Ferenc életében vagy semmilyen, vagy nagyon felületes kapcsolatot tartott csupán, s akiknek egyetlen célja, hogy férjem halála után a nyilvánosság előtt, mint „legjobb barátai”, „legkedvesebb hozzátartozói” végre nagy szerephez juthassanak. Bessenyei Ferenc valószínűleg sejtette, hogy ezek az ismerősei – 
akik utolsó éveit nagyon megkeserítették – folytatják az életünket feldúló tevékenységüket, ezért írta meg azt a nyilatkozatát, amelyben kijelentette, hogy senkinek nem adott és ad a továbbiakban sem engedélyt, hogy róla könyvet jelentessen meg. A szervezésben és az én gyalázásomban részt vevő személyek nem most bukkantak fel a semmiből: ők azok, akik már férjem életében is mindent megpróbáltak, hogy tönkretegyék életünket, engem mind férjem, mind a nyilvánosság előtt ellehetetlenítsenek. Közéjük tartoznak azok, akikről a „Férjem, a Komédiás” című könyvemben is írok (lásd különösen a 44-50. oldalakat).
Hogy a férjem emlékét meggyalázó szándékkal és kijelentésekkel meghirdetett „emlékmisét” megakadályozzam, először a kalocsai érsekhez, majd miután ő nem segített – arra való hivatkozással, hogy ez magánügy, és ezért ne hozzá, hanem az igazságszolgáltatáshoz forduljak a pap sértegetései miatt – azokhoz a fórumokhoz fordultam, amelyektől segítséget remélhettem. Ennek hatására az addig meghívott és valóban neves színészek lemondták vagy el sem fogadták a meghívást.
Egy ember nagyságát az – is – elárulja, kik azok, akik rá emlékeznek: nos, ezt a lajosmizsei rendezvényt olyanok szervezték, azon olyanok jelentek meg és olyanok közreműködtek – és nem utolsó sorban arról olyan sajtótermék számolt be, akik Bessenyei Ferenc „saruszíját nem 
méltók megoldani” (Mk 1,7). (Az egyetlen országos lap, ami hírt közölt az eseményről a NapiÁsz volt, amely december 28-i számában borzalmas pornóképek között erről az „emlékmiséről” is közölt fotókat, amelyeket nem vagyok hajlandó itt, ezen a honlapon megmutatni, annyira undorítóak. Aki ismeri e lap színvonalát, el tudja képzelni, milyen környezetben jelent meg a Nemzet Színésze. Ez volt az a megemlékezés, amit a résztvevők Bessenyei Ferenchez „méltónak” neveztek.)
Azt, hogy Koltay Gábor is elment az emlékmisére és ott beszédet mondott, én is csak utólag a NapiÁsz-ból tudtam meg. A Népszabadságban január 19-én megjelent cikkemben egyetlen szóval sem állítottam, hogy Koltay Gábor a rendezők közé tartozott. Csak arra kértem meg, hogy a jövőben ne vegyen olyan rendezvényen részt, amelyet a fent bemutatott csoport tagjai, vagy bárki a fent közölt mondatokkal, szándékkal szervez, és az ellen tiltakoztam, hogy Bessenyei Ferenc munkásságát, emlékét bármely politikai párt, politikai érdek céljaira felhasználják. Bessenyei Ferenc mindig felül és kívül állt a napi politikai problémákon. Ő egyetemes, a mindennapok csatározásai felett álló emberi értékekért szállt egész életében síkra. Jó példa erre a rádió Vasárnapi Újság című adásának 2000-ben az Erkel Színházban tartott jobboldali gyűlésén elhangzott beszéde, amelyben ilyeneket mondott: 
„Aczél György brandenburgi herceg volt azokhoz képest, akik egy tollvonással megszüntették a Nemzeti Színházat.” (Tudvalevőleg ez a jobboldali kormány idején történt.) Vagy az 1956-os forradalomról szintén 1998-ban készült tv-riport, amelyben a forradalom dicsérete után azt is elmondta, hogy „azért a helyzet nem ilyen egyszerű, hiszen ő minden kitüntetését az 50-es években kapta, amikor a párt vigyázó szemei alatt állandóan forradalmat játszottak a Nemzetiben: például Ozorai példát, Dózsát, Fáklyalángot, Galileit”.
Koltay Gábor válaszaiban színesen, engem kigúnyolva előadta, hogy minden tiltakozó akciómról tudott. Ezek után még kevésbé értem, hogy miért ment el akkor e rendezvényre, miért nem tartotta tiszteletben Bessenyei Ferenc özvegyének a kérését. És miért gondolja ő és a többi szervező, közreműködő, hogy Bessenyei Ferenc iránti szeretetüket, tiszteletüket mutatják ki azzal, ha azt az asszonyt, akivel Bessenyei Ferenc 34 évig élt együtt, megállás nélkül gyalázzák, rágalmazzák, és kérését figyelmen kívül hagyják. E kérdésekre a mai napig nem adott senki választ. Ehelyett újabb és újabb rágalmakkal állnak elő, mint például azzal, amit Koltay Gábor mondott, hogy hazudok, mert az a levél, amit Paskai László bíboros úrtól kaptam, és amiből a Népszabadságban közöltem egy részt, nem létezik, vagy azzal, amit Lajosmizse plébánosa azóta is mindenütt hangoztat, hogy nem vagyok Bessenyei Ferenc felesége, mert Bessenyei Ferencnek csak egy felesége volt (ezzel egyébként nemcsak engem, de Váradi Hédi művésznőt és harmadik lányának anyját is meggyalázzák)! És ennek az abszurdumnak az alátámasztására katolikus papként olyanokat idéz, akiknek családi viszonyai (első házasságból származó gyerekek letagadása, az előző házasság alatt más férfinak szült gyerek, egy testvér létének letagadása) enyhén szólva nem felelnek meg a katolikus elvárásoknak.
A szervezők úton-útfélen még azt is hangoztatják, hogy Bessenyei Ferenc „rabságban” élt mellettem. Ezzel az abszurditással megint csak Bessenyei Ferencre, az évszázad legnagyobb színészére mondanak elítélő véleményt, hiszen ezzel azt állítják, hogy Bessenyei Ferenc nem volt alkalmas, képes arra, hogy megválassza, kit választ házastársának! Ezzel valójában Bessenyei Ferencet gyalázzák, hiszen nem-beszámíthatónak jelentik ki!
A lajosmizsei plébános templomában engem már 1997-ben eretnekként prédikált ki. Miután nem csak az ismert tény, hogy Bessenyei Ferenc saját kápolnát építtetett, hogy nem járt Lajosmizsére misére, hogy az utolsó kenetet sem a helyi plébános, hanem egy kecskeméti piarista atya adta fel neki, hanem az is, hogy a felesége, vagyis e cikk írója, már két katolikus könyvet írt (1995-ben „Óda a szellemhez”, 2004-ben „A pokol országútján”), amelyből nagyhírű katolikus papok is több ízben idéztek, valamint hogy másfél éve katolikus internetes újságot szerkesztek, nyilvánvaló, hogy a lajosmizsei plébános engem gyalázó akciói, és férjem emléke körüli buzgósága sértett hiúságából erednek.
Amióta Jézus megengedte, hogy nem egy idegen, hanem tizenkét tanítványa közül az egyik árulja el, világos, hogy a felszentelt pap-lét nem óv meg automatikusan az emberi vétkektől. A Bibliában egyébként még máshol is találunk hasonlatosságot a mostani helyzetre, például abban a megállapításban, hogy „senki sem próféta a maga hazájában”. Miközben Lajosmizse plébánosa tagadja, hogy bármikor és bárkinek nem-tetszését fejezte volna ki Bessenyei Ferenc versmondása miatt (Ady Endre: Véres panorámák tavaszán) arról egyetlen szót sem ejt: hogyan lehetséges akkor, hogy ettől a pillanattól kezdve Bessenyei Ferencet soha többet semmilyen városi ünnepélyre nem hívták meg?
Bessenyei Ferenc 1989-ben vette meg a tanyáját, ahova 1997-ben költözött le végleg, a város mégis csak 2004 szeptemberében adta meg neki a díszpolgári címet, és ezt is csak azután, hogy ugyanebben az évben, márciusban Hódmezővásárhely már díszpolgárai közé avatta. Valószínűleg ekkor vették észre, hogy viselkedésük 
Bessenyei Ferenccel szemben nem éppen méltányos. Bessenyei Ferencet nagyon bántotta az a mód, ahogy a város vezetői bántak vele. A későn ugyan, de végül mégiscsak – szerencsére még idejében – megérkezett díszpolgári cím ezért jelentett egy kis gyógyírt fájdalmára. Ezt az érzést persze az a mód, ahogy ugyanezek az emberek most a feleségével bánnak, nyilván tönkretette benne.
Nagyon sajnálom, hogy kénytelen voltam ezen a honlapon ilyen méltatlan dolgokkal foglalkozni, de úgy vettem észre, hogy sokan azok közül, akik láttak valamit az elmúlt hetekben történtekről, nem igazán értették az okokat, nem ismerték az előzményeket. Köteteket töltene meg, ha az itt elmondottaknál csak egy kicsit is bővebben bemutatnám azokat a személyeket, akik a férjem emlékét és az én személyiségi jogaimat folyamatosan megsértők közé tartoznak, és elmesélném évek óta tartó mesterkedéseiket, amivel megmérgezték férjem életét (nem is csak az utolsó időkben!). A legsajnálatosabbnak pedig azt tartom, hogy e szomorú esemény miatt az elmúlt hetekben nem foglalkozhattam eleget e honlap fejlesztésével, férjem pályájának kutatásával. Remélem, hogy a legrosszabbon már túljutottam, és belevethetem magam újra a munkába.
Végezetül eltűnődöm azon, mi lesz ezzel a világgal, ha ez a módszer, amit most ellenem alkalmaznak, társadalmilag elfogadottá válik? Vagyis, ha ezután halála után bárkit bárki a saját személyes érdekeinek megfelelően felhasználhat, ráadásul az illető özvegyének határozott tiltakozása ellenére, az özvegy nyilvános megrágalmazásának segítségével. Mi lesz akkor itt, hiszen amióta a válás engedélyezett, hány olyan házaspár létezik még ebben az országban, ahol nincsenek korábbi házasságból származó gyermekek, elhagyott házastársak, de főleg házasságon kívüli kapcsolatok, akiknek a törvényes özvegy az útjában áll?
Bessenyei Ferenc az Othello 1973-as premierje óta hangoztatta, hogy „Jágók ülnek a nézőtéren”. Hogy akármit tett a színpadon kijátszott, meggyalázott Othelloként, a nézők mégis a gonosz Jágónak szurkoltak. Ezért a kijelentéséért annak idején sokan megtámadták. Holott itt is csak az történt, ami életében annyiszor: jobban érzékelte a közhangulatot, mint mások. A most körülötte kialakult helyzet sem csak azért jöhetett létre, mert léteznek gonosz emberek, hanem azért, mert a nagy többség kárörvendő, rosszakaratú, de legalábbis betegesen kíváncsi, és nem az igazság, hanem az erőszakosak, a hangosak vagy egy párt oldalán áll (függetlenül attól, hogy azoknak igazuk van-e egy adott kérdésben vagy sem).
Bessenyei Ferenc ebben is feltűnően különbözött az átlagtól: az emberekre soha nem úgy tekintett, mint egy csoport tagjaira, hanem mindig az egyes embert nézte felekezeti, társadalmi, politikai, vallási hovatartozása nélkül. És így tetteiket is egyéni cselekedetekként ítélte meg.