Ezeken az oldalakon Bessenyei Ferencről és Bessenyei Ferenccel készült kiadványok, újságcikkek, hanganyagok, fontosabb rádiófelvételeinek gyüjteménye, és sok minden egyéb, más kategóriába nem sorolható anyag kapott helyet

1. Zappe László írása a PREMIER című újság 2005. évi februári számában 2. Keleti Éva írása a PREMIER című újság 2005. évi októberi számában 3. Deák Attila írása a www.terasz.hu internetes újságban 2005. január 4. Koltai Tamás írása a "168 óra" 2005. január 6-i számában 5. Ádám Ottó írása a KRITIKA című folyóirat 2005. februári számában 6. Dobos Szilvia megemlékezése a Képes Újság 2009. februári számában 7. Tihanyi Péter megemlékezése a HETEK 2005. január 7-i számában 8. Bársony Éva írása a Népszava 2005. január 4-i számában 9. Sándor Iván írása a SZÍNHÁZ 2005. márciusi számában

ZAPPE LÁSZLÓ cikke igencsak megkésve, 2012. júliusában kerül fel a honlapra, de ez a késés most, a mai világban kifejezetten szerencsés. Zappe László tömören összefoglalja pályáját, és pontos megállapításokat tesz 1. SZELLEMIDÉZÉS Zappe László írása megjelent a PREMIER című újság 2005. évi februári számában Szellemet idézni mindig azt is jelenti, korszellemet idézni. Hát még ha színész szellemét idézzük. Mégiscsak a kor foglalatja volna. A dán királyfi úgy általában valamennyit mondta annak. A legnagyobbak tekintetében bizonyára igaza is volt. Kérdés Bessenyei Ferenc esetében is csak az lehet, melyik kornak volt is ő a foglalatja. A szó legtágabb értelmében persze mindegyiké, amelyikben színpadon volt. De ha leszűkítve csak az igazán erőteljes színi jelenlét évtizedeire gondolunk, ha a pálya első évtizedét, az 1940 és 1950 között Szegeden, Miskolcon, Pécsett töltött időt tanulóéveknek vesszük, s a nyugdíjba vonulása után eljátszott szerepeitől is eltekintünk, akkor is marad három évtized.      Ezek közül pedig Bessenyei legsajátabb kora alighanem a Nemzeti Színházban töltött ötvenes évek voltak. „Hatvan éven keresztül azért dolgoztam, hogy Magyarországon azt, hogy magyar, még ma is ki lehessen mondani. Pedig tetszik tudni, volt nekünk Rákosi elvtárs, volt Aczél elvtárs is, igazán nem akarom megvédeni Aczél elvtársat, de kedveseim, a Nemzeti Színházban az Aczél elvtárs bábáskodása alatt Ozorai példát játszottunk, forradalmat, szabadságharcot. Utána Kossuthot, Görgeyt, aztán Dózsát, aztán Széchenyit, aztán Galileit. Ahol arról van szó, hogy gondolkodni annyit jelent, mint mást gondolni.” Mindezt néhány esztendeje mondta a Vasárnapi Újság hallgatóinak baráti körében, az indulat hevében kissé összemosva a dolgokat. Az Ozorai példa, Kossuth, Dózsa, Galilei inkább még az Aczél György előtti korhoz kapcsolódik, a Rákosi, esetleg Nagy Imre nevével fémjelezhető ötvenes évekhez, részben a kemény diktatúrához, részben az 1956 előtti hatalmi harcok idejéhez, Révai József kulturális vezérkedéséhez. Ekkoriban Gábor Miklós a maga Jago-szerepével való kínlódásai közben időnként azt jegyzi fel: „Bezzeg B. …hogy váljak én »naggyá«? Hogy kell azt? Bezzeg B. egészségesen, energikusan dolgozik.” (1954. ápr. 22.) „Bezzeg B.! Ő tud próbálni! Gyakran csak mondja a szöveget, mintha memorizálna, aztán egyszerre, akaratától függetlenül, elfutja szemét a könny, szívét a szenvedély.” (1954. május 15.) Gábor Miklós elragadtatott mondatában is észre kell vennünk ezt az „akaratától függetlenül”-t. Benne van a Bessenyei művészetét egész további pályáján is kísérő és egyre súlyosabbnak számító, egyetlen igazán komoly vád: az ösztönösségé. Ugyancsak Gábor Miklós tanúsága szerint ezt Major Tamás néhány nappal később még gorombábban fogalmazza meg: „– Olyan vagy, mint egy fiúkkal üzérkedő, buzeráns arab kereskedő! Bánk bán – Máthé Erzsivel – őrjöngött M. – Ha egy színész buta, akkor ne legyen elképzelése!” Bessenyei reakciója is figyelemre méltó: „… restelkedve mosolygott, majd végül nevetve bevallotta: – Megláttam magam a tükörben, ezt a keleti ruhát, és … mintha dobokat meg sípokat hallottam volna, egyszerre kedvem jött, hogy eljátsszak egy olyan igazi, misztikus keleti micsodát! Jó, jó, lebuktam, hát lebuktam, na, de meg kellett próbálnom!” (1954. május 25.) Szóval nemcsak a nagy érzések, de az egyszerű játékszenvedély is elragadta olykor. Ma már bizonyára paradoxonnak hat, de ebben az időben, az ötvenes évek első felében játszotta el a legtisztábban rászabott, a leginkább neki való szerepeket, azokat, amelyekben a leginkább érvényesültek kivételes, mindenki mástól különböző, remek adottságai. Gyönyörűen zengő hangja, robusztus termete. Pedig… Megint csak Gábor Miklósra érdemes figyelnünk: „B. igazi nagy színész. Már alkata is: nagy feje, széles arca arra termett, hogy elférjen rajta a maszk (és az én töpörtyű képem?). Mennyi ereje van! Csak úgy röpülök a markában, mikor fojtogat. Alig magasabb, mint én, de óriásnak tűnik mellettem. Szétveti a hatalom érzése. Nő nem kerülhet úgy a közelébe, hogy el ne kapja, agyon ne nyomorgassa, törje-zúzza. A legkisebb ürügyre kibődül belőle az indulat.” (1954. május 25.)      Ez a hatalmas erő, ez a mindent elsöprő energia, ez a legvégletesebb szélsőségeket átfogni képes szenvedélyesség, ez az elementáris természetesség ebben a korban, e kor Nemzeti Színházában volt utoljára otthon a magyar színpadokon, mégpedig úgy, hogy természetes, nagy esztétikai értékeket termő ereje volt. A kassai polgárok – Rajhona Ádámmal S nemcsak Othello szerepében kamatoztathatta testi-lelki habitusát, hanem Katona, Illyés és Németh László drámáiban is. Bánk bán, Kossuth, Dózsa nagy, tiszta, hazafias szenvedélyű emberek Bessenyei felfogásában. Vívódásaik is mindig csak ezen a nagyságon, tisztaságon, nemességen belül értelmezhetők számára. Alighanem ebben a legnemzetietlenebb korban szóltak utoljára egyenes, nemes pátosszal a hazafiság szent indulatai. A Nemzeti Színházban művészi igazságként szólalt meg mindaz, amit a korabeli hatalom nyilvánvalóan taktikai célzattal, a maga igazi természetét leplezendő, lényegében porhintés gyanánt engedélyezett, vagy éppen szorgalmazott. S tulajdonképpen ebbe a sorba illeszkedik Németh Lászlónak az értelmiségi megalkuvást magasröptűen és veretesen tárgyaló Galileije is 1956-ban.      És Galileivel, de már Brechtével, kezdődhetett Bessenyei bújócskája a magyar színjátszás megújulásával. 1962-ben az Új Írás Major és Bessenyei levélváltását közölte a szerepről. Az igazgató, rendező, aki a hatvanas évek elejének ideológiai-esztétikai olvadása, szabadabb légköre közepette Brecht segítségével próbálta a maga és a Nemzeti Színház művészetét megújítani, rögtön azzal kezdi mondandóját, hogy leszögezi: „A Galilei előadása sorsdöntő nemcsak a színház, hanem egyénileg valamennyiünk művészi pályafutásában.”

János vitéz – Leblanc Győzővel

Othello – Gobbi Hilda fotóalbumából

Majd ezzel folytatja: „Azt hiszem, általánosságban is elmondhatjuk, hogy még a szokásos repertoár előadásokban is élethalálharcot kell vívni azért, hogy levetkőzzük a régi sikerek emlékét (még nehezebb a sikertelenségét), de különösen áll ez egy olyan előadásra, ahol át kell lépnünk a küszöböt a szokványos és a közönség által egyre inkább unt régi színjátszás és a mindenki által követelt, de szinte senki által nem gyakorolt modern színjátszás felé. Tapasztalatból tudom, senki sincs akkor pályájának csúcspontján, amikor azt általában a közönség, a kritika vagy önmaga gondolja. Ezekben az időszakokban mindenki már alaposan megindult lefelé. A tehetség csak abban rejlik, hogy észreveszi-e vagy nem, és van-e ereje-energiája szakítani, jelen esetben mindennel, és teljesen új hangszereken játszani tanulni.” A felszólítás alighanem világos, utána leginkább a részletek következnek. A folyóirat 1962/4. számában megjelent levelekre a 6. számban válaszolt Bessenyei Jegyzetek Brechtről és a korszerűségről alcímmel. Jelentős részében azonban a színész és a rendező viszonyával foglalkozik: „Az előadás hatása, értéke, sikere azon múlik, hogy a rendező és a színész tud-e alkotó társa lenni az írónak, a drámai műnek. Ebben az alkotó folyamatban nem lényegtelen a színész és a rendező viszonya sem, s a színészi játék fejlődése azon múlik, hogy van-e erőnk arra, hogy vállaljuk egymást egyenrangú szellemi partnernek.” S ebben a hangnemben, szellemi alapállásban elmélkedik aztán tovább a színész egyebek közt Brecht, Sztanyiszlavszkij és Shakespeare dramaturgiájának lényegi azonosságáról, s ez a gondolatmenet is oda vezeti, hogy leszögezze: „A művészet szenvedély. Fáklyaláng – Ungvári Lászlóval Szenvedélytelen művészet nem létezik – a művészet az önmagát szenvedélyesen kifejezni akaró gondolat.” Aztán Németh László és Brecht Galileijét összevetve is arra a következtetésre jut, ezúttal Sztanyiszlavszkijra hivatkozva, hogy „a művész ereje gondolatainak tüzében van… ez érlelte meg bennem azt a meggyőződést, hogy a színészi munkám során a gondolati tartalmat felfedezzem, mint a legfontosabb kifejező erőt”. Szóval igyekszik Németh László és Brecht gondolatiságát is közös nevezőre hozni, miként korábban a régi és az új dramaturgiát. S miután Brecht Galileijében is meglelte a számára oly fontos szenvedélyt, a hősiességet is megkeresi benne: „Mi zavart engem Brecht Galileijében? A látszólagos, gátlás nélküli megalkuvása… Hol van hát a lélek küzdelme? Azt kerestem benne, hogy mitől hős? Mert ő megvetette a hősöket, a szenvedő emberek untatnak – mondta, és nekem ilyen emberben megtalálni a hőst, ehhez tisztázni kellett a lelki alapállást a legapróbb részletekig, és bár itt szinte a hős torzóját kellett megteremteni – mégsem lehetett ezt pusztán külsőségekkel megoldani.” Aztán mégis megegyezik magával: „Galilei hős, csak másként hős, mint ahogy azt az eddigi hősi szerepek alapján, a történelemkönyvekből megismertük.” Végül a modernségről szögez le néhány alapigazságot: „Minden, amit ma játszunk, annak ma kell hatni.” Majd egy fontos gondolatsor következik: „Egyesek szerint a modernség aberrált, lelki beteg, szkizofrén megnyilvánulások színpadra alkalmazásában rejlik. Éppen ezért nem hiszem, hogy korunk tipikus igénye lenne az, hogy idegeinkből kell játszanunk, mert nem akarom elfogadni, hogy a mai kor embere az idegvégződéseivel érintkezik egymással. Szerintem a modern művészethez nem a Lipótmező ösvényein vezet az út. A modern művészet egyre többet és többet tud kifejezni az életből, a környezetből, és nem kevesebbet. A modernség nem hiányosságot jelent, hanem teljességet. Az idegbajos embernek pedig lezárt határai vannak, egy egészséges ember lehet csak teljes, csak az egészséges emberben fér meg minden betegség. S minthogy a XX. században élő emberek inkább egészségesek és szenvedélyesek, mint bolondok, így hát a legfontosabbnak tartom a gondolat és a szenvedély tiszta kifejezését.” A konklúzió tehát ismét ugyanaz: gondolat és szenvedély egysége. Az ilyen, folyóiratban publikált, szerkesztett, esetleg a szerkesztőtől is ösztönzött levelezés forrásértékét persze tanácsos némi óvatossággal kezelni. Ezúttal talán elegendő, ha arra figyelmeztetünk, hogy Major és Bessenyei e baráti együttgondolkodásról valló írásainak születése és publikálása után nem sokkal, 1963-ban már Ádám Ottó Madách Színházában játszik Bessenyei Ferenc. Ott kísérletezik az egészséges modernséggel. S az akkor valóban új utakat kereső Madáchban igazán fontos szerepeket is játszik. Dantont Büchner. drámájában, Claudiust a Vámos László rendezte Hamletben, Görgeyt Németh László Az áruló című darabjában, Rosmert a Pártos Géza rendezésében előadott Rosmersholmban. 1967 és 1973 között azután mégis megint a Nemzetiben játszott, egyebek közt Németh László Széchenyijét. 1973-tól 1980-ig pedig ismét a Madáchban, ahol majd két évtized múltán ismét Othello lehetett Ádám Ottónak a Nemzetiétől igencsak eltérő felfogásában. És újra eljátszhatta Németh László Széchenyijét is, ugyancsak Ádám Ottó rendezésében. A Tháliában pedig az Illyés Gyula átigazította Bánk bánt címszerepelte. Ezek az ismétlések azonban nem feltétlen hoztak számára művészi kielégülést is jelentő megújulást. Mint Nánay István följegyezte: „A Madách Színház Othellójának sikerét is nagymértékben az magyarázza, hogy a Bessenyei Ferenc által kiégett, fáradt katonának játszott mórral szemben Huszti Péter energikus, rokonszenves, racionális Jagója áll, akinek még a túlkapásai is megbocsáthatók. Egy egész generáció érezte úgy, hogy ez a Jago korunk hőse.” S ezt Bessenyei is pontosan és nagy fájdalommal érzékelte, úgy érezte, a nézőtéren csupa Jago ült. Ezért is lehet, hogy legemlékezetesebb alakítása ezekből az évtizedekből alighanem az Operettszínházhoz kötődik, ez Tevje, a Hegedűs a háztetőn főszerepe. Hatalmasan, mégis lágyan ömlő énekhangja, nagy, de mégis gyöngéd érzésekkel átitatott egyénisége itt érvényesülhetett igazán. A hatvanas évektől a magyar színjátszás legfontosabb, a jövőt meghatározó eseményei már általában másutt történtek, mint ahol Bessenyei játszott. A modernség vidékre költözött, Kaposvárra, Szolnokra, Kecskemétre. A Nemzetiben egy alkalommal mégis találkozott az új stílus, új színházi szemlélet képviselőivel. Amikor 1980-ban visszatért a Nemzetibe, címszerepet kapott. IV. Henriket Zsámbéki Gábor két estére kiterjedő rendezésében. A sápadt, beteg, haldokló királyt játszotta. A darab és az előadás azonban Falstaffról szólt, akit Kállai Ferenc játszott és a trónörökösről, a későbbi V. Henrikről, akit Cserhalmi György alakított. Bessenyeire az egykor volt nagyságot, egy korábbi időszak már pusztuló óriását osztották. Nem állt igazán jól neki. Ő megmaradt annak az óriásnak, akivé az ötvenes években lett, egy olyan korban, amikor az óriások kimentek a divatból. 1981-ben nyugdíjba ment, s egyre kevesebbet játszott. Nem volt igazi átütő erő a Naplemente előtt várszínházi előadásában, Hauptmann darabjának főszerepénél Bessenyeinek is mintha csak a manírjai lettek volna jelen, Csörgheő Csulija sem érvényesülhetett igazán Harag György furcsa, vígszínházi Úri murijában. Nagyságának emléke mégsem kopott meg. Haláláig jelen volt, ha nem is a színpadon, a magyar színjátszásban. Ha ritkán megjelent valahol, mondott valamit, annak mindig súlya volt. Bessenyeit nem lehetett elfelejteni. S ez bizonyára így marad ezután is. 7. kép: Bölcsek a fán – Kállai Ferenccel

Másodikként egyik kedves barátja, életének hosszú évtizedeken keresztül közvetlen tanúja, a remek fotós, KELETI ÉVA búcsúzója következik 2. SZELLEMIDÉZÉS Keleti Éva írása megjelent a PREMIER című újság 2005. évi októberi számában Amikor a Magyar Fotóhoz bekerültem, rettenetesen irigyeltem a „menő” Farkas Tamást. Az Othello volt az egyik legkedvesebb Shakespeare-drámám, és ő akkor fényképezte Bessenyei Ferit és Szörényi Évát, mint Othellót és Desdemonát. Elérhetetlen messzeségben volt, hogy valaha is módom lesz a közelükbe kerülni.     Aztán kitört a forradalom, Farkas Tomi messzire, Kanadába került, és én néhány hónap múlva már szorgalmasan koptattam a színpad deszkáit. No nem színészként, hanem fotósként.     A legelső színházi barátságom Bessenyeivel született. Az élet furcsasága, hogy a 60. születésnapján az ünneplők elől hozzánk menekült, és a kályha mellől dörögte: meglátjátok, bérlet leszek nemsokára.     A színészről és az emberről már mindent megírtak. Sok igazságot és sok hazugságot. Élete nyitott könyv volt, de csak óvatosan lehetett lapozgatni benne.     Örömeivel, gondjaival, bajaival sokszor keresett menedéket nálam és a férjemnél. Ha feljött, le nem vette az ujját a csengőről, amíg ajtót nem nyitottunk, majd becsörtetett, azonnal ledobta a cipőit és belevetette magát egy karosszékbe.     És mesélt.     Svángya volt és Othello, Galilei és Tevje. Minden szerepét száz százalékig megélte. Lobogott és égetett maga körül, mint a tűz.     Együtt néztük a szöget Kálmán utcai lakásában, amire fel akarta akasztani magát, vagy hagytuk ott magányosan, esküdözve, hogy nem megy Miskolcra. Persze nem akasztotta fel magát, és mire mi haza értünk, ő már úton volt Miskolc felé.     Imádta az életet, imádta az italokat, ételeket és a nőket. Ilyenek lehettek a reneszánsz főurak. De ő Budapestre született, hol szegény volt, de gazdag sohasem. Vándor volt, igazi otthonra talán sohasem lelt. Nyugtalansága űzte színházról színházra. De ő megmaradt mindig a Nemzeti Színház művészének.     Válogatok a képek között: Fáklyaláng, Galilei, az Othello az új, a Madách Színházból, Hegedűs a háztetőn...     Főpróbák idején összeomlott. Nem hitte, hogy meg tudja „csinálni” a szerepet. Hányszor mondta fotózási próba után: Babácskám, tényleg jó.     A Madách színházi Othellójában kishitű volt. Akkor született híres mondása: a nézőtéren Jagók ülnek, Othello már nem kell az embereknek. Melyik szerepében volt a legboldogabb, talán senki sem tudta. Tevjeként a Hegedűs a háztetőn-ben remekelt. Csodálatos hangja zengett: Ha én gazdag lennék. Beleénekelte minden érzelmét, hitét. Abban a pillanatban Tevje volt, Tevje-Bessenyei, aki vitázik az Úrral. Vitázott ő mindenkivel, mit számított neki egy párbeszéd az Úristennel. (Egy kis szerkesztői kotnyél, avagy egy intermezzo a soha el nem készülő, „legemlékezetesebb színházi pillanataim” című sorozatból: május végi, forró este az Operettben. Szünetben már érezni lehetett a vihar előszelét a Nagymező utcában. A második felvonás elején Bessenyei Tevje a zsinórpadlásra függesztett tekintettel kéri az Úristent, lenne már kicsit kegyesebb hozzá. Ebben a pillanatban „leszakadt” odakünn az ég. A mennydörgő viharra Bessenyei egyetlen kesernyés fintorral válaszolt: „beszélhetek én ennek.” A folyamatos égzengést elnyomta a szűnni nem akaró taps.) Furcsa iróniája a sorsnak, hogy Bánk, a nagyúr, Othello, a mór, Svángya, a matróz szerepét elnyomta a musical-főszerep. Ha ma megkérdeznék a fiatal generáció képviselőit, mi jut eszükbe Bessenyei Ferencről, remélem, nem az, hogy bérlet a Madách Színházban.

A harmadik cikket az az újságíró, DEÁK ATTILA írta, aki a Bessenyei című 1988-ban megjelent könyv szerzője. Kevés idegennek jutott osztályrészül, ami neki, hogy ilyen mélyen bepillanthasson Bessenyei alkotói ars poétikájába 3. BÚCSÚ BESSENYEI FERENCTŐL Deák Attila írása megjelent a www.terasz.hu internetes újságban 2005. januárban „Jó volt élni. Szeretlek benneteket, ha nem esik az eső, gyertek ki a temetésemre!” Ha esik, ha fú, sajnos ott leszünk… 2005. január 12-én 13 órától, 14 órakor kezdődik a szertartás. Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas kiváló művészt, a Nemzeti Színház örökös tagját, a Nemzet Színésze cím kitüntetettjét a Farkasréti temetőben helyezik örök nyugalomra. Szépen ment el, még karácsony előtt elbúcsúzott mindenkitől, akit szeretett: „Jó volt élni!” – s aztán elfáradva annak az asszonynak a karjai között pihent el, akivel közel három és fél évtizeden át jóban-rosszban együtt volt. Elment, de köztünk marad. A színházi élmények egy-két generáció elmúltával feledésbe merülhetnek, de a celluloidszalag, a hangfelvételek, amíg ember él a földön, őrzik csodálatos hangját, tehetségét. Köteteket töltenek meg a művészetéről szóló, dicsérő írások, de még halála után is kevesen írták le róla, hogy egyszerűen őstehetség volt. Valószínűleg azért, mert sokan nem ismerték, vagy félreismerték. Most azt írják róla, hogy tegezte a világot. Való igaz, csak ő azt nem úgy tette, ahogy sokan hitték, gondolták. (Emlékszem, néhány éve a televízióban az elviselhetetlen reggeli kérdező „Ferikém”-nek szólította. Bessenyeinek elkerekedett a szeme, tátva maradt a szája. Természetesen, mintha mi sem történt volna, mondta tovább bájosan a magáét.) Valójában szemérmes ember volt, azt leplezte a hangos nevetésével, a „mindenkit magamhoz ölelek” tegezéssel. Úgy istenigazából nagyon kevés embert engedett közel magához, még az állítólagos barátait sem. Volt benne egy egészséges távolságtartás. Nagyon is vigyázott arra, hogy betartsa a három lépés távolságot. Aki pedig valamilyen szerencse folytán kiérdemelte, hogy emberszámba vegye, meghallgassa, figyeljen rá, netán kérdezzen is tőle valamit – nos, az egy életre szóló, isteni ajándékban részesült. Józan paraszti bölcsességgel, életintelligenciával rendelkezett. Sokan ezt el sem hitték róla. Félszavai, egy-egy találó mondata sokkal többet ért, mint kétórás üres fecsegés. Közös munkálkodásunk során, amikor már nem bírta tovább a pályájával kapcsolatos faggatózást, elővett két hatalmas ládát, amelyben róla készült fotók, újságcikkek, interjúk, kritikák között ott voltak a saját feljegyzései egy-egy szerep megformálásáról. Régi, elsárgult, A/4-esnél kicsit nagyobb, vízjeles papíron hatalmas betűs zsinórírással a gondolatai az éppen formálódó szerepről. Sok bölcsesség Kossuthról, Görgeyről, Széchenyiről. És a színházról – ezeket ismételte is később interjúiban. Amikor átböngésztem ezeket a remek jegyzeteket, megkérdeztem tőle: mikor tudta ezeket papírra vetni? A tőle megszokott kapkodó félmondattal intézte el, hogy hajnalonként. Mindezt azért is emeltem ki hatalmas hátrahagyott életművéből, mert nagyon sokan (esztéták, kritikusok, riporterek) azt hitték, hogy amit a szerepformálásról, vagy akár Németh Lászlóról, vagy másokról kinyilatkoztat, az afféle teátrális megnyilvánulás, valahol hallotta, valahol olvasta – holott valójában mindez a szerepein való elmélyült munkálkodása közepette kristályosodott ki benne. Azt is sokan hajlamosak voltak hinni, hogy amiket az interjúkban olyan szuggesztíven unos-untalan ismételt színházművészetünkről, azok sem az ő gondolatai. Pedig ő már a nyolcvanas évek elején egy hosszú Tiszatáj-interjúban a világba kiáltotta, hogy mitől fog tönkre menni a magyar színház – s ma látjuk, tapasztaljuk: minden szava igaznak bizonyult. Ritka alkalom volt, ha hívott, s ezért is lepődtem meg, amikor karácsony előtt a kocsimban a mobilomon megszólalt a hangja: nem kért semmit, csak kellemes ünnepeket kívánt, s ajánlotta figyelmembe felesége új könyvét. Legendás volt a találkozása, majd a házassága dr. Élthes Eszterrel. Sokan azt hitték róla, hogy futkos a nők után – pedig dehogy! Sokat idézett mondása volt: „A nők imádnak megbocsátani!” Az igazság az: őt csak a színház érdekelte, annak vetett alá mindent. Szerelmet, barátságot, családot. Az élet és a színpad egy volt számára. De a színházat jobban szerette. Neki az volt az élete! „Szép életem volt, gyerekek, szép életem volt” – ismételgette halála előtt néhány nappal az MTV reggeli műsorában. Az örök álma is legyen nagyon szép! Akik ismertük, tudjuk: a Színészóriás valójában az idők végezetéig velünk marad…

A következő cikk, KOLTAI TAMÁS írása, aki sokszor látta másként a színészetet, mint Bessenyei Ferenc, ami miatt nemegyszer szellemi összetűzésbe is kerültek (például nyugdíjba-menetele, a Tiszatáj-cikk, az Othello kapcsán). Ezért különösen érdekes, hogy hogyan foglalja ő össze Bessenyei Ferenc munkásságát. Különösen úgy, hogy ma már tudjuk, hogy 5 évvel később egy tévés Bessenyei-megemlékezésben részben már revideálta nézeteit, vagyis bevallotta, hogy kezd rájönni, hogy Bessenyeinek sok mindenben mégis igaza volt 4. BESSENYEI Koltai Tamás írása megjelent a 168 óra 2005. január 6-i számában Bessenyei Ferenc túl nagy falat volt nekünk, egyszerű teátrumi halandóknak, azon kevesek egyike – az elmúlt ötven évből csak Latinovitsot és Gábor Miklóst tudnám mellé állítani –, akit a magyar színház nem tudott lenyelni. Mindenkitől különbözött. Az említett kettőtől is, Sinkovitstól is, a még régebbi nagyoktól is, abban legalábbis, hogy elutasította a szó legnemesebb, mondhatni eredeti értelmében vett pojácaságot, spílerséget, ripacsériát, a színészet legősibb, legösztönösebb, „önmagáért való” alkotóelemét.      Ez nem azt jelenti – félreértés ne essék –, hogy Bessenyei nem volt játékos színész, ösztönös színész, zsigeri színész, de még mennyire, hogy az volt! Ha most megkérnének, mondjak valakit a legutóbbi évtizedek magyar színházából, aki ideológiáktól, technikáktól, esztétikáktól, stílusoktól fertőzetlenül „színészből volt”, valószínűleg őt mondanám – csakhogy a komédiásság nem elégítette ki. Kevésnek találta. Lenézte. Viszolygott tőle. Amikor Neil Simon-vígjátékot játszott a Nemzeti Színház kamaraszínházában – úgy érezte, kényszerből –, az előadás végén egy papírzacskó elpukkasztásával jelezte, mi a véleménye róla.      Ő nem szórakoztatni akart. Nem kikapcsolni. Nem játszani. Hanem eszmét hirdetni. Erkölcsöt tanítani. Felelősséget szítani. Karaktert edzeni. Nemzettudatot szilárdítani. Morálprédikátor volt a színpadon. Ahogy az életben is. Élet és színpad egy volt a számára. De nem úgy, hogy az életben is játszott, hanem úgy, hogy a színpadon az életét élte tovább. (Annak idején, egy 1978-as könyvemben elképedve írtam erről, megjegyezve, hogy Bessenyei – Sztanyiszlavszkij, Brecht és Brook határozott intenciói ellenére – teljességgel magát vitte a szerepeibe, mint egy pótlékként „beleölte a privát temperamentumát”, és úgy diadalmaskodhatott, hogy kitöltötte „a kor látványos légüres tereit a maga hatalmas lelkével”.) Nem akarok szakmázni, de azon azért elgondolkodnék, mennyire nem tudta „használni” a magyar színház ezt a hatalmas tehetséget. Mert a művészetet kizárólag példaadó erkölcsi imperatívuszként kezelő, az előadást morális mintaként a tiszta szépség áttetsző fényébe állító fölfogását tarthatjuk korszerűtlennek, ám a színészetét semmiképp sem. Épp ellenkezőleg, a személyiség, a jelenlét súlya – minden színészet alfája és ómegája – a legkorszerűbb színészek egyikévé tette, akit valaha láttam. Az angol és az orosz színészekkel egyenrangúvá. A klasszikus típusba tartozott, aki a szavak révén, beszédhelyzetben tudott jellemezni. Nem szaltózott, nem cigánykerekezett, a hatalmas lélek hatalmas testbe volt zárva – különben is, pályája zenitjén a „lefúrt lábú színészet” divatozott –, de téved, aki azt hiszi, hogy játéka nélkülözte a könnyedséget és a mozgékonyságot. A szó akrobatája, a beszéd zsonglőre, a verbális gondolat kötéltáncosa volt.      Németh László kerti liánná tekergő mondatfolyondárait senki sem tudta olyan tökéletes akusztikai és értelmi egységgé építeni, mint ő. Kecses szellemi arabeszkké légiesítette az irodalmias szöveget. Akármennyi érzelmet adagolt is hozzá, racionális hangsúlyokkal arányosította és bámulatosan átvilágította. Sztentori hang sohasem szólalt meg képlékenyebben, tisztábban, plasztikusabban. Nem vették észre, mi mindent tud. Tíz évvel Laurence Olivier előtt, egy próbán „misztikus keleti figurának” játszotta volna Othellót, Major Tamás nem engedte, húsz év múlva az Ádám Ottó rendezte Othellóban kellett „visszalopnia” jóval a premier után, amikor már senki sem szólhatott érte. Nem volt rendező, akire rábízhatta magát, s aki az etika ösvényein az esztétika széles mezejére is rávezette volna. Érezte ennek hiányát. Ha a Nemzetiben elöblösödött (a Julius Caesar Antoniusaként), átmenekült a Madáchba (halkan és finoman debütált a csodálatos Bojan Stupica rendezte Agóniában), ezt az utat még egyszer megjárta oda-vissza, elégedetlenül pendlizett a két színház között. Ördögi körbe került. „Szeretné azt csinálni, amit vállalhat is, és kénytelen azt vállalni, amit csinál” – írtam huszonhét évvel ezelőtt. Bessenyei annak a Brechtnek (s nekem) nem tetsző országnak a nagy színésze, amelynek hősökre van szüksége. Hősszínész volt. Ádámként láttam először abban a felújításban, amelyet szinte napra pontosan ötven éve, 1955. január 7-én mutattak be. Hősleg működött benne, betöltötte a Blaha Lujza teret. Általában minden teret betöltött önmagával, és csak ritkán volt patetikus. Történelmi arcképcsarnokban állította ki önmagát mint Kossuthot, Görgeyt, Széchenyit, Galileit, Dantont és Colbert-t. Mindannyiuknak saját hitét, álmait, kétségeit, bukásait kölcsönözte. A bukásra ítélt hőssel szembe tudott nézni, csak a téblábolóval nem. Bánkkal volt a legelégedetlenebb (a sajátjával is), jegyzetek garmadáját készítette arról, miért sikertelen szerep, nem tudta elviselni a hőst, akit skrupulusai tesznek cselekvésképtelenné, ki akarta igazíttatni Katonát, izgalmas tanulmányát én segítettem tető alá a Színház című folyóirat 1968-as első számában. (Bánkról gondolkodom lett a címe; nem szerette, „nem lesz jó, öcsi, egy színész, aki gondolkodik, el tudod képzelni?”, dohogta.)      Bonyolult, intellektuális figurákat játszott nagyszerűen, de ő maga egyenesen, egyszerűen gondolkodott. Nem olyannak akarta látni az életet a színpadon, amilyen, hanem Csehov-hősként olyannak, amilyennek lennie kellene. Az elsilányuló valóság és annak tükörképe a színpadon elriasztotta. „Miért nem fogjátok meg a kezünket?” – kérdezte a jelenlevő pártállami funkcionáriustól egy színházi közgyűlésen fölszólalva, és ennek éppúgy nem volt politikai iránya, ahogy a rendszerváltozás utáni állásfoglalásainak sem. Sohasem politikáról beszélt (akkor sem, amikor úgy hitte), mindig morálról. Elérzékenyülő lett, és türelmetlen. Mind elégedetlenebb a világgal és a színházzal. Nézőként elborzadt és a szünetben menekült olyan előadásoktól, amelyekben játszania kellett volna, s vele egykorú kortársai Európa boldogabbik felén, ahol a színház nem a megszépített ideák, hanem a valóság kihívásaira válaszoló reflexiók szellemi és stiláris terepe, játszanak is.

Megjegyzés: A következő írásban a szerző, Ádám Ottó úgy emlékszik vissza, hogy ő volt a Ványa bácsi segédrendezője. Nos, az igazság az, hogy az 1952. április 9-én bemutatott Ványa bácsi segédrendezője Mészöly Tibor volt. A következő Bessenyei-Gellért-premier, Az ozorai példa „stábját” március 4-én jelölik ki (a bemutató május 22-én volt). Ekkor fektetik le írásban, hogy a darabot ketten rendezik: Gellért Endre és Vadász Ilona, a két segédrendező Ádám Ottó főiskolai hallgató és Bánát Péter. Ádám Ottó tehát láthatta az Asztrov próbáit, de nem mint segédrendező, hanem mint egyszerű főiskolai diák (akiknek szinte kötelező volt bejárniuk a Nemzeti próbáira).      Bessenyei Ferenc jó egy évvel korábban úgy robbant be a színházi közéletbe a Svángyával, mint egy üstökös, következésképpen egy főiskolásnak azt állítani, hogy 1952 tavaszán sem ismerte (figyelem: már nem csak a Svángyán, de a Bánkon és csomó más jelentős főszerepen is túl vagyunk) Bessenyei Ferencet, egyszerűen nevetséges. Viszont nagyon jól mutatja a szubjektív visszaemlékezések megbízhatatlanságát. Kiváltképp azok visszaemlékezéseinek részrehajló, elfogult pontatlanságát, akik valamilyen módon érdekeltek a történtekben.      Bessenyei Ferenc nagyon sokat álmodott a próbákról, ahogy a Férjem, a Komédiás című könyv készültekor, jobban mondva az abban található Othello-elemzés olvasása után mesélte. Leginkább Gellértről, Majorról álmodott, sőt még Marton Endréről is, akivel pedig egészen különböző idegzetűek voltak, de – mondta ő – „Ádám Ottóról soha”. „Azt hiszem, engem Ottó soha nem vett ember számba”, próbálta megmagyarázni ennek okát „A Nemzetibe” – szólt utánam a pedellus egy 1951-es őszi napon a főiskola portáján. Öt perc múlva ott ültem a Nemzeti titkárságán, Gellértre várva. (Magyar Bálint – idősebb, akkor a Nemzeti főtitkára, zseniális színházszervező és Major helyett tényleges vezetője a színháznak – örült nekem: „Maga lesz a Ványa bácsi segédrendezője.”) Gellért legendás tanár volt. Rajongtunk érte, tudtam, hogy rendezői életem most kezdődik. Jött Gellért – amikor belépett a szobába, nem lehetett ülve maradni – és elmondta a szereposztást: Makláry, Lukács Margit, Vizváry, Pártos Erzsi, Balázs Samu, Mészáros Ági, Gózon és Bessenyei Ferenc. Őt nem ismertem. Kérdően néztem Gellértre: „Jó lesz, majd megismeri – nevetett –, új ember.” Ezek a próbák lettek az én egyetemeim, varázsvilágba kerültem. Feri nehezen kezdett, egy hosszú Asztrov-monológgal indul a darab. Félig háttal állva a portálnak beszél a Dadához – semmi támasz. Nyögött, morgott, dünnyögött – ahogy aztán közös munkáinkban mindig, minden nehéz szülés előtt.      „Ne öblögess” – szólt fel váratlanul Gellért a sötét nézőtérről. Feri megdermedt: ez a szó az akkori Nemzetiben sértőnek számított – („Én paraszt, én!”) – de a pillanat mégis metamorfózisának kezdetét jelentette, egy nagy modern színész kialakulásának első percét. „Bocsánat, nincs rajtam nyakkendő” – mondja Asztrov Szonjának a második felvonásban, ingnyakán babrálva. Kábán pislogva józanodott ki akkor ott egy színpadi részegségből, és aztán, később egy egész korszak régi, rossz színházi manírjából. Orosz darabokat játszani kvázi kötelező volt akkor. De az a sorozat, amit ezzel a Ványa bácsival kezdtünk, évtizedekre megszépítette az életünket. Csehov, Gorkij, Tolsztoj voltak a boldogság állomásai. Később, évek múlva, amikor Konszkijjal dolgozott az Élő holttest című Tolsztoj-darabon, vagy velem a Kispolgárok Tyetyerevjén, már elegáns volt, okos, nyakkendővel vagy anélkül: hozta a tizenkilencedik századi Oroszország minden szép-szomorú csillagfényét. „Az élet nem éri meg a fáradságot, amibe a fenntartása kerül”, ezek Danton szavai, és ezt mondta nekem Feri néhány héttel halála előtt. Abban a tömlöcben, ott a büchneri drámában sírta először világgá, hogy mire való az egész, forradalom, szerelem, hitek: „Nincsen remény.” És tudtuk, hogy a bakó „orjást veszejt el”. Óriás volt, mindig szerelmes, mindig magányos, önkínzó varázsló, hitetlen hívő, falstaffi aszkéta, „bús, bocskoros nemes” a javából. Minden emberi szenvedését színpadi diadallá formálta. Szerelmei elhagyták, ebből lett az Othello és a két csodálatos Bródy-figura, a Rembrandt és a Fejedelem. De soha nem szenvedett a túlzott azonosulás színészgyilkoló paradoxonától: a mérleg ő maga volt. Az öreg Bolyai Farkas a végzettel szembesül: egy zseni, saját fia Bolyai János áll előtte. A nevelés drámája a némethi tragikum. A fiú jobb, többet tud, megoldja a nagy képletet, csak élni, azt nem tud. Farkas élvezi az életet, János aszkétája a létezésnek, Farkas játékos, János szenvedő. Gúzsba kötve táncolnak a Németh László-i szöveg labirintusában. Sokadik nekifutás, mögötte van a Széchenyi, az Áruló, a Mathiasz panzió – látszólag mindent tud. A televízió kamerája előtt azonban újra végigszenvedi mindazt a gyötrelmet, amit a képernyő nyomorító korlátja rákényszerít: háromfelől veszi körbe az „ezerfejű cézár” és felfele kell menekülnie az izzó szorításból. A nehezen megtanult pszichológiai realizmus nagy próbája: a nézőtér hálás melegsége nélkül, magából akkumulált intenzitást sugározni láthatatlan nézőknek. Széchenyi „festett koporsója” zárva marad, nincs feltámadás, mégis van megváltás. 1956. október 20-án volt Németh László Galilei című drámájának bemutatója a Nemzeti Kamarában. Ott álltunk a jól értesült nyüzsgésben, a lengyelországi híreket hallgatva. „Nem sokáig lesz műsoron a darabom” – mondta Németh. Gellért sápadtabb volt a szokottnál. Bessenyei hátul a szöveget memorizálta okosan, ökonomikusan. Öt év telt el a Ványa bácsi olvasópróbája óta, de Feri már mindent tudott a színészi mesterségről, kudarcot, diadalt, sikert, bukást, könnyű szenvedést és nehéz győzelmet egyaránt. A zsarnokság első éveit remekművek társaságában tölthettük, ez volt a mi privilégiumunk, színházi népek úri passziója. Ezután minden összeomlott: Gellért Endre belehalt, Bessenyei felgyógyult. A Ványa bácsi végén Asztrov kér egy pohár vodkát: vége az absztinenciának! Egy ideig búslakodtunk, aztán – mikor az önsajnálat arany burka szétpattant – kiszabadultunk a prérire. Akkor még csak finoman harapdáltuk egymást, mint ketrechez szokott vadak, de az idő elszaladt. Ma már nincs se szabály, se irgalom, se elegancia. Ahol éred – ez van. Bessenyei – Isten irgalmából – már a mennyei vadászmezőkre szökhetett. Feltéve: 2011.június 22.