BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

PÁLYÁJA

1939-42       1942-44       1944       1945/46       1946/47       1947       1947-49       1949/50
1950/51       1951/52       1952/53       1953/54       1954/55       1955/56       1956-60       1960-63
1963-67       1967-70       1970-73       1973-79       1979-87       1987-től

HETEDIK ÁLLOMÁS:
SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ, 1947-1949

AZ 1947-1949-ES IDŐSZAK TÖBBI OLDALA
SZÍNHÁZ              GALÉRIA

Bessenyei Ferenc tehát az Egerek és emberek 1947. november 8-i bemutatója után nem ment vissza Pécsre, hanem a Vaszy Viktor vezette szegedi színháznál maradt, ahol hét évvel ezelőtt pályája kórustagként és epizódszerepekkel elindult. Most viszont már főszerepeket kap, és egyre kevesebb zenés műben szerepel. A színházban már külön működik az opera- és a dráma-tagozat, és már csak ritkán fordul elő, hogy a színészek itt is, ott is fellépnek. A régi társak közül itt dolgozik újra vagy még mindig Hegedűs Tibor, Horváth Jenő, Abonyi Tivadar, Both Béla (aki egy évvel később az igazgató lesz) rendezők, Márky Géza, Moóry Lucy, Pataky Jenő, Bakos Gyula színészek. Ekkor ismerkedett meg Varga Mátyással, Rajz Jánossal, Szatmári Istvánnal, Deák Sándorral, Zentai Annával, Basilides Zoltánnal. Az Egerek és emberekben Rajz János játszotta George-t, ő Lennie-t; igen csak különös pár lehettek; kár hogy az előadásról semmilyen kritika, híranyag nem maradt fenn.

Ferinek 1947-es Pécsről Szegedre való „átigazolása” valójában nem átszerződés volt, hanem csak hosszúra nyúlt vendégszereplés, hiszen úgy játszott a szegedi színházban az elkövetkező több mint másfél évben – 1947. november végétől 1949. júliusáig – 18, azaz tizennyolc szerepet, köztük számos főszerepet, hogy valójában hivatalosan egész idő alatt a pécsi színház szerződtetett tagja volt. Azt ezen éveinek egyetlen krónikása – Osváth Béla, Illés Jenő, Szigethy Gábor – sem tudja biztonsággal megmondani, hogy a Pécsről Szegedre való távozása miért történt, de abban mindegyiküknek igaza van, hogy ez a szegedi másfél év rendkívül termékenynek bizonyult számára: mind sikerben, mind tanulásban, mind színészi eszközeinek a kifinomulásában. Élete során számtalanszor elmesélte, hogy ebben az időben szegedi albérleti szobájában éjszakákon keresztül olvasott, képezte magát – az utcai lámpa fényénél. Ez a szokása talán pont azokban a hetekben kezdődött, amikor az Egerek és emberek után a következő szerepre várt: erre ugyanis több hetet kellett várnia, ami vidéki évei alatt soha máskor nem fordult elő vele.

A következő színházi fellépése ugyanis már az új évben, 1948-ban volt: a Lear királyban – amit Abonyi Géza a Nemzeti Színház örökös tagja rendezett, és amelyben a Nemzeti Színháznak egy másik örökös tagja, a 76 éves Bartos Gyula játszotta a címszerepet – Kent grófot alakította. Az előadásról több fotó is fennmaradt, kár hogy igen gyenge minőségűek.

„Bessenyei Ferenc 1947-ben huszonnyolc éves. A száműzetésbe induló Kent gróf negyvennyolc. Lear király tragédiáját versben írta meg Shakespeare, s a verssorok ritmikáját nem illik dramaturgiai vagy szereposztási meggondolásból csáléra aprítani, de azért az elképzelhető, hogy a Kent életkorára egyértelműen utaló sort a rendező kihúzta. De akár maszkkal öregítette magát Bessenyei Ferenc a szerephez, akár csak általában érett férfinak formálta meg a színpadon az ura mellett hűséggel kitartó Kentet, mindenképpen szembetűnő, hogy saját életkoránál jóval idősebb, érettebb férfiként kellett megjelennie a színpadon. Lear királyt vendégként a (szegedi születésű) Bartos Gyula, a Nemzeti Színház örökös tagja játszotta, aki akkor hetvenöt éves aggastyán. S azt már nem lehet kihúzni Shakespeare darabjából, hogy Kent évtizedek óta hű embere a királynak. A színpadon: a huszonnyolc éves Bessenyei Ferenc a hetvenöt éves Bartos Gyulának. Szilárd fogódzók híján ma nehéz elképzelni, milyen Kent gróf volt Bessenyei Ferenc több mint fél évszázaddal ezelőtt Szegeden de egy biztos: markánsan idősebb embert kellett játszania saját életkoránál. (Néhány év múlva a Nemzeti Színház tagjaként, épp hogy harmincévesen a nyugdíjas Zséllyei Balogh Ábel ezredes szerepét osztják rá, s még nincs negyven, amikor agg Galileiként lép szín padra – 1956. október 20-án – Németh László drámájában.)” – írja Szigethy Gábor a Bessenyei című könyvben. (Szigethy Gábor szokása szerint itt sem pontos:

Nos, az előadásról készült képek azt mutatják, hogy a rendező meg se próbálta a két alak életkorát egymáshoz igazítani. Bartos a színpadon még saját koránál is vénebb Leart alakít, Feri pedig nem maszkírozza magát sokkal idősebbnek, mint amennyi. Hogy a szövegen változtattak-e valamit vagy sem, nem tudni, de a kritika nem kéri számon rajtuk a kort, és Feriről így ír: A színészek „kivétel nélkül méltó partnerei Bartos Gyulának”; „Bessenyei Ferenc nemesen egyszerű Kent”; „Bessenyei Kentje férfias, erőteljes alakítás volt.” Egyébként – mint már az előző oldalakon több ízben szó volt róla – Bessenyei nem itt és nem ekkor kezdett el koránál jóval idősebb embereket játszani.

Következő szerepe – a két héttel később bemutatásra kerülő a Dumas regényből Barsi Ödön által színpadra írt és megrendezett A három testőr-ben – Buckingham herceg. Az előadást mind a kritika, mind a közönség kedvezően fogadta, és a rádió is közvetítette: a február 9-i előadást élőben sugározták.

A zenés és a drámai tagozat szétválásával Bessenyei szerepeinek száma valamelyest lecsökkent, már nem két-három naponta, hanem csak két-három hetente van új bemutatója. Ugyanakkor az egyes darabokat többször is játsszák, többet próbálnak, állandóan vidékre járnak, úgy hogy munkája így is van bőven. Illés Jenő már többször idézett írásában így számol be e szegedi évekről: „Vagy a szülőföld vonzása szólította újra Szegedre, első színpadi sikerei színhelyére? Tény, hogy Pécsről rövid négy (megj.: valójában másfél) hónap után Szegeden találjuk, ahol ekkor Vaszy Viktor volt az igazgató, Hegedűs Tibor a főrendező, Abonyi Géza, Rajz János, Kenessey Ferenc, Pataky Jenő, Zentay Anna, Móri Lucy, Littasy György, Nádas Tibor, Versényi Ida neve díszelgett a plakátokon, s Bessenyei számára nemcsak a biztosított gázsit, hanem a művészi munka biztonságát is ígérte ez a szegedi pillanat.
     Letelepedett hát ismét, először csak albérlőként a Kossuth Lajos utcában, de amikor a fizetését nemcsak névlegesen, hanem valóságosan is megemelték, leköltöztette Pesten hagyott bútorait is (!), felesége hozományát főként – és háromszobás igazi otthonba került, most már a Szentháromság utcában. Sok hányódás, albérlet után, talán a legnagyobb boldogságot az jelentette, hogy ebben az otthonban helyet talált minden színészbarát. Szatmári István, amikor a főiskola után Szegedre került, itt kapott egy életre szóló barátsághoz indíttatást.
     Kedves, szent szegénység – de nem nyomorúság –, kedély, bohém életszeretet zsongott itt, ebben a lakásban. Bessenyei, ha már megunta a társaság vitáját, játékait, visszavonult hegedűjével és valamely vonósnégyes egyik szólamát gyakorolgatta. Aztán a szerepek is megkeresték, nagy sikersorozat kezdődött számára ezen a télen.”

Illés Jenő szokásához híven megint költői szavakra ragadtatta magát. Sajnos az akkori kompániából már senki nem él, így nem ellenőrizhetőek többé állításai. Az biztos, hogy Feri nagy barátságokat kötött az ekkor Szegeden töltött két év alatt: Bódis Lajos orvos-professzorral például élete végéig tartotta a kapcsolatot. És bár később ritkán találkoztak, de azért nagy szeretettel emlegette Szatmári Istvánt is, aki nála egy évvel korábban került fel Pestre, és akihez így Pestre jövetelekor ő tudott segítségért fordulni.

Illés Jenő így folytatja beszámolóját: „Szegedre Lennie szerepe vitte át Bessenyei Ferencet. Ez idő tájt szinte mint a mágnes vonzotta Szeged a jobbnál jobb rendezőket. Ott volt már Hegedűs Tibor, megérkezett Horváth Jenő, Katona Ferenc, Both Béla, a feladatok is olyanok voltak, hogy Bessenyei számára a szegedi évadok szinte mesteriskolát jelentettek. Ha csak végigtekintünk az általa játszott szerepek során, azonnal szembetűnik a feladatok végtelen változatossága. Eljátszhatta az Úri muri főszerepét, Szakhmáry Zoltánt, a Cigánybáróban Zsupánt (!), a Lear királyban Kent volt a vendégként fellépő Bartos Gyula mellett, a Kispolgárok előadásában Tyetyerev, a részeges kántor. Sorra megkapta a korszak divatos, sikeres, érdekes magyar drámáinak főszerepét, így játszhatta el Déry Tibor Tükör című drámájában a tanácselnököt, a kövér, egészséges, hangos bírót, de övé lett A mi kis városunk főszerepe (!) és Gergely Sándor Vitézek és hősök című drámájának a legnagyobb feladata is. A régi klasszikusok is megkeresték, Moliere Tartuffe-jét játszhatta, s Scapin furfangjaiban is szép szerepet kapott. Hasznosíthatta zenei stúdiumait is, amikor a Dolmányon vett kapitány (!) főszerepét, a néger fiút játszhatta.”

Illés Jenő adatai – mint oly sok helyen – ezúttal sem pontosak: a Cigánybáróban majd csak Pécsett fog játszani, A mi kis városunkban pedig már előbb, Miskolcon játszott. Déry Tibor művében sem lehet a tanácselnök, mert abban a korban, amelyben Déry darabja játszódik még ilyen nem létezett: törvényszéki bírót alakít (és talán sajtóhiba a Dolmányon vett Dohányon vett kapitány helyett).

De az Illés Jenő által felsorolt szerepekig előbb még hátra van több más alakítás. Márciusban a szabadságharc évfordulója alkalmából rendezett ünnepi előadáson két szerepet is játszik, majd következik egyik legnagyobb szegedi sikere: Bernard Shaw Tanner John házasságának sofőr szerepe. A kritika el van ragadtatva, ilyeneket írnak róla: „… a legnagyobb elismerés azonban Bessenyei Ferenc tökéletes, pontosan kidolgozott és teljesen életszerű soffőrfiguráját illeti” (Tiszatáj 1948.); „Bessenyi Ferenc magabiztos, pontosan eltalálta azt a hangot, amit Shaw Henrytől kíván” (Szegedi Népszava, 1948. április 13.); „Az együttes élén Bessenyi Ferenc kitűnő alakítása áll: töretlenül és magabiztosan formázta meg az Új Embert” (Szegedi Hírlap, 1948. április 13.); de jön még ennél is cifrább: „Ki kell emelnünk az együttesből Bessenyei Ferencet, aki a szocialista soffőr szerepében a legjobbat nyújtotta” (Szegedi Friss Újság, 1948. április 13.).

E kritikák hangneme híven tükrözi Illés Jenő 1980-ban, tehát még jóval az ú.n. rendszerváltás előtt írt megállapítását e korról: „Ez az időszak volt a magyar színház és a szegedi színház életében is a szocialista realista játékmód keresésének, kialakításának, kipróbálásának korszaka. Szinte stúdióvá alakult át az egész színház. A próbákat vége-hossza nincs elemzések előzték meg, s az előadások után pedig a színészek a közönséget is beavatták alkotó titkaikba, vitákat rendeztek a produkciókról.”

El lehet képzelni, mekkora „örömmel” vettek részt a színészek ezeken a „közönségtalálkozókon”. Lelkesedésük, színház-szeretetük és nem utolsósorban munkabírásuk azonban nem ismert határokat és így ezek a politikai indíttatású újságcikkek és rendezvények nem szegték kedvüket.

Pedig egymás után jönnek a „vonalas” darabok, a nyugatot és a múltat kizsákmányoló imperialista szörnyetegként és a szocialista tábort „paradicsomként” bemutató művek sora. Voltak köztük felejthetők – a Mélyek a gyökerek (írta: J. Gow és A. D’Usseáu), Az ész bajjal jár (írta: Gribojedov), a Tükör (írta: Déry Tibor), a Vitézek és hősök (írta: Gergely Sándor) –, de maradandó értékűek, illetve klasszikusok is – Gorkij: Kispolgárok, Mikszáth: Különös házasság, Móricz: Úri muri –, amelyeket azonban az akkori kritikusok szintén csak politikai mondanivalójuk szerint ítéltek meg.
     Eleinte nincs is baj, a négerfaló Langdon szenátort (Mélyek a gyökerek) még a kritikusok számára is eléggé „előítéletekkel áthatott, maradi, reakciósnak” ábrázolja, és Az ész bajjal jár Csackij figurájában „könnyed, természetes mozgásával, hangjával életre tudta kelteni az új eszmékért küzdő, lelkes és elszánt ifjút”. A politikai helyzet komolyra válásával párhuzamosan a kritikusok majd csak a következő évadtól kezdik rajta számon kérni a múlt értékeit még ellenszenvesebbnek és a jelenét még rózsásabbnak bemutató jellemábrázolást.

Ezen művek sorát Déry Tibor Tükör című darabja, majd két klasszikus, Moliere Tartuffe-je és Gorkij Kispolgárok című színműve követte. Illés Jenő így számol be e darabok kritikai fogadtatásáról: „… ha emlékezetem nem csal, abban az időben a kritika úgy érezte, akkor teljesítheti maximálisan hivatását, ha mindenben és minden mögött megkeresi a látható vagy akár láthatatlan hibákat. Ezt a gyanút megerősíti az az országos visszhangot támasztó polémia is, amely Déry Tibor Tükör című drámájának bemutatóján zajlott le éppen a szegedi előadás kapcsán. A szegedi előadást megsemmisítő bírálattal ítélte el a kritikus. Déry önmaga és az előadás védelmére kelve érdekes, értékes, nagy hatású vallomást tesz. ‘Kritikusaink nem merik, s nem tudják magukat átadni a műnek, nem mernek szembenézni az egésszel, mert egyetlen pontra függesztik tekintetüket, nem csoda, ha előbb-utóbb bandzsítani kezdenek. .. Nincsenek, mert nem is lehetnek meggyőződve az igazukról. S hogy elrejtsék belső bizonytalanságukat, mihelyt egy hibára vagy vélt hibára akadnak a műben, olyan hadvezéri határozottsággal tűzik tollhegyre, hogy nyomban az egész műnek kifordítják a belét.’
     A Kispolgárok előadásáról így számolt be Nagy Sándor író, a Délmagyarországban: ‘A szegedi színház megértette a szocialista realista Gorkijt és az együttes Horváth Jenő rendezésével kitűnő munkát végzett.’ Bessenyeitől nincs elragadtatva Nagy Sándor, mert azt írja: ‘Úgy éreztük, hogy Tyetyerev, templomi énekes figurájában, akit különben jó átérzéssel alakított Bessenyei Ferenc – még mélyebb társadalmi kritikusságot lehetne belevinni, hogy azok a szép gondolatok, amiket Gorkij ennek az alkoholistának szájába adott, még szebben hangozzanak ki.’”

Szigethy Gábor már sokkal gúnyosabban fogalmaz régi író-kollégáiról (igaz, neki az 1980-ban írt Illés Jenővel szemben 2001-ben ezt már szabad): „Mindeközben a Kommunista Párt és Moszkvából szalajtott vezérkara élén Rákosi Mátyás készül, semmilyen eszköztől vissza nem riadva, magához ragadni a politikai hatalmat. Már erősen fújdogál a politikai diktatúra ideológiai előszele. Nagy Sándor – aki ekkor még nem Sztálin-díjas nagy magyar író, csak tehetségtelen kommunista tollforgató, a Kispolgárok bemutatója után így értékel a Délmagyarországban: ‘A szegedi színház megértette a szocialista realista Gorkijt és az együttes Horváth Jenő rendezésével kitűnő munkát végzett.’
     És ugyancsak a Délmagyarországban a Tartuffe bemutatója után ez áll: ‘A címszerepet, Tartuffe-öt mindvégig Bessenyei Ferenc játssza a városi előadásokon. Bessenyei nagyon tehetséges színész és jó hanganyaggal rendelkezik, túlságosan sematikusra, vérszegényre fogja az imposztor figuráját. Öncélú, formalista játékával legtöbbször kiesik a moliere-i keretekből és élő, általánosítható típus helyett egyénivé faragja Tartuffe-öt.’
    Ma sem könnyű kibogozni e csáki szalmája szókupacból: mire gondolt, mit tartott (volna) helyesnek a korabeli színikritikus. Talán látta a budapesti Nemzeti Színház Kamaraszínházában Major Tamás pókláb-kezű, szemforgató, szarkasztikusan eltúlzott Tartuffe alakítását s úgy gondolta: ugyanígy kellett volna Bessenyeinek is eljátszani a Moliere-hőst. Vagy épp akkor tanultak új szavakat a szemináriumon: típus, sematikus, formalista, és ha már az elvtársak megtanították neki, úgy gondolta, illik írás közben e bölcs szavakat felhasználnia. Lehetett a kritikus tehetségtelen, lehetett buta, lehetett a Kommunista Párt saját vak és süket, hitébe vakult-süketült közkatonája, de írása akkor veszélyes következményekkel járó ítélkezés volt, ma pedig értelmezhetetlen sületlenség. Akkor nem lehetett a pártlapban közöltekkel vitatkozni, ma pedig nem lehet az írás alapján a múltban tájékozódni.
     Lehet, hogy remek Tartuffe volt Szegeden Bessenyei Ferenc, lehet, hogy csapnivaló. Ha valóban sikerült ‘egyénivé faragnia’ az álszent főhőst, jó lenne ma is megnézni, milyen volt Bessenyei egyénivé faragott Tartuffe-je. Mindenképpen érdekes lenne tudni: milyennek látta, milyennek ábrázolta, hogyan keltette életre a színész a színpadon a kor álszentjét – 1948-49-ben? Egyénivé faragta – ez biztos; s lehet, hogy épp ebben van Bessenyei Ferenc színészi titkának egyik kulcsa. Mert amikor politikai követelmény volt a színházban a politikailag körülhatárolt és értelmezett szocialista-realista típusalkotás, ő akkor is embereket, egyéniségeket, öntörvényű személyiségeket akart életre kelteni a színpadon.”

A kritikák lehet, hogy lehúzták a budapesti Nemzeti Színház előadása után Déry darabját, de a szegedi sajtó se a művön, se a szereplőkön nem talált kivetnivalót. Bessenyei alakításáról pedig nemcsak ők, de még az országos színházi lap, a Színház és Mozi is kifejezetten elragadtatva ír (és képet is közöl): „A bírót Bessenyei Ferenc játszotta: jellemábrázoló képessége fejlődött és alakítása nagy művészi teljesítmény volt” (Színház és Mozi); „Az előadás fő erősségét Bessenyei Ferenc mértékadó, átgondolt alakítása jelentette” (Délmagyarország); „A pompásan összedolgozott együttesből is messze kimagaslott Bessenyei György (megj.: ez a györgyözés egész életében végigkísérte) a magával töprengő, de a Horthy-rendszer gazságai előtt be nem hódoló bíró szerepében” (Csanádmegye). A Délvidéki Független Hírlap kritikusa még ennél is szebb szavakkal illeti játékát.

A Tartuffe-beli alakításáról és az egész előadásról azonban valóban nem jelentek meg az említett elmarasztaló Délmagyarország-i cikken kívül más beszámolók, mindössze megemlítik a nevét a színházi hírekben; a sajtó mintha az egész előadást bojkottálta volna, alig tudósítanak róla, holott különben minden lap rendszeresen ír a színházi eseményekről.
     Gorkij Kispolgárok-jával hasonló módon keveset foglalkozik a sajtó. A fentebb említett Nagy Sándor-féle cikken kívül mindössze Moldvay Győző tollából lehet róla olvasni a Délvidéki Hírlapban: „Bessenyei Ferenc (Tyetyerev) ösztönössége egyenetlen alakítást hoz. Játéka hullámzó a meglátások és érzések visszaadását illetőleg. És így jó, mert jól érzékelteti a részeges figurát.” (No, ez se sokkal világosabb, mint Nagy Sándor cikke.)

Illés Jenő (ismét költői stílusban) így ír az előadásról: „A kollégák viszont úgy gondolnak vissza erre az alakításra, mint valami csodára. Szatmári István még a részleteket sem felejtette el, pedig néhány évtized távlatából nehéz egy-egy alakítás megítélése. Ő Nyíl szerepét játszotta, és arra emlékszik, hogy óriási közvetlen hatása volt nemcsak őrá, hanem a partnerekre. Nem szólót játszott, de kiragyogott az előadásból. Volt egy pillanata, amikor különös játékkal vétette észre magát. Részegen tántorogva betámolygott és szinte véletlenül észrevette Polja és Nyíl bontakozó szerelmét. Gyűrött, ormótlan kalapját valami utolérhetetlen ingó mozgással mélyen behúzta a fejébe, mintha el akarná tüntetni magát, mert nem meri, nem akarja látni őket. Szatmári, aki mint, már jeleztem, Bessenyei Ferencnél lakott, ma is megvallja, mennyit tanult tőle, pedig soha nem tanított senkit, de valahogy közelében Szatmári szerint már másként tudott létezni a partner. Ez idő tájt mindig csak színházról, örökké a szerepekről, a játékról beszélgettek. Még poharazva is csak a színház járt a fejükben. Kedves pillanat lehetett, amikor egy zenés darabban játszottak együtt és a zenekar egyik tagjával még előadás alatt átsétáltak a Hungáriába egy hörpintésre. Barátjuk, a zenész magában számolta az ütemet, hogy visszaérjenek arra a pillanatra, amikor Vaszy Viktor karnagy úr int és nekik kell meg szólalniuk.”

Ezt a történetet – ami egy anekdota gyűjteménybe jól illik, egy hiteles életrajzba már kevésbé – mások is átvették Illéstől. Bessenyei Ferenc szegedi szerepeit átnézve azonban kiderül, hogy egyetlen olyan darabban sem játszott ebben az időben, amelyben Vaszy Viktor vezényelt volna. Sőt, énekes darabban is alig – mindössze kettőben: Goldoni/Révay/Polgár: A furfangos özvegy és Scserbasov Dohányon vett kapitány –, de ezekben Paulusz Elemér volt a karmester. Ez utóbbiban – amelyet 1949. június 30-án mutatott be a színház – játszotta Bessenyei Ferenc utolsó szegedi szerepét. Július 10-én ezzel vett búcsút a szegedi színháztól.

Az 1948/49-es évadban Both Béla lesz a Szegedi Nemzeti Színház új igazgatója. Bessenyei Ferenc számára ez az évad november 10-én kezdődik, amikor is a színház egy estén két darabot mutat be: egy Shaw melodrámát: a Blanco Posnet színvallása-t és egy Moliere vígjátékot a Scapin csínyjei-t. Az előbbinek Bessenyei a címszereplője, az utóbbinak Rajz János, Feri pedig egy szolgát alakít. Érdekes, a fentebb említett darabokkal ellentétben erről az előadásról megint minden lap beszámol, és nem fukarkodnak a dicsérő szavakkal sem. A Délmagyarország kritikusa megjegyzi: „Érdekes összehasonlításra ad alkalmat a Blanco Posnet címszerepét játszó Bessenyei alakítása, aki a Moliere darabban egy mulatságos, gyáva szolgát, Sylvestret alakítja.”

A Tükör bemutatója – 1948. november 11. – után csaknem két hónapig kell várni Bessenyei Ferenc újabb premierjére: Szolovjev A csendháborító című vígjátékában Naszreddin Hodzsa-t alakítja nagy sikerrel. Az előadásról a pesti Színház és Mozi is beszámol, és egy két hónappal későbbi előadását a rádió élőben közvetíti. A Színház és Mozi V.L. aláírású cikkének pár sorát mint a kor hű látleletét érdemes idézni: „Szolovjev dramatizált regényének bemutatója újabb lépés a Szegedi Állami Nemzeti Színház haladó szellemű közönségnevelési törekvésében. A prózai tagozat műsora töretlen vonalú fejlődést mutat és a tavalyi kapkodó, minden határozott irányítást nélkülöző vezetéssel szemben ma már szép eredményeket mutat a közönség nevelése terén. A Csendháborító nagy siker volt Szegeden. A szórakoztató, de haladó szellemű játék erős visszhangra talált és minden előadáson a közönség lelkesedése bizonyíték arra, hogy a mai színház főfeladata az élő, égető problémák nyílt feltárása.” A Szegedi Hírlap tudósítója még ezen is túltesz: „A közönség önfeledt kacagással tapsolt a hősnek és a pergő előadás közepette lassan ráeszmélt arra is: ha az elnyomott osztály öntudatra ébred, ha vállalja sorsát és vállalja a harcot, az igazság előbb-utóbb diadalmaskodik a zsarnoki erőszakon.”

Bessenyei Ferencet – csakúgy mint kollégáit – az ú.n. rendszerváltás után az újságírók gyakran faggatták arról, hogyan voltak képesek annyi „vonalas” és szovjet darabot játszani, hogyan voltak képesek a háború utáni, az 50-es, 60-as évek politikai viszonyai közepette játszani, illetve mi a véleményük akkori önmagukról, akkori szerepeikről – és az ezekért kapott elismerésekről. „Tettük a dolgunkat, nem törődtünk mással, csak a színházzal, jó színészek voltunk és jó előadásokat csináltunk”, hangzott Feri válasza. Azt hiszem, a fenti idézetekből is pontosan kiderül ez: „a közönség kacagott”, „a közönség lelkesedett”, és nem törődtek a sajtóval, amelyben a kritikusok azt írták, amitől saját előmenetelüket, saját pozíciójuk javulását remélték.

Következő premierjére 1949. február 10-én, éppen 30. születésnapján került sor: Gergely Sándor Vitézek és hősök című darabját, „az elmúlt rendszer polgársága részére ma is intő vádiratot” ekkor mutatta be „a budapesti és vidéki előadások után viszonylag későn” a szegedi színház. Feri az Őrnagy-hadbíró-t játssza, és a kritika különösen meg van elégedve alakításával. a Színház és Mozi ismét beszámol az előadásról, és róla ezt írja: „Bessenyei Ferenc őrnagy-hadbírója félelmetesen reális portréja a Horthy-fasizmus velejéig romlott kopóinak.” Dr. Lőkös Zoltán a Délmagyarországban egyenesen így lelkesedik: „Bessenyei Ferenc az őrnagy-hadbíró szerepét sokkal hitelesebben alakította, mint az előadás budapesti bemutatóján a fővárosi színészek.”

Bessenyei Ferenc utolsó előtti szegedi szerepe Szakhmáry Zoltán Móricz Úri murijában. Ez a darab egész pályáján elkísérte: szinte minden férfi szerepét megkapja: Pécsett egy év múlva Kudorát (ez ugyan nem szerepel a hivatalos szereplistáján, de Máthé Erzsi határozottan úgy emlékszik, hogy ezt a szerepet ő játszotta), a budapesti Nemzeti Színházban 1954-ben Zséllyei Balogh Ábelt, majd egy évvel később ugyanebben az előadásban megint a főszerepet, Szakhmáryt, a Vígszínházban 1982-ben Csörgheö Csulit. 1971-ben a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon szintén ő Szakhmáry. (A Tartuffe-fel is többször fog majd találkozni, de csak itt Szegeden játszotta a címszerepet.)
     A korabeli kritikák egymásnak tökéletesen ellentmondóan ítélik meg Bessenyei Szakhmáry-ját: Moldvay Győzőnek a Délvidéki Hírlapban megjelent, még a szokottnál is párthűebbnek sikeredett beszámolója szerint „jól indult, de rosszul végezte”, míg a Délmagyarország kritikusának sokkal irodalmibb írása szerint „rosszul indult, de kitűnően végezte”.

Végére jutva a szegedi évek tárgyalásának, az a furcsa, hogy Bessenyei Ferenc soha nem említette az itt és ekkor játszott szerepeit – nem csak élete végén, de pályája csúcsán, az 50-es, 60-as években vele készített megemlékezésekben sem. Ez azért olyan meglepő, mert nemcsak színpadon játszott remek szerepeket, de magánéletében is meghatározó volt a Szegeden töltött két év, hiszen az itt megismert „pajtások” közül sokkal élete végéig jó barátságban maradt. A színházban nagy és fontos dolgok történtek vele: Kent, Tyetyerev, Tartuffe, Szakhmáry – mind olyan szerep, ami másnak hosszú évekre, ha nem egy egész életre elegendő lenne. Kiváló rendezők formálták, vezették pályáját: Horváth Jenő (Úri muri, Kispolgárok, Különös házasság), Hegedűs Tibor (Egerek és emberek, Tanner John házassága, Mélyek a gyökerek, Blanco Posnet színvallása), Abonyi Géza (Lear király) és nem utolsó sorban Both Béla (Az ész bajjal jár, Tükör, Tartuffe), aki később a Nemzetiben évekig az igazgatója lesz.

Illés Jenő így fejezi be a szegedi évek bemutatását: „De Déry nemcsak a nyilvánosság előtt, hanem egy igazgatói irodában is megismételte mindazt, amit itt leírt. Major Tamás előtt, a Nemzeti Színházban. Major játszotta ugyanis a Déry-dráma főszerepét Budapesten, és Déry Szegedről megérkezve felhívta figyelmét Bessenyei Ferencre, erre a kivételes képességű nagy színészre. (Ezt Déry Tibor nem egyszer emlegette előttem.) Az is természetes, hogy Bartos Gyula, a Nemzeti Színház tagja szintén elhozta, játékának, alakításának hírét a Nemzeti Színházba, sőt, Szegeden megismerte őt Horvay István is, akinek a felesége akkor a szegedi társulatnál volt táncosnő. Mindez a sors furcsa játékának, szervezésének tekinthető, hogy ugyanezek a szereplők találkoznak később más körülmények között egy év késéssel a pesti Nemzeti Színházban.”

Bessenyei Ferenc útja innen mégsem vezetett egyenesen a fővárosi Nemzeti Színházba. Hiába a sok főszerep, a most már országos ismertség és elismertség, az 1945-ös eltiltás még érezteti hatását: Szegedről (ellentétben például Szatmári Istvánnal, aki ekkor kerül a Nemzetibe) Pécsre és nem a fővárosba ír alá a következő évadra szerződést.


VISSZA         az OLDAL ELEJÉRE         TOVÁBB


     ÉLETE         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA