...folytatása hamarosan következik

Gorkij Kispolgárok című drámáját 1949-ben mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház. Bessenyei Ferenc már ekkor, 30 éves korában a kiégett kántor, Tyetyerev szerepét alakította. Partnerei többek között Deák Sándor, Kőmíves Erzsi, Szatmári István, Moóri Lucy voltak. Az erről az évadról szóló beszámoló a „pálya hetedik állomása: Szeged – 1947-49” című oldalon található. Itt néhány kritika-részlet is olvasható az előadásról, illetve Bessenyei Tyetyerev alakításáról, de ezekből csak Szatmári István, a darabbeli Nil visszaemlékezése érdemel említést, melyet Illés Jenő örökített meg:
     „A kollégák viszont úgy gondolnak vissza erre az alakításra, mint valami csodára. Szatmári István még a részleteket sem felejtette el, pedig néhány évtized távlatából nehéz egy-egy alakítás megítélése. Ő Nyíl szerepét játszotta, és arra emlékszik, hogy óriási közvetlen hatása volt (m. m. Bessenyeinek) nemcsak őrá, hanem a partnerekre. Nem szólót játszott, de kiragyogott az előadásból. Volt egy pillanata, amikor különös játékkal vétette észre magát. Részegen tántorogva betámolygott és szinte véletlenül észrevette Polja és Nyíl bontakozó szerelmét. Gyűrött, ormótlan kalapját valami utolérhetetlen ingó mozgással mélyen behúzta a fejébe, mintha el akarná tüntetni magát, mert nem meri, nem akarja látni őket. Szatmári, aki mint, már jeleztem, Bessenyei Ferencnél lakott, ma is megvallja, mennyit tanult tőle, pedig soha nem tanított senkit, de valahogy közelében Szatmári szerint már másként tudott létezni a partner.”

Ebből az előadásból csak a fentebb látható színlap maradt fenn.
     Nem úgy, mint a Madách Színház 1964. december 18-án bemutatott Kispolgárok előadásából, melyeknek képei ezt az oldalt díszítik. Mielőtt erről az előadásról bővebben szólnánk, meg kell említeni Springer Márta nevét, aki a Madách Színház internetes honlapján az archívumot szerkeszti, és aki számos nagysikerű előadás képeit és címlapját teszi az érdeklődők számára elérhetővé.

Bessenyei Ferenc 1963 őszétől a Madách Színház tagja, de sűrűn visszajár a Nemzetibe játszani, mert a Julius Caesarban játszott és általa annyira utált Antoniuson kívül más szerepeit nem adta le, hanem vendégként tovább játszotta őket (a „Holnap folytatjuk”-ban Barlát, a „Hosszú út az éjszakába”-n James Tyrone-t). A Madáchban első bemutatója 1963. december 20-án volt, az Ádám Ottó rendezte Georg Büchner írta Danton halála című dráma főszerepét alakította. Mielőtt 1964 áprilisában második Madách színházi premierjére (Claudius lesz a felújított Hamletben) sor kerülne, több helyen is vendégszerepel, a Vígszínházban az Amerikai Elektrában, a Bartók Gyermekszínpadon a Légy jó mindhalálig-ban, az Irodalmi Színpadon a Petőfi Mezőberényben (e két utolsónak szintén Ádám Ottó a rendezője). Ezután következik a Madáchban előbb az Agónia (1964. május 29.), majd a következő évad, de még az 1964-es év legfontosabb szerepe, Tyetyerev Gorkij Kispolgárok című darabjában.
     Az 1949-es szegedi Kispolgárok előadásban 30 évesen, már egyszer alakította Tyetyerev, a részeges kántort. A szegedi előadást Horváth Jenő rendezte (született 1921, akivel majd 1967-től a televízióban dolgozik sokat együtt), aki nem azonos azzal a Horváth Jenővel (1910-1968), aki a Madách színházi előadásban Besszemenovot játssza, és aki a Kispolgárok-beli szerepéért mint élete egyik legjobb alakításáért 1965-ben megkapja pályája egyetlen művészi díját, a Jászai Mari-díjat.

Akik éltek már az ú. n. rendszerváltás előtt, azok tudják, hogy a televízió és a rádió csaknem minden színházi előadást felvett és sugárzott. Annak bizonyítására, hogy ezt az akkori kultúra-felelősek milyen fontosnak tartották, álljon itt egy részlet a televízió akkori főrendezője, Szinetár Miklós Aczél Györgyhöz 1964. május 10-én intézett „Emlékeztető”-jéből:
     „A színházak részére a Minisztérium adjon ki utasítást, amely szerint kötelezi őket, hogy minden darab utolsó két előadását kötelesek közvetítés illetve kamarapróba céljaira a Televízió rendelkezésére bocsátani és ezért külön anyagi igényt nem támaszthatnak. Az utolsó két előadás időpontjait – lehetőség szerint – 3 hónappal előre közölni kell a Televízióval.”
     Szinetár Miklós nyilván nem azzal a szándékkal vetette fel az ország színházainak (nemcsak a budapestieknek) előadásait, hogy aztán ezek túlnyomó többségét letöröljék. Pedig ez történt, ezt mindenki tudja, de ennek felelősségét senki nem vállalja.

A televízió 1965. április 10-én élőben közvetítette az előadást, de vagy nem rögzítette, vagy rögzítette, de később letörölte: az eredmény ugyanaz, a felvétel – mint a Bessenyei Ferenc-színházi előadások túlnyomó többsége – nincs meg. A rádió az 1965. május 15-i adást vette fel, júniusban sugározta a Kossuth rádió, és az archívumban azóta is megvan (igaz, a mai műsorpolitika mellett igencsak kérdéses, hogy valaha is hallható lesz).
     A Madách színházi Kispolgárok előadásának krónikájához még hozzátartozik, hogy 1966-ban a színház Szovjetunió-béli vendégszereplésére is elvitte – a Hamlet, a Koldusopera, a Magyar Elektra és Kocsonya Mihály házassága mellett. Erről a vendégszereplésről dr. Malonyai Dezső – aki ekkor éppen nem igazgató, hanem a Művelődésügyi Minisztérium Színházi Főosztályának vezetője – az út alatt táviratokban, majd utána, 1966. május 31-én összefoglaló „Feljegyzés”-ben számolt be Aczél Györgynek. A következő idézetek e jelentésekből valók:
     „A Madách Színház, mint elsőízben Moszkvában járt magyar drámai színház, nehéz feladat előtt állott.” – „Május 26-án a Kispolgárok került bemutatásra. Az előadás sikere igen őszinte és bensőséges volt. Rgyébként minden vonatkozásban kitűnő színvonalon zajlott le. Konszkij (megj.: aki pár évvel korábban a Nemzetiben Bessenyei főszereplésével rendezte az Élő holttestet), aki jelen volt az előadáson és az öltözőben is üdvözölte a művészeket, megjegyezte, hogy a Kis Színház előadásához képest egy friss és új koncepciót kapott, amit magasra értékel. Bessenyei alakítását külön kiemelte.” – „A Kispolgárok előadása nagy szakmai és mérsékeltebb közönségérdeklődést váltott ki. A szakmai vélemények szerint bár az előadás nem eléggé »oroszos«, mégis hiteles, mert így általánosabbá válik a mondanivalója. Kiemelkedő alakításnak emlegették Bessenyei Ferenc Tyetyerevét, Pécsi Sándor Percsihinjét, de Horváth Jenő Besszemenováját is, mint a leginkább »oroszos« figurát és hangvételt dicsérték.”

Vannak olyan előadások, melyeket a rádión keresztül is szinte maradéktalanul élvezni lehet. De Csehov darabjai és Gorkij eme drámája nem tartozik ezek közé. Ezt még úgy is észre lehet venni, ha a hangfelvételt az itt látható fotókkal összehasonlítjuk. A képek szinte többet fejeznek ki az előadás hangulatából, mint a hang, mely visszaadja a történést, de a játékból, a jelenlétből nagyon keveset – gondoljunk csak Szatmári Istvánnak fentebb idézett visszaemlékezésére.

„A saját erőm tesz tönkre”
wma fájltípus: 4:04 p; 1,00 MB

„A ravaszság nem más, mint a vadállat esze”
wma fájltípus: 6:10 p; 1,52 MB

„A szenvedést a vágy okozza”
wma fájltípus: 2:10 p; 538 KB

„Tegnap meglökték egy kicsit .. , és ma elesett”
wma fájltípus: 1:32 p; 386 KB

„Ne félj, nem bántalak”
wma fájltípus: 1:14 p; 311 KB

„Becsülnünk kell önmagunkat”
wma fájltípus: 4:18 p; 1,06 MB

„Mért éltél, mi jót tettél?” (partnere Pécsi Sándor)
wma fájltípus: 2:20 p; 581 KB

A Retro előadása azon igen kevesek közé tartozik, melyek a televízió archívumában mai is megtalálhatók. Nem hiszem el, hogy az elmúlt évtizedeknek van még egy olyan jelentős színésze, akinek a televízió ilyen kevés színházi előadását őrzi, mint Bessenyei Ferencnek. 1956/57-től, amióta a színházi közvetítések elindultak, a számtalan felvett és sugárzott Bessenyei-előadásból mindössze 10, azaz tíz (!) felvétel maradt meg. Ha ehhez meggondoljuk, hogy ezek között alig van jelentős mű (mindössze három), akkor ez az adat még érthetetlenebb lesz. Bessenyei Ferenc 1957 és 2000 között 111 (azaz egyszáztizenegy) színházi szerepet játszott, ebből 10 maradt meg, ez kevesebb, mint 10 százalék. Ebbe a 111 előadásba a magyar színháztörténet kimagasló eseményei tartoznak – csaknem mind elveszett, vagy megsemmisült, vagy – eltűntették. (Ez utóbbi feltételezés akkor válik hihetővé, ha megnézzük, ugyanebből az időszakból hány felvétel maradt meg más színészekkel.)

Az első olyan színházi közvetítés, melyben Bessenyei Ferenc játszott és amelyet a televízió – akkor még élőben – közvetített, 1959. február 13-án Trenyov Ljubov Jarovája című darabja volt. Még ugyanebben az évben leadták a Bánk bán és a Budai Nagy Antal című előadásokat, utóbbit a Szegedi Szabadtéri Színpadról.
     1960-ban sugározták Gellért Endre utolsó és legnagyszerűbb rendezését, a Ványa bácsit a Katona József Színházból, valamint az Antonius és Cleopatra nagyszínházi előadását. 1961-ben újra műsorra vették a Bánk bánt és Szegedről Az ember tragédiáját, amelynek 1962-es előadását is közvetítették. Ezen kívül 1962-ben még az Élő holttest és a Hajnali tűz című darabokat vetítette a televízió.

A Retro-ról álljon itt elsőnek két részlet a Férjem, a Komédiás című könyvből: Benedek Árpád visszaemlékezése, és néhány sor a Pálya című fejezetből. Utána két kritika, (melyek közül az első magáról a darabról is igen elismerően szól, míg a másik a darabot nem, csak Bessenyei Ferenc játékát dicséri), majd pár videó-bejátszás.

Benedek Árpád rendező, műfordító, a Leningrádi Színművészeti Főiskolán szerezte diplomáját. Itthon először a Magyar Néphadsereg Színház (Vígszínház), majd 1956-ban a József Attila Színház szerződtette, ahol olyan nagy sikerű zenés darabok bemutatása is az ő nevéhez fűződik, mint a Potyautas vagy az Imádok férjhez menni. Szívügye volt a kortárs orosz drámairodalom hazai megismertetése, ezért sok ilyen művet fordított és állított színpadra pályája során.

Nagyon örültem, hogy Benedek Árpád eleget tett felkérésemnek, és megírta emlékeit Feriről, azokból az időkből, amikor Ferinek – talán amióta színész lett első alkalommal – „szabad estéi, sőt szabad délelőttjei is akadtak”. A következő történet világosan mutatja, hogy Feri nemcsak súlyos hősöket alakított kiválóan, és arra is jó például szolgál, hogy mekkora különbség egy színész számára, ha egy „ügy létrehozásában” azért kap szerepet, mert pont őrá van szükség, mintha színházi vezetők azon törik a fejüket, hogy számukra fölösleges, de nagy nevű színészeiknek valamilyen darabot keressenek.

Az elmúlt század hetvenes éveinek végén a Szovjetunióban egyre több olyan dráma született, amelyekben az írók kemény kritika tárgyává tették az elembertelenedés, az önzés, a kíméletlen karrierépítés, a mások bajai iránti érzéketlenség szimptómáit egyes párt- és állami funkcionáriusok körében. Az érintett „elvtársak” aztán fölháborodottan tiltakoztak az ilyen művek színpadra állítása ellen, de a körülmények, az idő és a színházak erősebbnek bizonyultak.
     Ilyen színmű volt például Viktor Rozov drámája, A siketfajd fészke, amelyben egy magasállású külügyér családján belül forrnak, tombolnak az indulatok, ahol a „siketfajd” a saját lánya boldogtalan vergődése iránt is süket és vak. Csak a karrier, csak az előmenetel, csak a megfelelés, csak a törtetés…
     Kiváló darab. Ma is időszerű volna.

Engem régi barátság fűzött az íróhoz. Elküldte a színművét, én lefordítottam és beállítottam vele a Játékszínbe, az akkori igazgatóhoz, Giricz Mátyáshoz. Giricz Matyi elolvasta, és remek színházi ösztönével azonnal egyetértett a darab bemutatásával.
     De kik legyenek a színészek? Ki legyen a főszereplő?
     És itt lépett be a képbe Bessenyei Feri.

1980-at írtunk. Az az idő elmúlt, amikor minden pozitív hőst, robusztus matrózt, forradalmárt, párttitkárt, történelmi figurát vele játszattak. Bizony Ferinek voltak szabad estéi, sőt délelőttjei is.
     És amikor fölkértem a szerepre – reméltem, hogy igent mond. Igaz, hogy a főszereplő, Szudakov figurája lényegében negatív; de ezzel együtt remek karakterszerep, s egy olyan nagyszerű művésznek, mint Bessenyei, ez nem jelenthet akadályt. Sőt…
     És valóban. Örültünk, mert Feri elvállalta a feladatot.
     Kiváló színészeket kértünk föl a többi szerepre is. Máthé Erzsit, Moór Mariannát, Németh Sándort, Göndör Klárit, Győri Ilit, Straub Dezsőt stb. Németh Sándort egyébként a színház akkori titkára, Zoltay Guszti szervezte be nekünk.
     Remek, okos, nyugodt, munkás próbák után jött el a premier 1980. április 2-án. Nagy siker volt, sokaknak adott megrázó, katartikus élményt.

Aztán rá körülbelül egy évre Viktor Rozov felhívta a figyelmemet egy fiatal drámaíróra, Alekszandr Gulinra és Retro című színművére. Elolvastam a darabot, ami elbűvölt hamvas frissességével, remek stílusával, mély emberségével.
     Egy Csmutyin nevű vidéki tetőfedőnek meghalt a felesége. Az egyedül maradt öreget a lánya magához veszi Moszkvába. Az öreg azonban nem tud, nem akar a fővárosban élni, mindenképpen vidékre kívánkozik, egy idős rokonához; falura, ahol dolgozhat, ahol még hasznát vehetik, ahol nem érzi magát naplopónak. A lánya és a veje, Leonyid – aki bizományi becsüs – azonban nem akarják elengedni. Sőt, azt eszelik ki, hogy megházasítják az öreget, ott Moszkvában. Feleséget keresnek neki – főbérleti lakással. Leonyid széles ismeretségi köréből meg is hív egy estére három öreg hölgyet. Hét órára egy volt balerinát, nyolcra egy nővért a pszichiátriai klinikáról, kilencre pedig egy éjjeliőrt. És ezzel elkezdődnek a bajok! Akit kilencre hívtak, már beállít hét órakor… stb. Ütközések, tévesztések, érdeksúrlódások. Végül aztán az öreg tetőfedő mind a három „menyasszonyjelöltet” magával viszi vidékre.
     Tündéri, keserű drámai játék, majdnem tragikus sorsok, az egyedüllét kínzó gyötrelmei.

De ki legyen az öreg Csmutyin tetőfedő mester? Bessenyei még fiatal erre a szerepre. De nála jobb nincs! – És Feri ezt a szerepet is elvállalta.
     A próbák során aztán már látszott, hogy ez a nagy színész nemcsak a szakmáról tud mindent, de az emberi lélek legapróbb rezdüléseiről, a vidéki iparosok életéről, a tetőfedőkről, az egész életről.
     Békés Itala, Pásztor Erzsi, Göndör Klári, Dancsházi Hajni, Straub Dezső – ők voltak a ragyogó partnerek az előadásban. 1982. február 26-án volt a bemutató.
     Szerintem kiemelkedően szép előadás született.

Hát ennyit arról, hogy mit művelt Bessenyei a Játékszínben anno…
(P. S. A Retro-t a tévé is leadta 1984. június 29-én.)

2004. szeptember 13.

Végezetül szeretnék még egy-két szót szólni három olyan rendezőről, akik nem tartoztak a fentebb vázolt kategóriákba: Benedek Árpádról, Vámos Lászlóról és Sik Ferencről.

Mi, magyarok gyakran panaszkodunk arról, hogy a külföld nem ismeri, és nem érdeklődik kultúránk iránt. Ez azért nem egészen tisztességes vélekedés, mert eközben mi sem veszünk tudomást – de legalábbis nem értékéhez mérten – például az orosz irodalomról. Az elmúlt évtizedekben hiába kutatta fel és fordította le Benedek Árpád kiváló kortárs orosz írók nagyszerű darabjait, és hiába vitte színre őket a főváros különböző színházaiban kitűnő színészekkel – köztük Ferivel –, a figyelmet nem igazán tudták maguk iránt felkelteni. Még akkor sem, amikor a kritika elismerően nyilatkozott munkájukról, mint például a Játékszínben 1982-ben bemutatott Retro című darabról: „A Benedek Árpád rendezte tiszta, pontos, kegyetlenül világos és kegyetlenül humánus előadás az utóbbi idők legnagyobb színészi alakítását produkáló Bessenyei Ferenc, aki mintha egy fejbeverésből fölébredve tért volna magához. Nem nyújt se többet, se kevesebbet a színész egyszeri, utánozhatatlan, főhajtást érdemlő csodájánál.”

Ha alaposan átnézzük Feri sikeres szerepeinek listáját, észrevehetjük, hogy feltűnően jó kapcsolata volt az orosz drámairodalommal. 1950-ben a Horvai István rendezte Ljubov Jarovaja – amelyben üstökösként robbant be a magyar színházművészetbe – ugyanúgy orosz író darabja (Trenyov), mint a pályáján fontos állomást jelentő számos más műnek: többek között az Élő holttest Tolsztojtól, a Kispolgárok Gorkijtól, a Ványa bácsi és az Ivanov Csehovtól. De ne felejtsük: a Hegedűs a háztetőn is egy orosz szerző, Sólem Áléchem regényéből készült (Tóbiás, a tejesember). Az orosz szellem ismerős Feri számára: „Olyan hatalmas vagyok, mint a nagy Oroszország”, vallja magáról. Az orosz lélek megnyilvánulásai legalább olyan közel állnak hozzá, mint Németh László, Illyés Gyula, a magyar történelem valóságos és Shakespeare költött hősei. Az orosz drámairodalom egyébként nemcsak Feri személyéhez, de általában a magyar élethez, viszonyokhoz is sokkal közelebb áll, mint a nyugati, különösen az amerikai. Ezért fontosabb lenne ezzel foglalkozni, csak hát mi (ebben is) inkább a nyugatot majmoljuk.

Tavaly ősszel Benedek Árpád találkozott Moszkvában Viktor Rozovval, akinek legutoljára A siketfajd fészke című darabját rendezte. Benedek különben is „magyarországi házirendezője” Rozovnak. Eddig öt darabját vitte színre. Rozov egy ismeretlen szerző darabját ajánlotta Benedek érdeklődésére. Leningrádi író, nehéz megszerezni a kéziratot, és a Retrót nem könnyű előkeríteni még kéziratban sem. Rozov nem nyugodott. Az utolsó pillanatban a repülőtérre vitte Benedek után Alekszandr Galin kétrészes mai történetét, amit Leningrádon kívül ma már a Moszkvai Kisszínház is óriási sikerrel játszik. Mára kiderült, hogy Galin, a tökéletes „darabcsináló”, aki egyaránt vallhatja unokatestvérének Neil Simont és fogadott apjának Anton Pavlovics Csehovot. Galin a Szovjetunió egyik legnépszerűbb szerzője. Eddig három darabot írt a Retrón kívül.

Alekszandr Gelman a Szovjetszkaja Kulturában írja Galin tüneményes darabjáról, amit a zokogás és a nevetés keretez be két és fél órán keresztül, és amelyben az elmúlás ragyogó derűjétől megvilágított, agyafúrt dramaturgia harcosai rohamozzák csillogó szuronyaikkal a múltat, amit visszafoghatatlan – „Ha az ember megkérdez valakit: az édesapja mit csinál? és azt a választ kapja: nyugdíjas, már nem is kérdezősködik tovább. Mintha a nyugdíjas szó azt jelentené: vége. Pedig az emberek nyugdíjba menetelük után még tíz-húsz-harminc évet is élnek!”
     Smutyin Nyikoláj Mihajlovics „vénségére” odahagyja Kurszkot, ahol leélte dolgos és valószínűleg nem boldog életét, fölkerül Moszkvába leányához és vejéhez, s természetesen reggeltől estig terhükre van. Smutyin, mint egy bolsevik Assisi Szent Ferenc, mást se tesz naphosszat, mint áll az ablakban és a galambokkal beszélget. A galambok az egyetlenek Moszkvában, akik megértik őt. Nem csoda – tetőfedő volt. Ha kicsit kinyújtózott, ujja hegyével a felhőket is elérte. Veje, a lecsúszott művészettörténész, csak a meggazdagodással törődik. Ez a kedves, mulatságos fickó a jelen gonoszsága. Nem érti, mi történt és nem érdekli, mi fog történni.

A papát ki kell házasítani. Három ügyfelét; egy volt balerinát, ócska kis színésznőt, akinek nyakába úgy tekeredik az ezüstróka-utánzat, hogy az ember attól fél, a róka is zokogni kezd; egy ápolónőt, aki jelenleg is a bolondokházában teljesít szolgálatot és egy mindig álmos, csupa-jóság éjjeliőrnőt jelöl ki a nemes versenyre. Egyetlen estére szervezi meg a találkozót, remek órarenddel, de Neil Simon törvényei szerint hatalmas pechje van. A három öreglány fölborítja számításait – egyszerre érkeznek. Elszabadul a pokol. Szegény Smutyin. Először azt hiszi, megőrült, majd fölfedezi külön-külön mindegyik nőben azt az emberi értéket, amiért tovább élnie – érdemes. De Kurszkban ám! (Nem lepne meg, ha jövőre ez lenne az Off Broadway sikerdarabja!)

A vígjátéki gépezet itt egyik pillanatról a másikra Csehov csöndes félhomályát, meghitt komikumát, és azt az utánozhatatlan perfid szépséget veszi át, ami a jelen világirodalom alapja. Mi derül ki ebből a darabból? A receptet életünkhöz dr. Csehov töltötte ki. De jaj, hol az a patika, ahol beváltható? Hol árulják a jóságot? Hol teszik a patikamérlegre a megértést? Hol írják javunkra a tisztességet?

Ennyi az egész! Csak ennyi? A Benedek Árpád rendezte tiszta, pontos, kegyetlenül világos és kegyetlenül humánus előadás hőse az utóbbi idők legnagyobb színészi alakítását produkáló Bessenyei Ferenc, aki mintha egy fejbeverésből fölébredve tért volna magához. Nem nyújt se többet, se kevesebbet a színész egyszeri, utánozhatatlan, főhajtást érdemlő csodájánál. Mi volt ez a komédia a nyugdíjjal, Svángya matróz? Mi volt ez az álbotrány a hírlapokban? Mik voltak ezek a félreértett haknik? Klausen tanácsosi vértelen jutalomjátékok? Milyen alapon merészel Bessenyei Ferenc, valamikori Svángya matróz, aki 1950-ben Trenyov darabjából, a Ljubov Jarovájából menetel egyfajta komédiás halhatatlanság felé – odahagyni a pályát? Mire váltotta fel a tehetségét? És milyen jogon? Kinek a nevében? Tiltakozunk!

Persze Bessenyei nincs egyedül ezen az előadáson. Három olyan csodás színésznő fogja körül, mint Békés Itala, Pásztor Erzsi és Göndör Klára. Nevezhetnők őket egy csodás este megelevenedett babérkoszorújának is. Ki tudja elfelejteni a darab utolsó pillanatait, amikor váratlanul megszólal egy hang: – Ott mennek, ni, mind a négyen. Az öreg karonfogva Róza Alekszandrovnával, a másik oldalán megy Diana, a moszkvai utcákon millió lámpa fénye vibrál. Az utcán tengernyi nép. Az öreg a három öregasszony kíséretében vidáman lépked az esti lámpák fényében, a pályaudvar felé … Hogy visszainduljon abba a kurszki házba. Immár mindörökre.
     Csodás színház. Körúti színház. Lenin körúti színház.

A Retro azok közé a szolidan középszerű vígjátékok közé tartozik, amelyeket hazai és külföldi változatban egyaránt túlságosan is jól ismerünk. .. Érzelmesség helyett érzelgést, szellemes dialógusok helyett elcsépelt, olcsó poénokat kapunk, közhelyekkel teli álbölcselkedésekkel megtűzdelve.

Az előadás egyetlen kellemes meglepetéssel szolgál. Bessenyei Ferenc annyi nagyszabású jellem után szemmel láthatólag igen jól érzi magát egy egyszerűbb, emberibb szerepben.