Ezeken az oldalakon Bessenyei Ferencről és Bessenyei Ferenccel készült kiadványok, újságcikkek, hanganyagok, fontosabb rádiófelvételeinek gyüjteménye, és sok minden egyéb, más kategóriába nem sorolható anyag kapott helyet

1. cikk: 2-5. cikk: 6. cikk 7-9. cikk: 10-11. cikk: 12. cikk: 13. cikk: 14. cikk: 15. cikk(részlet): 16. cikk: 17. cikk: 18. cikk: 19. cikk: 20. cikk: 21. cikk:

Születésnapi köszöntő – Molnár Gál Péter cikke 1999-ből Négy cikk 1967 és 1969 közötti munkáiról (Fencsik F., Galsai P., Illés J., Lőcsei G.) Rádió-interjú 1969-ből Születésnapi köszöntők 1989-ből (Molnár G. P., Stuber A., Gyurkó L.) Két újságcikk 1976-ból és 1983-ból (Hegedűs G., mol –) Szépségesen szép élet – Újságcikk, 2000. december 4. (Berényi K.) Bessenyei Ferenc hetvenöt éves – Újságcikk, 1994. február 10. (Bóta G.) Óriások eltörpésítése? – Dalos László cikke 1980-ból Interjú-részlet Vámos Lászlóval 1973 nyarán Bessenyei Ferenc – Vinkó József cikke 1980 végéből „Te vagy a mór! Bessenyei Ferenc 80 éves!” – Raksányi Gellért karcolata 1999-ből Muszáj ma Hunniában Herkulesnek lenni! – Baróti Szabolcs írása 1999-ből Bessenyei Ferenc, a Nemzet Színésze – a DEMOKRATA újság cikke 2001-ből – a szöveg ITT olvasható A színészkirály – Kada Erika riportja a Köztér 2004. márciusi számában – a szöveg ITT olvasható Vita a darabbal, a szereppel – Bessenyei Ferenc a Bánk bánról – Gách Marianne interjúja, 1970.

1. SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ – 1999. Molnár Gál Péter írása 1999. február 10-én az akkor nyolcvanéves Bessenyei Ferencről Az utolsó klasszikus hős Ő tud a leghalkabban is érthetően beszélni. Drámát világgá ordítani képes minden kontár. A drámai verset magától értetődővé mondani, egyszersmind ünnepi emelkedettségének is megadni a formáját: ehhez kivételes fizikai adottságok szükségeltetnek, művészi ízlés, technikai tudás és az a homályos valami, amit tehetségnek szokás nevezni, holott többnyire a művésznek korával való érzéki összhangjáról van szó. … A Bánkkal Bessenyei lesz az első számú nemzeti tragikus hős. A Madách-mű 1954-es felújításakor másodszereposztásban eljátssza Ádámot is, de rosszul áll rajta a megannyi történelmi bújócska jelmeze. Nem színészi gyorsrajzoló. Köztéri szobornak tetszik. Márványszobor, akiben forró véráramok keringenek. Eljátssza valóságos Magyar Filatéliaként az évfordulós hősök ünnepi bélyegsorozatát: Galileit, Széchenyit, Bolyait, Kossuthot többször is, ellenlábasát: Görgeyt, Schönherz Zoltánt, Stromfeld Aurélt, Dózsa Györgyöt és még Neil Somonnal is úgy viselkedik a színen, mint megbántott-megsértett nemzeti hős. A színház vezető tragikusa. … Bessenyei hol elhagyja a Nemzetit, és átmegy színészi szerencsét próbálni a Madáchba, mivel anyaszínháza a modernséget keresi a hagyományőrzés helyett. Majd a Madáchból visszamenekül a Nemzetibe, de addigra a színházi stílusok kutatása következtében a rendezői kar túllépett színházművészetünk valóságos hagyományain – amelyeket mindig is a nagy színészek őriznek –, és a gépezetbe beilleszthetetlenül zavaróan hat a roppant személyiség.       Bánk bán széles lélegzete fölösleges lesz a kortársi színházban. Nem tudnak mit kezdeni Bessenyei pátoszával, jóllehet sosem patetikus, de emelkedettebb az alagsori realizmusnál. Nagy tragikus hős, de a divat, vagyis az időszerű közízlés nem a tragikumot keresi, hanem annak egyidejű fonákját. A köztéri hősöket lebontják. Átszállítják. Újrafelavatják. Szállítják ide s tova. Elbizonytalanodnak az állandó erkölcsi értékek. Szükségtelenné vált a tragikus hős, hiszen ő képviseli a morális mértéket. Bessenyei nyugdíjas emlékműve színjátszásunknak. Színháztalan-szereptelen szobra az emberi nagyságnak, az erkölcsi tisztaságnak, az áldozatvállalásnak, a hősi helytállásnak.       A romba dőlt közerkölcs fölött most tisztelegjünk a nyolcvanesztendős Bessenyei Ferenc előtt, aki nyugtalanítóan figyelmeztet tisztultabb világra, erkölcsi parancsokra, megrendülést szerző, emelkedett tragikumra.       Nyugdíjba vonulásával penzionálták színházaink a valódi nagyságot.

A következő négy újságcikk 1967 nyara és 1969 november vége között jelent meg, és szorosan kapcsolódik a Bessenyei Ferenc magánéletét 1963 és 1970 között bemutató oldalhoz. Ezen kívül bizonyítékul szolgál arra, hogy Bessenyei Ferenc soha nem „hőzöngött”, ahogy sokan állították, hanem következetesen, hűen az 1950-es években az igazi nagy szellemektől tanultakhoz mindig ugyanazért küzdött nem csak a színpadon, de nyilatkozataiban is: a magyar kultúráért, a magyar nemzetért, egy nép múltjához illő magatartásért, jelenért.

2. EGYIK ESTE KOSSUTH, MÁSIK ESTE GÖRGEY … Bessenyei Ferenc visszatér a Nemzetibe Riporter: Fencsik Flóra Megjelent az Esti Hírlapban, 1967. június 14-én A színházi évad végével minden évben megindul a mozgás a színházak között. Az átszerződött színészek közül idén a legnagyobb szenzációt kétségtelenül Bessenyei Ferenc keltette, aki négy év után visszatér régi dicsőségei színhelyére, a Nemzeti Színházba: – Amit a színházról tudok, a Nemzeti Színháznál töltött tizenöt évemnek köszönhetem – vallja. – S ez a négy évad a Madáchban most új színeket, hasznos tapasztalatokat hozott; másfajta rendező egyéniségekkel ismerkedve, frissebben, más ritmusban térek vissza. Nagyon fáradt voltam akkor, amikor eljöttem a Nemzetiből – jót tett a levegőváltozás … RÉGI DICSŐSÉG Büchner Dantonja, a Kispolgárok Tyetyerevje, s most utoljára, Német László Árulójának főszerepe, ezek voltak az utóbbi évek emlékezetes állomásai – egy sor erején aluli feladat közt. És most? Az első lecke érdekes: a Kossuth árnyával viaskodó Görgey után, ismét a Görgeyvel viaskodó Kossuth. Németh László után Illyés Fáklyalángjának felújítása. Lesz olyan is, hogy egyik este Kossuthot játszik a Nemzetiben, másik este Görgeyt a Madáchban. Kossuth szerepe egyébként ugyancsak a „régi dicsőség” felelevenítése, hiszen ő játszotta az eredeti bemutatón is. (Még egy nagy visszakanyarodást ígér a közeljövő, a pályakezdés sugaras, nagy diadalát, szerelmetes szerepét, a Bánk bánt játssza el ismét a nyáron, szabad ég alatt, a gyulai vár színpadán. De erről majd később beszélgetünk. Bessenyei telve van gonddal-gondolattal, ha a Bánk bán kerül szóba …) – Milyen színházat álmodik magának? AZ UNALOM ELLEN – Hasznosan szeretnék élni, ebből fakad a türelmetlenségem! Olyan színházat szeretnék, ahol mindaz hasznos a színháznak is, ami nekem jó. Ahol nem apró, gyáva hibákat követnek el, hanem inkább gerinces, nagy tévedéseket. Ahol a gondolat és a költészet világít, s nem egy rendezői „stílus” tetszeleg, ahol nem kirakatot rendeznek látvánnyal és fényhatással (!), hanem egyértelmű, gerinces gondolatot akarnak kifejezni, e ezt át is képesek préselni a rivaldán. Mert az unalommal csak a gondolat és költészet ereje veheti fel a harcot. Ennek megtestesítője pedig: a színész! Őt kell hát fellobbantania annak, aki a publikumot fel akarja rázni!

3. 17 KÉRDÉS BESSENYEI FERENCHEZ Riporter: Galsai Pongrác Megjelent a Nők Lapjában 1968. március 2-án (Amikor a Fáklyaláng harmadik felvonása után az öreg Kossuth remete-maszkjában betámolygott az öltözőbe, azt hittem, részeg.      „Királyom! – mondta, miután fehérre, őszre, ráncosra maszatolt arcából észrevett. – Régóta várakozik rám? Királyom! – és nem közönségesen nehéz kezével megfogta a vállamat. – Ugye, látni méltóztatik, hogy kivagyok. Hát nem sok bölcsességet fog ma hallani tőlem.”      Részegen végigjátszani három nehéz felvonást! s még ha száz-valahányadszorra is!      A színész először jobbról-balról a két pakompartját tépte le, aztán a bajuszt, aztán az állára ragasztott szőrzetet.      Most, hogy már civil arcára vetkezett, gyanút fogtam: talán csak rendkívül felfűtött, túlhevült és fáradt.      Elmenőben még kockás csibészsapkát csapott a fejébe; rikító sálat csavart a nyaka köré, s változatlanul királyomnak szólított. Majdnem elnevettem magam. Piszkos Fred, a kapitány jutott eszembe, egy régi Rivels-kép és Rettegi Fridolin, a bohém színigazgató.      Aztán átharsogta a lépcsőházat.      „Kézcsókom uraságodnak!” – köszönt futtában egyik kollégájának.      „Ég veled, királynőm!” – búcsúzott el a portásnőtől.      A színház előtt autóba tuszkolt, s végigmérgelődte az egész Kossuth Lajos és Rákóczi utat. Szidta a kocsiját, ezt a „makrancos skatulyát”, gyalázta a villanyrendőrt, mert az orrunk előtt váltott pirosra, átkiabált egy taxisofőrnek, akitől későn kapott előnyt. Teljes gázt adott az ösztöneinek. S színpadi részegségéből közben tökéletesen kijózanodott. Így érkeztünk meg beszélgetésünk helyére.      Ahol kérdésemre ily megfontolt és komoly válaszokat kaptam.) – Először arra lennék kíváncsi, hogy színészi munkáján kívül érdekli-e a történelem? – Érdekel. De úgy is mondhatnám, hogy érdekelne. A magyar történelemhez ugyanis nehéz hozzáférni. Nincs róla igazán eleven, közkézen forgó s a nép tudatában fel-felfrissülő ismeretanyagunk. Legfontosabb forrásmunkáink biztos fedezékei a könyvtárakban élő pókoknak. Egy dűlőútra való port kell kiverni belőlük, mielőtt fellapoznánk őket. A beat-zenéről, a miniszoknyáról, vagy B. B. idomairól „nemzeti vitaestéket” rendezünk, de történelmi tájékozódásunk az érettségi tételnél végetér. Kossuth leveleit, Görgey naplóját, Széchenyi emlékiratait még az antiidőkben adták ki. Pedig a jól jövedelmező ponyvák árnyékában meghúzódhatna egy-egy izgalmas memoár vagy tanúvallomás is. Így aztán a történelemből csak az adatokat meg a pletykákat ismerjük. De az adat nem mond többet önmagánál. S a pletyka mindig hazudik. Idővel hozzászoktunk, hogy a történelmi hősöket érzelmi alapon ité1jük meg: ezt szeretjük, azt ki nem álljuk. Kossuth az „édesapánk”, Görgey „áruló”! Mohács „nemzeti nagylétünk nagy temetője”, Szigetvár „büszke sasfészek”! Kétségbeejtő ez az idült szubjektivizmus. Mi csak haragudni tudunk, vagy érzelegni. S jóformán azt sem tisztáztuk, hogy mire lehetünk büszkék, s mit kell pirulva elismernünk. – Mi a különbség tizenöt évvel korábbi és mai Kossuth-felfogása között? – Kossuth-képem az ötvenes években még felhőtlen volt. A gyanú árnyéka sem fért hozzá. Akkor a vidini levelet, amelyben a szabadságharc bukását leírja és árulónak bélyegzi Görgeyt, szent szövegként olvastuk. Kossuth utóbb átigazította a vidini levelet. Erről azonban nem tudtunk. Aztán a Kossuth-kép mindinkább emberivé kezdett válni. Megnyerő tiszta jellemében előtűntek csillogó hibái. Az a hajlama például, hogy a fantazmagóriát súroló elképzelésekbe is belehajszolta magát. De a tévhiedelmek nem roppantják össze erkölcsi nagyságát. Hogyan is mondja Görgey Az árulóban? Ha Kossuthot elkergetik, „a nemzet egyetlen éjszaka kihűlt volna alattam”. Majd később: „A döntő az, kinek viselkedésében ismer a nemzet önmagára.” – És milyennek látja Görgeyt? – Kossuth forradalmár hazafi volt. Görgey csak hazafi. Ami nagy különbség az előbbi javára. – Egyetért-e Németh László Görgey alakjával? – Költői műről lévén szó, nem áll módomban kételkedni benne. Aki kételkedik, bizonyítson is. Ilyen méretű irodalmi vállalkozással csak egy másik író hasonlóan forró műve tudna perbeszállni. – Nem zavarja-e, hogy a „Fáklyaláng”-ot és „Az áruló”-t párhuzamosan kell játszania? – Mielőtt a kérdésre felelnék, hadd pótoljam meg előző szavamat. Amikor Az áruló főszerepét elvállaltam, a két feladat összeveszett bennem. S bizony, hevesen kételkedtem Németh László igazában. Egyszerűen sértve éreztem magam Kossuth nevében. Aztán higgadtabb óráimban a konfliktus csillapulni kezdett; a két hős mindjobban közelített egymáshoz; majd a művészi megformálásban végül is találkoztak. Ma már kölcsönösen bizonyítják, magyarázzák és kiegészítik egymást. Holott az elvek porondján ellenfelek maradtak. – Milyennek őrizte meg Gellért Endrének, a „Fáklyaláng” egykori rendezőjének emlékét? – Gellért Endre feszült ember volt, mégis eszményi munkatárs. Ő égette bele a színészekben, hogy ne a rendező felelősségére játsszunk színházat. Ha hétfőn kérdeztem tőle valamit, csak csütörtökön adott választ, de addig én is rájöttem a kérdés nyitjára. Gellért presztízsügyet csinált abból, hogy a legkisebb színész se érezze magát kisebbnek nála. – Kik a művészi eszményképei? – Minden tehetséges kollégám. – Látta-e Nagy Attila Zrínyi-alakítását, amelyet „bessenyeizmusban” marasztalnak el? – Sajnos, a Darvas-darabot nem láttam. De a kritikák rám célzó utalásai már kihoztak a sodromból. Itt valami tévedésről van szó. Gondolja csak meg: Othello, Galilei, Danton, Kossuth, Dózsa, Görgey; folytassam a sort? tizenöt év alatt jónéhány történelmi hőst sikerült átpréselnem a rivaldán. Valamennyi az én hangomon szólalt meg. De kényesen ügyeltem, hogy egyik szerep se hasonlítson a másikhoz. Vagy mégis hasonlítottak volna? Hát akkor miért hízelgett a kritika? Akkor miért nem mondták, hogy „kongó nemzeti színházi stílusban” játszom, hogy „utánzom magam”, hogy „toroköblögetős” hangon beszélek? Nem értem. Mi cseng vissza most a kritikusok fülébe? – Melyik szerep volt pályájának mélypontja? – Antonius. A Nemzeti Színház gondatlanságból osztotta rám Antonius szerepét. Mert akkor már fáradt voltam. Kifogytam a raktáron levő hősi attitűdökből. Ezért is íratkoztam be néhány évre a Madách Színház másfajta típusú iskolájába. – A kísérletezést vállalja inkább, vagy a biztos sikert? – A kísérletezést. Életre-halálra. Kivéve azt a néhány pillanatot, amikor az ember éppen tehetséges, a művészetet folyton gyakorolni kell. Főként azért, hogy a teremtő másodperceket jól ki tudjuk használni. – Mi a véleménye az „elidegenítés” dramaturgiájáról? – Ezt ne is kérdezze. A színész elsőrangú érdeme az átélés, amely amúgyis csak a kegyelem állapotában adatik meg neki. Hát akkor miért akarunk „kívülről” játszani? Mi szükség arra, hogy a hibáinkból erényt csináljunk? – Szeret vitatkozni? – Hiszen láthatja. – Meg akarja-e találni azoknak az igazságát is, akiket nem szível? – Törekszem rá. De ritkán sikerül. Sajnos, az ostobaságot nálunk elég nagy arányokban művelik. Én nem osztom a tételt, hogy „minden igaz és mindennek az ellenkezője is”. Bölcséletileg talán bizonyítható ez az álláspont. De a gyakorlatban a gyáva és tanácstalan emberek védekeznek vele. Ha én hiszek valamiben, akkor az nekem egyszersmind igaz is! Mindaddig, amíg ki nem ábrándulok a hitemből. – Elmondaná tegnapi napjának történetét? – Kérem. Reggel 9-kor keltem. 10-kor próba, 2-kor rádió, 4-kor pihenés, 7-kor előadás, 11-kor vacsora, utána tanulás. Ha a Fáklyaláng megy, sohasem szoktam ebédelni. – Mivel tölti a szabad idejét? – Kézirataimat rendezgetem. No, ne ijedjen meg, nem képzelem magam regényírónak. Csupán a Bánk bán-ról készítek egy hosszabb szerepelemzést. Azt kívánom bizonyítani, hogy amíg Katona drámájában nem teremtünk rendet, a darab állandó károsodásnak van kitéve. Hiszen minden előző színrehozási kísérlet felemás volt; a rendezők kényük-kedvükre kurtítottak a szövegen; s amit a tizedik oldalon kivágtak, a huszonötödiken megbosszulta magát. A Bánk bán eredeti terjedelmében nem színpadképes. Darabot kell tehát csinálni a darabból. Érvényes dramaturgiára van szükség, amely értelmetlenné teszi a rendezők kapkodó beavatkozását. – Egyéb passziója? – A víz. Nyáron nagyon szívesen vitorlázom. – Végül: akad-e kérdés, amelyet szívesen föltenne magának? – Köszönöm az előzékenységét. De annyi mindent szeretnék kérdezni magamtól, hogy inkább nem élek az alkalommal.

4. SZENVEDÉLY, TEREMTŐ INDULAT … Meghitt beszélgetés Bessenyei Ferenccel a múltról és jövő tervekről Riporter: Illés Jenő Megjelent a Film Színház Muzsikában 1968 nyarán Bessenyei Ferencet kerestem fel a minap. … Alkotó indulat fűti át nyári napjait, személyes drámái – úgy tetszik – elvonultak felőle. Nem a gyötrődő, vívódó művészt találtam, a teremtő, ihletett alkotóval találkoztam. Egy merész kaland Pedig az elmúlt esztendők korántsem voltak harmonikusak. A Nemzeti Színházból öt éve a Madách Színházhoz szerződött. A közvélemény találgatta, miért? Én arra gondoltam, vajon megéri-e változtatni? … Most egy esztendeje a Nemzeti Színházban játszik újra. Higgadtan, távlatból tekint vissza erre a merész kalandra. – Engem ebben a vállalkozásomban az is vonzott, hogy személyesen szerettem volna a „szervátültetés” veszélyeivel szembenézni. Minden színházban kialakul egy belső; szerves élet, amelynek pontos rendje van, belső rangja, sajátos hangulata. Nagy veszélyt jelent egy ilyen közegbe belépni kívülről. Nem is sokan szokták kibírni, hiszen minden színház együttese kialakítja saját céhbeli öntudatát, belső értékrendjét, saját csapatszellemét. Ebbe egy másik csapatból átkerülni, őket meggyőzni, olyan szituációt teremteni, hogy engem, befogadjanak, ez hihetetlenül nehéz. De nemcsak ennek az izgalma vonzott. A Nemzeti Színházat tépázó szellemi pozícióharcok engem is meggyötörtek, s úgy éreztem akkor, hogy a színház egész szellemi világa tagadni látszik azokat az eredményeket is, amelyek színészi egyéniségünket, a Nemzeti Színház rangját kialakították. Nagy stílusharc kezdődött, amely tagadni látszott az egész addigi színpadi gyakorlatunkat, de hogy milyen termékeny volt, bizonyítja Brecht: Galilei élete előadása, amelyet sikerült értelmi szenvedéllyel megvalósítani, hiszen Brecht zseniálisan „visszalopta” az összes hatáselemeket, jelmezt, díszletet, világítást – a színpadot teljesebbé tette. Azért is sikerülhetett a mi Galilei-előadásunk, mert megpróbáltuk kifejezni a saját hangunkon Brecht világát. Találkozás – szerepekkel Ezek szerint mi volt mégis, ami arra indította, hogy kezébe vegye a vándorbotot? Úgy éreztem, a szerepek elkerülnek. Szerettem volna görögöket, érdekes férfiszerepeket játszani, amelyekre, úgy éreztem, szükségem van ahhoz, hogy tovább léphessek, amelyekre a bennem kialakult művészi erőket is alkalmasnak tartottam. A Madách Színház programjától, rendezői stílusától azt vártam, hogy megtalálom mindezt. Bizonyos fokig teljesültek is reményeim. Dantont játszottam, Tyetyerevet, Hódy Barna professzort Németh László drámájában, s főként azzal, hogy Görgeyt eljátszhattam. Új erőket sikerült felszabadítani magamban, ezek nélkül, Othello, Bánk, Dózsa térölelő energiáival Görgey zárt világát nem tudtam volna megközelíteni. Ennek a korszaknak az volt szinte a vizsgafeladata.      S hogy újra visszatértem a Nemzeti Színházba? Ez nagyon drámai kérdés a mi szakmánkban. Nincs időnk várni, s ha a színész életében vannak fáradtabb periódusok, ezek az alkotó hangulatban élő színészt is koptatják. Nekem minden évben bizonyítani kell, hogy alkalmas vagyok arra, hogy ezt a mesterséget folytassam. Az; hogy visszatért, ezek szerint azt mutatja: a Nemzeti Színház mostani műsorpolitikájával, belső szellemi világával meg van elégedve? – Nem ilyen egyszerű a kérdés, de érzem, látom, hogy mennyit fejlődött a Nemzeti Színházban az előadások megtervezése, a színpadi szervező munka, az előadások fegyelme és tisztasága. Van célja, elképzelése a vezetésnek, ebből sok, jó dolog támadhat. Azt szeretném, ha a Nemzeti Színház visszanyerné minden színét, erejét, hogy ünnep legyen, egy-egy előadás, egy színházi est, hogy ne szürke színek, tompított szenvedélyek fogadják a nézőt, hanem a költészet ereje, és ebbe a munkába szeretnék tevékenyen bekapcsolódni. Nagyon sokat beszéltek a lapok, színészek is arról a különös helyzetről, hogy eljátszotta Kossuthot,Görgey mellett, s Kossuth szerepével harmadszor is találkozott az elmúlt évadban. Milyen színészi tanulságot hozott ez a találkozás-sorozat? – Alkalmat adott, arra, hogy a romantikus fogalmazással szemben világosabban megmutathassam Kossuth erényeit és hibáit, azokat a legendás tulajdonságokat, amelyek alakját már-már népmesei méretűvé tették, szónoklatainak szélsőségeit, színészi fogásait, azt, hogyan csinál még hibáiból is erényt. Görgeyt mellette eljátszani néha, hideglelős izgalmat jelentett, pszichikai konfliktust: mindig tisztázni kellett azt a lelki alapállást, amely a két figura tartása, célja, cselekvésének stílusa és törekvése között van … Most, újra Németh László dráma, a Széchenyi szerepével foglalkozik. – Nem ez lesz az első találkozásom Németh László stílusával. Alkalmam volt Galilei, Hódy Barna, (Mathiás panzió), Görgey figurájának életrekeltőjeként megtanulni, milyen izgalmas, szép feladat megközelíteni ezt a stílust. Mi színészek gyakran elbújunk a könnyebb szövegmondás mögé, felmentést keresünk saját gyengeségünkre azzal, hogy Németh László szövege nehezen mondható. Ám az elmúlt évek tapasztalata, az említett nagy szerepek művészi öröme, meggyőzött arról, hogy megéri a szellemi erőfeszítést Németh László műveinek előadása. Ehhez valóban hozzá kell törnünk nemcsak nyelvünket, de szellemünket is. A gondolat és a szó nem járhat külön, hiszen Németh László történeteinek drámája a gondolati tartalomban van. Sok munkát követel, de olyan szellemi élvezetet szerez, amit sehol máshol nem találhat meg a színész. Nem az összehasonlítás, csak a példázat szándékával mondom: Shakespeare drámáiban el lehet az akciók mögé bújni, Németh László esetében a mondatok sűrűségében van az akció, s köznapi hősei is shakespeare-i szenvedélyekkel szólalnak meg. S a játékban is ennek a szenvedélynek kell érződni. Mondatai igazságát kell vállalnunk, mert ennek segítségével tudjuk csak azt a klasszikus kifejező erőt elérni, amely bennük van. Tanulmány – a Bánk bánról Megértem, hogy a Széchenyi előkészületei közben ennyire foglalkoztatják e stíluskérdések, de mi vezeti újra és újra Bánk bán felé? – Azért próbálok szerepelemzést írni a Bánkról „A hálátlan szerep” címmel, mert szeretném meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a kegyelet gyakran megakadályozza a színházat abban, hogy hagyományainkat megfelelő módon ápoljuk. Hálátlan szerep volt a Bánk bán mindig, mégis az a véleményem, hogy ha meg tudjuk javítani dramaturgiai zökkenőit, belső ellentmondásait, ha olyan drámaköltő foglalkozna ezzel a feladattal, mint Illyés Gyula, akit drámai nyelve, történelemszemlélete, ízlése egyenesen predesztinál arra, hogy a Bánk bánt az élő színpadra visszavezesse, mert akkor nemcsak a kötelező olvasmányok, megszervezett ünnepnapok darabja lenne, hanem visszatérhetne a színházi hétköznapokba. Lassan ránk esteledik a kedves budai otthon csendjében. A színház szenvedélye tölti be az estét, pedig nem színházi feladattal csenget be a posta, hanem a televízió felvételére invitálják Bessenyei Ferencet. Benedek István Galilei-jelenetet írt számára. Galileit a jelenbe helyezte. Néhány perc, és egy kora esti beszélgetésből a televízió kamerái előtt egy izgatott Galilei-dialógusban él, lobog tovább, fáradhatatlanul a színészi szenvedély, teremtő indulat.

5. DANTON? SZÉCHENYI? DÓZSA? Interjú Bessenyei Ferenccel Riporter: Lőcsei Gabriella Megjelent a Kisalföldben, 1969. november 30-án A beszélgetés akkor készült, amikor Bessenyei Ferenc meghívott előadóként Győrben részt vett a Sztereoszínház Kodály estjén. Részletek az interjúból: – Ma esti felolvasása azt sejtette, hogy szorosabb szálak fűzték Kodály Zoltánhoz. – Kodállyal több alkalommal személyesen is találkoztam. De nem ezekre a találkozásokra gondoltam elsősorban ma este, és nem személyes varázsa miatt vállaltam ezt a különös művészi erőfeszítést nem kívánó műsort sem. Eszméje az, ami megfogott, amelyet – szerintem – saját területén minden magyar művésznek folytatni kell: munkálkodni azon, hogy népünk okosabb, kultúrája kristálytiszta legyen. Kicsit tán fellengzősen hangzik: ha egy mondattal gazdagabbá teszem ezt a Kodály ránkhagyta örökséget, már nem éltem hiába. Egyik írásában Kodály ahhoz a magyar paraszthoz hasonlítja magát, akinek – mivel a hegyi patak hídja leszakadt – derékig vízben állva, vállán kellett tartania a pallót, míg a kiránduló társaság áthaladt. Nos, nekünk is sokat kell állni a vízben, vállunkon a pallóval, de hiszem, hogy nem hiába. … – Nemrég Bródy Sándor darabjában (A fejedelemben) láthattuk a televízióban. Mi a véleménye a tv művelődésünkben betöltött szerepéről? Mint Az ember tragédiájának gyakori szereplője, hogyan ítéli meg a Tragédia tv-változatát? (A Szinetár Miklós rendezte, Huszti Péter, Moór Marianna, Mensáros László hármas főszereplésével készült tv-filmet 1968-ban készítette a televízió.) – Örülök a tv-adások nagy sikerének, és annak is, hogy egyre több klasszikus irodalmi érték feldolgozására vállalkoznak. Nagy a külső zaj körülöttünk és bennünk. Megbolygatott világban élünk, amelyben egyre inkább elterelődik a figyelem a kultúráról. Minden, ami ez ellen tesz, ami megkísérli megismertetni a magyar közönséggel irodalmi kincseinket, már óriási eredmény, nevelő erő. Biztos vagyok benne, Madách Tragédiájának tv-változata is sokakban felébresztette a vágyat, hogy kezükbe vegyék a könyvet, s ha nem, legalább vázlatos képet kaptak róla, miről is szól ez a nagyszerű drámai költemény. – Milyen alakításokra készül mostanában? – Schiller 1945 óta hazánkban nem játszott darabjának, a Stuart Máriának készülünk a bemutatójára, és szüntelenül dolgozunk a nyáron forgatott Dózsa-film utómunkálatain. Nem árulok el titkot, ha elmondom: izgalmasan szép, nagy alkotás kerekedett ki belőle, amelynek jelentőségét csak növeli, hogy – tudtommal – először jelenik meg a nagy parasztvezér alakja filmvásznon. – Én pedig sokunk nevében mondom: szeretnénk minél előbb tapsolni ismét Győrben Bessenyei Ferencnek egy önálló előadói esten.

6. SZÍNHÁZI MAGAZIN Bessenyei Ferenc történelmi figurákról Rádió-felvétel: 1969. március 13. Adás: 1969. március 16. (Az itt következő cikk a beszélgetés szövegének – a levéltárban található – utólagos legépelése, ezért mondatai nem mindig befejezettek, szabályosak. A rádió archívumában egyébként megvan az eredeti felvétel.) – Műsorunk rendszeres hallgatói bizonyára emlékeznek arra, hogy legutóbbi számunkban arról vallottam, hogy a Nemzeti Színház kitűnő művésze, Bessenyei Ferenc, Németh László Széchenyi című drámájának főszerepében hogyan vetette el színészi sablonjait (!), milyen művészi alázattal azonosult a nagy magyar államférfi alakjával. Most őt kértük meg, valljon pályafutásáról, helyesebben, beszéljen arról, szívesen vállalja-e a magyar történelmi alakok színpadi megformálását? – Az a történelmi helyzet, amelyben élünk, abból szükségszerűen következtek ezek a figurák. Azért jók és azért nagyszerűek, és azért lelkesítőek számomra ezek a feladatok, mert az ember ilyen nagyszerű munka kapcsán ki tudja fejteni képességeit, akkor az kétszeres öröm a színész számára, mert elsősorban bármit csinálunk, mégis csak magyar színészek vagyunk, tehát nagyon nagy öröm a saját problémánkkal, ennek a népnek történelmi helyzetével, azokkal a történelmi alakokkal foglalkozni, akik bizonyos történelmi helyzetekben az életük feláldozásával, az életük munkájával példával szolgáltak a mának és a jövőnek, hogy hogy kell egy hazát szeretni, vagy egyáltalán mit jelent az, hogy haza.      Az első találkozásom a Kossuth figura volt. Nagyon nagy problémám volt az is, hogy külsőleg is valamelyest hasonlítani kell bizony hozzá, mert a Kossuth szobrok és a Kossuth képek ezt igénylik, hiszen nem lehet megkerülni a hasonlatosságot. Ez bizonyos mértékig sikerült. Na most szerettem volna az író által megalkotott anyagból egy olyan jellemet formálni, amely legtökéletesebben kifejezi a lelkünkben őrzött Kossuth-képet. Olyan szerencsém van, hogy kétszer találkoztam ugyanazzal a színdarabbal, kb. 15 éves távolságra esett egymástól a két bemutató. Az első bemutató egy ilyen forradalmi hangulatban, forradalmi korszakban jött létre, amikor az országban az a szó, hogy forradalom az üzemektől a szellemi vezetőkig mindenkit áthatott. (!)      A későbbi előadás egy ilyen nyugodtabb korszakban jött létre, amelytől ez a szó, hogy forradalom, ez egy kicsit már távol esett. Ma itt módom volt megvalósítani, hogy ennek az embernek az erényeiből és hibájából is többet, a tévedéseiből is többet megmutatni, és ezzel teljesebbé tenni azt a Kossuth képet, amelyet 15 évvel azelőtt egyszerűen csak a forradalmi lelkesedés hatott át. Szóval okosabbá, magasabbrendűvé akartam tenni, és erre módom is volt, azért mert azokkal a primőrhatásokkal ma már nem rendelkezett az a figura és az előadás sem, amivel akkor 15 évvel ezelőtt.      Igen nagy műhelymunka előzi meg egy ilyen figurának a színpadra állítását, hiszen az iskolakönyveinkben elfoglalt hely nem mindig egészen világos ezeknek a figuráknak. No most nem kételkedhetünk az író lelkiismeretében és felkészültségében, tehát tökéletesen kell követnem az író elképzelte, megálmodta alakot. Tehát a felkészülés rengeteg sok műhelymunkát igényel, sokféle emlékirat után kellett olvasni, amely mellette szól, olyanokat, ami ellene szólt, a kortársak véleményét róla, és ebből a sok ellentétes véleményből ki kellett szűrni egy olyan alakot, amelyet ma elfogadhatóvá lehet tenni a közönség előtt. Nekem nagy szerencsém volt, hogy ezt a két pólust két szemszögből tudtam megvilágítani. Ugyanis módomban volt a Németh László Árulóját eljátszani, ami Görgeyről szól. A Görgeyről szóló színdarab, Az áruló, nem ilyen történelmi rehabilitáció tulajdonképpen, hanem egy embernek az élete, akit a sors ilyen szörnyű csapdába zárt, hogy rásütötte az áruló bélyeget, s ezzel a szörnyűséges, nyomasztó átokkal kellett leélni az életét.      Ezenközben természetesen szó esik az egész 48-as katonai és forradalmi cselekedetekről. Kossuth és Görgey egymáshoz való viszonyáról is, és nagyon nagy élvezet volt Görgey szemével látni Kossuthot. Ez járult tulajdonképpen hozzá, hogy a második felújításnál Kossuth sokkal izgalmasabb figura volt, mint az elsőben. Az elsőben primőrebb forradalmár volt, itt viszont a forradalmár hazafinak a fantazmagóriába hajló mindenféle enthuziazmusát meg kellett valósítani, még azt is, hogy őneki eszközei vannak, színészi eszközei vannak arra, hogy meggyőzze a környezetét.      Tehát az, amit számtalanszor rámsütöttek, hogy komédiázás, az nem volt véletlen, azt ő tudatosan használta, az a jelleméből fakadt, az különben a kor jelleméből fakadt, hiszen egy romantikus korszak volt, egy byronista romantikus korszak, amiben minden ilyen nagy ember a nagy komédiások fajtájához tartozott. Nagyon nagy erőt érzek magamban arra, hogy ezeknek a hősöknek a jellemével fölvegyem a küzdelmet. Szeretném, hogyha ezek a szerepek hozzájárulnának ahhoz, hogy fölébresszük egymásban a példaképek iránt való tiszteletet, mert ezek hatalmas erkölcsi erőt tartalmaznak és jelentenek számunkra és nagyon fontos társadalmi iránytűt mutatnak nekünk, amikor olyan témákról vitatkozunk még ma is, ami akkor is probléma volt és még ma sincs eldöntve.      Ez az egész haza fogalom, meg nacionalizmus, meg internacionalizmus, meg hazaszeretet, meg nemzeti önérzet fogalma, hogy ez mennyiben jogos nekünk és mennyiben jogtalan, mire legyünk büszkék, mit kell korrigálni ahhoz, hogy biztosan és tisztán és okosan vállalhassuk azt, hogy mi magyarok ilyenek vagyunk, mert csak azzal vagyunk gazdagabbak, amilyenek mimagunk vagyunk, ha magunkhoz hasonlítunk leginkább.

SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐK – 1989. A következő három újságcikk 1989 februárjában jelent meg a 70. születésnapját ünneplő Bessenyei Ferencről. Ebből az ünnepélyes alkalomból Vámos László az Erkel Színházban nagyszabású ünnepséget rendezett, ahol a magyar színházi világ színe-java, a pályatársak köszöntötték Bessenyei Ferencet. Az összeállítás harmadik cikke, Gyurkó László írása ezen ünnepség kapcsán íródott.

7. BESSENYEI FERENC SZÜLETÉSNAPJÁRA Molnár Gál Péter írása 1989. február 10-én pénteken jelent meg a Népszabadságban A 70 éves tragikus hős Goethe a weimari hercegség funkcionáriusaként ironikusan drámahőssé fogalmazta Tasso Torquatót, akinek költői hírnevét politikai céllal fölhasználja egy olasz hercegség. A hatalom mindig is igyekezett a művészek babérleveleivel megkoszorúzni koronás homlokát: átháramoltatták magukra a művész összeszenvedett erkölcsi rangját, tehetségének erejét, meghízhatóságát.      Amikor Bessenyei Ferenc, valósággal az ismeretlenség űrjéből, egyszerűen ott termett az ötvenes években a Nemzeti Színház akkoriban igencsak előkelő színpadán, mesebeli sikerrel egy csapásra a színház élére került, mégpedig olyan színház élére, amelyikben a magyar színházművészet nagyvadai gyűjtettek rezervátumba. A királyi vadaskertben sebtiben listavezető lett. Átvette Timár József alig kihűlt Othello-jelmezét és egyenértékű versenytársa lett Somlay Artur Petur bánjának a Bánk bánban, hogy mihamarost kisajátítsa azt a vezető férfiszínész posztot, amit a tízes években Beregi Oszkár töltött be, a húszas években Pethes Imre, a harmincas évtizedben Ódry Árpád és a negyvenes évek második felében Básti Lajos.      Svángya matrózként megnyerő jovialitással, széles kedéllyel és széles háttal szorított magának közérdeklődést.Bessenyei Trenyov Ljubov Jarovájának forradalmár hőseként; megtestesítette a kor kívánta úgynevezett pozitív hőst, akire fölnézhetett a közember, akinek példája, védelme megnyugtató biztonságot sugárzott, és akinek harcossága megnyerő kedvességgel párosult. Bessenyei hősei azért vonzották ellenállhatatlanul a színházba talált új közönséget és a régi színházfogyasztókat is, mert személyes fogalmazásai újdonságként olyan szilárd hősöket kínált példa gyanánt, akik militáns voltát gyermeki vonások enyhítették. Vele kapcsolatban gyakorta elhangzik a mackós báj epitheton ornansa, s ez arra mutat, hogy bár megőrizte Beregi Oszkár hangászati szépségeit és boltozatos romantikáját, továbbfejlesztette a kor ízlésének megfelelően Pethes Imre gondolkodni is képes hősiességét és Ódry kalapos királyi demokratikus pszichológizmusát átromantizálta, vitába keveredett a Básti megtestesítette hősökkel: Básti zakós szerepekben is kissé koturnusról szólt. Bessenyei palástja alatt is lapos sarkú, kortársi cipőben járt.      Bessenyei gyermeki bájú, megingathatatlan hőseit tárt karokkal ölelte magához a kor nézőtere, mivel olyan hősöket kapott ajándékba a színésztől, amilyennek látni szerette volna feljebbvalóit, és igen kapóra jött a politikai vezetésnek, mert odaadásra mozgósított, méltósággal ajánlott önfeláldozást, és hozzáférhetővé tette a tragikumot széles tömegek számára is, azzal bíztatva: nem idegen az emberi nagyszerűség a közemberektől sem, utolérhető az erkölcsi minta. Amikor azután a Felvonulási téren ledöntötték a bronzszobrot: meginogtak a színházi szobrok is. Szorosan fogta mindaddig a hatalom a művészek kezét. Nemcsak lefogta, de belekarolt kölcsönfényt nyerni tőle közös sétájukon. Ezt követően nem karolták már egymásba. A szétoldódott kézfogás csupán akkor találkozott, ha körmöst kapott a művész megrovásul, vagy alamizsnát megnyugtató biztatásként.      S mivel a művészet nincs kizárólagosan azonos ütemben a politikai meneteléssel, Bessenyei jó ideig megőrizte még hősi szerepkörét és hősi helyzetét. Fokozatosan átcsúszott azonban a történelmi példatárból a köznapi tudósításba: Darvas József zakója kissé feszült Bessenyei hátán, Arbuzov házikabátja vagy Neil Simon vígjátéki kiskabátja meg majd szétrepedt indulatos testén.      Ez idő tájt jellemző mód egy filmszerep vált védjegyszerű szerepévé: a Dúvad. Egy nagytermészetű és szenvedélyes ember, akinek roppant méretei és hibás indulatai időszerűtlenné lettek a körötte eltörpült világban. Bessenyei színészi hányódásának utolsó évtizedei azt a problémát kérdezik föl: lehet-e egy tűzhányó energiájával kisautót hajtani, miként suvasztható be a nagy személyiség olyan drámairodalomba, amelyik nem kedvez az önálló akaratnak, a kevély önérzetnek és a valódi óriás szenvedélyeknek. Ma már úgy érzem, Fejes Endrének részben igaza volt velem szemben (Gondolta a fene), amikor a Madáchban elrepetáltatták Bessenyeivel nemzetibéli Othellóját: a karrierista áskálódó, a hízelkedő intrikus Jágó fölébe kerekedhetett az eredményes hadvezérnek, a nagyindulatú szerelmesnek és a becsületes embernek.      Tragikumszemléletünk megmodernült. Annyira modernné lett, mint a vitázó beszélgetések szerepét átvevő telefonrögzítő készülék; ez a modernség lett az ára erkölcsi értékeknek. Hiába hetvenéves Bessenyei az anyakönyv szerint: fizikai megjelenésében, tűzokádó indulataiban, emberi-művészi erejében megmaradt javakorabeli férfinak, aki – mint Bartók és Lengyel Menyhért Mandarinja – addig legyőzhetetlen, amíg be nem teljesítette élete központi vágyát. Bessenyei sem adja be nyugdíjba színészfejedelmi koronáját, amíg egészen ki nem fogalmazta magából a neki adatott közlendőt.      Nyugtalan keresi helyét a kibillent világban. Fejére tette Higgins tanár puhakalapját az operettszínházban, leginkább mégis egy ukrajnai zsidó tejesember szerepében ütötte szíven közönségét, mindazokat, akik nem is sejtették magukról: az emberi nagyságot szomjazzák a nézőtér sötétjében. Az egykori Kossuth és Dózsa zenés álruhákban bujkálva próbálta meg áruba bocsátani vagy érvényesíteni száműzött emberi-művészi nagyságát. Kamásnival lábán, testén ferencjóskában, pityergését visszafojtva állt a kecskeméti színház öltözőjében a Királyi vadászat főpróbája után. Elveszetten keserű volt, érezvén: kevéssé meggyőző az idegen szerepben. A közhiedelemmel ellentétben a színész tudja: mikor jó és mikor rossz. A nagy színész végképp tévedhetetlenül képes ellenőrizni magát. Bessenyei azt is tudta: nem tehetségét veszítette el, hanem helyét a világban. Önmagával mérten érezte rossznak magát, érezte rosszul magát ebben a lecsökkentett színi világban és elbocsátott használhatóságú nemzeti művészetben, ahová kényszerült. Egy művészi földönfutóvá lett nagy színészt, a legnagyobbik egyikét köszöntjük ma azzal a reménnyel, hogy ismét szüksége van a társadalomnak a kiemelkedő emberre, és azzal a színházi biztatással, amit a bölcs öreg olasz tragikus, Ermete Zacconi úgy fogalmazott meg: A parókák nem őszülnek!

8. NEM SZÜLETÉSNAPI, NEM KÖSZÖNTŐ Írta: Stuber Andrea Megjelent az Új Tükör 1989. február 12-i számában Bessenyei Ferenc hetvenéves. Kiköti, születésnapról szó se essék. Nem hajlandó ország-világ előtt kihirdetni, hogy öregember. Nem is az. Születése napjának csak annyiban van jelentősége,.amennyiben az emberek a színházat szeretik, általa, vele is. Ne őt köszöntsük tehát. Szívesen fogad. Fiatal színházi hírlapírónak ritkán adatik, hogy megkörnyékezze a „nagy bölények” egyikét. Szeretném megnézni magamnak. Hallgatni áhítattal az emlékeit. Beleszagolni legendás sikerek illatába, És persze provokálni, szemrehányást tenni. Mert, úgy érzem, megfosztottak valamitől: élő, felejthetetlen színházi élményektől, amiket Bessenyeinek és csak neki köszönhetnék. Keveset láttam őt színpadon. S nem ő az egyetlen mai színházi nagyságaink között, akinek legjobb alakításait egy már felnőtt nemzedék csupán dokumentumokból ismeri. A „Ha én gazdag lennék”-et kötöm a nevéhez, a várszínházi Galileit. Mások Zorbát. A filmbéli Dúvadot. Tevjéről azt mondja, csodálatos a közönség boldog tapsa kíséretében lecsurogni a pályáról. A Galileit erőfelmérésnek érzi: képes-e még az agya estéről estére működésbe hozni a szerepet. Újabb színházi feladatokra nem vágyik. Megtette a magáét, elvégezte a dolgát. Adott és kapott, a legjobbakat. Több mint négy évtizeddel fiatalabban öregnek, enerváltnak, fásultnak éreztem magamat mellette. Energiái, indulatai szinte szégyenbe hozzák nemtörődöm beletörődöttségemet. Ő nem siránkozik, nem panaszkodik, nem nosztalgiázik. Dühöng. Átkozza a kereskedői szellemet, ami mindinkább eluralkodik.      Tombol, hogy lassan kirohad alólunk az ország. Nincs gazdája a lelkünknek, ami fontos az a perifériára kerül, a színház is. Megalázó annak is, aki csinálja, annak is, aki nézi. Csak füstölög. Szerencséje, hogy ami készül, abban már nem kell részt vennie. Ő csak figyel, megengedheti magának, hogy ne féljen a jövőtől. De bántja, bosszantja, dühíti és felháborítja, ami tévútra ment és megy. Szemrehányással magát nem illetheti. Ahhoz mindig, mindenkinek joga volt és lesz, hogy ott csináljon jót; ahol tud. Neki ma is erre szolgál a színpad este héttől tízig. Szerencsés és sikeres pálya van mögötte. Hatkötetnyi gyűjtemény őrzi az újságok méltató cikkeit. A végszó után, kimerülve elsöprő hatása alól, összeszedem letaglózott magamat. Ha láthatnám azokhoz hasonló szerepekben, amilyenekben nem láthattam. … Ennyi energiából mennyi feladatra futná még!

9. BOLDOG BESSENYEI A 70 éves Bessenyei Ferenc születésnapi gálája az Erkel Színházban Írta: Gyurkó László Bessenyei Ferenc ül a színpadon és boldog. Nem azért boldog, mert hetvenéves (bár azért is boldog lehetne, hogy hetven év – és micsoda hetven év! – után még mindig örökifjú). Nem ezért boldog, mert ünnepelik. Talán még csak nem is azért, hogy így ünnepelik. Azért boldog, mert ez a megtaposott sorsa – sorsunk – miatt átkozódó, káromkodó, panaszait üvöltve soroló művész boldog ember. Miként Móricz Zsigmond Boldog embere. Van olyan mély boldogság, amelyet sors, kor, kortársak sem képesek kitaposni az emberből. A magyar előadóművészek válogatott csapata gyűlt össze a színpadon Bessenyeit ünnepelni. Operaáriával, verssel, jó szóval, tánccal, kupléval, sanzonnal. Az ünnepelt az egész válogatottat kiütötte. Akár Adyt mondott, akár magyar nótát énekelt. Egyénisége mindenkinek fölébe nőtt. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni, az egyéniségét – minden művész legfontosabb ismérvét – nem lehet nem elismerni. Ripacs. Komédiás. Csúnya szavak. Számomra mindig szépek voltak, s Bessenyei egész pályájával ezt bizonyította. A színiművészet Shakespeare, a vásári komédiások, csepűrágók, clownok művészete. Kocsmában, piactéren, színpadon. Ha Bessenyei nem az lett, amire minden porcikája determinálja, a magyar színművészet számlájára írandó, nem az övére. Hogy Bessenyei az lett, aki: ripacs király, komédiás király, az ő számlájára írandó, nem a magyar színházéra.      Csortos, Kiss Manyi, Dajka, Latabár, Major, Gobbi, Latinovits, Törőcsik – csupa maníros komédiás. Cseh Tamás, Sándor György: amatőr ripacsok. Az arcukon, a gesztusaikban, a hangjukban a manír – az egyéniség. Hej, cica, eszem azt a csöpp kis szád és Lenni vagy nem lenni. Hogy hol az egyiket átkozták el, hol a másikat fullasztották unalomba: a magyar színművészet tragédiája. A boldog Bessenyei azért boldogtalan, mert a magyar kultúra nem ötvözte magába. Maradt magányos, ötvözet, igazgyöngy, kagyló védelme nélkül. Isten éltessen Feri. Tudom, nem boldogít, hogy százéves korodban majd felfedeznek. Mint a magyar színház egyik lehetőségét. Ezt a hátralevő harminc évet használd arra, hogy hirdesd: színház – művészet – nincs egyéniség nélkül.      Credo, quia absurdum – de én, sajnos nem hiszek a lehetetlenben. A magyar színház – a mi életünkben – magyar színház marad.      Cáfoljanak meg, akik a hálókat szövögetik.

BESSENYEI FERENC 92. SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL – 2011. FEBRUÁR 10. 2011. február 10-e, Bessenyei Ferenc 92. születésnapja alkalmából néhány újságcikket közlök. Az első 1976. szeptemberében, a másik 1983. szeptemberében jelent meg. Mindkettő kiválóan érzékelteti Bessenyei Ferenc művészi nagyságát és széles művészi skáláját. Hányszor mondta Feri, hogy több színészre elegendőt játszott el életében: ezt az igazságot bizonyítja e két cikk is. Egyidőben Othello és Tevje, és készíti a Berzsenyi, majd Vörösmarty nagylemezt, mikrofon és közönség előtt szavalja el e veretes verseket. E két cikk lentebb olvasható. Ezt követi néhány levél a „MAGÁNLEVELEK” oldalon, melyeket ilyen-olyan alkalmakra nevezetes, értékes, számára fontos emberektől kapott.      Elsőnek az a levél-csomag, melyet a Film Színház Muzsika közölt 1989-ben, 70. születésnapja körül, s amelyet Illés Jenő, a lap munkatársa állított össze. A bevezető szöveget szintén ő írta.      Utána (szintén a „MAGÁNLEVELEK” oldalon) öt személyes levél. Ebből az elsőt Nádasdy Kálmántól kapta, kettőt Aczél György írt születésnapjára, egyet Kállai Ferenc és neje. Utolsóként pedig egy, már sokkal későbbi levél Cenner Mihály színháztörténésztől.

10. ÉLŐK ÉS MINDIGÉLŐK Hegedüs Géza írása (Megjelent a Pesti Műsor 1976. szeptember 8-i számában) Bessenyei nem volt a tanítványom: ekkora korkülönbség nincs közöttünk. Kész színészként találkoztam vele, és kezdetben szépen búgó hangjára figyeltem fel. Bevallom, azt is hittem sokáig, hogy főleg a hangjával játszik. Igaz, a kezdeti években még nem is bontakozott ki művészi teljessége. Mintha a „dúvad” szerepére szakosodott volna, ámbár valószínűleg nem ő szakosodott. Éveknek kellett eltelniük, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy egyénisége mennyivel gazdagabb. Vétek lett volna például parlagon hevertetni vérbő humorát. És aki látta őt Shakespeare Makrancos hölgyében, annak számára személyes ismerőssé vált, a derűs durvasággal asszonyt fékező Petrucchio. De éppen itt az is kiderült, hogy Bessenyei milyen jól ért az összjátékhoz: úgy formál feledhetetlen alakot, hogy mellette nem homályosul el a partner. Ellenkezőleg: segíti a partnert, hogy az minél többet hozhasson ki magából. Huszti Péter sem lett volna oly nagyszerű Jágó. ha nem Bessenyei-Otello mellett ármánykodik. A Várkonyi Zoltán-rendezte Egy magyar nábob (számomra az egyik legeslegszebb magyar film) többi alakjának emlékberögződő plaszticitásához nélkülözhetetlenül szükséges volt, hogy a középpontban Bessenyei álljon, mint János úr. A véletlen úgy hozta, hogy ugyanazon a héten láttam Bessenyeit a Nemzetiben Otellóként és az Operettben Tevje, a tejesember szerepében (a Hegedűs a háztetőnben). Az Otellót persze nem először láttam vele, ez esetben azért néztem meg, mert kíváncsi voltam Huszti Jágójára. Ez a két egymás után látott előadás azonban mindennél jobban világította meg Bessenyei művészegyéniségének gazdagságát. Hiszen igazán nehéz egymástól jobban különböző szerepeket elképzelni, mint a féltékenységtől gyötört, színes bőrű reneszánsz generális és a „Mindenható Istennel” dalolgatva komázó, nyomorúságos zsidó kisember. És mind a kettő tökéletes illúziót keltett. Ha az Otello magasztos hibáinak teljességében nem ennyire átélhetően emberi, akkor Huszti Péter kedves-kalandorra fogott Jágója okvetlenül rokonszenvet váltott volna ki, meghamisítva a dráma mondandóját. De így megmaradt elítélendő bűnösnek; a néző meg is értette, de morálisan mégse vele, hanem Otellóval azonosult. Tevje pedig érzelmes humorával úgy őrizte emberségét egy valójában nyomasztó világban, hogy szentimentalizmusa sohasem vált siránkozó-könnyeztető érzelgősséggé. Bessenyei ebben a szerepében megtalált egy olyan esztétikai kategóriát, amelyet régóta nélkülözünk a színpadon: a bájt. Nem nevetést keltett és nem is bánatot, hanem megértő együttmosolygást, szelíd részvétet. Az élet bájának ez a felismerése és felismertetése, amely erőt ad a megalázottnak, Bessenyei olyan művészi eredménye, amely méltán és méltóan sorakozik Otello magasztos dühöngése, Petrucchio fenegyerekessége, vagy Kárpáthy János lelki felemelkedésének jellemrajza mellé. (megj.: 1. Bessenyei Ferenc soha nem volt Petrucchio, soha nem játszott a Makrancos hölgyben. Hegedüs Géza nyilván az 1959-ben a nagy Nemzeti Színházban bemutatott A Windsori víg nők-re emlékszik, amelyben Feri Falstaffot játszotta, ami Feri legkedvesebb szerepe volt. 2. Hegedűs Géza nem láthatta Ferit egy időben a Nemzetiben Otellóként és az Operettben Tevjeként, Feri a Tevjével egyidőben a Madách Színházban játszotta Otellót.)

11. MÉLYSÉG ÉS MAGASSÁG Bessenyei lemezei (Megjelent az Esti Hírlap 1983. szeptember 19-i számában) A Hungaroton hanglemezhetekre megjelent újdonság: Bessenyei Ferenc Berzsenyi-lemeze. S a művésszel máris új hangfelvétel készül, amelyen Vörösmarty Mihály verseit mondja. „Hallottuk a szót. mélység és magasság visszhangozzák azt” – mennydörög és suttog; mélybe hull és magasba röppen a stúdió üvegablaka mögött szavaló színész hangja, s lámpácskák, fényjelek fordítják a technika nyelvére az apokaliptikus képeket. – Milyen érzés az előadónak, ha-a mikrofonnak mond verset, ráadásul úgy, hogy tudja, talán évekig azonosítják majd lemezre rögzített szavaival? – kérdezem a felvétel szünetében Bessenyei Ferenctől. – Igen nehéz. A stúdióban, mint tudjuk, nincs közönség, nem tükröződik vissza a szenvedély, ám a rendező, a szerkesztő; a hangmérnök jelenléte nagyon fontos; ők ellenőrzik a tempót, a ritmust, a szövegmondás esetleges hibáit. Én azért küzdök, s addig dolgozom, míg ki nem találom; hogyan támadt fel a költőben a verset szülő indulat. Míg nem hiszem, hogy én írtam, addig nem is tudom igazán elmondani. – Hogyan lehetséges ilyen azonosulás évszázadnyi távolságból? – Amit ők tanítanak, azt közvetítem negyven éve, amióta színész vagyok, Amit tőlük tanultam, azt akarom a szerepeken keresztül másoknak is megtanítani. Nem könnyű, annyira másképp éltek, mint mi. Talán még a hétköz napjaikban sem volt annyi szegénység, mert nem alkudoztak a feladataikkal, tették, ami rájuk méretett. – Vajon sikerül-e élővé tenni a költői gondolatokat a mai hallgatók számára is? – Létezésünk feltétele, hogy meghalljuk ezeket a hatalmas gondolatokat. Nemzeti öntudatunkat, egész múltunkhoz való viszonyunkat meghatározzák, és így maradnak örökké kortársaink, amíg magyarul beszélő ember lesz a földön. – A színpadi és a hosszú előadóművészi gyakorlat mellett, kell-e külön készülni a lemezfelvételre? – Ahányszor kézbe veszem a versesköteteket, mindig új sorok szólalnak meg a költeményekben. Nem egy-egy verset, az életművet kell mondanom a lemezeken. Talán ez jelenti számomra a halhatatlanságot: saját agyamat egy pillanatra az övékkel összeszikráztatni. Alkalom nyílik erre, még a szuperérzékeny mikrofonoknál is fogékonyabb emberi fülek; értő szemek előtt is. Szeptember 19-én a Pesti Vigadó Kamaratermében megelevenedik a lemez, Bessenyei Ferenc mondja Berzsenyi Dániel verseit. (mol –) Feltéve: 2011. február 9.

12. SZÉPSÉGESEN SZÉP ÉLET Berényi Kamilla interjúja Bessenyei Ferenccel Megjelent „Rejtvény Koktél” című újság 2000. december 4-i szám „Címlapsztori”-jaként Szépségesen szép élet A József Attila Színház ebben az évben tűzte műsorára Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című darabját. Az öreg Pósalaki szerepére a kétszeres Kossuth-díjas színművészt, Bessenyei Ferencet kérték fel. Igent mondott. Így felejthetetlen szerepei és néhány év kihagyás után ismét színpadon láthatjuk. A művész ugyanis évek óta vidéken él a tanyáján, és ezalatt az idő alatt nem vállalt fellépéseket. Most az egyik előadás előtt beszélgettünk vele a múltról és a jelenről.      – Művész úr, mit jelent Ön számára a színház?      – Mindent! Az életemet! Bízvást mondhatom, hogy színésztársaimmal, barátaimmal boldog, szépségesen szép életet éltünk. Hittünk abban, hogy amit teszünk, az jó célt szolgál. A színház az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik. Mi a Nemzeti Színházat szolgáltuk, szolgáljuk egy életen keresztül. Amikor fiatalok voltunk, reménykedtünk. A remény nem volt hiábavaló. Ez adta a lehetőségét, hogy továbbéljünk. Szinte a világot kellett megváltanunk. Magyar irodalmat tanítottunk a darabokon keresztül az embereknek, és ezért érdemes volt élnünk! Együtt alkottunk olyan szellemi vezetőkkel, mint Németh László, Déry Tibor, Illyés Gyula! Szabadságharcot és forradalmat is játszottunk, játszhattunk. Színpadra kerültek olyan történelmi darabok, mint az Ozorai példa, a Széchenyi, a Dózsa vagy a Bánk bán. Eljátszhattam például Kossuthot Illyés Fáklyalángjában. A nemzet([i] megmaradásáért folyt ez a hatalmas küzdelem. Számunkra a színház akkor a gondolkodás tisztaságát, az emberi méltóságot jelentette.      – Úgy gondolja, hogy a fiatalokat már nem érdekli a művészet, a kultúra?      – Ma másról szól minden. Eltorzultak a dolgok, megváltoztak az értékek, megszűntek, átalakultak a barátságok. Akarnak ugyan valamit csinálni, de nem tudják pontosan, hogy mit. Félek tőle, hogy nem igazán akarják azt, amiért mi küzdöttünk régebben. Csak azért is mást akarnak, pedig elég lenne ugyanazt tenni, mint nekünk: magyar színdarabokat játszani a kultúrára igényes embereknek. Sajnos, közönségessé vált a világ, és én ezzel a világgal nem tudok mit kezdeni. Örülök, amikor „belebújhatok” az öreg Pósalaki szerepébe. Ez egy kedves, jó szerep. Tiszta szellemről, emberi méltóságról, tisztességről szól. Nagyon boldog vagyok, amikor ismét a színpadon lehetek. Még nyolcvan évesen is ez az én világom: a színház!      – Előadások után megy vissza a tanyára?      – Igen. Ott a csendben, a lovaim, kutyáim közelében próbálom megtalálni a nyugalmamat. Bár néha úgy érzem, hogy jó lenne megint fiatalnak lenni, és újra eljátszani mindent! Újra átélni a régi, varázslatos estéket a színésztársaimmal, barátaimmal, és azokkal is, mint például ... (lásd a rejtvényben!) [Simándy Józseffel, Őze Lajossal], akik sajnos már nem lehetnek közöttünk. Akikkel együtt éltünk, együtt alkottunk maradandót.      – Művész úr! Nagyon köszönöm a beszélgetést, és azt a sok csodálatos estét, amit az olvasóinknak és nekem a színházi előadásokon nyújtott, és reméljük, még sokáig nyújtani fog. [A cikk pdf formátumban ITT is olvasható.] Feltéve: 2014. december 26. 13. BESSENYEI FERENC HETVENÖT ÉVES Bóta Gábor interjúja Bessenyei Ferenccel Megjelent a Magyar Hírlap (?) 1994. február 10-i számában „Most egy kicsit fölöslegesnek érzem magam” Bessenyei Ferenc úgy véli, eddigi pályáján két-három színésznek elegendő szerepet eljátszott. Készen van az életműve, Véleménye szerint ma a szakma kissé prostituálódott, a színház ontja a mocskot. A művészet – úgymond – a perifériára szorult.      – Néhány évvel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy már teljesítette, amit az élet kirótt önre; mégpedig fölöslegesen. Mennyire gondolja komolyan ezt a keserű kijelentést?      – Annyi igaz ebből, hogy az én életművem valóban készen van. Ötven éve dolgozom, napi húszórás készenléti állapotban. Remekművek társaságában, nagyszerű emberek között, a korszak legnagyobb színházcsinálói, költői, rendezői, színészei között éltem le az életemet. Számomra teljesen kerek, ami történt. Két-három színésznek elegendő szerepet játszottam el. Addig csináltam ezt, amíg a színház számomra érdekes volt. Most egy kicsit fölöslegesnek érzem magam. Nincs a lelkünknek gazdája, ezért a színház kissé prostituálódott, kissé vacakok lettünk. Senki nem nevel igazán színészeket, nem követel meg a fiataloktól semmi olyat, ami miatt valaha mi színészek lettünk.      – Az, hogy úgy érzi; lezárt az életműve, nyilván nem kor kérdése. Vannak, akik még nyolcvanon felül is játszanak.      – Valóban nem kor kérdése. Ez egy helyzet. Egy-egy generációban általában két-három olyan színész akad, akire illenek az olyan súlyú szerepek, amelyeket én játszottam. A többiek olcsóbban ússzák meg az életet. Az ugyanis, hogy minden este színpadon vannak, még nem jelent semmit. Egy-egy monumentális darab főszerepét játszani estéről-estére, az azonban nagy felelősség. A színház az emberi szellem legnagyobbrendű megnyilvánulása. Ezért igen komoly jelentősége van annak, hogyan hangsúlyozok egy-egy mondatot. A cél az,hogy az általam kiejtett mondatokat senki el ne felejthesse többé..      – Nem lehet, hogy az a fajta monumentalitás, amit ön a színháztól elvár, érvényét vesztette?      – A színház „elsivárosodott”. A művek, a megoldások egyaránt silányak. Amit én megcsináltam óriásiban, gigantomániásan, azt megcsinálják törpe méretekben. Az, amit mi éltünk, a huszadik század volt. Az, ami most kezdődik, a huszonegyedik, ezzel már semmiféle közös nevezőnk nincsen. A színház ontja a mocskot.      – Ez az ön véleménye. És ha így lenne is, önök miért nem tudták ezt megakadályozni?      – Nem lehet megakadályozni, mert a színházban hierarchia van. A rendező felelős mindenért. Ő leminősíthet, fölminősíthet. Ő mondja meg, mit szabad csinálni és mit nem. Persze, ha este színpadon vagyok, akkor én vagyok hatalmon. De ideális esetben a drámaíró, a rendező és a színészek egymás társai.      – Pillanatnyilag azonban a kultúra sok vonatkozásban háttérbe szorult…      – A perifériára szorult. Mondom, nincs a lelkünknek gazdája. Nincs, aki szóljon, ha valamit rosszul csinálunk. Régebben volt Nádasdy Kálmán, Gellért Endre. A Nemzeti intenzív ellenállási központ volt. Mert amikor Magyarországon a magyar lobogót is alig lehetett kinyitni, akkor mi már forradalmat és szabadságharcot játszottunk, bemutattuk az Ozorai példát, a Fáklyalángot, a Széchenyit, a Dózsát, a Galileit, a Bánk bánt. Amikor elmondtam ötezer néző előtt Szegeden, hogy „Üsd az orrát, magyar, ki bántja a tied”m akkor mindenki tudta, miről van szó. Mindig össze lehetett kacsintani a publikummal, hogy vigyázzatok, emberek, a rendszer nem azonos a nemzettel. Mostanra lerohadt az egész ország, nincs semmi erkölcsi érzékünk.      – Ezt a színészetre általában, és saját magára is vonatkoztatja?      – Igen, olyan dolgokban veszek részt, amelyektől a hajam égnek áll. A saját visszaminősítésemhez statisztálok.      – Részt vesz olyan előadásokban, amelyekben nem kellene? A teljesítménye alatta marad annak, amit eddig nyújtott? Láttam például a Marica grófnőben, úgy éreztem, kedvetlenül játszott, föl sem készült különösebben.      – A Marica grófnőre mit kell fölkészülni? Azért kellettünk az előadásban, hogy Rökk Marika tudjon kiknek poénokat mondani, a nevünket ki lehessen írni a plakátra. Ez nem feladat, ez olyan, mint amikor Michelangelo széklábakat farag. Mondom: be van fejezve a mű.      – Az alkotó pihen?      – Igen. Megyek Lajosmizsére, a tanyámra, a lovaimhoz. De miért a Marica grófnő jutott az eszébe? Miért nem a Hegedűs a háztetőn, amiben négyszázszor játszottam Tevjét? Nagyon szép ajándéka volt a sorsnak, ezzel a szereppel gyönyörűen be lehetett fejezni a mesterséget.      – Ez azonban az Operettszínházban történt. Nem a Nemzetiben kellett volna méltó szerepekkel befejeznie a pályáját?      – Úgy gondolom, igen. De ez nem jelent semmit, a Hegedűs a háztetőn bárhol ugyanolyan remekmű, mint Moliere vagy Shakespeare alkotásai.      – A Nemzetiben miért nem kapott az utóbbi években olyan szerepet, amit négyszázszor eljátszhatott volna?      – Én ott mindent megkaptam. Harminc éven keresztül én voltam a Nemzeti Színház. Talán majd a nyáron. Gyulán, Sík Ferenc rendezésében megcsináljuk a Lear királyt. Én leszek Lear, ez méltó befejezése lehet a pályámnak. Most becsülettel segítek a Nemzetinek, a színház örökös tagja vagyok. Eljátszom az öreg Nosztyt, Bagót a János vitézben, de ha már nem megy fel többet rám a függöny, egy sort sem írnak rólam, én már akkor is voltam. Egészséges vagyok, ennél többet pedig nem kaphatok. Ha az Istentől kérhetnék valamit a hetvenöt éves születésnapomra, akkor azt kérném, hogy ugyanazt adja, amit eddig. [A cikkről készült fotó ITT látható.] Feltéve: 2014. december 27. 14. ÓRIÁSOK ELTÖRPÉSÍTÉSE? Dalos László írása 1980 végéről Dalos László cikkét a 2015. december 27-ével, Bessenyei Ferenc halálának évfordulójával kapcsolatos megemlékezés kapcsán közli a honlap.      A cikk egésze ITT található. Ezen az oldalon csak egy részletet közlök:     Bessenyei Ferenc (1919) magyar színész, a mi Meinradunk, Guinnessünk, Swiderskink, Lebegyevünk. Mert egyiknél sem kisebb. A tovsztonogovok tudnák, mikor kell Rogozsint, Beszemenovot vagy Holsztomert osztani rá, és általa megmutatni: íme, a korszerű színház! Amely a tegnapból érkezik és a holnapba tart. A tovsztonogovok és szokolovok Ajtay Andor nyakából letépték az ötvenes években az „időszerű” cédulát; Bessenyei Ferencről is leszakítanák a mostanit, amelyen – Kossuth vagy Dózsa neve áll.      Kossuth, Dózsa, Othello? Mintha bizony megkövült volna bennük, Bessenyei azt is tudta. Azt is tudja. De mi mindent még, azok előtt és azok után! A Sasfiók Metternichjét és a Szellemidézés Donáti Sándorát; az Egerek és emberek Lenniejét és az Agónia ügyvédjét; az Úri muri Szakhmáry Zoltánját vagy Balogh Ábeljét és a My fair Lady Higginsét; a Kispolgárok Tyetyerevét és a Hegedűs a háztetőn tejesemberét. Galileit (Gellért Endre rendezésében) és Görgeyt. Korszakalkotó Asztrov doktoráról hasábokat írhatnánk. Rostand, Karinthy Ferenc, Steinbeck, Krleza, Móricz Zsigmond, Shaw, Gorkij, Sólem Alechem, Németh László, Csehov – érdekes névsor, ugye?!      Az sem volna érdektelenebb, az a tucatnyi szerep, amelyet öt perc alatt itt, a szerkesztőségi szobában elsoroltunk, Puskintól Strindbergen át Arthur Millerig: mind méltó Bessenyei művészetéhez, velük méltán fejeződhetnék ki mindaz, ami a színjátszásban ma korszerű. Osztotta valamikor valaki valahol is ezeket a szerepeket Bessenyei Ferencre? Örökös Kossuth-táblát akasztani a nyakába sokkal kényelmesebb, s megtoldani azzal, hogy az ő színész lénye „a változó világban változatlan”. Nem volna eredményesebb vele együtt csinálni a változó világot? Nyomban kiderülne, mennyire változatlan ez a színészóriás.      Az a vád is éri, hogy „normáit figyelembe véve, igencsak leszűkülne a még használható egyetemes drámairodalom” (Magyar Hírlap, 1980. augusztus 20.) Ellenkezőleg: kitágulna, ha – ahelyett, hogy azt állítják: nem találnak neki való szerepet – szemügyre vették volna és vennék azt a nem is tucatnyi, de legalább kéttucatnyi darabot, amelyekben Bessenyei Ferenc otthon érezné magát itt, Közép-Kelet-Európában, s amelyek igencsak dúsítanák színházi életünk színskáláját. 15. VÁMOS LÁSZLÓ BESSENYEI-HEGEDŰSRŐL Részlet egy Vámos Lászlóval 1973 nyarán készült interjúból A cikk egy 1973-ben Vámos Lászlóval készült interjú részlete (a firkálások itt is Feritől származnak). A kérdésből kiderül, hogy már ekkor pusmogtak arról, hogy valami baj lesz a Hegedűs előadással. (De aztán csak 1974 őszétől tiltották le. De az is lehet, hogy a riporter azt a pletykát hallotta, hogy egy operettes színész – tudtommal R. R. – szeretett volna mindenáron Tevje lenni.)      – Most pedig térjünk át Bessenyeire…      – A Hegedűs a háztetőn Bessenyei nagyon gazdag pályáján is nagy fordulat. Nem véletlenül emlegetik ezt az alakítását az ő nagy szerepei, az Othello, Asztrov és Kossuth mellett. Ennek a nagy színésznek és nagy egyéniségnek csodálatos az énekhangja is. Nem hiszem, hogy túlzok: ha énekesi pályára lép, ő ma a világ egyik legnagyobb baritonistája. A próbákon nem egyszer lenyűgözve hallgattuk, amikor énekelni kezdett, ömlött belőle ez a bársonyos, sűrű, különös zengésű hang, amely valósággal esztétikai gyönyörűséggel ajándékoz meg.      – Igaz-e, hogy ősztől kezdve nem ő játssza Tevje szerepét?      – Nem. Szerep és színész ezúttal annyira összenőtt, hogy el sem képzelhető egymás nélkül. Amikor Londonban Topollal láttam a darabot, rögtön elhatároztam, hogy Pesten, csakis Bessenyeivel játszatom. A Hegedűs a háztetőn egész gondolatvilága, mondanivalója azon áll, vagy bukik, hogy a Tevjét játszó színész, heroikus alkatú-e, vagy sem. Semmiképp sem lehet ijedt kispolgár. 16. BESSENYEI FERENC Írta: Vinkó József Megjelent a Magyar Hírek 1979. július 28-i számában Szálfatermet, robosztus külső, mélyen zengő, lebilincselő orgánum, erő és szenvedély. Hit a reménytelennel gyürkőző emberben, a gondolkodás tisztaságában. Kossuth, Görgey, Széchenyi, Galilei, Bánk bán. Az összeroppanthatatlan gondolkodó, a történelmet makacsul végigküzdő racionalista szellem, az ideális hőstípus alakja. Magabiztosság, férfigondok, kitartás. Ez az egyik Bessenyei-kép.      S íme a másik. A nyugtalan, türelmetlen Bessenyeié. A fegyelmezetlen Bessenyeié. Aki kijelentéseivel, nyilatkozataival indulatokat provokál, aki folyvást elégedetlen, egyik színházból a másikba „menekül”, majd ismét visszatér, mert bírja a féligazságokat.      Mert nem tudja különválasztani saját egyéniségét és a szerepet, magánéletét és színházi helyzetét. Olykor felfordulást okoz, amikor akadályozzák tehetsége teljes kibomlásában, amikor a munkakörülmények művészietlenek, amikor érzi, hogy az eredmény kétséges. „Én, ha ma Leart játszom – nyilatkozta egyik régebbi interjújában – nem tudok mást tenni: saját kisemmizettségem, becsapottságom, tehetetlenségem tárom a néző elé…” Bessenyeinek ugyanis egész élete a színpad. S minden szerep alkalmas arra, hogy valami emberi üzenet áttörjön a rivaldán. S ja ez nem jön létre, akkor számára az egész értelmetlen.      Pályáját Szegeden kezdte, a Városi Színházban, 1941-ben. Huszonkét éves volt. Aztán Miskolc következett, majd röpke évadra a budapesti Nemzeti Színház, ismét Miskolc, Pécs, ismét Szeged, újra Pécs, majd végül, 1950-től a fővárosi Nemzeti Színház. Szinte felsorolni is nehéz, mi mindent játszott vidéken. Bessenyei nem végzett Színművészeti Főiskolát: a Színház és Filmművészeti Kamarában előadóművészi oklevelet nyert csupán. Mégis rögtön főszerepeket kap. S pillanatokon belül az ország egyik legnépszerűbb színésze. 1964-ben átszerződik a Madách Színházba. Majd néhány év múlva vissza a Nemzetibe. Széchenyit, Bánk bánt, Ivanovot játssza. Óriási sikerrel. Később könnyebb fajsúlyú szerepek következnek, amelyek szinte szertemállanak ujjai között. S újra költözik, vissza a Madách Színházba.      Az elmúlt esztendők azonban nem múltak el nyomtalanul. Megváltozott a magyar színjátszás, amelyet sokáig nem a nagy drámaíró és rendezőegyéniségek, hanem a nagy színészegyéniségek jellemeztek. Fejlődött a korízlés, külföldi művészegyüttesek érkeztek, a közönség megismerhette Brook, Ljubimov, Waja színházát, Grotowski kísérleteit. A nagy érzések, a nagy szenvedélyek, a nagy gesztusok helyébe modernebb színpadi formák léptek, a rendezői koncepció előtérbe került, a színház már nem a vezető színészegyéniségekről kívánt szólni, hanem a körülöttünk kavargó XX. század megértésére tett kísérletet. Bessenyei kissé szkeptikusan figyelte ezt a változást. Úgy vélte, elkapkodtunk valamit, az idegen formák elfedik a magyar színjátszás hagyományait. Volt aki maradisággal, konzervatizmussal vádolta. Bessenyei meglehetősen egyértelműen válaszolt:      „Nem igaz. Törekvéseimben nem a könnyebb utat kerestem, hanem az igazabbat: mert való igaz, a modern színésznek óriási káoszból kell kiszűrnie a rendet, a törvényt, a tiszta-értelmes pillanatokat… de ki kell szűrnie! A művészetnek ugyanis nem lehet az a dolga, hogy az emberbabából kiráncigálja a kócot, hogy elkeserítse, hanem, hogy visszaadja méltóságát és hitét. A színházat nem lehet rombolásra használni. Képtelenség! Ha állandóan ismételgetjük a kegyetlenséget, a pusztítást, amit naponta úton-útfélen úgyis láthatunk, akkor megszelídítjük az embereket? Nem hiszem. A jót kell ismételni szüntelenül. Mert csak a lenyűgöző példa, a szépség és a tisztaság tudja felemelni a nézőt. Vajon – kérdezem én – az a modern színház feladata, hogy összezavarja a képzetünket? Hogy ijesztgessen, rémítgessen bennünket? Ez volna a művészet?”      Mások talán fölemésztődtek volna ennyi belső nyugtalanságtól, ennyi kétségtől; elkeseredtek, kiszáradtak volna ennyi újrakezdéstől, eltompultak volna ennyi küzdelemtől. Bessenyei nem. Ő inkább beleölte magándühét a szerepekbe, saját magát változtatta át a dráma színterévé, és szétfeszített mindent maga körül.      Leghíresebb és legteljesebben megvalósult szerepe talán máig az Othelló. Az idő: 1954 májusa. A hely: a budapesti Nemzeti Színház. A szemtanú, Gábor Miklós, a kulisszák mögül így emlékezik: „Az Othelló utolsó percei. Összekötözött kézzel várom, hogy belökjenek a színpadra. Az ügyelőpult mellett, a főiskolás statiszták közt álldogálva hallgatom B-t, aki odabent Desdemonát siratja. A könny minden elfutja szemem. Már azt hiszem, tovább nem duzzadhatnak érzelmei, de a szenvedély csak nő, csak nő, egész hatalmas mellkasa, teste önti a telt, súlyos és erővel teli mondatokat tovább és tovább. Most megérti Emília szavaiból, hogy Desdemona tisztán halt meg – két karja széttárul, fekete arcát elönti a boldog nevetés szépsége. És a nézőtér egyszerre felhördül, mert az egyszerű, derült mondatok után, felvillan és mellébe vágódik a kés.”      Megmosolyogtató az a jó szándékú bírálat, amely „istenáldotta ős-ösztön-színésznek” állítja be. Hiszen, miként ő maga mondja: „… még mai is, amikor könyvtárakra menő irodalma van a színészmesterségnek, fel van térképezve az alkotás előtti és utáni állapot – még mai is, ha igazán nagy dolgot teremt egy színész a színpadon, az értelme akkor is az ösztönéhez fohászkodik segítségért. Mert ha nincs átélés a színpadon (és ezt ma is, az úgynevezett modern színház korában is állítom), ha nincs átélés: nincs alkotás! Ha nincs alkotás: semmi szükség a színészre, a színész lelkére. De az a színház, ahol a lélek nincs minden jelen, nem igazi színház.” (A képek: a Gugger-hegyi ház kertjében; Hochhuth: Egy vadász halála; Gül Baba; Szakonyi: A hatodik napon, Psota Irénnel; Lear király) Feltéve: 2016. január 14.