SZEGED és MISKOLC 1940-1944

Bessenyei Ferenc, amikor gyerekkoráról kérdezték, többnyire úgy nyilatkozott (mert valóban így élte meg), hogy az ő élete akkor kezdődött, amikor a színházba betette a lábát: „Nem volt gyerekkorom, nem volt ifjúságom! Én akkor születtem, amikor bekerültem a színházba. Attól kezdve lehetett életemet nyomon követni, onnantól kezdve van értelme figyelemmel kísérni. Nem tartozik senkire, ami addig történt velem.” Hiszen egész életében a színház volt az egyetlen, ami igazán fontos volt a számára. Színészi pályáját a hódmezővásárhelyi katolikus ligában kezdte (lásd: „pálya”), ahol 1939. április 23-án A vén gazemberben lépett először a nyilvánosság elé. „Igazi” előadásban pedig akkor vett részt első alkalommal, amikor – már mint a szegedi városi színház tagja (először csak kóristája, majd segédszínésze) – 1940. szeptember 14-én a Viktória című operettben rábíztak egy kis szerepet. A darabot a színház nyári állomáshelyén, a hódmezővásárhelyi nyári színkörben mutatták be – ami elképzelhető mekkora izgalmat, büszkeséget és boldogságot jelentett az alig 21 éves fiatalembernek. Szegeden ez év október 30-án (az Elnémult harangokban) mutatkozott be, éppen egy olyan darabban, amelyben vendégként, Kiss Ferenc, a budapesti Nemzeti Színház és az ország egyik legnagyobb drámai színésze játszotta a főszerepet. Ezután két évig, 1942 őszéig volt a szegedi színház tagja, ahol ugyan nagyon szerették és rengeteg feladatot bíztak rá, de ezek kisebb szerepeknél nem voltak többek. A szegedi éveket állandó tanulással töltötte, a szó szoros értelmében éjjel-nappal tanult. Nappal a színházban a helyi és a gyakran itt vendégeskedő fővárosi színészektől leste el a szakma megtanulható fortélyait, éjjel pedig az ablaka alatt világító utcai lámpa fényénél olvasva általános műveltségét gyarapította. Pénze nem volt, fizetéséből, amelyből még fiatalabb öccseit is támogatnia kellett, csak nyomorgásra futotta. Hihetetlen, hogy milyen sovány volt ez a nagy darab, testes alkatú ember ezekben az időkben. Az ekkor készült fotók (amelyek szinte meglepetésként érik az embert), mind arról árulkodnak, hogy pályája kezdetén sokat éhezhetett. 1942-ben Kardoss Géza igazgató elhagyta a színházat, és az ő távozásával a társulat is szétszóródott. Bessenyei Ferenc többedmagával Miskolcra került Földessy Géza társulatához. A színházváltás nagyon jót tett a fiatal színésznek: Miskolcon az első pillanattól kezdve jelentősebb szerepeket kapott. A korabeli újságokból úgy tűnik, hogy Miskolcon jobban szerették a színházat: egy-egy darab több estén is megtöltötte a nézőteret és a sajtó is többet foglalkozott a színházi élettel. Mindössze két hónapja volt a miskolci társulat tagja, amikor első ízben főszerepet játszott. Ekkor jelent meg a sajtóban először külön méltatás alakításáról. Anyagi helyzete az új városban sem volt sokkal jobb, mint Szegeden, viszont magánélete jelentős fordulatot vett. Megismerkedett Szederkényi Ada színésznővel, akit a színház igazgatója alig foglalkoztatott, így színpadon viszonylag ritkán kerültek össze. 1944 elején azonban bemutatták Shakespeare Velencei kalmár című művét, amelyben Szederkényi Ada nagy sikert aratott. Abból, amit nyújtott, „máris megállapíthatjuk, hogy színpadtól való eddigi távolmaradása határozottan sajnálatos kára színi kultúránk lehetőségeinek”, írta a bemutató után a korabeli kritika. A darabban Szederkényi Ada volt Portia, Feri Bassanio, és a kettőjük szerelmi jelenetéről készült fotó volt az első kép Bessenyei Ferencről, amely egy budapesti újságban megjelent. Az 1944 márciusában bemutatott Az abbé című darabban már házaspárt alakítanak (Feri Bressard, Ada Bressardné), az életben viszont majd csak Budapesten kelnek egybe szeptember 23-án a lazaristák Nagyboldogasszony úti (ma Ménesi út 26.) kápolnájában. A fővárosi színészek csakúgy, mint Szegedre, Miskolcra is gyakran lerándultak vendégszerepelni. Így történt, hogy Bessenyei Ferenc megint együtt játszhatott Kiss Ferenccel, mégpedig két olyan darabban, amelyben már ő is fontos szerephez jutott: a Bizáncban – ahol ő Spiridont játszotta (sőt, azokon az előadásokon, amelyeken Kiss Ferenc nem vett részt, ő kapta Kiss Ferenc szerepét) – és a Sasfiókban (ő volt Metternich). Ami ezután történt arról ő maga így számolt be Bóta Gábornak a róla szóló könyvben: „És akkor egyszer csak Nyíregyházára, a miskolci színház nyári állomáshelyére jött egy értesítés, hogy a Nemzetiben szerződést írhatok alá. Azt hittem elájulok a boldogságtól. Igen ám, csak ugyanazon a napon megjött a SAS-behívóm is. Ott álltam, és nem tudtam mit csinálni. A SAS-behívót kellett először elintéznem, mert különben lelőnek, mint a veszett kutyát. Nagyon féltem, mentem ide, mentem oda, és végül is hazautaztam Hódmezővásárhelyre. Kimentem oda – valami tanyavilágba –, ahová be kellett volna vonulnom. Egy kedves kislány locsolta a virágokat. Azt mondta, hogy tegnap már elment mindenki. Igen ám, de a SAS-behívó még mindig nálam volt. Nem tehettem mást, mint bementem a laktanyába, attól féltem, hogy különben lepuffantanak. A laktanyában pedig visszamaradó különítményként ott találtam a sok gyerekkori pajtásomat, azokat, akikkel együtt jártam suliba. Előtte való nap az újságban megjelent egy cikk rólam, amiben már arról is szó volt – amit korábban is ígérgettek, de nem hittem el –, hogy a Nemzeti tagja leszek. A gyerekkori pajtásaim megőrültek a boldogságtól, azt kiabálták, hogy Feci, Feci, mert engem így hívtak. Amikor megmutattam a SAS-behívómat, azt mondták, hogy menjek a k… anyjukba, és ‘elparancsoltak’ olyan helyre, ahol még katonát nem is láttak Magyarországon. Hódmezővásárhelyen a laktanyával szemben volt a kisállomás. Beültem a vécéjébe, és ott ültem, ameddig a vonat meg nem jött, hogy várakozás közben ne tudjanak igazoltatni. Aztán hirtelen fölszálltam a vonatra, és Pestre utaztam. Másnap reggel bementem a Nemzeti Színház igazgatójához, Kovách Aladárhoz. Két bottal járó, nagyon kedves ember volt, eldobta a botjait, és megölelt. Nem is értettem, miért örülnek nekem annyira, azt sem tudták, ki vagyok. De azt hiszem, hogy Kiss Ferenc színész, aki többször látott, sokat mesélt rólam, ‘beetetett, befogalmazott’ a Nemzeti Színházba. Onnantól kezdve meg voltam mentve a katonaságtól.”

BUDAPEST, MAJD ISMÉT VIDÉK 1944-1950

1944 augusztus: Bessenyei Ferenc, aki mindössze 25 éves, semmilyen színiiskolát nem végzett, és akinek semmiféle különös ismeretsége, mecénása nincs (mint ahogy később se lesz soha), a hódmezővásárhelyi Cigányér partról felért a csúcsra: alig négy évvel azután, hogy első alkalommal egy „igazi” színpadra betette a lábát, az ország első színházának tagja lett. Pályájának ezt az egyik legnagyobb sikerét a színháztörténeti adattárak, a lexikonok, a különböző adatbázisok, internetes újságok többnyire meg sem említik. Pedig a Nemzeti Színháznak, a „nagy Nemzetinek” tagja lenni, különösen egy ismeretlen, 25 éves vidéki fiatalembernek, óriási szakmai elismerést jelent minden korban, de ebben az időben különösen, amikor a Nemzeti egyik fénykorát éli és társulata óriási színészegyéniségekből áll. Feri sokszor elmesélte, mekkora szeretettel fogadta őt Kovách Aladár, a színház igazgatója: „Két bottal járó, nagyon kedves ember volt, eldobta a botjait, megölelt. Nem is értettem, miért örülnek nekem annyira, azt sem tudták, ki vagyok.” Feri Szederkényi Adával jött a fővárosba, ahol a színház jóvoltából lakást is kaptak, Budán, a Kanizsa utca 20-ban. Az ifjú pár nemsokára megtartotta az esküvőt (szeptember 23-án), a férj az ország első színpadán szinte minden nap játszott – és ekkor e sokat ígérő pálya és élet hirtelen veszélybe került: megkezdődött Budapest ostroma. A Kanizsa utcai ház pont a frontvonalon feküdt. A mellettük húzódó töltés külső oldaláról az oroszok, belülről a németek lövöldöztek. Közben folytak a bombázások, és az egyik támadás után, mikor Feriék elhúzták az elsötétítő függönyt, a szemben levő ház helyén csak üres lyukat találtak. Ők azonban ezúttal is – mint életében oly sokszor – megmenekültek; sértetlenül vészelték át e napokat. Ahogy vége lett az ostromnak és Feri kimerészkedett az utcára, máris újabb életveszélybe került: az oroszok elfogták, és több, hozzá hasonlóan az utcán összefogdosott emberrel a teherautó érkezéséig – ami ugye Szibériába vitte az „ilyen szállítmányokat” – bezárták a Kisrabló étterem egyik termébe. Hogy mi volt az, ami Bessenyei Ferencet még az ilyen szörnyű helyzetekből is kimentette? Megnyerő külseje vagy, illetve csak a Jóisten? Az emberekkel zsúfolt helységben egyszer csak odalépett hozzá egy magyarul beszélő orosz tiszt, és megkérdezte, hogy hol lakik és van-e ultraseptylje. Ezután hazakísérte, majd azzal a tanáccsal, hogy a jövőben ki ne tegye lábát a lakásból, otthagyta. Feri ugyan nem teljesen fogadta meg a tanácsát, mert ezután is eljárt otthonról, de ettől kezdve csak egy hatalmas doronggal a hátán lépett utcára, higgyék azt, hogy munkában van. Amint tudott, csónakkal átkelt a Dunán és jelentkezett a Nemzetiben, ahova – mint ő gondolta – érvényes szerződés kötötte. Itt azonban – mint Kiss Ferenc protezsáltjával – szóba sem álltak vele, Várkonyi Zoltánnal az élen az új vezetők meghallgatás nélkül rúgták ki. „Hogy vészelted át azt a hat évet, amikor nyilván arra vártál, hogy megint a Nemzeti tagja lehess? Reménykedtél ebben egyáltalán, vagy feladtad, elkeseredtél?” – „Mint már mondtam, ha kudarc ért, elsőnek mindig az okokat próbáltam megkeresni. És ha ezeket megtaláltam, akkor többé nem bántott a dolog, a jövő foglalkoztatott csak. Ebben az esetben kétség nem fért hozzá, hogy a kirúgásom tőlem független okok miatt történt. Így aztán alapjában véve biztos voltam benne, hogy visszakerülök oda, ahova – szívem szerint – képességeim alapján tartoztam.” Bessenyei Ferenc e bizakodó mondatait 2004 őszén rögzítette a magnószalag (a Férjem, a Komédiás című könyv készültekor), de nincs okunk kételkedni, hogy 1945-ben is valóban így érzett. 1945 áprilisában tagja lett a Budán lakó színészeket foglalkoztató Budai Színháznak, majd annak megszűnte után az 1945/46-os évadra a Vígszínháznak. 1946 júniusában azonban visszatért oda, ahonnan elindult: Hódmezővásárhelyre, ahol az Osváth Béla által vezetett Nyári Színkörben lépett fel. Augusztustól pedig újra Miskolc következik, visszaszerződik Földessy Gézához. Szeptember 2-án Budán maradt felesége ikerlányoknak ad életet: Zsófiának, akit apja egész életében Zsókának hívott (holott ez az Erzsébet beceneve) és Katalinnak, azaz Katának. Pár hét múlva a család újra egyesült, és ettől kezdve már nem egyedül, hanem négyen laknak egy szobában, vándorolnak városról városra, albérletről albérletre. Feri ebből az időből csak arra emlékezett, hogy mindig hajnalban kelt, és ment bébiételt vásárolni. Miskolc után Pécs, majd Szeged, aztán újra Pécs következett. Mindenütt albérlet, mindenütt nyomor, de mindenütt sok és egyre jobb szerep. Zenthe Ferenc, akivel Pécsett együtt volt tag, így emlékezett erre az időre: „Egész késő őszig csak dinnyén éltünk, fizetésünk csak papíron volt, mert a gázsit nem tudta kifizetni a színház. Így aztán étkeztünk barátságból a rendőrségi menzán, de mindenütt, ahol lehetett. Én legalábbis mindig éhes voltam. Bessenyei Feri helyzete még nehezebb volt. Én egyedül éltem, ő gyerekekkel, feleséggel.” (Pesti Műsor, 1980. 33. szám) Máthé Erzsi, aki 1949 kora őszén Kaposvárott (ahol a Pécsi Nemzeti Színház vendégszerepelt) találkozott először a Bessenyei családdal, még drasztikusabban fogalmazott: „Bűzlött rólunk az albérlet. Róla, egész családjáról és rólunk is. Én Gordon Zsuzsával laktam két fizetésből egy szobában, ők viszont négyen egyetlen fizetésből. Feri igen jóvágású, sovány, izzó, mondhatnám, hurrikán egyéniségű kolléga volt. Most már elmondhatom, első látásra beleszerettem. Minden nő szerelmes volt belé, de csak távolról. Bár már akkor is megropogtatott bennünket, akkora erővel, hogy kék foltok maradtak utána, de valójában nagyon szemérmes férfi volt, semmilyen kapcsolatáról nem tudok. Ha jól emlékszem, Feri öt nagy szerepet játszott Pécsett, tudása, tehetsége teljes fegyverzetével. Ennek hatására e pécsi évad után álmaim színházához, a budapesti Nemzeti Színházhoz szerződtették.” Bessenyei Ferencet szerencsére se a nyomor, se a vidéki színész-sors, se az álmai színházából való keserű menesztés nem viselte meg. Illés Jenő a Pesti Műsorban megjelent Bessenyei életrajzában („A Pál utcától a Nemzeti Színházig”) arról mesél, mennyire szerették minden állomáshelyén, és milyen jó hangulatú, vidám közösségi élet folyt például Pécsett is, ahová – milyen a sors – éppen Várkonyi Zoltán aláírásával az 1949/50-es évad végén megérkezett a budapesti Nemzeti Színházba szóló szerződése. Bessenyei Ferenc vidéki „vándorszínész” korszaka ezzel végetért. A család újra csomagolt, ezúttal utoljára, mentek vissza együtt a budai Kanizsa utcába. Az oldallal kapcsolatban lásd a CIVIL-GALÉRIA képeit is