Bessenyei Ferencet Budapestre érkezése pillanatától kezdve elhalmozták munkával. Mai aggyal szinte elképzelhetetlen, hogyan voltak képesek a színészek ennyit dolgozni. Színházának (a kamaraszínházzal együtt) évi 640 előadást kellett teljesítenie, a rádióban megállás nélkül készültek az irodalmi műsorok, és ami a nap óráiból még ezen felül megmaradt, azt a filmgyárban töltötték, amely ontotta a filmeket (tudott dolog, hogy Lenin a filmet mennyire fontosnak tartotta). A színházban állandó téma a túlterheltség, a különböző üléseken a színészek rendszeresen felpanaszolják, még felmérés is készül róla – csak éppen a helyzeten nem változtat mindez semmit. Mikor 1952-ben a kettős szereposztásról vitatkoznak Bessenyei Ferenc hozzászólásában így fakad ki: „Több rendező és több színész legyen, mert így csak agyonhajszolás lesz a vége. Ezek a fő hibái a mostani állapotnak, és ezt nem lehet másképpen megoldani, csak ha van elég rendező és színész a két színházhoz. Azután jöhetnek a nagyszerű vélemények, hogy hogyan próbáljunk, hogyan tudunk próbamódszert kialakítani, mert így csak versenyfutás. Voltak esetek, hogy csak az előadáson találkoztunk a partnerrel.”
     De a helyzet vajmi kevéssé változott, mert egy 1955-ös művészeti alapszervezeti gyűlésen még mindig ugyanez, vagyis a túlterheltség a probléma: „Számtalan esetben felvetettük, hogy ilyen tervet nem lehet ilyen társulattal teljesíteni. .. A státusrendszernek sok áldásos pontja van, de ugyanakkor az az eredmény, hogy 20 ember dolgozik 80 helyett. .. A Munka Törvénykönyvben benne van a prémium, amit évek óta nem látunk. Elmondunk mindent okosan és szépen, ordítunk is, de nem hallgatnak meg bennünket. A minisztériumban másfélezer emberből nem adódik egy, aki ránk figyeljen.” 1956 márciusában a párt feljegyzést készít a Nemzeti Színház művészeinek és műszaki dolgozóinak túlterheltségéről. E szerint: egy „vezető színész, mint például Bessenyei Ferenc egy átlagos napi foglalkoztatása napi 11,7 óra munkaidőt jelent szereptanulás, rádió, film stb. nélkül”. Ezek ugyan már 1955-ös, 56-os adatok, de tökéletesen érvényesek az ezeket megelőző időkre is.

És e rengeteg munka ellenére minden emlékező, minden e korszakról szóló krónika arról számol be, hogy a színház tagjai mégis igen élénk „társadalmi életet” éltek: mindennaposak voltak az ugratások, az éjszakákba nyúló vidám együttlétek, egyik szórakozóhelyről a másikra való csavargások. És ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a színészeknek szerepeiket meg is kellett tanulniuk, azokra fel is kellett készülniük, egyszerűen felfoghatatlan, honnan volt mindehhez idejük, energiájuk. De volt; a „végeredmények”, vagyis a jobbnál-jobb előadások ezt mutatják. Sőt, a Nemzeti ezen időszakát átélt emlékezők még arról is beszámolnak, hogy soha-semmikor nem éltek olyan „magas” hőfokú közösségben, olyan „szerelmi, erotikus lázzal” fűtött közegben, mint amilyen az akkori Nemzeti Színházat jellemezte, s amelybe kevés kivételtől eltekintve a színház összes művésze, élén az igazgatóval beletartozott.
     E hangulatról szemléletes képet fest Darvas Iván „Lábjegyzetek” című önéletrajzi írásában. Darvas ugyan nem a Nemzeti Színházról ír könyvének 123-126. oldalain, de az ott elmesélt történetének főszereplői nemzetis színészek: B. G. nem más, mint Bajor Gizi, akit a visszaemlékezők e tipikus „nemzetis” légkör szerzőjének tartanak. Bár Bajor 1951-ben meghal, de szelleme és az az atmoszféra, amit ő teremtett, még vagy egy évtizedig tovább él a társulatban.
     Persze nem mindenki helyesli ezt a fajta viselkedést: nemcsak a Darvas Iván által megírt történet férfi szereplője, L. F., azaz Ladányi Ferenc nem, hanem több, hozzá hasonlóan vonalas párttag is mélységesen elítéli a többiek „züllött” életmódját. Horvai István, aki a párt egyik kedvence ez időben, a Színház- és Filmművészeti Szövetség II. kongresszusán 1951 októberében „a színészek erkölcsi magatartásának problémáiról beszélt. Hangoztatta, hogy az igazi, a népet szolgáló színművésztől teljesen idegen a régifajta, burzsoá, bohém magatartás”.
     A Szovjetunióban tanult Horvai Istvánról egyébként a Nemzeti Színház Bessenyei melletti másik állandó renitense, Gobbi Hilda egy 1953-as ülésen így nyilatkozott: „Hogy a Madách Színház ifjonti igazgatóját, Horvai Istvánt minden kinyilatkoztatása után glória veszi körül és szinte az az érzése az embernek, mintha ki akarnák játszani Major elvtárs és a Nemzeti Színház munkája ellen, ezt a színészek többsége tudja.” Mint ahogy azt is, hogy a Szövetségben a művészek közül csak Gábor Miklós és Ladányi Ferenc, Horvai István és Both Béla nézheti a külföldi filmeket.

Bessenyei Ferenc tehát egy ilyen világba csöppent bele, és ez a világ magával rántotta-vitte őt is. Avar István, aki ekkor még nem tagja a Nemzeti Színháznak, csak főiskolás, Deák Attilának így nyilatkozott erről a korról: „Bessenyei Ferencet 1950-ben ismertem meg személyesen. Már a megismerkedéskor is kuriózumnak tűnt számomra az egész ember. Akkor bizonyára nem tudtam volna így megfogalmazni, mint most, de valahogy rá kellett nézni, pontosabban: föl kellett rá nézni! Akkor voltam elsőéves a főiskolán, és ő nem a mi osztályunkban, hanem a B-ben tanított, ahol többek között Domján Edit, Kaló Flórián, Gellei Kornél (megj.: csupa halott) tanult. Feri csak három hónapig tanított. Három hónap után földühödött, nem értett egyet a tanmenet előírásaival, és a maga bessenyeis módján egy délután összecsapta az osztálykönyvet és azt mondta: ‘na, ezt tovább nem!’ Elment és soha többet nem is jött tanítani. Hogy mennyire volt igaza, mennyire nem, ezt ő tudná megmondani. Azt hiszem, hogy sok mindenben igaza volt. Abban, hogy ilyen hamar elment a főiskoláról, nagy szerepet játszott az is, hogy nagyon szerelmes volt akkor Váradi Hédibe. Etikailag nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy miközben ő tanít a főiskolán, aközben ő itt – ugyan másik évfolyamon, mert hát Hédi fölöttünk járt – udvaroljon. Belőle mindig áradt valamifajta barátkozás – azt hiszem merő önzésből, mert eléggé önző ember, és az volt ő már akkor is. Szóval volt benne egy olyan fajta barátkozás, amely megengedte azt, hogy körülvegyék a fiatalok. Rajongtunk érte! Szerettünk vele együtt lenni! Akkor is ilyen nagyhangú volt! Ugyanígy mondta a magáét, ha kellett, ha nem. Ugyanúgy nem tudott öt percet egy helyben ülni, akkor is rohant-ment, mint ahogy az egész élete egy rohanás, jövés, szaladás. Mi, főiskolások rajongtunk érte. Szerettünk vele átmenni például a Keszelybe, ott meghívott bennünket egy fröccsre. Hogy főiskolásként lehetett-e egy ilyen nagy művésszel leülni? Lehetett! Ő már akkor is nagy művész volt, mint ahogy az én szememben most is az ország legnagyobb művésze, de hozzáférhető volt! Ő nem volt hozzáférhetetlen művész. Ővele mi, fiatalok, a szó legszorosabb értelmében beszélgethettünk, viccelődhettünk. Már akkor úgy hívtuk, hogy Pucuka! Nem tudom, ki találta ki ezt a becenevet, arra már ne emlékszem. De volt Dörmi is, meg sokféle nevet adtunk neki. Közel kerültünk hozzá. Ő akkor is egy nagy-nagy szív volt, az összes bohémságával együtt. Emlékszem, körbefogtuk és meséltettük, hagytuk hangoskodni. Na, mint később kiderült, olyankor várta Hédit! Eleinte még nem volt legális a szerelem, és így mi tulajdonképpen statisztáltunk ehhez.”

Avar István visszaemlékezéséből kiderül, hogy Bessenyei Ferenc (első) házassága rögtön Budapestre kerülése után komoly válságba került. Feri valószínűleg 1951 elején ismerte meg az alig 22 éves Váradi Hédit (1929. szeptember 22. – 1987. április 11.) – akit ekkor még a színházban is Hedvignek hívtak –, és aki Háy Gyula „Az élet hídja” című darabjában (amelyért Háy 1951-ben Kossuth-díjat kapott) harmadéves főiskolásként játszott. A Nemzeti a darabot 1951. február 13-án mutatta be. Az első hét előadásról készült plakátokon Váradi Hédi neve még nem is szerepel. A bemutató plakátján Panni munkáslány alakítójaként még Rohonczy Judit, aki a színház rendes szerződtetett tagja, neve áll, de a színház saját példányán az ő nevét már ceruzával áthúzták és felé Váradi Hédi nevét írták: így tehát valószínű, hogy a nagyon sikeres bemutatón Hédi vett részt. De hogy miért, Rohonczy megbetegedett és ezért Hédinek be kellett ugrania, és ezután került csak be kettős szereposztásként a darabba, vagy már eredetileg is próbált, nem tudni. Akár így, akár úgy történt, Bessenyei Ferenc nyilván ekkor ismerkedett meg Hédivel (aki főiskolásként egyébként nem a Nemzetiben statisztált, a főiskola után a Madách szerződteti). És – ha valóban tanított a főiskolán, ahogy Avar István meséli – csak ezután „nem tartotta etikailag összeegyeztethetőnek, hogy miközben ő tanít a főiskolán, aközben ő itt – ugyan másik évfolyamon, mert hát Hédi fölöttünk járt – udvaroljon”.

Ahogy Avar István is mondja, a szerelem eleinte nem volt legális, de ez az állapot nem tartott sokáig. Feri rendezett családi életének hamarosan egyszer s mindenkorra vége lett. 1952-ben (hogy pontosan mikor, nem tudni, de mindenképpen 1952 márciusa előtt) még feleségével együtt költöztek el a VI. kerület Aradi utca 62. számú ház (amelynek lakói, a később odaköltözöttek is, még ma is emlegetik, hogy évtizedekkel ezelőtt ott lakott a Bessenyei család) második emeletére egy háromszobás lakásba, hátrahagyva a Kanizsa utcai lakást (ahova a két lány rendszeresen visszajárt) anyósának, de Feri gyakorlatilag itt már nem lakott együtt családjával – bár személyi igazolványában még harmadik házasságkötésekor (1963-ban) is ez a cím szerepel. Először a Nemzeti szállóba költözött, ahol remekül érezte magát (még idős korában is emlegette, hogy soha nem volt olyan jó dolga, mint itt, ahol az egész szálló kényeztette), majd Hédi családjához – apja, fivére, illetve ezek feleségei mellé – a Kádár utca 5. számú házba, ahol azonban a szűkös hely miatt huzamosabb ideig nem maradhattak. Egyébként a Váradi család nagyon szerette Ferit, apja később rendszeresen feljárt hozzájuk a Kálmán utcába, Hédi fivérének esküvőjén 1955-ben pedig Feri volt az egyik házassági tanú.
     Egy 1952. október 1-én íródott lakáskérvény szerint Feri albérletben is lakott. A Nemzeti Színház iratai között (1091.-1952) a mai napig megtalálható Major Tamás Erdei Sándor (aki 1951 és 1953 között volt a népművelési miniszter, Révai József helyettese) miniszterhelyetteshez intézett levele: „Bessenyei Ferenc, a Nemzeti Színház művésze igen rossz lakásviszonyok között él. Albérletben lakik olyan körülmények között, hogy mosdási lehetősége sincs, tehát komoly nehézségek között képes csak megfelelő életmódot folytatni. Tanulásra nincs módja, így művészi pályáján is erősen akadályozza a fent vázolt helyzet. Kérése az, hogy egy egyszobás ‘garzon’ lakáshoz juthasson valahol. Ezt a kérését a Nemzeti Színház igazgatósága teljes mértékben pártfogolja. Egyrészt Bessenyei Ferenc személye miatt, aki fiatal művészeink közül egyik legnagyobb tehetség, akire már eddig is igen nagy feladatokat bíztunk és fogunk bízni a jövőben is. Másrészt viszont a Nemzeti Színház munkamenetének zavartalansága érdekében, mert művészi munkánk csak akkor lehet zavartalan, ha dolgozóink megfelelő körülmények között élhetik magánéletüket. Kérésünket Miniszterhelyettes elvtárs jóindulatú pártfogásába ajánljuk. Elvtársi üdvözlettel, Major Tamás igazgató.”
     Arról e kérvény nem tesz említést, hogy ugyanezen a napon Major Tamás egy másik Bessenyei-levelet is aláírt: ez a Tüzelőanyagkereskedelmi Vállalatnak szólt: „A Nemzeti Színház igazgatósága azzal a kéréssel fordul Önökhöz, hogy Bessenyei Ferenc részére, akinek most sikerült lakáshoz jutnia, és így a ‘Tüker akcióban’ nem vehetett részt, 20 q tüzelőt (10 q fa és 10 q brikett) soron kívül kiutalni szíveskedjenek. Címe: Aradi ucca 62. II. em. 1. Bessenyei Ferenc a Nemzeti Színháznak igen megbecsült kitűnő tagja, ezért ismételten nagyon kérjük, hogy a fenti tüzelőanyag kiutalásával segítségére lenni szíveskedjenek. Elvtársi üdvözlettel Major Tamás igazgató.”
     Feri tehát a család számára tüzelőt, a maga feje fölé pedig biztos fedelet szeretett volna szerezni. Igazgatója, Major Tamás ebben volt segítségére.

Bessenyei Ferenc élete e korszakának egyik nagy „titka” Major Tamáshoz fűződő viszonya. Akik csak a 60-as évektől kezdve látták őket a színházban, el sem tudják képzelni, hogy Major Tamás – aki Brecht „Galilei élete”-nek megrendezése után – az egy A vezérkari főnök megrendezésén kívül – soha többet nem adott szerepet Ferinek, és háta mögött ettől kezdve állandóan gúnyolta (egyébként nem csak őt, hanem például Ungvári Lászlót is, aki hajdan egyik legjobb barátja volt) – 1961 decemberéig, vagyis a Galilei próbákig, kifejezetten szerette Ferit. Erről árulkodnak a jegyzőkönyvek: Majornak szinte nem volt egyetlen felszólalása sem, ahol ne említette volna meg Bessenyei Ferenc nevét. Mindig őt hozta fel példaként, akár a színészekről, akár az előadásokról volt szó. Amikor az 1955, 1956-os években Ferit egyre többet szidták renitenskedései miatt – különösen a pártvezetőségi üléseken – Major Tamás mindig a védelmére kelt. Míg a többiek, Marton Endre, Pásztor János, egyre gyakrabban találtak valami kivetnivalót Ferin, Major Tamás például ilyeneket mondott még olyan pártvezetőségi ülésen (1954. október 4.) is, amelynek fő témája a kommunista aktívák megszervezése volt a jegyzőkönyv tanúsága szerint: Major elvtárs „örömmel üdvözli ezt a javaslatot, és hozzáfűzi, hogy tűzzük napirendre ezeken az aktívákon például a Volpone előadás hullámzó színvonalát, vagy Bessenyei hatalmas fejlődését, emellett a meglévő hibákat”.
     Majornak Bessenyeivel szembeni viselkedésével ellentétben az 1955. január 31-i vezetőségi ülésen viszont egy Mészáros nevű elvtárs így panaszkodott: „Nagyon becsüljük Bessenyei elvtársat, mint művészt, de hogy emberileg mindent megengedjen magának, azt túlzásnak tartom. Egy-két alkalommal el lehet ilyesmit nézni, de végül keményen kell kezelni. .. A vele szembeni engedékenység adja meg az alapot arra, hogy destruáljon.”
     Marton Endre az 1955. május 23-i ülésen kezdte el Ferit szidni: „Amit Bessenyei Ferenc csinál, az anarchizmus, cinizmus. Támasza a színháznak, de destruktív. Bessenyei méltó elismerést kapott az országtól, mégis nagyhangú. Mészáros Áginak eszpresszója van, s a színház csak akkor értesült róla, amikor már ki volt írva, hogy ‘kávézó’. .. A (párt)vezetőségi tagoknak, ha kedvük van, bejönnek, ha nincs kedvük, elkerülik a pártirodát. Igaz, hogy a próbákon komoly népnevelő munkát végzünk, és ez nem múlik el nyomtalanul. Fent folyik a munka, de a Hertinél (azaz a színház büféjében), ahol politizálgatnak, ott nem vagyunk sehol. .. Elviselhetetlen Gobbi viselkedése a színház büféjében, eszpresszóban, ahol kijelentéseket tesz, és ezt nem lehet eltűrni.”
     Sőt, a színházban vannak olyanok, akik nemcsak „politikai viselkedését”, de kollégáival szembeni magatartását is szóvá teszik. Olty Magda az 1955. június 8-i MDP taggyűlésen ezeket mondja: „Bessenyeit nagy művésznek tartom és az utóbbi években kevés ilyen zseniális művész került a porondra. Ez az ember az Othelloban csodálatos játékot produkál, de abban a pillanatban, ahogy befejezte a jelenetet, mond valamit, néha szépet, néha csúnyát, de olyan hangon, hogy a színpadon játszó partner dermedten hallhatja. Miért nem lehet ezt neki megmondani vagy felírni? Tessék felírni és megbüntetni. Vannak eszközök, hogy egy embert magához térítsenek, természetesen elsősorban meggyőzéssel. Ezt én megteszem, de egyelőre eredménytelenül, nem használ. A munka szentségét és tiszteletét nem tudja, nem tiszteli eléggé magát a munkát, vagyis azt a verejtékező folyamatot, amire az kivirul. Én beszélek vele, és ha még egyszer hallom, én fogom felíratni, mert tűrhetetlen állapotot tud teremteni.” (Nem érdektelen megjegyezni, hogy akár csak Marton Endre, felszólalása másik részében ő is Gobbit szidja: „Kiváló művésznő, lemondhatna erről a rendetlenkedésről. A zajgását már 15 éve unom.” És – jellemzéséül nem árt megjegyezni – végül így összegzi az ülést: „A referátum – amit Márki Géza, az ülés elnöke tartott – bővebben foglalkozhatott volna a nemzetközi helyzettel.”) Feri még élő női partnerei közül egyedül Máthé Erzsi támasztotta alá e panasz jogosságát, Zolnay Zsuzsa és Csernus Mariann semmi ilyesmiről nem tud, nem hallott és maga sem tapasztalt soha. E történettel kapcsolatban talán nem érdektelen megemlíteni egy pár évvel későbbi eseményt is: amikor 1960 végén a színház művészei leadják szavazatukat a Művészeti Tanács leendő tagjaira, a 14 kijelölt vezető színész közül Feri kapja a legtöbb (58) és Olty Magda a legkevesebb (15) szavazatot.

Major Tamás a vádakra így reagál: „A Bessenyei üggyel kapcsolatban úgy a negatív, mint a pozitív részt szeretném aláhúzni. Annál én több pozitívumot látok a munkájában, mint amennyit Márki elvtárs elmondott. Tud éltető erő lenni egy előadáson, egy próbán, ahogyan például tegnap próbált az ‘Anya’-ban, maga az élet jön be a színpadra. Óriási értékű dolgokat produkál. De mindezeket az utóbbi hetekben népnevelő munka előzte meg, de amelyeknek hatása nem terjed ki egy próbára. Bessenyei elvtárs azt mondta, hogy már gyomorsavat kap, mert minden reggel elviszem feketézni. .. Bessenyei elvtárs nem elég képzett, azért vannak ilyen lehetetlen megnyilvánulásai. Olyan mondatokat mond el, hogy ő bánja meg a legjobban. Boldog voltam, mert Bessenyei elvtárs óriási botrányt csinált, zengett a színház, és az előadás érdekében csinálta. Ez a színházszeretetére jellemző. Neki dőlt az oszlopnak, hogy inkább előadás előtt dőljön ki, mint előadás alatt. Itt elvi kérdések is merültek fel, hogy ki nézze meg, hogy hogyan állnak a díszletek és bútorok.” (Ennek előzménye az, hogy az egyik Othello előadáson „Bessenyei fejével beszakította az oszlopot, s a következő előadáson az még ugyanúgy volt”. De jellemző a rendre, illetve rendetlenségre, hogy olyan is előfordult, hogy a „Viharos alkonyat előadásán a legfontosabb szó előtt összement a függöny”.)

Marton Endre, aki ekkor a színház párttitkára, és akit pár nappal előbb léptettek elő főrendezővé, az 1956. március 13-i ülésen még keményebben fogalmaz: „A 22-i vezetőségi ülésen Major elvtárssal meg kell beszélni Bessenyei elvtárs ügyét. Ha Major elvtárs törvényszék elé viszi Bessenyei legutóbbi ügyét, a pártvezetőségnek ott jelen kell lenni. Ma már ott tart, hogy a legjobb barátja is elkerüli. Ennek elsősorban Major elvtárs a felelőse, akit számtalanszor figyelmeztetett a vezetőség arra, hogy Bessenyei magatartása tarthatatlan. A Tragédia próbán is minősíthetetlenül viselkedett, mindenkit hangosan rágalmazott, destruált. Gellért elvtárssal már azon voltunk, hogy ott hagyjuk a próbát, hazamegyünk. Meg kell rendszabályozni, hogy érezze azt, hogy társadalomban él. Ezt a kérdést elsősorban Major elvtársnak kell letárgyalni, és ha erről Major elvtársat meg tudjuk győzni, be kell hívatni Bessenyeit. Meg kell magyarázni Bessenyeinek, hogy magatartása ellen tiltakozunk. Legutóbb velem szemben is olyan lehetetlen módon viselkedett, hogyha azért elégtételt veszek, ma már nem vagyok a színház tagja. Nagyon megbecsülöm Bessenyeit mint művészt, ha jónak tartom, de ez nem mindig van így, mert a Tragédiát majdnem megbuktatta. Major elvtársnak tudni kell, hogy ez nem mehet így tovább.”
     Pongrácz Gabriella a párt szervezőtitkára: „Bessenyeivel kapcsolatban ezek nem először hangzanak el, a pártvezetőségi ülésen sokszor volt erről szó. Az a véleményem és javaslatom, hogy amennyiben ebben az esetben nem történik hathatós intézkedés, a vezetőségnek joga van a felsőbb pártszervezetekhez fordulni és segítséget kérni.”
     Marton Endre: „Meg kell kérdezni Major elvtársat, hogy óhajt-e rendkívüli törvényszéket összehívni (Bessenyei ügyében). A törvényszék eredményétől függően hívjuk a vezetőség elé, és ha így sem tudunk eredményre jutni, akkor felmegyünk Kovács István elvtárshoz, hogy beszéljen vele.”

Kérdés, hova vezettek volna a pártvezetőségi tagok támadásai – talán egy újabb „Timár-ügyhöz”? –, ha nem jönnek közbe az 56-os események. Mindenesetre az iratok között nincs nyoma, hogy Major hajlandó lett volna Bessenyeit törvényszék elé állítani (ahogy ezt például 1960 októberében Básti Lajossal megtették), bár az ominózus oszlop-ügy után az iratokban található egy ilyen mondat: „Megbüntettük Bessenyei Ferencet.” (Igaz vele egyidőben még tíz másik színészt is.)

E hosszas elkalandozás után visszatérve 1952-höz: A lakáskérvény és az 1953-as Kossuth-díj eredményeképpen Bessenyei Ferenc végre kap lakást: a Kálmán utca 10. szám alatt az első emeleten (4/a) egy három részre darabolt lakás egyik szobájából kialakított garzont utalnak ki részére. Szomszédja, György Géza még ma is élénken emlékszik arra a 13 évre, amíg Feri e házban lakott. György úr 1956 után visszatért eredeti foglalkozásához – szabó volt –, és ő készítette Bessenyei Ferenc ruháit. Egyszerre hat mellényt is varrt neki, mert Feri azt vallotta, „ami a lányoknak a szoknya, az a férfinak a mellény” (és valóban: Feri minden ez időben készült privát fotóján mellényben látható, de ez csak György úr elbeszélése után tudatosodott bennem is). Feri már akkor úgy viselkedett, ahogy később is mindenki ismerte: mezítláb, egy szál gatyában rohant át naponta több ízben György úr lakásába, s ha ilyenkor találkozott a másik szomszéd egy-két éves Erika nevű kislányával, felkapta és beleharapott a popsijába. Állandóan pénzzavarban volt, s ezért gyakran kért kölcsön „György uram”-tól, ahogy Feri őt hívta. Ruháihoz Hédi hozott többször anyagot külföldről, ezekből például szürkés, kékes alpakka öltönyt, kordbársony zakót, szürke nadrágot varratott magának. György úr szerint Feri lányai soha nem jöttek fel apjuk lakására; a sarkon vártak, hogy Feri lemenjen hozzájuk. Vendégei közül csak Major Tamást említette: ő – szerinte – nagyon sokat járt a Bessenyei párhoz. Még arra is emlékezik, ahogy egyszer szemtanúja volt, amikor Feri Hédit oktatta, szerepet tanult vele.

Bessenyei Ferenc bár csak 1959 körül vált el törvényesen feleségétől, már 1951 végétől Váradi Hédivel élt együtt. Ettől kezdve tehát már nem is egy, hanem két háztartásról kellett gondoskodnia. De ezen felül még rá szakadt – nem egészen jószántából – legfiatalabb testvére eltartásának gondja is.
     A színházban ekkortájt az volt a szokás, hogy a minisztérium bizonyos időközönként „fogadónapokat” tartott, ahol a dolgozók közvetlenül a minisztérium küldöttének mondhatták el gondjaikat. 1954. április 19-én Vargha Sándorné egy ilyen fogadónap után a következő jelentést küldte feletteseinek: Márki Gézával (a színház pártvezetőségi tagja) való beszélgetése alatt „Bessenyei Ferenc többször benézett a szobába. Márki elvtárs elmesélte vele kapcsolatban, hogy súlyos anyagi gondjai vannak. Eltartja a feleségét, gyerekeit, öccsét és önmagát. Felesége színésznő volt, Szederkényi Ada, gyerekszülések miatt azonban elkerült a színháztól és azóta nem tud elhelyezkedni. Legutóbb Szántó elvtárssal, a Filmharmónia igazgatójával beszéltek ügyében, hogy foglalkoztassa, de Szántó elvtárs kereken megtagadta a kérést.”
     Jellemző Bessenyei Ferencre, hogy amikor végre rá került a sor, egyetlen szót sem vesztegetett saját problémáira. Kállai Ferenccel azon fáradoztak, hogy a „minisztérium és a színház vezetőségét összhangba hozzák”.

Bessenyei Ferenc fizetése az 1951/52-es évadban 2200, majd tavasztól 2530 forint volt. Legtöbbet (ennek több mint háromszorosát) Bajor Gizi és – valamivel kevesebbet – Somlay Artur keresett. Utána jöttek a vezető színészek, élükön Mészáros Ágival. A fizetéseket rendszerint minden évadban megemelték egy kissé, az egyszerre magasan legnagyobb, 670 forintos emelést, Feri kapta az 1952/53-as évadra. Aztán leálltak az emeléssel, a színházban állandó panasz tárgya lett a kevés fizetés, különösen az operaénekesekéhez és az operett-színészekéhez képest alacsony gázsi. A rádió nevetségesen keveset fizetett, a film úgyszintén. Pénzhez csak fellépésekkel lehetett jutni, de ezekre abban az időben szinte kizárólag operai vagy operett színészeket hívtak (Mészáros Ági ebben is kivétel volt), lásd fentebb a Filmharmónia merev elzárkózását Bessenyei Ferenc foglalkoztatásával szemben.
     Az 1954. november 1-i nyílt MDP taggyűlésen Básti Lajos így panaszkodott: „Major személyes igénytelensége és színház-szeretete az egyik oka annak, hogy a minisztériumban megtörtént az az őrült eltolódás, hogy az Operaház ki tudta harcolni vezető rétege számára azt a gázsit, amelyet én itt nem merek elmondani, mert nem akarom, hogy színházilag kitörjön a forradalom. Gáspár Margit az Operettszínház számára szintén ki tudta harcolni azt a vezetőréteg-gázsit, amely most körülbelül a Mészáros Ági-féle felemelt gázsi háromszorosának felel meg. De ott negyedannyi munkával boldogulnak, mert nálunk Shakespeare-ekkel bolondozni vagy Molière-ekkel bolondozni vagy Gyárfás Miklóst színre hozni, nem kis feladat!”
     Felszólalása nem sok eredménnyel járt, ami kitűnik Gobbi Hilda híres 1956 februári referátumából, melyet egy összevont társulati-szakszervezeti ülésen tartott meg (a beszéd 52 oldal hosszúságú): „Hogy egy rövid keresztmetszetét vegyük egy nagyon elfoglalt, tehát igen használható, kitűnő színész munkájának, mint mondjuk Bessenyei Ferenc – a következő kép vagy számadat tűnik ki. A napi próba és esti előadás a vasárnapot próba nélkül beszámítva, napi 11,7 óra munkát ró Bessenyeire. Mi úgy érezzük, hogy ugyanakkor, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. Kongresszusán elhangzott beszédekből kihangsúlyozott törekvés az, hogy egy ilyen speciális műfaj dolgozói napi 6 óránál ne legyenek többet foglalkoztatva – a mi 11,7 órás napi munkateljesítményünk több mint az emberi munkaerővel való visszaélés. … Azt szeretnénk elérni, hogy színházi fizetésünk elegendő legyen, ne kelljen mellékmunkát vállalni azért, hogy megvalósítsuk életünkben azt az életnívót, amit az ország első színházának művészeivel elhitettek. .. Az Operából egy-két adatot szerettem volna megkapni, de miután ezek enyhén szólva módosítottak voltak, inkább elhagyom őket. És most ugorjunk át az Operett Színházra. Mondjuk Honthy Hannának 5980, Latabár Kálmánnak 6900, Feleki Kamillnak 5400 forint fizetése van. Na vegyük most a mieinket: Tőkés Anna 4400, Mészáros Ági 5200, mint egyetlen kiemelt, Bessenyei Ferenc 4000. Én nem Latabár Kálmán és Bessenyei Ferenc között akarok különbséget tenni, sem Tőkés Anna és Honthy Hanna között, hanem felteszem a kérdést, hogy vajon műfajilag ilyen nagy-e a különbség Beethoven és Schiller, Kálmán Imre és Shakespeare között?”
     Major Tamás egy 1956-os feljegyzésében (amit Pogácsás Antal miniszterhelyettes elvtársnak küldött a Nemzeti Színház problémáiról) az operai fizetéseket is felsorolta. Ezek szerint ebben az időben Székely Mihálynak 16.000, Osváth Júliának 11.000 forint fizetése volt.

Bessenyei Ferencnek tehát az átlagosnál több terhet kell viselnie nem csak a színházban (ahol, mint láttuk vele példálódznak, ha a túlterheltségről van szó), hanem magánéletében is. Havi fizetéséből nem csak feleségét és gyerekeit kell eltartania, hanem saját megélhetését, háztartását és még az öccséét is biztosítania kell. Eközben előfordul, hogy egész egy havi fizetéséért, sőt még többért, békekölcsönt kell jegyeznie, hiszen ez, mint a Nemzeti vezető színészének, kötelező volt. És jönnek a levonások: a levéltárban több ilyen is található. Például 1952 áprilisában, amikor egy 1949. július 1-i 332 forintnyi tartozást (bizonyos özv. Németh Szilárdné felé) vonnak le a fizetéséből a felgyűlt 140 forint kamattal együtt. Ez talán valóban az ő tartozása volt, de a pár hónappal később, 1952 decemberében levont, a Szegedi Kórház 1951-ből származó követelése 622 forintról, már nem lehet az övé, hiszen 1951-ben, már Budapesten élt (ezt valószínűleg öccse miatt kellett fizetnie).
     Azok a jutalmak, amiket az 50-es évek elején kap (abban az időben, amikor nemcsak megítélik a jutalmakat, prémiumokat, de még ki is fizetik azokat) nyilván nagy segítséget jelentenek, ha nem is oldanak meg mindent. A színházban ekkor kétfajta jutalmat osztanak: egyfelől a nemzeti ünnepek alkalmával a Népművelési Minisztérium díjazza így a kiemelkedő színészi munkát, másfelől maga a színház, vagy a „bevételi túlteljesítés alapján”, vagy egyszerűen csak az évad végén a „jó munkáért”. Feri már első nemzetis évadja végén a jutalmazottak között van: 2000 forintot kap az 1950/51-es évadban nyújtott „jó munkájáért” (ekkor legtöbbet Rátkay Márton kap, 3000 forintot, de ennyit csak ő egyedül, Szörényi, Gellért és Bessenyei 2000-et, tíz további művész ennél kevesebbet). A következő évadban, 1952. április 4-én már a minisztériumi díjazottak listáján szerepel: 2000 forintot kap a Tűzkeresztségben nyújtott „kimagasló színészi teljesítményéért” (összesen kilencen kapnak; legtöbbet, 4000 forintot Ungvári László a Hamlet címszerepéért).
     1953. február 3-án kapja a Népművelési Minisztériumtól újabb pénzjutalmát, 2000 forintot, „jó művészi teljesítményéért”, Bihari, Ungvári és Gellért Endrével együtt, majd alig egy hónap múlva, 1953. március 15-én megkapja első Kossuth-díját, a hivatalos indoklás szerint: „Illyés Gyula Fáklyaláng című darabjában Kossuth alakításáért, valamint Asztrov alakításáért Csehov Ványa bácsi című előadásában”. Az 1952. december 12-én bemutatott Fáklyalángért rajta kívül még hárman, Gellért Endre és Bihari József (ők már a másodikat) és Ungvári László kapnak Kossuth-díjat. Illyés Gyula nem a Fáklyalángért, hanem Az ozorai példáért nyeri el ekkor másodszor is a Kossuth-díjat. De ekkor lesz Kossuth-díjas többek között Gábor Miklós (Sztálin megszemélyesítéséért), Sándor Kálmán, Várkonyi Zoltán és Somogyi Erzsi A harag napja című darab színreviteléért (aminek főszerepét filmen Feri játssza), és ekkor kapja a három Kossuth-díjából az elsőt Fábri Zoltán is a Vihar című film rendezéséért (amelynek főszerepét szintén Feri játszotta).
     És még szintén ebben az évben, májusban, életében először külföldre utazik, tagja lesz a magyar filmhétre a Szovjetunióba utazó küldöttségnek. A levéltárban 1954-ből még találhatók jutalomról szóló bejegyzések, de 1955-től kezdve egyre hiányosabbak az iratok, egyre hézagosabbak a feljegyzések, úgy hogy ettől az időszaktól kezdve már nehezebb nyomon követni az ilyen eseményeket. A társulati üléseken való felszólalásokból azonban az derül ki, hogy az 50-es évek második és a 60-as évek első felében egyre kevesebb pénz jutott a színházaknak is. Bessenyei Ferencet ezen kívül még az 1956 után rárótt büntetés, a két éves szilencium is sújtotta, amely annyit jelentett, hogy két évig színházon kívül máshol nem vállalhatott, nem kaphatott munkát, azaz nem kereshetett pénzt.

1956: ez az évszám Bessenyei Ferenc életében is fontos dátum. A 70-es évektől kezdődően szinte minden nyilatkozatában elmondta, hogy 56 előtt a Nemzeti Színházban ők már forradalmat és szabadságharcot csináltak: Az ozorai példa, a Fáklyaláng, a Dózsa, a Bánk bán, Az ember tragédiája, de különösen az 1956 októberében többszöri halasztás után végre bemutatott Németh László Galileije mind egy-egy forradalmi tettet jelentett, egy-egy lépcsőfokot az 1956-os eseményekhez, nem csak Bessenyei Ferenc, de az egész ország életében. 1952. június 5-én Gimes Miklós, a későbbi 56-os mártír, a Szabad Népben így ír „Az ozorai példa” előadásáról: „Bessenyei Ferenc is eddigi legjobb alakításához méltóan mutatkozott be Börcsök szerepében. Olyan jelenetekben, mint az összetűzés a herceggel, a szembefordulás az álhazafiakkal, rádöbbenés arra, hogy Ozora és a haza ügye egy, rendkívüli szenvedélyt, erőt, pátoszt tudott kifejezni. Börcsököt egy egész osztály történelmi harcainak, öntudatra ébredésének jelképévé emelte játékában.” Ez az idézet azért is figyelemreméltó, mert Illyésnek erre a darabjára Bessenyei Ferencen kívül nem igen emlékszik senki, ő viszont élete végéig minden interjújában megemlíti (a Nemzetin kívül csak Miskolc és a Főiskola mutatta be 1952-ben, aztán 1973-ban tévéfilmet készítettek belőle, amelyben azonban leginkább a szüreti munka és mulatság állt a középpontban, nem a forradalom). Bessenyei Ferenc számára ez a mondat: „Ozora és a haza ügye egy” talán eddig is, de ettől kezdve biztosan ezt jelenti: „A színház és a haza ügye egy”.

Bessenyei Ferenc az 1956-os eseményekről a „Bessenyei Ferenc és 1956” című oldalon saját maga számol be. Mivel az anyag hatalmas, a többi 56-ról szóló dokumentumot nem itt, hanem azon az oldalon lehet megtekinteni. Itt csak egy Deák Attilának adott 1994. február 3-án az Esti hírlapban megjelent interjú részlete áll, ahol a riporter kérdésére, „hogyan emlékszik az 56-os időkre” ezt a választ adta: „Hát nekem aztán nincs semmi szépítgetni valóm! Október 20-án volt a Galilei bemutatója, és 23-án is azt játszottuk. Engem az egyetemisták délután elvittek a Bem térre, ott szavaltam. Majd beválasztottak a Nemzeti Színház forradalmi bizottságába, én lettem az elnök. Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy szét van lőve a színház egyik oldala! Kezdődött az üldözés. Akkor a Kálmán utca 10-ben laktunk Váradi Hédivel. Hédi kiszaladt az utcára élelemért, és a srácok elkapták: ‘Ki ne engedje, művésznő, Bessenyeit! Még szükségünk van rá!’ Aztán jött a szilencium. De a szakma összefogott, mivel én nem mehettem a filmgyárba, így Hédit hívták. Csak Fábri Zoltán tudta kierőszakolni, hogy ismét felvevőgép elé állhassak.”

Bessenyei Ferenc 1955. március 15-én már második Kossuth-díját vehette át, ezúttal: „Shakespeare Othello című darabjában nyújtott kimagasló alakításáért”. Ugyanebben az évben van első ízben a kitüntetettek között Básti Lajos („Osztrovszkij Vihar című darabjában, valamint szovjet darabok pozitív hőseinek kiemelkedő alakításáért”), Olty Magda, Uray Tivadar és Solti Bertalan, valamint, csakúgy mint Feri, már másodszor Major Tamás és Fábri Zoltán. A Kossuth-díjak összege akkoriban sokkal csekélyebb volt, mint manapság, művészi rangjuk azonban lényegesen magasabb a mostaninál. Bessenyei Ferenc kétszer kapta meg ezt a kitüntetést, mind a kettőt az ötvenes évek első felében, de mindkettőt „politikamentesen”, kizárólag művészi teljesítményéért, amelyeket se nem szovjet, se nem „haladó szocialista” művekben nyújtott.

Színpadi szerepei mellett egyre többet filmezik (például 1953-ban öt filmben játszik, 1956-ban is még ötben, aztán jön a szilencium, de utána, 1959-ben a legnagyobb siker, legnépszerűbb filmje, a Dúvad), így népszerűsége az egész ország területén folyamatosan nő. A Magyar Rádió című újságban már kétszer volt címlapon, mikor végre a népszerű Színház és Mozi-nak is a címoldalára került, első ízben 1952. május 30-án Mészáros Ágival Az ozorai példa egyik jelenetében.

Bessenyei Ferenc párkapcsolataira általában az a jellemző, hogy ő megy tovább, ő a „hűtlen” fél. Váradi Hédivel az elején ez egy kicsit másképp alakult. Mind Tolnay Klári, mind Darvas Iván – a másik két érintett – elmeséli önéletrajzi művében, mégha nem is egészen egyformán, azt a szerelmet, ami Hédi és Iván között támadt a Madách Színház 1953-as Rómeó és Júlia előadása közben. Darvas Iván Lábjegyzetek című vallomásának 129. oldalán így summázza a történteket: „egy csapásra négy ember nyugalmát sikerült egyszerre feldúlnom”. De ez a kapcsolat hevessége ellenére sem tartott sokáig. Feri a dolgot úgy intézte el magában, hogy „Rómeó és Júliának kötelező egymásba szeretnie”.
     Feri az ország egyik, ha nem a legnépszerűbb színésze, kétszeres Kossuth-díjas, érthető tehát, ha minden vágya, hogy végre saját személygépkocsihoz jusson. Ez a vágya (egyes források szerint) már 1956 előtt teljesül, de ekkor még csak egy Wartburgot tud venni. Nem sokkal később azonban Hédi egy Citroën-t hoz haza Franciaországból, amelyre Feri nagyon büszke, évtizedeken keresztül emlegeti, hogy neki kilenchengeres kocsija is volt. De a Citroën valójában Hédié, míg Feri a Wartburgot nemsokára egy nagy Volgára cseréli ki, és évekig azzal jár. Ettől kezdve György uramtól többnyire benzinre kér pénzt (de meg is adja mindenkor).

1959-ben a párt egy újságcikkben arra inti a színészeket, hogy magánéletükben is példamutatóan éljenek. Aczél György rászól a Bessenyei párra, nem helyes, hogy az ország két legnépszerűbb színésze nem él rendezett családi kapcsolatban. Ezt kővetően Feri újabb lakás-kérelmet nyújt be, hiszen egy szobás garzonja két állandóan dolgozó színész normális felkészülését nem teszi lehetővé. A kérvényt Major Tamásnak címezi, aki ezúttal is vállalja a közvetítést. Bessenyei Ferenc 1959. október 19-én ezt a levelet írta a Nemzeti Színház igazgatójának: „Kedves Tamás! Kérlek, ments meg attól, hogy lakás és ezzel kapcsolatos problémáimról részletesen kelljen beszélnem. Ezt a kérdést mindig elhanyagoltam, illetve szerettem volna saját erőmből megoldani, de a sok munka és a szerencsétlen körülmények mindig megakadályoztak, hogy magammal törődjek. Már attól tartok, ha rövidesen nem tudok pihenéshez megfelelő lakáskörülményeket teremteni, hamarosan hasznavehetetlenné válok, mert a munka szaporodik és az erőm fogy. Az elmúlt három év (megj.: a szilencium évei!) gazdasági egyenlege azt mutatja, hogy belátható időn belül ezt a problémát nem lesz módomban megoldani. Most sem személyes létezésem szempontjából nézem ezt a kérdést, de nem szeretnék a sok apró rendezetlen körülmények miatt a munkában összeroppanni. Te ismered körülményeimet – kérlek segíts nekem abban, hogy egy olyan lakást kaphassak, amelyben élni és dolgozni lehet.”
     Major Tamás még aznap továbbítja a kérvényt Kállai Gyulának, a volt művelődésügyi, ekkor éppen „állami” miniszternek hozzáfűzve saját megjegyzéseit: „Bessenyei Ferenc lakáskörülményeiről már akkor tudtam, mielőtt a mellékelt levelet megírta volna, lakásügye már évek óta foglalkoztat. Hét évvel ezelőtt, amikor vidékről Pestre felkerült, szükségmegoldásként kapott az akkori Népművelési Minisztériummal szemben, a Kálmán utcában egy egyszobás lakást, mellékhelyiségek nélkül. Közvetlenül az ablaknál van a trolibusz áramvezetéke a falba beépítve, a megálló pedig az ablaka előtt van. Ilyen körülmények között nem tudja magát kipihenni, szerepeivel odahaza foglalkozni, nem tud senkit odavenni a lakásba, aki gondját viselné s családi életét sem tudja rendezni. Bessenyei Ferenc nemcsak kimagasló művészi munkát végez, hanem mennyiségileg is a legtöbbet foglalkoztatott színészeink közé tartozik. Szeptember és október hónapban havi 28 alkalommal játszott olyan szerepeket, mint Othelló, Budai Nagy Antal, Bánk bán, Windsori víg nők. Azt szeretném kérni, hogy ügyét véglegesen rendezzük, nehogy a fennálló állapot munkája és egészsége rovására menjen, hiszen ebben az évadban is olyan feladatok várnak rá, mint pl. Shakespeare: Antonius és Cleopatra főszerepe. Ha egy két szoba hallos lakást kaphatna, lehetőleg levegős helyen, a Nemzeti Színház egyik legégetőbb lakásproblémája nyerne megoldást. Segítségedet előre is köszönöm. Elvtársi üdvözlettel Major Tamás.”
     A trolibusz valóban az ablaka alatt áll meg, és a vezeték is ott van, mellékhelyiségek azonban szerencsére vannak (a társbérletet még Feri beköltözése előtt megszüntették, és a szobából kihasítottak ezeknek helyet), és olyan is van, aki gondját viseli, hiszen nem egyedül, hanem Hédivel él, éppen ezért szűk a hely. Kérését azonban nem teljesítették, harmadik feleségét is ide hozza, akivel 1965 decemberéig lakik itt.

Ha a lakás-ügyét nem is sikerült rendeznie, Szederkényi Adával való házasságát végre törvényesen is felbontja, és 1961. szeptember 8-án feleségül veszi Váradi Hedviget. Az esküvőre a Lenin körúti Központi Házasságkötő teremben (azért itt, mert Feri személyijében ekkor még mindig az Aradi utca szerepel lakóhelyként) kerül sor, Hédi tanúja dr Erős László, míg Ferié Major Tamás (ez is kettőjük különös barátságát bizonyítja). A meghívott vendégek között ott van Aczél György is. Hédi egyébként már egy nyáreleji interjúban – a Magyar Ifjúság 1961. június 24-i számában a „Hol üdül az idén Váradi Hédi színművésznő” cikkben, mint férjéről beszél Feriről: „de Szegedre már csak mint férjem, Bessenyei Ferenc menedzsere utazom, aki az ünnepi játékokon vesz részt”. A hiedelmekkel, lányai nyilatkozatain és a közszájon forgó vélekedésekkel ellentétben mindketten komolyan gondolták a házasságot (különben nem ekkora felhajtással és nem ilyen illusztris tanúkkal kötötték volna), amit mi sem bizonyít jobban, minthogy továbbra is együtt tervezték jövőjüket, életüket nem elválasztották, hanem egyre szorosabbra fonták. Ebben az időben építettek egy hajót (amit Hedvig névre kereszteltek), ami Feri nagy álma volt, és amit aztán egész életében „gyászolt”, hiszen válásukkor el kellett adni. Még a 2000-es években is valahányszor Lajosmizsére menet a Soroksári útra értünk, nem mulasztotta el feleleveníteni Wighardt bácsi nevét, aki a hajót építette, és eltűnődni azon, vajon megvan-e még valahol az ő szépséges hajója a nagy Johnson motorral.
     Bessenyei Ferenc köztudottan nem szerette a filmezést, de volt két olyan szerep, amit nagyon szeretett volna eljátszani: ezek egyikének, az 1962-ben forgatott Az aranyembernek főszerepét eredetileg ő kapta. Már a ruhapróbákon is túl voltak, amikor Feri megzsarolta a rendezőt, Gertler Viktort, akivel már előtte is sikeresen dolgozott együtt: vagy Váradi Hédi is benne van a darabban, vagy ő visszaadja a szerepet. Bár biztos volt benne, hogy teljesítik kívánságát, nem hitte, hogy találnak másik színészt a helyére, de ez a Hédi melletti kiállás akkor sem arról árulkodik, hogy házasságukat csak az ekkor már tizenegy éves kapcsolatuk „vég előtti” gyors befejezésének tartották volna. Feri sajnos elszámította magát, ha Magyarországon nem is, de Erdélyben akadt valaki, aki elvállalta helyette a szerepet.
     A hajónak Feri mindössze két nyarat örülhetett. Pár hónappal azután, hogy az 1962. augusztus 10-i Film Színház Muzsika címoldalán Hédi szerepelt a hajón, az újságban pedig egy cikk a Dunán töltött egyik napjukról, Feri életében egy új szerelem jelent meg. Bár házasságukat hivatalosan csak 1963. március 4-én bontják fel, Hédi már 1962 decemberében úgy nyilatkozik egy újságnak, hogy ebben az évben azt tanulta meg, hogy egyedül is elég erősnek kell lennie. 1969-ben pedig egy kérdésre, hogy véleménye szerint „színészek között elképzelhető-e a jó házasság”, nyilván nem minden ok nélkül, ezt válaszolja: „Olvastam már ilyesmiről,de úgy emlékszem, gyönge író tollából.” Feri 1963 elején tehát megint felborítja életét, még annak árán is, hogy teljesen elölről kell kezdenie mindent: Hédi egyedül a lakást hagyja ott, különben mindent visz, hiszen lakásról kell a maga számára gondoskodnia. Keleti Éváék szerint, akik ebben az időben is látogatják, vigasztalják, tanácsokkal látják el Ferit (amit ő természetesen nem tart meg), a Kálmán utcai lakásban semmi sem maradt, Feri fekhelye téglákon állt a csupasz falak között.

Bessenyei Ferenc minden baja, gondja ellenére ebben az időben volt a leginkább társas lény. Bár semmilyen szenvedélye nem volt, se nem lóversenyzett, se nem kártyázott, még cigarettázni is csak módjával cigarettázott (később teljesen abbahagyta), minden szabad estéjét társaságban töltötte (ez később nem volt rá jellemző). A színházban a már említett Major Tamás-féle barátságon kívül, ami egyébként is egyfajta mester-védenc kapcsolat volt inkább, Kállai Ferenccel, Kálmán Györggyel, majd később Őze Lajossal volt igen jó viszonyban. Zenthe Ferenc ugyan nem volt a Nemzeti tagja, de Feri vele is szoros baráti kapcsolatot tartott fenn (Pécsett együtt játszottak, nyilván innen indult barátságuk), csakúgy, mint Simándy Józseffel, Keleti Évával, a fotóssal, és civilekkel, mint például Nagy Zoltánnal, Jászberényiékkel és a szegedi pajtásokkal, köztük elsősorban Bódis Lajossal és a Bukovinszky házaspárral. Nyaranta azokban a rövid időszakokban, amikor éppen nem dolgozott, a színház siófoki üdülőjében, vagy Zenthéék balatonszepezdi házában, vagy a pünkösdi csónakházban jöttek össze nagy sütés-főzésre.
     Kadelka László a „Férjem, a Komédiás” című könyvben így mesél erről az időről és Bessenyei viselkedéséről: „Édesapám a színház siófoki üdülőjében egyszer rengeteg halat fogott. Valaki elkiáltotta magát, hogy milyen jó lenne ebből halászlevet főzni. Feri nem szólt semmit, elment, megvette a hozzávalókat, meg nem tudom, mennyi üveg bort, több láda sört, és egyszerűen kitette az asztalra. Vagy más: egy társaságban hirtelen sokan lettek, és látszott, hogy a házigazda erre nem készült fel. Feri itt is eltűnt, majd előkerült ezzel-azzal. Vagy megtudta, hogy X. Y. sokat vesztett a lóversenyen, és ebből nagy balhé lesz otthon a feleséggel. Akkor félrehívta az egyik kollégát – akiről tudta, hogy az illetővel együtt szokott kártyázni –, és adott neki pénzt, hogy veszítse el a másik javára. Két ember csinált ilyet, ő és a Kálmán Gyuri. Feri nem ismerte a kártyákat, ezért kért fel másokat erre a szerepre, de Gyuri – bár ő sem értett sokat a zsugához – maga ült be, hogy veszítsen, mert tudta, hogy a másik csóró, és nem akarta megalázni azzal, hogy pénzt ad neki.”
     Udvaros Dorottya édesapja hasonló történetet mesél el ugyanebben a könyvben: „Két színész akadt csupán, aki nyomorúságos helyzetünkben felkeresett bennünket élete párjával, Pécsi Sándor civil feleségével és Bessenyei Ferenc Váradi Hédivel. Finom eleganciával érzékeltették baráti szeretetüket: nem virággal kedveskedtek, hanem élelmet, gyümölcsöt, babapiskótát, csokoládét hoztak. Arra is módot adtak, hogy látogatásukat viszonozzuk. Feri magatartására jellemző, hogy amikor később emlékeztették erre a helytállásra, legyintve csak ennyit válaszolt: ‘Szóra sem érdemes, az a fontos, hogy túléltétek a méltatlan mellőzést!’” Ez utóbbi történet az 50-es évek közepe táján, míg az előzőek a 60-as évek elején játszódtak le, tehát mindenképpen elmondható, hogy Bessenyei Ferenc nem pillanatnyi lelkesedésből, hanem jelleméből fakadóan viselkedett így.
     De Feri nem csak pajtásaival, kollégáival volt ilyen nagyvonalú: Irén nevű unokahúgát zongorázni taníttatta, az elbeszélés szerint a kislány oktatását Hédivel közösen finanszírozták. Feltűnő és jellemző erre az időszakra, hogy az elmesélők mindig így emlegetik őket: Feri és Hédi. Ferit így, a párjával együtt említeni se későbbről, se korábbról soha nem hallottam. Hédiről egyébként többen mesélték, mennyire jószívű volt, hogyan segített másokon. Meghalni is azért halt meg, mert ahelyett, hogy magát operáltatta volna meg, édesanyját kezeltette és ápolta. Mire édesanyja jobban lett, nála olyan módon elhatalmasodott a baj, hogy már nem lehetett segíteni rajta.

Mindezek ismeretében nehezen hihető és teljességgel elképzelhetetlen, hogy Bessenyei Ferenc éppen csak saját gyermekeivel nem törődött volna. Azok a rágalmak, amelyeket vele kapcsolatban ikerlányai minden lehetséges alkalommal elmondanak, nemcsak a fentiek ismeretében, de minden okirat szerint is valótlanságok. A 2001-ben megjelent „Bessenyei” című könyvben Zsófia lánya által elmesélt történetek mindegyikét könnyedén meg lehet cáfolni. Ez a honlap azonban nem gyermekeiről vagy az elhagyott feleségeiről szól, tehát nem célja e rágalmakat egyenként felsorolni és megdönteni. Mindössze annyit érdemes megjegyezni, hogy Bessenyei Ferenc jobban érezte volna magát, ha lánya nem „szerelmes” belé, hanem szereti, tiszteli és becsületes, őszinte pártatlansággal tekint rá. Feri emberi és apai nagyságára jellemző, hogy egy-egy fájdalmas kitörésen kívül a lányai felől érkező állandó szidalmazást, nyilvános megrágalmazását is zokszó nélkül, nyugalommal tűrte. Szomorú tény, hogy míg nagylelkűségéért, segítőkészségéért Bessenyei Ferencet barátai, kollegái, sőt a csaknem idegenek is a legmesszebbmenőkig becsülték, szerették, addig lányai, elvált felesége részéről éppen e téren csak szidalmazás érte, amit egészen biztosan nem érdemelt meg. Mindenesetre az életét elfogulatlanul kutatóban felmerül a gyanú, hogy Bessenyei Ferenc közismert „gyermek-ellenessége” valószínűleg csak egy felvett viselkedés-forma volt, ami nem jelleméből, érzéseiből, hanem inkább az őt feleségei és lányai által ért támadásokból következett.

Feltéve: 2010. május 23.

Kiegészítés: 2012. november 27.
Tegnap kaptam egy olvasói levelet, melyet szó szerint közlök mintegy alátámasztásául annak, hogy Bessenyei Ferenc – szemben a róla terjesztett rágalmakkal – igenis szerette a gyerekeket és törődött velük:
     „1947-ben születtem, 1948-tól 1971-ig a Kálmán u. 10. szám alatt laktam. Bessenyei Ferencnek a házban lakó, illetve a Hold utcai gyerekekkel szinte napi kapcsolata volt, amikor az Alkotmány utca - Nagy Ignác utca sarkon lévő Közértbe ment, többször beállt nagy hanggal az úttesten focizó gyerekek közé, és párat rúgott a labdába... Vitt minket néhányszor kocsikázni a Citroen-nel és a bordó Wartburggal. Váradi Hédi a házban lakó gyerekeket hétvégenként ingyen tanította francia nyelvre. Ha jól emlékszem, vasárnap délelőtt 10-re mehettünk, a bejárati ajtó nyitva volt, azonban rendszerint még ágyban voltak, ám ez őket zavarta kevésbé...”

Hogy Feri nem csak a pesti gyerekeket kocsikáztatta, hanem másokat is, azt a galérián látható egyik fotó is bizonyítja.

A kedves olvasó elküldte húga emlékkönyvéből Feri dedikált fotóját is. Azt hiszem, életében ez az egyetlen alkalom, hogy „bácsi”-ként szerepel. Bár így írta alá, az a tény, hogy a bácsit idézőjelbe tette (ez a fekete képen nem látható, csak ha a fotót teljesen kifehérítik), mutatja, hogy már ekkor sem szerette ezt a megszólítást. Mivel idős korában sem volt semmi „bácsis” rajta, rendkívül zavarta, sőt nem tűrte, hogyha így szólították.
     A fotó egy képeslap – jellemző, hogy erről a rossz képről készítettek ilyen lapot, amit aztán trafikokban árulták – akkoriban a színészekről, sőt színházi előadás és film jelenetekről is készítettek képeslapokat. Feri szövege: „Bessenyei Feri ’bácsi’ 1958. ?, Julikának szeretettel Feri bácsi”

További kiegészítések a jövőben is lehetségesek