1987-TŐL

AZ IDŐSZAK TÖBBI OLDALA GALÉRIA           ÚJSÁGCIKKEK Az ezen az oldalon tárgyalandó életszakaszt célszerű három részre osztani, mégpedig lakóhelyének változása szerint, mert ez napirendjének, szokásainak, életmódjának változását is magával hozta, sokkal jobban, mint eleddig bármikor. Pilisborosjenőn 1987 tavaszától 1991 decemberéig Az előző korszakról szóló beszámolóban már elmeséltem, hogy miért költöztünk ki Pilisborosjenőre, és hogy az elválás életünk első házától miért nem volt már fájdalmas. A költözés fokozatosan zajlott, a kutyák – Góré, Jágó és a komondor Bumbi – már kint voltak, amikor az utolsó lépcsőfokban Feri is elhagyta a Turista úti házat, ahogy ezt Deák Attila a könyvében megörökítette.      Mikor Feri végleg otthagyta a Turista úti házat, a borosjenői építkezés még javában tartott, így eleinte a lovászszobában húzta meg magát. Előfordult, hogy a tetőcsere közben, éjszakánként, ha esett az eső, a tetőn két férfi lapátolta szobája felett a vizet, hogy Feri lent aludni tudjon. Az ilyen éjszakákon állandóan helyet kellett változtatnia, hogy az ágyon még száraz helyet találjon.      Most, amikor már én is lassan közeledem ahhoz az életkorhoz, amelyikben Feri ebben az időben volt, csodálkozom csak el igazán, mennyi mindent kibírt, elviselt, nemhogy zokszó nélkül, de ragyogó kedéllyel, élvezve a helyzetet, a változást, úgy ahogy azt Deák Attilának elmesélte. Kutyáinknak is megváltozott az élete Borosjenőn. Az idősebbik vizsla, az ekkor már 11 éves Góré, aki erdészházban született, visszaváltozott „vadon élő állattá”, és hiába ragaszkodott hozzánk, napjait az erdőben – és nem a faluban – való bolyongással töltötte, amíg egy 1988-as tavaszi napon szívfacsaró kedvességgel el nem búcsúzott gazdáitól, hogy utána kimenjen az erdőbe egyedül meghalni. Őt Lükü vizsla követte, aki bár „professzori intelligenciával” rendelkezett, mégis lüke módon viselkedett. Ő és Jágó rendszeresen kijött velünk terepre, de ha emberekkel találkoztunk, annyira megijedt, hogy – ha elérhető távolságban voltunk a háztól – hazarohant, vagy ha nem, akkor a lovasnak fel kellett vennie maga elé a marra, amit a lovak érdekes módon nagyon türelmesen viseltek. A komondor Bumbi „karanténba” került, egész nap a nyergesben aludt, és csak éjszakára jöhetett ki házat őrizni. Feri Deák Attilának még csak két lóról mesélt, de ezután évről évre nőtt a lovaink száma. Először 1987 telén hoztunk be hat csikót Németországból, aztán a következő évben megint négyet, majd innentől kezdve már magunk tenyésztettünk. (Lajosmizsére majd már 26 lóval költöztünk le 1991 októberében.) Nyár közepére végre elkészült a ház, Feri elfoglalhatta az emeleten kialakított szobáját, melynek ablakából nagy élvezettel figyelte – különösen reggelenként – a csikók játékát. Amíg fel nem épült a lovarda, az állatok a legnagyobb szabadságban éltek kint, párba verődve órákon keresztül kergették egymást, vagy ágaskodtak, játszottak egymással. Feri nagyon, nagyon élvezte ezeket a reggeleket, ahogy az egész kinti életet is.      A következő nyáron felépítettük a fedeles lovardánkat, amire nagyon büszkék voltunk, innentől kezdve a csikók itt laktak az istálló helyett, ahol egyébként is egyre szűkösebben lettünk. Így történt, hogy meg kellett szüntetnünk a bérlovardát, 1989-től idegen lovasok már csak vendégként fordultak meg nálunk. 1987-ben nem volt több színházi bemutatója a Galilei-n kívül. Ebben az évben forgatta utolsó jelentős tévéjátékát, a Rablólovagot, és utolsó olyan játékfilmjét, melyben főszerepet alakított: a Vitézy László rendezte Érzékeny búcsú a fejedelemtől címűt, ami akárcsak az Antigoné (lásd lentebb) valójában Kádárról szólt és nem a fejedelemről, azaz Bethlen Gáborról. A film mára már csaknem nézhetetlen, akkoriban az áthallások, a politikai helyzet miatt talán nem volt annyira rossz. Gervai András a Bessenyei című könyvben egészen három oldalt szentel a filmnek és Feri alakításának, amit egyértelműen dicsér. (Bessenyei „alakításában nyoma sincs a korábbi színpadi és némely filmes szerepéből ismert nagyszabású szenvedélyeknek, indulatos kitöréseknek. Eszközei letisztultak, egyszerűek, gesztusai visszafogottak. Mégis valamennyire meg tudja éreztetni, hogy ez az ember nem akárki, s hogy súlyos titkok tudója lehet.”) Magáról a filmről összességében ezt írja: „Igazából nem látunk drámát, kiélezett konfliktusokat, inkább csak vértelen jeleneteket, életképeket egy uralkodó életéből, akit történetesen Bethlen Gábornak hívnak.”      A film újranézésekor a lehetetlen forgatókönyv, az unalmas részletek mellett leginkább a „piszkos” jelenetek ütik mellbe a nézőt, azok, melyek mérföldnyi távolságra voltak Feri ízlésétől, s melyek egészen biztosan elkedvetlenítették. A 90-es évek elejétől gyakran hallottam színházi vagy filmes emberektől, hogy az a hír járja, Bessenyei nem akar többé dolgozni. (Erre utal az az újkori esemény is, amikor Gáti Oszkár önkéntes nyugdíjba vonulását kommentálva, ezt írta a sajtó: ilyen visszavonulást csak Bessenyei Ferenc engedhetett meg magának.) Nos, Feri egy évvel később, 1988-ban a Zorba-ban kikérte magának az ilyen jeleneteket, nem volt hajlandó bennük részt venni. Itt, egy játékfilmben, miután aláírta a szerződést, nem tehetett ilyet, de nyilván hangosan és nyomatékosan megmondta a véleményét, ami nem maradt titokban. Ezek után nem csoda, hogy nem hívták többet a filmgyárba, ami, látva az akkor készült filmeket, így nem is tekinthető már nagy veszteségnek. Nagy örömmel folytatta viszont az előadóestjeit, melyeken önmaga lehetett és továbbra is az emberi méltóság és a jó színház fontosságát hirdethette.      Ekkorra már a rádiófelvételek is megritkultak – nem csak az ő számára –; évente ha összesen két-három felvételt készített. Viszont „énekesi” pályája csak most indult el igazán. „Nótázásait” – magyar nóták, sanzonok, Hegedűs-részletek – a televízió is közvetítette, a Hungaroton pedig egy részüket először lemezen, majd cd-n kiadta, ahogy ez a honlapon, az „audiofelvételei” oldalon olvasható.      A televízióban – mivel megritkultak a tévéjátékok – rátértek a visszaemlékezésekre, zenés műsorokra, ezekben Feri rendszeresen szerepelt. És egy további nagy „ajándékot kapott a sorstól” – e szavakkal vezette be rendszerint riportjait –, amikor a Duna Televízió vers-sorozatot készített vele, „Költők társaságában” címmel, melyből a legutóbbi időkig rendszeresen sugárzott a televízió részleteket.      Ekkor kezdődött közös munkája Vas Gábor dalszerzővel is, amit számtalan gyakorló-kazetta és egy tévéfelvétel is megörökített. Vas Gábor sajnos egy belvárosi ház lift-nélküli házának negyedik emeletén lakott – Feri számára ez jelentette a fő akadályt, hogy számos lemez, és sanzonest tervükből nem mindegyik valósult meg. Az 1987-es év még egy újdonságot hozott számunkra: megírtam első könyvemet, amiben nem az volt a meglepő, hogy megírtam, hanem az az önfeláldozó és kitartó igyekezet, melyet Feri mutatott mind a kiadás, mind a terjesztés területén. Ma is ámulok és bámulok, milyen odaadással, türelemmel házalt a kézirattal, amíg rá nem akadt egy kiadóra, aki bár a mi pénzünkön, de hajlandó volt egy „laikus” művét nyomdába küldeni. A könyv – Óda az erotikához – nagyon nagy siker lett, szinte nem volt olyan újság az országban, melyben ne jelent volna meg róla elismerő kritika (külön büszke vagyok rá, hogy ez a könyvem akkor jelent meg, amikor Magyarországon még létezett a cenzúra, ezen a könyvemnek is át kellett esnie).      Azok a kiadók, akik visszautasították, bosszankodhattak utólag, mert rekordpéldányszámban fogyott el, mind a Vitray-tévériport előtt, mind az után. Még évtizedek múlva is emlegették a terjesztők, hogy a boltokban és az aluljárókban egy nap százasával adtak el belőle. Utoljára 2010 karácsonyán keresett meg valaki e könyvvel kapcsolatban, és akart róla videó-beszélgetést készíteni velem. Ma úgy tekintek erre a könyvre, mint olyanra, mely megadta a bátorságot – és a tapasztalatot – a további, számomra fontosabb könyveimhez.      A könyvíráson kívül a verseny-lovaglással is ebben az időben foglalkoztunk a legintenzívebben. A hétvégéket versenyeken töltöttük, Feri a színpad után itt érezte magát a legjobban. Ha eddig azt mondták, hogy az egyetlen hely, ahol Feri öt percnél tovább egy helyben tud ülni, a színpad, akkor most ehhez hozzá kellett tenni, és a lelátó a lovasversenyeken.      Miután minden interjújában a lovakról áradozott, akkora reklámot csinált a lovassportnak, hogy a Magyar Lovas Szövetség neki ítélte oda elsőként a Széchenyi István Lovas Emlékérmet 1987 februárjában „a lovassport és a lovas-kultúra fejlesztése terén kifejtett magasszintű tevékenységéért”. 1988. május 6-án a Kongresszusi Központban Feri főszereplésével bemutatták a Zorba musicalt, melyet nagy várakozás előzött meg. Feri ragyogó volt, a számokból nagysikerű nagylemez is készült. De kissé rontott az örömön, hogy a darabot nem a filmből ismert zenével játszották, az általuk bemutatott változat se nem volt igazán jó, se nem volt ismert. (Részletek a darabból, illetve ahogy ezeket a dalokat Feri otthon egyedül tanulja, itt hallhatók:      Ekkor fordult elő Feri pályáján első ízben, hogy színpadon obszcenitással találkozott. Szerencsére csak a próbán, mert ahogy észrevette, közölte, hogy vagy ő, vagy a másik színész, amire a válasz természetesen egyértelmű volt. Azt hiszem, színpadon (filmben a fentebb említett Érzékeny búcsú a fejedelemtől címűben) ekkor találkozott először igazán és kézzel foghatóan azzal a „falusi WC-k faláról is lekopott” alpárisággal – melyet riportjaiban így nevezett és állandóan szidalmazott –, melytől annyira féltette a színházat, és amely ellen annyit harcolt. 1988 nyarán ismét nyugati körutazást tettünk, Hollandián, Belgiumon utaztunk keresztül, majd komppal áthajóztunk Angliába. Gyönyörű dolgokat láttunk, kellemes szállásaink voltak és Shakespeare szülővárosába is ellátogattunk. Az itt készült képeken (ez a bal oldali kép az úton készült) már látszik az, amiről nem szívesen beszélek, és ami – így utólag nézve egyre inkább – Feri egész további színészi pályáját meghatározta.      Feri normális testsúlya 90 kg körül mozgott egész életében. Megvoltak a saját étkezési szokásai, ezeket mindig betartotta, akkor is, ha máshol megvendégelték. Sajnos, ebben az időben olyan társaságba került, ahol megállás nélkül etették, olyankor is, amikor már máshol evett. Emiatt pár éven belül 25 kg-t hízott, ami nem csak a külsején látszott meg, de a térdét is tönkretette, és lassan a szívét is veszélyeztetni kezdte. Megemel-kedett a vércukra, a szíve összevissza kalapált, egyszóval óriási butaságot csinált, amiért 70 évesen, illetve már ezen is túl, ilyen sok fölösleges kilót felszedett. Soha senki nem ártott annyit egészségének, pályájának, mint ezek az állítólagos nagyon jó barátok!      Önálló estjeinek szervezője, Csák István, aki ebben az időben a Játékszínben dolgozott, amelyik színház arra specializálta magát, hogy a nagy színészeket anyaszínházukon kívül foglalkoztassa, nekem tette fel ezt a kérdést: „Hogyan gondolhatja Feri, hogy így színpadra lép?”      De nem csak a színházban jelentett akadályt hirtelen megváltozott külseje, hanem a tévében, filmen is. Az utolsó jelentős tévéjáték, amit forgatott, a Hajdúfy Miklós rendezte Rablólovag volt, amelyben nagy hátrány volt a túlsúlya, hiszen őt még ekkor sem lehetett „öreg” szerepben foglalkoztatni, csak olyanban, melyben meglett férfi, de férfi. (Lásd az itt következő videofelvételeket.) Ez a mellőzés nemcsak azért volt rossz, mert így kevesebbet dolgozhatott, hanem azért is, mert a fiatal színészek nem ismerhették meg, nem dolgozhattak vele együtt. Ez a „Férjem, a Komédiás” írásakor nagyon szembetűnő volt, majd minden 50 éve alatti színész, akivel interjút készítettem, felhívta erre a furcsa tényre a figyelmet. Ahogy Udvaros Dorottya mondta, nem érti, hogy lehet, hogy ők soha nem kerültek össze, mikor már ő sem annyira fiatal és a többi nagy „öreggel” mind játszott együtt legalább a tévében.      Ma is nyomon követhető ez, hiszen amikor a mostani 50-esek beszélnek a színházról, Ferit ritkán emlegetik – nincs közös élményük vele. Ráadásul ezek voltak a tévéjáték-készítés utolsó évei, később, amikor végre leköltözött Lajosmizsére és lefogyott, már nem készült a televízióban semmi. Részlet négy tévéfelvételből Az első az 1985-ben felvett – még daliás katona – a Nagymama című tévéjátékból Dajka Margittal vwmv fájltípus: 1:45 p; 1,97 MB A második az 1987-ben sugárzott Rablólovag című tévéjátékból Pápai Erikával vwmv fájltípus: 2:40 p; 2,96 MB A harmadik az 1992-ben sugárzott Csevegés című tévériportból vwmv fájltípus: 1:38 p; 1,71 MB A negyedik az 1995-ös Friderikusz műsorből Marcsival, a Turista úti házvezetőnővel vwmv fájltípus: 5:43 p; 6,36 MB Feltéve: 2011. július 16. Utolsó mozi-filmjét 1987-88-ban forgatta, Kósa Ferenc a huszadik század véres forradalmait végigjáró – egyébként nézhetetlen – filmjében, „A másik ember”-ben alakított egy öreg, bölcs parasztembert – „átélten, póztalanul”, ahogy Gervai András filmkritikus írja, és torokszorítóan drámaian, kitűnően, ismét bizonyítva, hogy nem csak nagy hősök megformálására alkalmas, ahogy én írom erről a filmről. Ezzel búcsút is mondott a filmnek, hiszen ezután már igazi tévéfilmet sem forgat. Gervai András „Érzékeny búcsú a színészfejedelemtől” című írásában a Bessenyei című könyvben így fejti ki véleményét erről:      »Utolsó filmszerepe „A másik ember”-ben (1987) Váradi nagypapa, egy öreg, bölcs parasztember, akinek figuráját átélten, póztalanul alakítja. A hetvenes, nyolcvanas években már egyre ritkábban áll kamera elé. 1987-től, 68 éves korától pedig már nem jelenik meg a filmvásznon.      Hihetetlen pazarlás ez a tehetséggel. Filmes pályája belső aránytalanságai – hogy a feladatok nagy része viszonylag rövid időre koncentrálódott – és aztán mellőzése nem egyedi jelenség a magyar film történetében. Sok színésszel osztozik hasonló sorsban.      Az, hogy Bessenyei a hetvenes évektől lassanként „kikopott” a magyar filmekből, többféle szubjektív és objektív – társadalmi, művészi – okkal magyarázható.      Lassanként megváltozott körülötte a kor, a társadalom. A Bessenyei által megformált egyik legfőbb hőstípus, a rendszer feltétlen hívének számító vezető, funkcionárius helyét a puhább, simulékonyabb, manipulatívabb, intellektuálisabb vezető káderek váltották fel.      Bessenyei másik szerepkörében – „dúvadként” – a rendszerrel szemben ellenséges, majd az ötvenes évek második felében és a hatvanasokban a megtévedt, ideológiailag a régi rendszerhez kötődő alakokat formált meg. Ezek a konfliktustípusok is megváltoztak. A jól átlátható, kiélezett konfliktusokat, nyílt összecsapásokat a valóság átalakulásával, a rendszer stabilizálódásával párhuzamosan a rejtettebb, finomabb összeütközések megmutatása váltotta fel. A rendszer direkt-indirekt apologetikája helyett mind több, a valóságot a korábbinál árnyaltabban, összetettebben megmutató film készült. Ezekben, úgy tűnik, a robosztus egyéniségű, kirobbanó energiájú Bessenyeinek egyre kevesebb lehetőség jutott. Nem véletlen, hogy a hetvenes, nyolcvanas években összesen csak két nagy filmes szerepet kapott: nagyformátumú történelmi alakokat kellett eljátszania. (Dózsát és Bethlen Gábort).      Lényeges körülmény az is, hogy a rendszerváltás után a magyar filmgyártás anyagilag, strukturálisan válságba került. Az alkotók nemcsak anyagi, egzisztenciális szempontból kerültek nehéz helyzetbe – drámaian megfogyatkozott a filmekre fordítható összeg.–, de művészi értelemben is kicsúszott lábuk alól a talaj. Míg korábban nyilvánvaló volt, hogy miről kell és lehet beszélni, hogy milyen társadalmi problémák izgatják az embereket, addig, a rendszerváltás után a valóság, az érdek- és erőviszonyok, a különböző társadalmi problémák összefüggései átláthatatlanná, és a film számára nehezen megragadhatóvá váltak.      A film megszűnt az igazság kimondásának, a társadalmi konfliktusok kibeszélésének kitüntetett fontossággal bíró fóruma lenni. Elvesztette társadalmi fontosságát, küldetéses jellegét. A megváltozott társadalmi, gazdasági közegben alapvetően változott meg a nézők igénye, érdeklődése is. (Egy évtized alatt, a nyolcvanas és a kilencvenes évek között, századára esett vissza a magyar filmek nézőszáma.) Érthető, mégha fájdalmas realitás is, hogy a tematikájában, cselekményében, stílusában és persze nagyon nem utolsósorban hőstípusában változó a magyar filmben Bessenyeinek – és persze jó néhány kollégájának – nem jutott már feladat.« Gervai András elemzése nemcsak a filmgyártás problémáit, nemcsak Bessenyei Ferenc filmes pályája befejeződésének okait tárja fel, hanem tökéletesen rámutat egy másik nagyon jellegzetes dologra is: Bessenyei Ferenc nem volt alkalmas a „puhább, simulékonyabb, manipulatívabb” ember, „a rejtettebb, finomabb összeütközések” eljátszására. Ő egész pályája során „kitüntetett fontosság”-ot tulajdonított „az igazság kimondásának, a társadalmi konfliktusok kibeszélésének”. Ő azért volt színész, hogy a művészet „társadalmi fontosságát, küldetéses jellegét” kidomborítsa. Amikor a művészet megszűnt ezt a feladatot teljesíteni, az ő szerepe elvesztette legfontosabb célját, értelmét. Ezek az évek már az átalakulás évei. Mindaz, amitől Feri már csaknem negyedszázada féltette a színházat, a nemzetet, a társadalmat: vagyis a kulturális, erkölcsi összeomlás, még az eddig megszokottnál is nagyobb sebességgel közeledett. 1989-ben a Várszínház Kamaratermében bemutatták Eörsi István „Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából” című művét, mely éppen az általa kimondott igazságot – miért kell a hatalomnak az ellenfelet még halálában is meggyalázni, micsoda győzelem az ilyen – nem vette figyelembe: ugyanis akkor rúgott bele Kádárba, amikor az már élőhalott volt. (Ebben is mennyivel tisztességesebbek voltak a régiek. Nem hiába emlegette Bessenyei interjúiban annyiszor, hogy ők a legsötétebb Rákosi és Aczél korszakban is forradalmat játszottak. Ők a Galileit, a Dózsát, az Ozorai példát nem Rákosiék bukása után, hanem előtt mutatták be.)      Feri az aktualizált görög tragédiában Kreont játszotta – Kádár megfelelőjeként. (Pont 10 évvel előbb, 1979-ben a Szegedi Szabadtéri Színpadon az eredeti Antigonéban a vak jóst alakította.)      Hiába volt jó a darab, hiába voltak fontosak és örökérvényűek a megállapításai, időszerűségét már elvesztette, Kádár már nem volt politikai, társadalmi tényező, az új hatalom pedig még nem volt zsarnoki, és az, hogy valaha megint az lesz, el se volt képzelhető. (Az előadásról készült házi videófelvétel megrendelhető a Warhol galériában a következő címen: Eörsi István: Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából)                 Két részlet az előadásból                 Jelenet az első felvonásból: 4:30 p, 4:97 MB                 Jelenet a második felvonásból: 2:05 p, 2:30 MB Két évvel korábban a Galilei, alig másfél évvel előbb pedig a Zorba címszerepét játszotta. Ezekben is látszott, hogy hízásnak indult, de a 89-es Antigonéban már kifejezetten kövér, amit a borzasztóan ormótlan kabát és durva ing, meg a fehérre festett arca még jobban kiemelt.      Arról nem is beszélve, hogy ekkor már a rendezők nagyobb figyelmet szenteltek a mindenáron való újításnak, mint magának a darabnak. Így történt, hogy újszerű játszótéren kellett játszaniuk, egy magas platón, melyet a nézők két oldalról ültek körül, úgy hogy a sorok egészen közel helyezkedtek el e plató széléhez. Nagyon kellemetlen volt mind a nézők, mind a színészek számára ez az közelség.      Feri arcán szinte végig ez a kérdés tükröződik: Mire jó az ilyesmi? És valóban, akárhogy is igyekszik az ember, nem fogja fel, hogy mi értelme van az ilyen és ehhez hasonló erőszakolt, mindenáron való modernségnek. Se akkor, se ettől kezdve, Feri ezt soha nem értette meg és nagyon szenvedett tőlük. (A lehető leglogikusabb dolog, hogy az a jó díszlet, az a jó jelmez, az a jó játszótér, mely a színész – és a néző – figyelmét nem tereli el a játékról, azaz a lényegről. Ha a kellékek állandó odafigyelést követelnek a színésztől, akkor az menthetetlenül az előadás rovására megy. A leglehetetlenebb a Don Carlos díszlete volt, a színészek alig bírtak járni a ferde és egyenetlen talajon, ahelyett, hogy a darabra koncentrálhattak volna, állandóan résen kellett lenniük, hogy ne essenek el. Feri pályájának utolsó éveit nagymértékben megkeserítették ezek a szakmát semmibe vevő újítások.) Kiegészítés: 2011. december 22-én Az 1989-es év kerek évforduló volt Feri életében, február 10-én töltötte be 70. életévét. 10 évvel korábban, 60. születésnapján kapta élete első állami kitüntetését (a Kossuth-díjak, az érdemes és kiváló művésznek járó díjak szakmai díjak voltak), mégpedig a neves színészek közül utolsóként (a többiek már évekkel előbb kaptak ilyet, Kállai Ferenc például első állami kitüntetését 1955-ben, Básti Lajos 1971-ben kapta).      Bessenyei Ferenc 1979-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta meg, 1989-ben a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. Ugyanebben az évben újították fel a színházak az „örökös tagság” intézményét, úgy hogy Feri 1989-től a Nemzeti Színház örökös tagja is lett. Születésnapját az Erkel Színház zsúfolt nézőtere előtt, Vámos László rendezésében nagyszabású gálával (lásd a bal oldali képet) ünnepelte a televízió, melyen számos pályatársa köszöntette. (Az „Önök kérték” című műsorban nemrég (2011. decemberében) mutattak be egy részletet e gálából.) A sajtóban is megemlékeztek e nevezetes évfordulóról, a legfontosabb köszöntő cikkek az EGYÉB oldalon találhatóak. Ezek között van Gyurkó László BOLDOG BESSENYEI című írása, mely az Erkel színházi születésnapi gála után íródott, s melyből itt is érdemes idézni (a cikk elejét és végét):      »Bessenyei Ferenc ül a színpadon és boldog. Nem azért boldog, mert hetvenéves (bár azért is boldog lehetne, hogy hetven év – és micsoda hetven év! – után még mindig örökifjú). Nem azért boldog, mert ünnepelik. Talán még csak nem is azért, hogy így ünnepelik. Azért boldog, mert ez a megtaposott sorsa – sorsunk – miatt átkozódó, káromkodó, panaszait üvöltve soroló művész boldog ember. Miként Móricz Zsigmond Boldog embere. Van olyan mély boldogság, amelyet sors, kor, kortársak sem képesek kitaposni az emberből.      A magyar előadóművészek válogatott csapata gyűlt össze a színpadon Bessenyeit ünnepelni. Operaáriával, verssel, jó szóval, tánccal, kupléval, sanzonnal. Az ünnepelt az egész válogatottat kiütötte. Akár Adyt mondott, akár magyar nótát énekelt. Egyénisége mindenkinek fölébe nőtt. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni, az egyéniségét – minden művész legfontosabb ismérvét – nem lehet nem elismerni. …      Isten éltessen Feri. Tudom, nem boldogít, hogy százéves korodban majd felfedeznek. Mint a magyar színház egyik lehetőségét. Ezt a hátralevő harminc évet használd arra, hogy hirdesd: színház – művészet – nincs egyéniség nélkül.      Credo, quia absurdum – de én, sajnos nem hiszek a lehetetlenben. A magyar színház – a mi életünkben – magyar színház marad.      Cáfoljanak meg, akik a hálókat szövögetik.« (Az egész cikk ITT tekinthető meg) (Egyébként ez a cikk is bizonyítja, hogy ezek már azok az évek, amikor olyanok is elismerik, hogy Ferinek igaza volt, amikor a színjátszást féltette, akik évtizedekkel előbb még vitáztak vele ebben a kérdésben – csak sajnos, ekkor már késő volt. Ha korábban mellé sorakoznak mindazok, akik időközben belátták, hogy joggal őrjöngött és figyelmeztetett, akkor a kultúra talán ma nem ott tartana, ahol.) A születésnapi gálának volt még egy máig kiható mozzanata: a színpadot a nagy Bessenyei-szerepek fotóival díszítették. Az előadás után a képeket megkaptuk, és két évvel később a lajosmizsei szín falára helyeztük. Feri élete végéig nagyon szerette e képeket, sokszor fotóztatta magát velük( lásd a bal oldali képet). (A képek egy része látható volt a 2009. márciusi kecskeméti kiállításon és a születésének 100. évfordulójára rendezett gálaesten a Nemzeti Színházban.) E kiegészítés befejezésül álljon itt a gáláról Feri köszöntő beszéde (wmv fájltípus, 4:22 p, 4,84 MB), melyet a főpróbán vettem fel. Maga a gála február 6-án volt (a főpróba délután, este az előadás), a közvetítés pedig 1989. február 11-én. Feltéve: 2011. szeptember 12. Köztudott, hogy Bessenyei Ferenc egész életében utált nyaralni. „Kinek nyaraljak”, mondta félig viccesen, félig nagyonis komolyan. Ő nyáron is dolgozott, ezt bizonyítja az a statisztikai adat is, hogy a mai napig Bessenyei Ferenc az, aki a Szegedi Szabadtéri Színpadon a legtöbbször szerepelt. Szegeden azonban ebben az időben megszűntek a prózai előadások. Ugyanakkor 1990-től Sík Ferenc, a Nemzeti Színház főrendezője a nyári Gyulai Játékokon mintegy a Nemzeti Színház kőszínházi műsorának előzeteseként, itt mutatta be a következő színházi év egy-egy darabját. Így adódott, hogy Sík Ferenc haláláig ettől kezdve csaknem minden évben Gyulán volt Ferinek valamilyen bemutatója.      Az első egy Márai Sándor darab volt, „A kassai polgárok”, amit 1990. június 28-án mutattak be, majd ősszel bevittek a kőszínházba. (A Kulturamentő Egyesület / Warhol Galéria Legendák születése sorozatában 2012. februárjától kapható az előadás-dvd.) Ez a bemutató már arra az időre esett, amikor az egy évvel korábban megvett lajosmizsei tanyánkon elkezdtük az építkezést.      Pilisborosjenőről is azért akartunk eljönni, amiért a Turista útról: a város „ránk-települt”. Elegünk lett abból, hogy a motorosok a házunk előtt túráztatták gépeiket, hogy a kirándulók egyre nagyobb számban és egyre zajosabban vonultak hétvégeken előttünk az erdőbe, amit aztán összeszemeteltek, hogy a gyerekek szétverték a szénakazlainkat, hogy a szomszédok kutyáikkal megkergettették lovainkat: egyszóval „vidéki idillünk” lassan, de biztosan a múlté lett.      Mint eddig is, most is előtte jártunk a „divatnak”. Ahogy a Turista úti házat is csak nehézségek árán tudtuk eladni, úgy most is másfél évbe került, amíg a pilisborosjenői birtokot végre megvették (bezzeg, ha várunk egy kicsit, mind a kettőt könnyűszerrel és lényegesen nagyobb összegért adhattuk volna el). 2000 decemberében Kolozsi Béla több órás (és éjszaka sugárzott) rádióriportot készített Ferivel, ebből két részlet ITT hallható. Ferinek a pilisborosjenői háztól való megválását nagyban elősegítette, hogy az utolsó két évben egyre többet tartózkodtunk Lajosmizsén, ahol építettük az új tanyát, és ez újabb játékot, szórakozást jelentett a számára. Mire a ház felépült, Feri már sokkal szívesebben időzött ott, mint Pilisborosjenőn. Lajosmizsén új arcok, új „játékok” vártak rá, és a táj sokkal jobban hasonlított szülőföldjére, mint a dimbes-dombos pilisi hegység. A nyugalom pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb volt.      Ezen felül Lajosmizsén igazi „földbirtokos” lett, aki teljesen független, szomszédoktól nem háborgatott nyugalomban élhetett. A környék gyönyörű, a tanyát három oldalról akácos és fenyves veszi körül, ami nagyon jó levegőt, szinte saját klímát biztosít. Mindez sokkal jobban hasonlított gyerekkora világára, mint bármi eddig. Ugyan továbbra is szerette a jövést-menést, de amennyire szeretett emberek között lenni, annyira örült, ha ezt otthonától távol tehette, míg saját négy fala között nyugalomban élhetett. 1991 decemberétől 1997 decemberéig A Pilisborosjenőtől való búcsúra 1991 őszén került sor. Ezt a búcsút az említetteken kívül az is megkönnyítette, hogy eddigre az egész világ megváltozott: hol volt ekkor már az a vidám, felszabadult élet, az a társaság, amit 10 évvel ezelőtt találtunk meg itt? Később néha még meglátogattuk a régi borosjenői házat és dombokat, felidéztük a lovaglásokat, vidám, barátságos együttléteket, de csak örülni tudtunk annak, hogy még idejében jöttünk el, nem kellett látnunk és megélnünk egy egész életforma, egy egész falu szétrombolását, az újgazdagok betelepülését, a környék tökéletes átalakulását. Számunkra Pilisborosjenő az maradt, ami 1979-ben, első látogatásunkkor volt, és aminek semmi köze a mostani helységhez. Természetesen arra nem gondolhattunk, hogy Feri Lajosmizséről járjon dolgozni. Ezért egy budai lakást kellett szerezni. Óriási szerencsénk volt, hogy végül az általa régóta ismert és szeretett környéken találtunk egy megfelelő lakást. Innen ugyanazokba az üzletekbe, ugyanarra a piacra járhatott, mint az elmúlt évtizedekben, és azok is közel voltak, akiket gyakran látogatott, Kállaiék, de elsősorban Körmendi Gyuszi, az erdész. Akkor is idejárt, amikor sok szöveget kellett tanulnia, utoljára az 1996-os Vendégség című darab csaknem 90 oldalas szerepét tanulta az erdészház melletti erdőben. A Lajosmizsére való költözés hetekig eltartott, 1991. október végétől egy egész hónapon át. Én még 1992 áprilisáig Németországban dolgoztam, de magamat már tanyasi háziasszonynak tekintettem. 1992. április 1-én végre eladtam a praxisomat, és ezzel véget ért csaknem 17 éve tartó ide-oda utazásom nehéz korszaka. Nem lehetek eléggé hálás az Úristennek, hogy az autópályákon – többnyire éjjel – megtett többezer kilométert minden baj nélkül megúsztam. Az ekkor meginduló napról-napra, azóta is folyamatosan növekvő forgalomban ez a fajta életmód már nem is lehetett volna elviselhető és kivitelezhető.      Én azonnal Lajosmizsére költöztem, de Ferinek pár hónapot édesanyám kis lakásában kellett tölteni, amíg a pasaréti lakás rendbehozatala be nem fejeződött. Feri ezt a kényszerű közjátékot is ragyogóan viselte, bár nagyon örült, amikor végre beköltözhetett új, tágas, és megint csak egyszemélyesre sikerült otthonába a pasaréti Küküllő utcában. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy e korszak nemzeti színházi előadásait digitalizálták, illetve folyamatosan digitalizálják, köztük néhány olyat, melyben Bessenyei Ferenc játszott.      A WARHOL GALÉRIÁBAN (Kultúramentő Egyesület) – http://www.warhol.hu – a „Legendák Születése” című dvd sorozat keretében Bessenyei Ferenc főszereplésével jelenleg a következő öt előadás-dvd kapható:     Szigligeti Ede: Liliomfi (bemutató: 1993. október 1.)     Friedrich Schiller: Don Carlos (bemutató: 1992. december 4.)     Petőfi Sándor - Kacsóh Pongrác: János vitéz (bemutató: 1992. június 28.)     Eörsi István: Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából (bemutató: 1989. október 26.)     Márai Sándor: A kassai polgárok (bemutató: 1990. szeptember 28.)     Dürrenmatt: A fizikusok (bemutató: 1984. április 15.) – (A fizikusokból két előadást is meg lehet rendelni, Az elsőben Őze Lajos játssza Möbiust, ez a rosszabb minőségű, a másodikban Szoboszlay Sándor, ez a jobb minőségű.) Az első három darabtól eltérően az utolsó három felvétel „többkamerás, eseményközeli képek” kategóriában kapható, azaz ha nem is tévés, de azért élvezhető, elég jó minőségben. És ide teszek fel egy részletet Benedek Elek első ízben magnókazettán – majd később cd-n – megjelent meséjéből „Az igazmondó juhász”-ból. Bessenyei Ferenc – aki a Burkus király – partnerei Pálos Zsuzsa és Végvári Tamás. (A két utolsó fotón a Zorba szerepében látható.) Feltéve: 2011. november 15. Az 1992-es év nagyon sok munkát hoz, a színházban is. Februárban harmadszor is felújítják a Hegedűst, a lányok, a fiúk új szereplők, de az „öregek”, Petress Zsuzsa kivételével a régiek. Ekkor történt, hogy Feri, rá jellemző módon, megható előzékenységgel segített az előadás fiatal stúdiósainak, amikor vizsgaelőadásukon elvállalta és eljátszotta a partner szerepét – a galéria oldalon látható képek tanúskodnak e szép gesztusáról.      Ezután Gulyás Dénes keresi meg, aki csak azzal a feltétellel vállalja a János vitéz Nemzeti színházi megrendezését (és a főszerep eljátszását), ha Feri játssza Bagót. A bemutatót júniusban a Karmelita udvarban tartották, a darabot aztán levitték Gyulára, majd a kőszínházba is. (Ennek az előadásnak az volt a nagy baja, ahogy erről Tóth Sándor a „Férjem, a Komédiás” című könyvben beszámol, hogy nem élő zenével játszották. Hogy ennek milyen rossz hatása volt az előadásra, az a Warhol galériától megvásárolható dvd-ből egyértelműen kiderül.)      Egyébként Bessenyei Ferenc ebben a darabban búcsúzik majd 1997. február 23-án (a János vitéz 100. előadásán) a Nemzeti Színház színpadától, ahol 53 évvel korábban, 1944. szeptember 16-án Bánffy Miklós „A nagyúr” című darabjának bemutatóján lépett először a közönség elé. Ezután megint Gyulára vezet az útja, ahol júliusban a „Noszty fiú esete Tóth Marival” című darabot mutatják be, ősszel ezt is beviszik a kőszínházba. Feri Noszty Pált játssza. Nyáron kihasználva a közelséget, felkeresi a tanyáján a Kecskeméti Katona József Színház igazgatója, Illés István és meghívja, hogy játssza el Matthias Clausent a „Naplemente előtt”-ben. Feri 10 évvel ezelőtt már játszotta ezt a szerepet a Várszínházban, a darab jó, a szerep jó, ezért most is szívesen vállalja a feladatot. Az előadásnak október 2-án van a bemutatója. A bajt itt Inken Peters alakítója jelenti, aki pontosan az ellenkezőjét alakítja annak, akit kellene: a kedves, őszinte lány helyett egy számító nőt, akitől a rokonok joggal féltik apjukat. (Az itt látható kép az 1982-es várszínházi Naplemente előtt-ről készült, Inken Farkas Zsuzsa.) Még ugyanebben a hónapban két másik premiere is van, az első a Nemzeti Színházban, október 9-én a János vitéz kőszínházi változata, a második pedig október 24-én az Operettszínházban, ahol a Röck Marika kedvéért elővett és kissé átírt Marica grófnőben Németh Sándor igazgató és rendező kérésére Feri játssza Dragomirt.      Ahogy múlik az idő, Feri annál kevésbé szeret mozogni színpadon – nem véletlen, hogy nem használom a „táncolni” kifejezést, hiszen amit tánc helyett csinál, nem igen nevezhető annak. Ezért ebben a darabban sem érzi magát jól, a fantasztikusan táncoló Röck Marika és a fancsali arccal komédiázó Kibédi Ervin mellett nem igazán jön bele a játékba. Ha ezeket az időskori operettes kirándulásait, illetve az ezekben mutatott „nem-táncolását” nézzük, szinte hihetetlen, hogy fiatal korában tömegével játszott operettekben, sőt még később is fellépett komoly operettekben Honthy Hanna és Sárdy János partnereként. Azt hiszem, minél idősebb lett, annál jobban szégyellt táncolni, ezért nem vett jó kedvvel részt az ilyen típusú rendezvényeken (lásd a híres, sokszor vetített Fészek klubbeli szilveszter fináléját). De még ezzel sem lett vége az 1992-es évnek: december 4-én a Nemzeti Színház bemutatta Schiller Don Carlos című drámáját. Végre egy nagy, egy jó, egy Ferinek való szerep, gondolhatta ő is, és gondolhatták a nézők is. A lehetetlen rendezés, a lehetetlen jelmez, de legfőképp a lehetetlen, életveszélyes díszlet ritka rossz előadást eredményezett, így II. Fülöp szerepe a remélt öröm helyett csak bánatot okozott. Az is végtelenül szomorú, hogy a Warhol galériában, vagyis a volt Nemzeti Színház archívumában csak ezek a rosszul sikerült előadások találhatók Bessenyei Ferenccel.      (Az pláne érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy a Magyar Televízió, ami ezekben az években rengeteg színházi előadást vesz fel – amit ugyan régen is megtett, de most ezeket meg is őrzik – szinte csak a kaposvári színház, a Katona József és a Madách Színház előadásait örökíti meg. A Duna2 most bemutatásra kerülő felvételein kizárólag ezek láthatóak, mintha a Nemzeti Színház és benne Bessenyei Ferenc ezekben az években már nem is létezne. Az 1994-es Lear királyt sem veszik fel, pedig az kitűnő előadás volt a három „nagy”, Bessenyei, Sinkovits, Kállai felejthetetlen alakításával.) 1992-ben tehát 6 bemutatója volt Bessenyei Ferencnek, nem számítva a két szabadtéren bemutatott darab kőszínházi premierjét, azokkal együtt 8. Ennyi még fénykorában, az 50-es években sem volt! Ez a szám különösen akkor feltűnő, ha összehasonlítjuk azzal, ami az ezt követő utolsó 8 évben következett: mindösszesen 4 új bemutató, három a Nemzetiben és egy, az utolsó a József Attila Színházban!      És ez az a pont, ahol vissza kell térnem a fent már említett problémához, Feri elhízásához. Az 1989-es születésnapi gála most feltett felvétel-részletén még csak a hasán látszanak a többlet kilók, melyet haspánttal próbált eltakarni. De 1992-ben, a Don Carlos felvételén és a Csevegés tévériportban már egész alakján látszik a komoly elhízás. Csák István ekkor tette bántó megjegyzését – hogyan képzeli, hogy így színpadra léphet. Egészen biztos, hogyha Ferit nem veszik körül azok a magukat barátnak nevező emberek, akik felelősek mindezért, Bessenyei Ferenc továbbra is sűrűn foglalkoztatott színházi színész marad. És akkor nem jön a szédülés, a rosszkedv és a hihetetlen mennyiségű gyógyszer szedése. (Az első fotón az 1982-es várszínházi Naplemente előtt-ben Farkas Zsuzsával, a másodikon Lajosmizsén Dobóka hátán látható.) Feltéve: 2011. december 22. 1993-ban ugyan már csak egy bemutatója van, az is ősszel – Szigligeti Ede Liliomfi-jában ő játssza a fogadóst (itt megint a rendezés a borzasztó) –, de az előző évben bemutatott darabok egy része műsoron marad, így továbbra is sok a színházi elfoglaltsága. A Hegedűst sajnos leveszik a műsorról. Ettől kezdve már csak előadóestjein és más rendezvényeken énekli híres számait. A tévé viszont – jellemző módon – csak ekkor hívja meg a filmbeli változat főszereplőjét, Topolt Budapestre, akivel egy tévéfelvételen találkozik. Vas Gáborral is folytatja a munkát, és ebben az időben kezdi el a Kalmár Magda operaénekesnővel közösen megtartott előadóestjeit.      Egyre több időt tölt Lajosmizsén, ahol ekkor még gyakran lovagol, noteszában nagy betűkkel: „LÓ”, „ERDŐBEN LÓ, JÓ” örökíti meg ezeket az alkalmakat, csakúgy, mint a versenyeket, ahova ebben az időben még sokat járunk. Olyan is előfordul, hogy csak ketten megyünk versenyre, így mindent nekünk magunknak kell csinálni, a lovak felpakolását, nyergelését, etetését stb.      Sajnos egy új program is ekkor veszi kezdetét, 1993 őszétől rendszeresen jár orvoshoz, de sajnos – ekkor még – nem tartja be a legfontosabb utasítást: azaz nem fogy le, pedig a térde egyre kevésbé bírja a túlsúlyát. Ekkor mondja neki a Sportkórház orvosa, hogy vagy lefogy, vagy pár éven belül tolókocsiba kerül. Később már tornázni is eljár, de amíg le nem jön Lajosmizsére, és ezáltal ki nem kerül abból a társaságból, akik idáig juttatták, nem veszít semmit a súlyából. 1994. február 10-én tölti be 75. születésnapját. Ez alkalomból március 15-én az Országházban kapja meg élete utolsó állami kitüntetését, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Ettől a pillanattól kezdve, tehát még több mint 10 évig, soha többet egyetlen kormány, se a jobboldali (amely alatt 80 éves lesz), se a baloldali (amely alatt a 85-iket tölti be) nem ad neki többet semmit. Sőt, a minisztérium hivatalos VIP listájáról is lekerül, mert egy idő után már a szokásos üdvözlő lapokat sem kapja meg.      Hogy ennek mi az oka? Nos, nagyon sok jel arra mutat, hogy neki nem bocsátják meg második könyvemet (Óda a szellemhez) – ami 1995. február közepén jelenik meg –, illetve az e könyvvel kapcsolatos tévé-szereplésemet (1995 májusában Kepes András Desszert című műsorában Popper Péterrel és Kulka Jánossal). Feri ezúttal is mellszélességgel áll ki a könyv- és énmellettem. 1995 nyarán megépítjük a tanyára a kápolnánkat, és ettől kezdve kizárólag a katolikus Egyház kétezer éves hagyományos liturgiáin, miséin veszünk részt, amit sokan nem néznek jó szemmel. Sokat járunk zarándokhelyekre, Feri misztikus lelkét különösen mélyen érintik és fölkavarják ezek a látogatások. (Lásd erről a Férjem, a Komédiás című könyv A „misztikus”, illetve Feri és a vallás című fejezeteit, valamint a honlap következő két cikkét: A kápolna szentelése és A támadások hátteréről.)      Egyébként a modern katolicizmusban ugyanazt nem fogadja el, amit a színházban, a művészetben sem: vagyis a modern világgal való kiegyezést, a divathoz való alkalmazkodást, a meghajlást, a behódolást a világ egyre alacsonyabb szintű erkölcse és szokásai előtt. 1994 nyarán Gyulán Sík Ferenc rendezésében és Feri főszereplésével bemutatják a Lear királyt (ennek tanulókazettájából itt hallható egy részlet), majd az előadást ősztől beviszik a Várszínházba, a Nemzeti akkori kamaraszínházába. Feri ragyogóan játszik (alakításáért megkapja a Gyulai Várszínházért díjat), a másik két nagy „öreg”, Sinkovits és Kállai is kitűnő, a kritika mégis fanyalog. Ez még javában az az idő, amikor mindenki halad a divattal, még azt harsogják a „régiek” is, hogy mennyire jó a modern. Még el kell telnie jó pár évnek, de akkor már késő lesz, hogy végre észbe kapjanak, minek is tapsoltak, mi is volt az, aminek érdekében eldobták a „régit”, és mi előtt készítették az utat.      Ezért, ami a színházat illeti, az ezt követő évek elég keserűek lesznek a számára (e téren majd csak az utolsó években nyugszik meg), hiszen még mindig tele van energiával, és még mindig jóformán egyedül van a figyelmeztetők között, azok között, akik vállalják a klasszikus, de mindenekelőtt értelmes színjátszás mellett való kiállást. Az olyan előadásokat, melyeken egyéniségek – „olyanok, akiknek sorsa érdekli a nézőt” – játszanak, és amelyek arra akarnak nevelni, hogy „ember lépj ki önmagadból, legyél jobb, tisztább, mint a környezeted”. Egy 1995. februári délután éppen színházi előadásra indul, amikor a kocsiját ellopják a Küküllő utcai ház elől. Az eset eléggé megviseli, itt találkozik először azzal, hogy személye ebben az országban már nem „védett”. A rendőr azzal vigasztalja, hogy a kocsikra specializálódott bandatagok sokszor nem is magyarok, de legalábbis nem olyanok, akik valaha is színházban, moziban jártak volna.      Feri egész életében nagyon szeretett volna Mercedes kocsit, még azután is, hogy 1980-tól Audi 80-as autói voltak. Amikor 1991 végén eladtuk a pilisborosjenői házat, megvettük első Mercedesét. Abba pár év múlva hátulról belerohant egy kocsi, a balesetben szerencsére Ferinek csak a nyaka rándult meg, de az autó totálkáros lett. Ezután megint egy Mercedest vettünk, ezt lopták most el a háza elől. (Az én kocsimat majd 2000. január 6-án lopják el.) Ezután soha többet nem vettünk új kocsit, elég volt az izgulásból. De azért Feri maradt a Mercedesnél, csak egy régebbi évjáratnál, ezt egy évvel később, 1996. augusztusában töri össze totálkárossá. Ekkor megint egy régi Mercedest vesz, amit majd lecserél, szintén régi Mercedesre. 80 éves koráig maga vezet, utána már csak egy-két alkalommal ül a volán mögé. 1996. március 22-én lesz az utolsó premiere a Nemzeti Színházban, illetve annak kamaraszínházában, a Várszínházban. Páskándi Géza Vendégség című darabjában játssza a 90 oldalas főszerepet, Dávid Ferencet. E mű valójában egy, a 70-es évek Romániájában lezajlott valós történetet dolgozott fel történelmi köntösben, és ezért megszületése idején aktuális, következésképpen érdekes volt. Ekkorra már mindennemű politikai aktualitását elvesztette, és mivel különben nem volt jó darab, érdektelenné vált. Ferinek nem sok öröme telt benne, már csak azért sem, mert Dávid Ferenc élete, hite semmi hősieset, semmi helyeset nem jelentett a számára. 1996-ban néhány régi tévés elindította a Halhatatlanok Társulata nevű kitüntetést, amelyre a kiírás szerint minden évben szakemberek jelölnek pár művészt, akik közül a közönség szavazatai alapján a legtöbb szavazatot elértek kapják meg a díjat. Így aztán szó sincs arról, hogy a közönség szavazná meg a díjazottakat, hiszen csak az előre kijelöltek közül választhatnak. Az első évben a választható színészek közé azok kerültek, akik a díj kitalálóinak hozzátartozói, illetve elvbarátai voltak. Bessenyei Ferenc természetszerűleg nem tartozott ezek közé, így majd csak egy évvel később 1997-ben lesz a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja (vele együtt lesz tag a férfi színészek között Sinkovits Imre és Hofi Géza), ami egy televíziós műsorral és az Operett Színház előtti flaszterben egy lábnyom megörökösítésével járt együtt.      Nem sokkal ezen esemény előtt, 1997. február 23-án búcsúzott Bagóként a Nemzeti Színház színpadától úgy, hogy ezt akkor még senki sem tudta, ahogy erről a Tóth Sándor mesél a Férjem, a Komédiás című könyvben.      1997-ben ugyan még jár fellépésekre, de ezekre már a tanyáról is el tud menni, úgy hogy szép lassan leköltözik Lajosmizsére, vagy mondjuk így, a tanyán ragad. Karácsonytól már csak nagyon ritkán alszik a pasaréti lakásban, majd 1999 végétől egyszer sem. 1997 decemberétől 2004. december 27-ig Már eddig is nagyon sok riporter kereste meg a tanyán, és forgatott itt vele riportot, de most, hogy véglegesen leköltözött, ezek száma meggyarapodott. Ekkor kezdte a média felfedezni a múltat, például 1956-t. A forradalommal kapcsolatos emlékeit két videó-részlet is őrzi a honlapon. Az elsőt a tanyán vették fel 1998-ban, a másodikat a Bem szobornál 1999-ben. Állandó tanyasi lakosként eleinte ugyanúgy él, ahogy életében mindig: egész nap fel-alá rohangál a tanyasi világban, megy egyik háztól a másikig, sehol nem marad soká, de mindenhova benéz. Eleinte még maga vezet, majd a lovászunkat viszi sofőrként látogató körútjára, majd amikor a lovász itt hagy bennünket, egy időre megint ő ül a volán mögé. 2001-től már csak tanyánk intézőjével, Istvánnal jár kocsikázni. Órákat csavarognak, és sajnos se ő, se vendéglátói nem akarják megérteni, hogy az ő korában már nem lehet mindenfélét összevissza inni.      1999. április 29-én elpusztul kedvenc lova, Dobóka (az évszámot ő örökíti meg a noteszában), akit a kápolna mellett temettünk el. E sírhoz Feri életében még négy másik csatlakozik: 2000-ben elpusztul a tanyára vett első kuvasz, Apróság, 2001-ben Lükü vizsla, az utolsó még Pilisborosjenőt megjárt kutyánk, és 2003-ban először a kis fekete puli (aki a bal oldali képen Feri ölében ül), majd a másik kuvasz. A macskák is váltják egymást (van olyan, hogy egyszerre hatan vannak), de a 2000-es évekre már csak kettő, majd mára már csak egy marad.      A lovaglást lassan abbahagyjuk, és a lovakat eladogatjuk, úgy hogy a végére már csak egy kancát tartunk meg, mintegy nosztalgiából. (Az utolsó lovunktól majd csak 2005 januárjában válok meg.) 2003-ban abbahagyom a konyhakerti munkát, mert egyfelől nagyon belefáradtam, másfelől eddigre az általunk ültetett fák amúgy is akkorára nőnek, hogy az árnyékuktól már a virágok sem maradnak meg, nemhogy a kultúrnövények.      Ferinek Lajosmizsén szerencsére fokozatosan sikerül lefogynia, lassan visszanyeri normális testsúlyát. Ez akkor is nagy öröm, ha tudjuk, a rendszeres foglalkoztatásához már túl későn jött. Térde ettől kezdve már nem fáj, cukrával sincs baj, szédülésről azonban még mindig panaszkodik. 1999. február 10-én, a televízió önálló műsorral köszöntötte 80. születésnapja alkalmából, amit a Küküllő utcai lakásban vettek fel, s melyre rég nem látott színészkollégákat is meghívtak. Anyaszínháza szintén felköszöntötte, az igazgatójától, Ablonczy Lászlótól egy falovat kapott, Sinkovits Imrétől pedig egy verset.      Ugyanebben az időben még két fontos, egész további életünkre kiható dolog történt. Február 19-én Nemcsák Károly felesége szinte erőszakkal elvitt bennünket a Feketeszárú cseresznye előadására, ahol a játszó színészek megható módon üdvözölték a nőzők között.      Ez a színházi este annyira jól sikerült, hogy ettől kezdve újra elkezdtünk színházba járni. Alig múlt el olyan hét, még nyáron is, hogy valamilyen színházi előadásra ne mentünk volna el. Ez a gyakori színházba-járás egészen az utolsó pillanatig tartott (hogy már nincs sok hátra, azt is abból vettem 2004 végén észre, hogy a Turay Ida Színház december 19-i bemutatójára nem jött el). Ezen kívül Nemcsákné, Darvasi Ilona rábeszélésére és szervezésében innentől még három éven keresztül (2002 végéig) néhány előadóestet is tartott, olykor Karcsival együtt, ezen kívül néhány rendezvényen is fellépett.      A hivatalos krónikához tartozik még, hogy 2000. június 24-én megkapta a Magyar Örökség díjat (egy évvel korábban a Magyar Vállalkozókért díjat), egyidőben Mádl Ferenccel, akit nem sokkal ezután választottak köztársasági elnökké, és aki még hivatalban van, amikor 2005. január 12-én a Farkasréten búcsúztatják, amire el is jön. Az 1999-es év másik fontos és sorsdöntő eseménye volt a homeopátiával való megismerkedésünk. Ennek köszönhetően 1999 tavaszától kezdve nem álltam már tehetetlenül Feri panaszaival szemben, és az orvosoknak sem voltunk többé annyira kiszolgáltatva. Eddigre már mázsaszámra vette be naponta a veszélyesebbnél veszélyesebb gyógyszereket, kapta a teljesen hatástalan kezeléseket, amelyekkel szédülését és nyugtalanságát akarta, akarták gyógyítani, persze eredménytelenül. A homeopátiával azonban sok mindent sikerült elérni, ahogy ezt több helyen is elmeséltem már (utoljára A szénanátha gyógyítása című könyvemben és a homeopátiáról készített honlapomon). Azon felül, hogy szédülése jelentősen csökkent és orrsprayre sem volt többé szüksége, a legnagyobb eredményt az jelentette, hogy idegességére, türelmetlenségére, feszültségére nem szintetikus, káros mellékhatásokkal bíró és kábító hatású nyugtatókat szedett, hanem homeopatikus gyógyszereket, melyek sokkal jobban hatottak és semmilyen mellékhatásuk nem volt.      Innentől fogva akárhova mentünk, én kis táskában minden eshetőségre felkészülve csomó homeopatikus gyógyszert vittem magammal, melyekből szinte negyedóránként kért, és amelyeknek köszönhettük, hogy akkor is maradhattunk, ha például előadás közben kissé rosszul lett (például a Nóra bemutatójakor a Vígszínházban, vagy a Magyar Művészetért díj kiosztásán). Életmódunk megváltozásának, valamint állapota és kedélye javulásának az lett az eredménye, hogy a József Attila Színház igazgatójának kérésére elvállalta Pósalaky úr szerepét a Légy jó mindhalálig című darabban. A bemutató 2000. április 1-én volt, és a szerepet mintegy 30-szor játszotta több évadon át. Eleinte élvezte, hogy újra színházi próbái és színpadi feladata van, de végül nem bánta, hogy vége lett.      2000-ben Törőcsik Mari ötletére megalakult a Nemzet Színésze kitüntetés, melynek természetesen rögtön tagja lett (egyben ő volt a legidősebb férfiszínész a kitüntetettek között). A díjjal járó pénzt mintegy kárpótlásként kapták, amiért a múltban méltánytalanul kis összegekért játszották a legnagyobb szerepeket. A 12 díjazott közül különösen a már nem aktív színészeknek jelentett óriási segítséget ez a havonta kapott összeg. Az újdonsült Nemzet Színészeinek 2000. augusztus 22-én a miniszterelnök a Parlamentben adta át a kitüntetést, Feri noteszába ezt jegyezte be: „du. Parlament, jó volt”. 2000-ben elvették a Nemzeti Színháztól a nevét és ezzel a rangot, ettől kezdve (Pesti) Magyar Színházra keresztelték, és megkezdték egy új nemzeti színház építését, ami eleinte döcögve indult, sokáig csak egy nagy gödör állt a helyén. 2000. december 17-én az Erkel Színházban a Vasárnapi Újság rádiós műsor készítői ünnepi műsort szerveztek, és megkérték Ferit, hogy lépjen fel. Ezt azért mesélem el, mert úgy vélem, amit ott Feri elmondott, az a jövőjére még halálán túl is fontossággal bír. Persze nincs rá semmilyen bizonyítékom, de úgy gondolom, a hatalom nem vette jó néven, és egy életre megjegyezte, hogy Feri azt mondta: „Aczél György brandenburgi herceg volt azokhoz képest, akik egy tollvonással megszüntették a Nemzeti Színházat.” Pláne, hogy e megjegyzését – csakúgy mint egész fellépését – dübörgő taps fogadta. Noteszába ide is azt írta, hogy „jó volt!!!” 2001-ben a televízió megint önálló műsorral köszönti születésnapja alkalmából. Ennek rendezője Csenterics Ágnes, aki eddig is, és ezentúl is gyakran készít vele műsort. Például ő a tévéadás rendezője a 85. születésnapi estnek és az utolsó nagy, tanyán készült riportnak, melyet a televízió többször is megismételt, és amiből ezen a honlapon is látható egy részlet.      Ugyancsak 2001-ben jelentette meg a Budapest-Print kiadó a Bessenyei című könyvet, immár a harmadik róla írt művet, melynek szerzői ismert színházi szakemberek és újságírók voltak. Az első rész írójának kivételével, aki az 1956-ig terjedő színházi pályáját taglalta, a szerzők igen alapos és komoly munkát végeztek, ez a honlap is nagyon sok adatát ebből a könyvből meríti. A kitüntetések, a könyv, a születésnapok, no meg a József Attila színházi „visszatérése a színpadra” mind, mind újabb alkalmat adtak, hogy az újságírók megkeressék. A tanyán nagyon sok riport készült, de a különböző televízió-studiókban is. Amíg a köztévé adott zenés műsorokat, mint például előbb a Bongó, majd később a Slágertévé, ezekben az adásokban is rendszeresen fellépett. E fellépések akkor maradtak al, amikor a televízió teljes egészében beszüntetett minden ilyen jellegű műsort.      2002. március 15-én Az ember tragédiájának díszelőadásával nyitott az új Nemzeti Színház. Azt hiszem, ez az este jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Feriből a „szereplés”, a színházi munka utáni vágynak az utolsó szikrája is eltűnjön, hiszen – ahogy noteszába írta, és ott egy riportban is elmondta – az előadás minden elképzelést felülmúlóan „rémes” volt. Ahogy fentebb írtam a színházi szereplés a 90-es évek végén még foglalkoztatta, és ekkor még a méltánytalanságok, melyeket el kellett viselnie, lelkileg is megviselték. Ez erre az időre már teljesen eltűnt. Ami a színházzal kapcsolatos érzéseit illeti, ott a keserűséget átvette a „boldogságos emlékezés”. Innentől kezdve interjúiban csak azt mondta, hogy „nagyszerű életem volt”, „senki nem bántott soha”, „remekművek és remek emberek társaságában éltem” (lásd például a Juszt Lászlóval 2004-ben készült interjút). Türelmetlensége a színházművészet területéről egyre inkább az élet, a megöregedés problémáira helyeződött át, nagyon nehezen viselte a munka nélküli hétköznapokat, azt, hogy „agyának nincsen feladata”. A 2002-es év viszonylag nyugodtan telt el, egy-egy verssel, nótával olykor még fellépett, riportokat adott, és színházlátogatásaink ekkor érték el tetőpontjukat, ráadásul szerencsénk volt, mert jó előadásokat láttunk. Ősztől Jordán Tamás lett az új Nemzeti igazgatója, aki meghívta és támogatását kérte, és amelynek ettől kezdve minden bemutatóján ott voltunk. Jordán Tamás folytatta elődje szokását, és rendszeresen összegyűjtötte a Nemzet Színészeit egy-egy ebéd alkalmára, ezek lehetőséget adtak, hogy találkozzanak és beszélgessenek. 2003. március 27-én, a színházi világnapon az új Nemzetiben gálaműsort rendeztek, amelyen Feri is fellépett egy Ady verssel és Móra Ferenc Hegedű című művével. Mivel Kolozsi Béla riporter éppen egy hosszabb riportot akart vele készíteni, ezt a szereplést is megörökítette. Utána a tanyán folytatta Ferivel a beszélgetést, a honlapon ebből is található egy részlet.      2003. április 11-én, egy pénteki napon a Hungaroton azon régi telephelyén, ahol Feri olyan gyakran megfordult a múltban, egy nagyon nehéz Arany-vers felvételét készítette Ferivel. Utána szokásunk szerint ügyeket intéztünk a városban, és mivel mindenütt sokan voltak, Ferinek sokat kellett várnia. Mindezek a történések oda vezettek, hogy Feri a kocsiban rosszul lett, s bár ő haza akart menni, én jobbnak láttam bevinni a Kútvölgyi kórházba. Ott azonnal az intenzív osztályra vitték, ahol infúziót kapott, aminek eredményeképpen egy-két óra alatt teljesen rendbe jött. Csakhogy eddigre délután lett, elkezdődött a hétvége, nem volt, aki hazaengedje. Hétfőn viszont rábeszélték, hogy maradjon bent kivizsgálásra, amibe ő sajnos beleegyezett. Ezután orvosi műhiba miatt halálveszélybe került, három napig élet és halál között lebegett. A krízis után még három hétig tartott a talpraállása, de április 30-án Isten kegyelméből teljesen rendbejött állapotban, a saját lábán hagyta el a kórházat. Sajnos ez az élmény csak rövid időre vette el a kedvét a kórházba járkálástól, alig fél év múlva már megint úgy gondolta, a kórházi kezelések visszaadhatják régi erejét, így sajnos időről időre bevonult valamilyen kórházba, ahonnan aztán rendre pánikszerűen menekült ki.      Míg 2002-ben noteszában még sokszor olvasható ilyen szöveg: „ma könnyebb”, „javulok”, addig 2003 második felétől jóformán csak ilyeneket lehet benne találni: „rémes”, „nem bírom tovább”. 2004. február 10-én 85. születésnapja alkalmából először régi színháza köszöntötte már február 9-én. A valóban jól sikerült rendezvény „kedves volt” bejegyzéssel áll a noteszában. Az új Nemzeti Színház „170 évesek” című nagyszabású gálaestjére pedig 11-én került sor. Ezúttal igaz volt, amit a médiában mondtak, nevezetesen, hogy Feri az utolsó pillanatig nem tudott az egészről. (A legteljesebb mértékben sikerült titokban tartanom előtte, csak a 9-i Magyar színházi köszöntő után mondtam el neki, hogy ne lepődjön meg, hogy 10-én, az igazi születésnapján nem fog történni semmi.)      Ugyancsak az utolsó napon tudta meg, hogy március 27-én a Színházi Világnap hivatalos ünnepségén, a Madách Színházban szintén köszönteni fogják Komlós Jucical együtt.      A televízió felvette a nagysikerű gálát, és rövidített változatát pár nap múlva le is adta. Az este zárójelenetét, az ország összes Tevjéjének dalát pedig az „Önök kérték”-ben azóta számtalanszor ismételték. A honlapra feltett részletben az látható, amikor egy Ady verset szaval.      Másnap elkezdődtek, illetve folytatódtak a tévériportok, melyeken olykor én is részt vettem, mert Feri születésnapja körül, mintegy neki szóló ajándékként adtuk ki immár negyedik könyvemet (A pokol országútján címmel), amiről a média szintén megemlékezett. A gálának több következménye volt. Elsőként Hódmezővásárhely adta át március 15-én a gálán bejelentett díszpolgári oklevelet. Szülővárosa határában cigányzenével, lovashintóval várták, így vitték el szülőházához és nagyszülei házához, ahol gyermekkorát töltötte, majd keresztül a városon a rádióig, végül a városházáig, ahol a díszközgyűlésen ünnepelték. E felemelő napról készült képek az ÉLETÉT bemutató oldalak elején láthatók (gyerekkor és gyerekkorhoz tartozó galéria). Noteszába végre ilyen szavakat írt: „gyönyörű nap volt”, sőt még másnap is visszatért rá, és ezt írta: „kiheverem, szép volt tegnap”. A két nappal későbbi kecskeméti könyvbemutatómhoz, amin természetesen ő is beszélt, pedig ezt írta: „könyvnap, jó volt”.      Ezután a POSZT országos színésztalálkozóra hívták meg, majd végre Lajosmizse önkormányzata is feleszmélt, és nyár végén a város díszpolgárává választották. Nyár elején azzal az ötlettel álltam elé, hogy róla fogok könyvet írni. Ekkor derült ki, hogy valójában már régen várta ezt, úgy hogy nagyon örült a tervnek. Noteszába beírogatta, hogy melyik nap kivel készítek interjút, vagy kivel tárgyalok. Minden fejezetet elsőnek neki adtam oda elolvasásra, de legjobban a vele készített interjúimat élvezte, melyek már régóta hallhatók a honlap EGYÉB/KÖNYVEK oldalán.      Nyáron, mint korábban is többször, Weigl atya még misézett a tanyai kápolnánkban. Érdekes módon, Feri ekkor már csak a katolikus hívek, főleg Gyuri bácsi (Bakai György) társaságában érezte magát jól. Nem türelmetlenkedett, nem tűnt el, hanem órákig beszélgetett velük.      Augusztusban oly sok tévés műsorának rendezője, Csenterics Ágnes a köztévéből újra riportot forgatott vele, a tanyán ez volt az utolsó ilyen nagyszabású beszélgetés, amit nemcsak nyár végén, de temetése napján, aztán még egyszer-kétszer műsorra tűztek. Magából a riportból (miként fentebb már írtam) a honlapon is található részlet.      Szeptemberben Juszt László készített vele egy hosszabb interjút az ATV stúdiójában, amiből most teszek fel két összevágott részletet. Itt Feri annyira erővel teli és a beszélgetés annyira jókedélyű volt, hogy a riporter alig-alig akarta elhinni, hogy Feri már nem akar szerepelni, színházban játszani. November közepére a nyomda kész lett a könyvvel, s pár nappal később, 24-én az új Nemzetiben megtartottuk a bemutatót. Erről az eseményről a honlapon több dokumentum is található.      Természetesen a könyvbemutatót megint riportok, találkozások, tévé- és rádióműsorok követték, a programunk a következő három hétben nagyon sűrű volt. November 26-án – mint kiderült – utoljára mentünk színházi bemutatóra, mégpedig az anyaszínházába, a régi Nemzetibe. December 2-án újabb díjat, a Magyar Művészetért díjat vette át, a díjátadáson ismét elkápráztatott mindenkit szavalásával, lehengerlő fellépésével. Az utolsó interjút az RTL Klub készítette vele a tanyán december 10-én, amit 15-én (és/vagy 20-án) sugároztak. Élete ezen utolsó időszakának képeit a galéria oldalon a tanyán az utolsó években készített képsorozatokkal fejezem be. Ezek annyira jól sikerültek, hogy sokat megmutatok belőlük. December 19-én, vasárnap azonban – első ízben – már nem jött el a Turay Ida Színház újabb premierjére, csak telefonon gratulált Nemcsák Karcsinak... A következő hét szerdáján kezdte magát feltűnően gyengének érezni. Reggel még megtettük szokásos sétánkat, de délben már egyértelműen látszott, hogy – a már tavasz óta érződő – gyengesége nem múlékony rosszullét csupán. Még járkált, telefonált, de ami feltűnő volt, most – hasonlóan a 2003-as tavaszi rosszulléthez – egyáltalán nem akart kórházba menni. A kihívott ügyeletes orvosnő a világ legrendesebb orvosa volt, aki tudta, hogy a kórházban sem tudnának többet tenni érte, mint amit ő megtesz, és mivel ő sem hagyta, hogy saját rokonai idegen környezetben töltsék utolsó órájukat, a legnagyobb mértékben megengedte, sőt támogatta, hogy Feri itthon maradhasson.      A szíve állt le lassan, fokozatosan, az utolsó három nap már nem kelt fel, én melléje feküdtem, megható módon búcsúzott el tőlem. December 27-én, hétfőn, 15:45 perckor az orvos utolsó ötletként infúzióra akarta kötni, de abban a pillanatban, amikor a tűt az ápolónő belészúrta volna, Ferinek megállt a szíve; az a szív, melyről azt mondta mindig, hogy csak ő tudja, „mennyi mindent bírt ki”. Így történt, hogy alig pár héttel 86. születésnapja előtt Bessenyei Ferenc, a Nemzet Színésze, az utolsó nagy, igazi „Komédiás”, elhunyt.      Temetése 2005. január 12-én volt a Farkasréti temetőben, amit a televízió élő adásban közvetített. Lásd a honlap összeállítását. A temetésen megjelent minden közjogi méltóság, az államfő, a miniszterelnök, az SZDSZ kívételével (!) minden párt elnöke és vezérkara. A miniszterelnök koszorúján ez a felemelő mondat állt: „A NEMZETTŐL A NEMZET SZÍNÉSZÉNEK, A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG MINISZTERELNÖKE”. Feltéve, kiegészítve: 2012. február 9. Vége 2004. december 27-én Bessenyei Ferenc szíve leállt; az egyetlen szív, mely az elmúlt 50 évben valóban a magyar színjátszásért, a magyar nyelvért és nem saját sikeréért, érvényesüléséért dobogott. Bessenyei Ferenc elhivatott, népéért, a magyar kultúráért aggódó és küzdő művész volt. Jóformán az egyetlen, aki egész pályája során az „ügyért” harcolt és nem önmagáért. Életének bemutatása ezzel véget is ért, kiegészítésekre azonban még rendszeresen sor kerül. Minden ezután következő, vele kapcsolatos hír, rendezvény a HÍREK oldalon olvasható. Erre az oldalra a legjelentősebb események kerülnek csak fel. Ezek mindezidáig a következők voltak: 2008. május 29-én szülővárosának közgyűlése megalapítja a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat, melyet első ízben 2009. január 22-én, utolsó alkalommal pedig születésének 100. évfordulóján, 2019. február 10-én adnak át.      Lásd a HÍREK oldal ide vonatkozó beszámolóit, illetve magáról a díjalapításról szóló anyagot a következő oldalon. 2008. szeptember 21-én az új Nemzeti Színház előtti szoborparkban felavatják a szobrát.      Erről a honlap eme oldalon közölt összeállítást. 2010. februári rendes közgyűlésén Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város arról dönt, hogy az újjáalakított művelődési központ 2012-től Bessenyei Ferenc nevét veszi fel.     Ez időközben meg is történt, Hódmezővásárhely művelődési központja hivatalosan már az ő nevét viseli, az ünnepélyes átadásra 2012. augusztus 31-én került sor (lásd a következő tudósítást). 2012. augusztus 31-én ünnepélyes gálaesttel adták át a BESSENYEI FERENC MŰVELŐDÉSI KÖZPONTOT. Az eseményről a honlapon nem csak részletes beszámoló olvasható, hanem képek és videofelvételek is láthatók. A gáláról készült összefoglalót a Magyar Televízió az M1-en 2012. október 22-én, 20:15 perckor sugározza. 2014. szeptember 5-én ünnepélyesen avatták fel a Nemzeti Színházban a Bessenyei Ferencről és Sinkovits Imréről elnevezett két páholyt. – Beszámoló a honlapon ITT található. 2019. február 10-én emléktáblát avattak a Kálmán utca 10. szám alatt, annak a háznak a falán, ahol Bessenyei Ferenc 1952. és 1965. között lakott. Ugyanezen a napon Hódmezővásárhelyen a Fűzfa utca 6. alatt még mindig álló szülőházának falán is felavattak egy emléktáblát. – Beszámoló az emléktábla avatásokról, és a Bessenyei-centenárium egyéb eseményeiről ITT található. A halálának és születésnapjának évfordulóira készített összeállításokat a dátum szerint a HÍREK oldalon teszem közzé, a MEGEMLÉKEZÉSEK oldalon pedig az összes ilyen jellegű anyagot külön is feltüntetem. Feltéve: 2012. október 15. Utolsó frissítés: 2020. február 17.