Ezeken az oldalakon Bessenyei Ferencről és Bessenyei Ferenccel készült kiadványok, újságcikkek, hanganyagok, fontosabb rádiófelvételeinek gyüjteménye, és sok minden egyéb, más kategóriába nem sorolható anyag kapott helyet

Gyarmati István 40 éve kíséri zongorán a hazai kulturális élet szólistáit, eleinte énekeseket, minden műfajból, majd színészeket. Elmondása szerint, kevés olyan színész van ma Magyarországon, akit vagy előadói estjén, vagy a rádióban, vagy a tv-ben, vagy filmen ne kísért volna. Írt önálló színpadi zenét is, valamint gyakran volt egész estés színpadi előadások szereplője. Bessenyei Ferenccel 1975-től dolgozott együtt, ahogy ők mondják, lett különböző alkalmakkor kamarapartnere hegedű-cselló kettősükben.

    – A reggeli sétánál megkértem Ferit, hogy beszéljen magáról. Mesélje el, mióta és miért dolgozott olyan szívesen magával. Hiszen eleinte más is kísérte őt, de ahogy haladt az idő, egyre kifejezettebben ragaszkodott hozzá, sőt, az utolsó években ki is kötötte, hogy kísérője csak Gyarmati István lehet. És azt válaszolta, hogy azért volt olyan megnyugtató Pistával dolgozni, mert egyfelől a közönséget, másfelől a fellépő csapat tagjait is ismerte, és az ő számait ennek figyelembevételével segítette kiválasztani. Az önálló est létrejötte Ferinél is úgy kezdődött, mint abban az időben mindenki másnál. Az, aki lakásvásárlásba vagy házépítésbe fogott, előbb-utóbb a „Lilla műveknél” kötött ki, azaz Mikes Lillánál, aki a Korona Pódiumon szervezte az önálló esteket, és aki együtt dolgozott Csák Pistával, aki pedig ezeket a műsorokat az ország minden tájára kiközvetítette. Feri szokta mondani, hogy az országnak nincs olyan eldugott kis faluja, és annak a legszegényebb kocsmája vagy művelődési háza, amelyben ő nem lépett volna fel. Volt olyan eset, hogy az orra előtt, az első sorban egy kismama szoptatott, de ott volt, és tátott szájjal hallgatta őt. Ezt a fajta kultúraterjesztést, bár nem vitásan a pénzszerzés igényével indult, csak a legrosszabb indulatúak ítélték el, hiszen Feriék értéket vittek el az ország legeldugottabb zugába is. És akármilyen kis helyen léptek fel, ott is ugyanúgy tudásuk legjavát nyújtották, mint a fővárosi színpadokon.
    – Feri 1973-ban Biró Attilával, a Hegedűs karmesterével kezdte el az országjárást, de amikor Attila 1975-től már nem ért rá, Csák Pista engem küldött el vele. De nagyon érdekes: kapcsolatunk nem volt szerelem az első látásra. Eleinte csak kóstolgattuk egymást, neki is fenntartásai voltak egy idegen emberrel szemben, és nekem is, hiszen az ő habitusa nagyon távol állt tőlem, és azokétól is, akikkel addig én együtt dolgoztam. Mai szemmel szinte hihetetlen, hogy amikor először mentem be a filharmóniába, és láttam, hogy férfi férfivel, nő nővel, férfi nővel, egyszóval mindenki mindenkivel ölelkezik, nekem ki kellett mennem, mert effektív idegbeteg lettem. Tudniillik én 21 éves koromig csak Bachon, Beethovenen és a többi klasszikuson nőttem fel, egy kispolgári családban, tehát nekem hozzá kellett szoknom ehhez a másik világhoz. Voltak nagyon tehetséges kollégáim, akiket olyan fokon zavart a színészeknek ez a kettős lénye, a privát és a szakmai, hogy kiszálltak, és elmentek külföldre, hajókra játszani. Tudniillik a kíséréshez bizonyos fajta alkalmazkodási képesség kell, azonkívül át kell venni ezt az egész furcsa művészvilág ritmusát.
    Eleinte csak énekeseket kísértem, aztán már csak színészekkel dolgoztam. Feri előtt Ruttkaival és Darvassal. De Feri még őhozzájuk képest is egészen más volt. Én addig csodáltam őt, mint színészt, de eleinte az egész privát lénye és az ő Dúvad-komplexusa óhatatlanul idegenül hatott rám.
    De aztán kezdtem észrevenni, hogy egyre inkább ragaszkodik hozzám, mint útitárshoz, és ez önbizalmat adott. Akkor még nem hittem, hogy egyszer én fogom őt utaztatni, hiszen, mint amolyan későn érő típus, csak 42 éves koromtól, tehát 1986-tól vezettem. Ezért 10 évig csak Feri vezetett, és azt kezdtem észrevenni, hogy olyan fajta közvetlenséggel beszél, olyan nyers őszinteséggel a saját dolgairól, olyan öniróniával magáról, ha kettesben voltunk, ahogy mások jelenlétében nem.
    Ahhoz, hogy a pályán tudjak maradni, nekem is asszimilálódnom kellett, és ezért kezdtem figyelni a színészeket, és kezdtem kiszúrni, hogy mi az igazi, és mi az, ami csak szerepjátszás. Például soha nem felejtem el, hogy amikor nekem sérvproblémáim voltak, és ezért nem volt szabad emelnem, Feri volt az egyetlen az összes színész között, aki a 30 kg-os felszerelésemet megfogta és vitte nekem. Vagy amikor már én vezettem, és lerobbantam a kocsival, ahogy intézkedett, vagy amikor defektet kaptam, és nem tudtam kereket cserélni, ő viszont igen, és meg is tette.
    Egyszerűen azt vettem észre, hogy ahogy egy párkapcsolat is akkor jó, ha mindkét fél ad a másiknak, talán én is tudok adni neki valamit az én történeteimmel vagy a muzsikus szemléletemmel. Így lassan kinyíltam, azonkívül az a fajta energia és erő és született zsenialitás, ami benne volt, kezdett olyan fokon imponálni, hogy egyre jobban összeértünk. És meg kell mondanom, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy rajongásig szeretem. Én nagyon tapintatos vagyok, és ha bármikor megkérdeznek erről az időről, mindig kínosan vigyázok, hogy mit mondok, ha konkrét neveket kérnek. És azt veszem észre, hogy Feri nevét elmondom, és utána senkit, mert úgy érzem, hogy az ő személye egy egészen külön kaszt az életemben. Például: hajlamos voltam a depresszióra, de amikor vele találkoztam, mindig erőre kaptam, örömet, optimizmust táplált belém.
    De úgy gondolom, hogy én is tudtam neki olyat adni, amit másnál nem talált meg. Annyira összeszoktunk, hogy csak rám nézett, és rögtön éreztem, hogy aznap mennyi a pulzusszáma, milyen a közérzete. Szerencsére nekem nem okozott gondot, hogy ezt megfejtsem. Hatalmas energiája volt. Az akkori húszévesek is alig tudtak egy órát színpadon lenni. Vele meg három-négy másfél órás önálló „estet” tartottunk egy nap. Csak annyit pihent a műsora alatt, amíg én pár perces parafrázist játszottam. De soha nem húzta meg a műsorát, akkor sem, ha több fellépésünk volt egy nap, és fejkendős parasztnénik ültek a nézőtéren. Egy perc húzást nem tett csak azért, mert sietünk a következő helyszínre. Mindenütt a maximumot adta. Olyan fokon elkötelezett volt, és olyan fokon csak a szakma érdekelte, hogy a pénz csupán alárendelt szerepet játszott nála.
    A műsora több szakaszból állt: először én játszottam egy nyitányt, aztán fél óráig szabad voltam, amíg ő szavalt és beszélt, de soha nem mentem el, ötpercenként beálltam a színpad szélére, és figyeltem a közönség reagálását. Olyan szemjátékunk volt, hogy taps közben kinézett, mi a véleményem, hogyan tovább, és én szintén csak szemmel válaszoltam neki. Nekem borzasztó nagy erkölcsi elismerésnek számított, hogy nagy néha, amikor úgy láttam a nézők reagálásából, hogy jobb, ha zenével folytatjuk, beintettem neki, hogy én most „rád jövök”, azaz bemegyek és elkezdek játszani. Azért fogadta el a véleményemet, mert egy muzsikus sokszor másféleképpen és többet lát, hiszen a színészet gyakorlatilag ritmus és zene – a próza is.
    A színészetről egy csomó dolgot rajta keresztül tanultam meg. Én hallgattam, ő meg vezetés közben beszélt. Arról, ahogy egy-egy szerepére felkészül. Biztos vagyok benne, hogy amiket nekem csak úgy odaszórt, egy kollégájának sem mondta volna el. És ha ennyi mindent kaptam egy embertől, akkor nekem sem volt nehéz adni. Nem kompenzálásképpen, hanem ez volt a természetes. Például lementünk a Balatonra fellépni, ahol éppen akkor anyám is nyaralt. A műsor alatt anyám rosszul lett, és Feri bevitte a siófoki kórházba, majd másnap felhívta telefonon, hogy jobban van-e. Ezeket nem lehet forintosítani. Ezek nagyon nagy dolgok, és ezek megmaradnak az emberben.

    És még valami: manapság nagyon sok olyan ember szaval például a magyar identitásról, akik annak idején abszolút lojálisak voltak a rendszerrel. Ő azonban már akkor is beszélt ezekről a dolgokról, amikor még veszélyesek voltak. Ebből a szempontból messze előrelátó, előremutató volt. Azt is mindig, már akkor is hangoztatta, hogy nem lehet állandóan a közönség igénye alá menni.
    Ő is, csakúgy, mint én, mindenevő a színpadon. Én az Isten veled édes Piroskámtól kezdve a Wagner-áriáig mindent csináltam az elmúlt 40 év alatt. És valószínűleg ez tett kiegyensúlyozott, boldog emberré. Érzelem nélkül az ember számítógép. Az, hogy valaki megírta a szöveget, még kevés, azt meg is kell érzelemmel tölteni, és Feri mindig ezt tette.
    Egyetlen fellépőt sem nézett le. Mindenkit figyelt, még az amatőröket is. Ha másért nem, hát azért, hogy mit nem szabad.

    – Akármikor találkozunk olyanokkal, akik részt vettek ebben a fajta „haknizásban”, úgy omlanak egymás nyakába, mint a gyerekkori barátok, és azonnal mesélésbe fognak, mint egy érettségi találkozón. Nagy Feró, Benkő, Harangozó, Juszt stb. stb., mind kitörő örömmel köszöntik őt.
    – Mert Feri vegyült közéjük. Nem vonult be előkelően az öltözőbe, hanem a színpad széléről nézte őket. És ez nekik nagyon nagy megtiszteltetésnek számított. Így visszagondolva, a könnyű műfajnak még az egyébként viszonylag nyeglébb és modortalanabb képviselői is egészen megkülönböztetett tisztelettel bántak vele. De ő ezért nem tett semmit, csak ők is megérezték, hogy Feri más kategória.

    – Feri hogyan énekelt? Csak a hangja volt szép, vagy jól is használta?
    – Zseniálisan. Ritmikailag teljesen stabil volt. A hangszín remek, a stílus remek. Néha-néha, amikor nem volt megfelelő idegállapotban, akkor egy kis intonációs zűr keletkezett, azaz egy picit hamis lett, de én abban a pillanatban váltottam, és már nem a kíséretet, hanem a témát, azaz az énekszólamot kezdtem játszani, és azonnal visszatalált. Ebből a nézők semmit sem vettek észre, hiszen még egy taktusnak sem kellett eltelnie, mert azonnal váltottunk mind a ketten. És ő ezt tudta, s ebben is megbízott bennem.
    Feri körülbelül 10 évvel ezelőtt megérezte, hogy már sok a másfél órás önálló műsor, és azt mondta nekem: „Pistukám, boldogan jövök egy 20 perces szavalásra, éneklésre, de többre már nem.” De ezt nem keserűséggel mondta, hanem önismeretből. És az a 20 perc teljes intenzitású volt, csak a hosszát, nem a minőségét csökkentette a műsorának.
    Óriási felelősség terheli a magyar színházvezetőket Ferivel kapcsolatban, amiért helytelenül bántak egy ekkora értékkel, ami a kezükben volt. Természetes, hogy még az ő robusztus alkata, erős természete, jó egészsége sem végtelen. Csak azt a fáradtságot kellett volna venni, hogy az ő korára, személyére szabottan találjanak ki valamit, ne pedig eldobják. Ezt az embert havonta többször nem színpadra tenni, ha másért nem, hát a közönség kedvéért, azoknak ajándékként – megbocsáthatatlan tékozlás. Ez nem lett volna akkora dolog. Ha csak háttal ül a színpadon, akkor is ő a Bessenyei, mert úgy nem ül más, csak ő. De ezt ki kellett volna találni.
    Szerencsés voltam, hogy olyan korban éltem, amikor a zenekísérésnek még rangja volt. Ma már beteszik a kazettát, és ennyi. Egészen elképesztő, ami ma folyik. Nagyon sokan csak a teljesen felhőtlen szórakozásba menekülnek; amire csak egy kicsit is oda kell figyelni, ami az értelemre is hat, azt a mai közönség már nem tudja elviselni.
    Szerintem el fogunk jutni egy olyan pontra, ahonnan már nem lehet mélyebbre kerülni. És akkor újra felemelkedés jön. Ha nem hiszek ebben, akkor nincs értelme reggelente felkelni. Muszáj valamilyen kiutat látni.

Magyar Hírlap, 1974. nov. 18.

Termetének magassága legfeljebb száznyolcvan centiméter. – Az előadást követően, találkozásunk során ez lep meg leginkább. Amíg a színpadon állt, addig a szavaiban félrevert harangok zúgtak, tengerek harsogtak: hatalmas volt, akár egy pantheon, erős, akár az évszázados tölgyek és intenzív, akár a hirtelen támadt szélvihar.

Hogy, nagy művész, azt nemcsak az "érdemes" cím és a Kossuth-díj jelzi, hanem a közönség megbecsülése és szeretete is. Hogy lelkiismeretes művész-ember, azt kollegái tanúsítják, s az a tény, hogy a kényszerből elhalasztott, kétszer meghirdetett előadóestjét egy fárasztó színházi évad végén mégiscsak megtartotta Vas megyében, szombaton délután Celldömölkön, este pedig Szombathelyen, a Művelődési és Sportház Művész presszójában. Régen éreztük ilyen kicsinek a helyiséget, ahonnét pedig még az asztalokat is kirámolták, s még így sem jutott mindenki jegyhez. És régen éreztük ilyen tágasnak, nagynak azt a kis pódiumot, amelyre maszk nélkül, szerepei robusztusságától megszabadulva lépett elénk Bessenyei Ferenc, s feltárta nemcsak a hivatás, a pálya szépségeit és buktatóit, hanem jelenlegi önmagát is.
     És ez utóbbiban rejlett estjének varázsa, vibráló izgalma – nem játszott, hanem önmagát alakította. S ezen a szűrőn izzott fel a magyar színháztörténet néhány epizódja Kelemen Lászlótól napjainkig a drámairodalom nemes vonulata, a színészi "mesterség", hivatás kiváló művelőinek soha meg nem ismételhető portréja és produkciója, elsősorban a sajátjáé: ennek voltunk visszavonhatatlanul tanúi, részesei.
     Bessenyei szombaton este Bessenyeit "alakított", nem bújt egyetlen szerep mögé sem, ellenkezőleg, pillanatnyi emberi és művészi állapotát adta oldottan és nagyon halkan, akár verset mondott, akár a legutóbbi nagysikerű Otelló alakításának feledhetetlenül emberi, nagy pillanatát hozta vagy a korábbi énekes-sikerből, a My Fair Lady-ből idézett. Estjének alaphangját a legemberibb kapcsolat, a szerelem adta, innét indult el, s mindig ide tért vissza. S a másik pólust is egy nemes emberi kapcsolat, érzés jelölte ki: a hazaszereteté, szólt bár Brutusról, Dózsáról, Kossuth-ról, Görgey-ről vagy Vörösmarty Vén Cigányának húrján. Akik néhány évvel ezelőtt ugyanitt, a Művészpresszóban már hallottuk, most éppen az Otelló nagymonológján keresztül lemérhettük: milyen átalakuláson megy végbe egy ilyen klasszikus nagy szerep is a színész felfogása, emberi töltekezése folytán. Akkor a mór látványos, hangos, robosztus volt, ezúttal emberi, nagyon közelállóan az.
     Gyönyörű vallomás volt ez az est, amelynek minden pillanatában egy új Bessenyeit fedezhettünk fel magunknak; a színészt az önmarcangoló kételyeivel, az alkotót szerepformálási gondjaival, a művészt úgy is, mint a művek és gondolatok kiszolgálóját és életrekeltőjét. S külön „csoda” volt, hogy pénteken este a tv-ben váltunk el tőle, szombaton személyesen találkoztunk vele, hogy vasárnap este ismét mint Farkas Zénó professzort lássuk viszont a képernyőn Déry Tibor regényének sorozatában.
     Bessenyei Ferenc estje önmagában is élmény lett volna, vallomását, portréját két remek művésztárs tette még kerekebbé. Mikes Lilla, aki nemcsak a háziasszony szerepét vállalta, hanem a műsor hangulatához illő két monológot is elmondott a Tanner John házasságából, illetve Jókai Mór: A jövő század regénye című művének előszavából. Hajdú Júlia a zongoránál nemcsak kísért, hanem Liszt: II. Magyar Rapszódiájának megszólaltatásával előadóművészi feladatának is eleget tett.

Erről az estről következik most két újságcikk, két fotó (melyeken a rádió felvételt az árulja el, hogy az egyébként papír nélkül előadó színész, most papírral a kezében látszik) és néhány hangrészlet.
     Az újságcikkekből kiderül az, ami Bessenyei Ferencet egyedülivé tette pályatársai között: ő volt az egyetlen, aki töretlenül őrizte az 50-es években megtanult leckét: a színháznak társadalomnevelő feladata van. Hogy ezt a Rákosi-korszakban tanították, még nem jelenti azt, hogy ne lenne minden korra, örökké érvényes. Hiszen maga a feladat nem változott, nem változhat, amíg színház létezik. Maga az átadandó „tananyag” pedig Bessenyei Ferenc számára már akkor is, és 1979-ben és 2004-ben is ugyanaz volt. Ezek az újságcikkek azt bizonyítják, hogy a hallgatósága felismerte, megértette ezt, és tanult belőle, gazdagodott általa. Ez volt Bessenyei Ferenc legnagyobb küldetése!

Egy óra a hang birodalmában. Olyan hatvan perc, amelyben egész zenekar szólalt meg, hol az egyes hangszerek, hol pedig a teljes együttes által. Ez az első benyomás nem múlik el az utolsó hang elhaltával sem, annyira erős, lenyűgöző, mint maga a művész egyénisége. Míg folyik a közvetítés a szentesi színházteremből – melybe a közönség azért gyűlt össze, hogy Bessenyei Ferenc Életem: a színház című előadói estjét meghallgassa – akaratlanul is arra kell gondolni, mi teszi igazán művésszé a színészt? Különleges tehetsége, át- és beleélőképessége, a közvetítő alkat, a finom érzékenység, ösztönösség és tudatosság, értelem és intelligencia? Mindez együtt és még mennyi minden más, ami egy-egy nagy egyéniség sajátos arculatát formázza meg, Ezek egyike az orgánum, a hang, sajátosságai közül is a legsajátságosabb, az egyedül csak rá jellemző. Nagy színészek – felejthetetlen hangok is egyben, bár az orgánum művészetüknek csak egyik része. Eszköze. De nem akármilyen, hanem pótolhatatlan különlegesség a mindenkori cél szolgálatában. Örömet adó és fájdalmat keltő, vihart kavaró és enyhet nyújtó, értelmet sugárzó és sötétséget oszlató, simogató és korbácsoló. Ilyen a Bessenyeié is.

Talán furcsa és egyoldalú ez a kiemelés, de a rádióban közvetített előadói estről lévén szó – indokolt. Kétszeresen is. Egyetlen személy műsora alkalmával a színpad is pódium, ahol a magányos művész fegyverzetének fő kelléke: a hang, De méginkább az, ha a látványtól elszakított hallgatóhoz is szól, mint ebben az esetben, amikor nekünk a készülékek mellett ülőknek Bessenyei „csak” beszélt.
     Vallott őszinte szóval magáról, a színész életéről, a pályáról, az életének értelmet adó hivatásról. Saját szavaival, meg írók és költők alkotásai által. Volt, hogy tolmácsolt, mint amikor Nagy László gyönyörű szép versét, a Ki viszi át a szerelmet? mondta, máskor pedig magyarázott, elemzett. Hány féle hangsúlyt kapott az idők folyamán és változtával például a Faust a társadalom épp akkori állapota miatt. Vagy: mit jelent Dózsa nemzeti tudatunk formálásában, vagy az a pár szó a Bánk bánban, hogy „üsd az orrát magyar, ki bántja a tied”. S mindezt annak alátámasztására; hogy az igazi színház egy egész nép szabadegyeteme lehet.
     Aztán a Fáklyalángból Kossuth és Görgey. Majd Illyés után Németh Lászlót idézi, és így vezet át a világosi tragédián keresztül Vörösmartyhoz, A vén cigányhoz. A vers elmondása előtt annak alapos elemzését nyújtja át a közönségnek, s ezzel nemcsak hangulatilag, de eszmeileg is előkészíti a befogadását a magyar irodalom talán legcsodálatosabb költeményének. Annak az alkotásnak, mely a legnagyobb versmondókat is próbára teszi. Bessenyei méltó volt hozzá.
     Befejezésül, mint mondta, a kozmikus szépségű nyelvezet mesterét, Juhász Ferencet választotta, a Bartók muzsikáját. És felhangzott A virágok hatalma, a Jaj rózsa, vízililiom, nárcisz és szarkaláb kezdet, s az utolsó sorig az egész vers.

Aztán vége lett a műsornak. De az élménynek nem, az tovább él, munkál: az érzelmi hatást a gondolkodás követi. És ha a gondolkodást is követi valami, valami, amiről úgy érezzük, hiányzott addig az életünkből: akkor Bessenyei sem szólt hiába.

Bessenyei Ferenc vasárnap esti előadóestjének legizgalmasabb tanulsága alighanem az, hogy Bessenyeinek van saját mondanivalója. Tudtuk ezt már eddig is, a személyes beszélgetések, nyilatkozatok, előadások udvarias feszességét mindig is áttörte az ő lendülete. Gondolatai tisztán és nyomdakészre fogalmazva ömlenek, akár baráti csevegésről, akár rádióadásról van szó. Mindig önmagát adja – s ez a közönségének szellemi gazdagodást jelent. Mit mondhat számunkra korunk egyik nagy színésze? – tehetik fel a kérdést a mindig aggodalmaskodók – hiszen jobbára írók által, szerzők által megformált anyagot közvetít – ez a dolga.
     Bessenyei egészen más. Túlnőve a színészi alázattal vállalt feladatán, ő maga is mond valamit nekünk. Nemcsak hivatásszeretetéről vall, nemcsak a színház iránti olthatatlan szenvedélyét mondja, hanem a társadalmat-történelmet megítélő, problémáinkon gondolkodó ember véleményét is kifejti. Színesen, izgalmasan, lenyűgözően.
     Vasárnap esti előadóestjét a szentesi Tóth József Színházteremből közvetítették. Találkozása a helyi közönséggel, és a rádión át egész országunk hallgatóságával nagy erejű volt.