BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

EGYÉB - 11


KÖNYVEK           AUDIOFELV.           VIDEOFELV.           RÁDIÓFELV.
ELŐADÓESTEK       SAJTÓ       SAJÁT ÍRÁSAI      SZEREPTANULÁS       MUNKA KÖZBEN       GALÉRIA-EGYÉB       EZ IS, AZ IS

EZ IS, AZ IS

PILLANATKÉPEK
BESSENYEI FERENC PÁLYÁJÁRÓL


2005. őszén, a honlap indulásakor még eszembe sem jutott, hogy a világhálón keressek adatokat Bessenyei Ferenc pályájának a bemutatásához. Az adatokat Feri saját anyagán kívül a közgyűjteményekből – Országos Levéltár, Budapest Főváros Levéltára, Történeti Hivatal, Filmarchívum, Magyar Rádió, Széchenyi Könyvtár, Nemzeti Színház, Színháztörténeti Intézet – kerestem ki, ami nem csak sok munkát, de rendkívül nagy élvezetet is jelentett.
     Mára az intézmények többsége régi anyagának nagy részét már feltöltötte az internetre, ahol milliószámra találhatók már adatok, fotók, leírások. Egyáltalán nem biztos, hogy ez egyértelműen pozitív fejlemény, hiszen egyfelől az adatok ilyen nagymértékű növekedése fokozza az átláthatatlanságot, másfelől e növekedéssel a téves közlések száma is jelentősen megemelkedett. Egy biztos: a kutatómunkát legalább annyira megnehezítette, mint amennyire megkönnyítette. Ráadásul fennáll annak veszélye, hogy a rengeteg részlet között elveszik a lényeg; és az újabb és újabb képek, adatok felbukkanásával rendkívüli módon lelassul egy-egy téma feldolgozása.

Ennek az oldalnak – melynek neve „Ez is, az is, avagy Pillanatképek Bessenyei Ferenc pályájáról” – az elindítását ez a mostanra kialakult helyzet sugallta, illetve egy kis túlzással: tette szükségszerűvé. A pályát alaposan feldolgozó további oldalak készítése közben rengeteg új, és közlésre érdemes forrás bukkan elő, és ezeket egy ilyen oldalon a legegyszerűbb bemutatni. (2022. november 17.)


1. Tizenkét szék... – művészeti vetélkedő 1962. – helyesen 1967.
2. „Boldognak hitték, pedig rengeteg szenvedés érte...”
3. Pillanatképek Bessenyei Ferencről 1953 és 1956 között
4. Elhunyt Muszte Anna, – a Csendélet szobalánya
5. Emlékezés Mikes Lillára – a a Korona Pódium megalapítójára
6. Kiss Ilona színművésznő – az Ismeretlen fotók oldal 1. fotóján


1.
Lippay Ágnes "1962. augusztus 10-én" (!) készített fotói az mtva archívumából
Jelenet
Gorkij Kispolgárok című színművéből

Az mtva archívumába fotók százezreit tették fel, melyek között dátum, név, címszó stb. szerint lehet keresgélni. A "Bessenyei Ferenc" címszóra elsőként egy tévéjáték felvételéről készült fotók garmada jelenik meg. A képek aláírása a következő: „Budapest, 1962. augusztus 10. Bessenyei Ferenc (b) színész forgatáson. MTV Fotó: Lippay Ágnes”. Ha a dátum szerint keresünk, és beütjük „1962. augusztus 10.”, akkor is megjelennek ezek a képek.
     A képekre kattintva sem lehet többet megtudni a fotókról, ugyanis a leírásukban se a darab címe, se az alkotók vagy a résztvevők neve nem szerepel (Feri neve mellett egyedül Margitai Ágit említik még a szereplők között).

A képeken látszó színészek, no meg Feri maszkja vezetett nyomra, ezek segítségével találtam meg – a kutatásaim során összegyűlt adataim között – a kérdéses tévéjátékot, melynek felvétele vagy próbája közben Lippay Ágnes, a rádió- és tévé-újság fotósa a fotókat – mintegy két tucatot – elkészítette (és amiből egyetlen egy kép, a balra látható, került csak be a rádióújságba).
     Így derült ki, hogy a tévéjáték egy vetélkedő műsor, a „Tizenkét szék… – művészeti vetélkedő” első feladványa, Gorkij „Kispolgárok” című színművének egyik jelenete volt, melyben Bessenyei Ferencen kívül a következő színészek játszottak: Margitai Ági, Pap Éva, Velenczei István, Szokolay Ottó.

A fotók azonban se nem 1962-ben, se nem augusztusban készültek, hanem valamikor 1967. júniusában (legkorábban májusában), hiszen a vetélkedő első adása 1967. június 28-án (szerdán 19:10 órakor) volt. A műsorújság 1967/26. számában egy cikket is közöltek a vetélkedőről. Ebben leírták, hogy a kérdések „az orosz és szovjet irodalom, képzőművészet, zene- és filmművészet köréből kerülnek ki”.
     Vitray Tamásnak, a vetélkedő házigazdájának a Népszavában megjelent egyik visszaemlékezéséből az is megtudható, hogy az 1917-es „szocialista forradalom 50. évfordulójának évében [azaz 1967-ben] az egész televízió lázban égett. Természetesnek látszott, hogy miután ez volt az ország legnagyobb játszótere, valamilyen játékot kell kitalálni. Bár a 12 szék indulása kétségbeejtő volt – nagyon kevesen jelentkeztek –, a játék végül komoly sikereket ért el”.

Hogy a résztvevők körében milyen mély nyomot hagyott a vetélkedő az az egyik versenyző honlapjáról: http://strassertibordr.hu/archivum/archiv-tartalmak/12-szek/ tudható meg, aki nemcsak emlékeit meséli el, de egy képet is közöl az adásból (talán éppen magáról és Vitray Tamásról).
(KIEGÉSZÍTÉS: Az itt megadott linken a cikk készültekor még elérhető volt Dr. Strasser Tibor (aki 20 éves volt, amikor ezen a vetélkedőn részt vett) magán-honlapja, és azon az itt is látható kép és a vetélkedőről szóló leírás. Mostanra – 2022. november 17. – az ügyvéd úr oldala elérhetetlenné vált, csak a tárolt változat látható – meddig? – még ezen a linken.)
     A műsorújság ugyan nem adja meg a jelenetek (feladványok) címét és szereplőinek nevét, de a műsor rendezőit, szerkesztőit minden adáskor leközli: Dersi Tamás, Elbert János, Láng Róbert, Szabó György, játékvezető Vitray Tamás, vezető operatőr Molnár Miklós, rendező Bánki Iván és Fellegi Tamás, a zsűri tagjai Elbert János, Huszár Tibor, Szabó György. – A vetélkedő utolsó, 12. adása, 1967. szeptember 13-án volt.
     Az egyik rendező Fellegi Tamás a rádióújság 1967/40. számában „Epilógus a Tizenkét székhez” című cikkében többek között ezeket írta: „Ezt a játékot is azzal az összeszokott együttessel kezdtük el – Vitray Tamás, Illés Tiborné – akikkel már évek óta dolgozunk együttesen az ilyen jellegű műsorokban. Mikor először mondtam el elképzeléseimet a játék formájáról, meglehetősen nagy ellenérzés is akadt, mígnem vitáink során alakult ki a végleges forma és a cím alapján az, hogy a jelentkezőkből 12 versenyzőt hívunk meg a stúdióba. Úgy terveztük, hogy Dersi Tamást arra kérjük: írja meg a 12 tervezett forduló teljes anyagát.”

Visszatérve magához a jelenethez, azaz Gorkij „Kispolgárok” című drámájához, ezt a színművet a Madách Színház 1964. december 18-án, tehát két és fél évvel a vetélkedő kezdete előtt mutatott be Kiss Manyi, Vas Éva, Tolnay Klári, Bessenyei Ferenc, Pécsi Sándor, Horváth Jenő, Farkas Gabi, Cs. Németh Lajos, Mensáros László és még sokan mások szereplésével. Bessenyei Ferenc Tyetyerevet (lásd a jobb oldali képet), a kántort játszotta (életében már másodszor). E szerep pályájának egyik nagy alakítása volt, a honlap ITT emlékezik meg róla.
     A televízió 1965. április 10-én szombat este élőben közvetítette az előadást – lásd a műsorújságot, és vagy nem rögzítette, vagy rögzítette, de később mégis letörölte, tehát nincs meg a Televízió archívumában – mondhatni, csakúgy, mint a legtöbb Bessenyei-előadás. A rádió az 1965. május 15-i adást vette fel, ugyanezen év júniusában sugározta a Kossuth rádió, és az archívumban azóta is megtalálható.

A Madách színházi szereposztásból az 1967-es tévé-jelenethez a televíziós jelenet rendezője csak Feri-Tyetyerevet vette át. Bár leírva sehol nincs, de a fotók alapján arra lehet következtetni, hogy a vetélkedő "rejtvényében" Farkas Gabi szerepét (Polja) Pap Éva, Cs. Németh Lajosét (Nyíl) Szokolay Ottó, Vas Éváét (Tatjána) Margitai Ági, Horváth Jenőét (Besszemenov) Velenczei István játszotta. Az rtv: „rádió- és televízió-újság”-ban Tyetyerev és Polja, azaz Feri és Pap Éva kettőse látható.

Mind a műsorújságban megjelent fotó, mind az mtva archívumában látható képek alapján úgy tűnik, hogy a színműből egy olyan jelenetet forgattak le, amelyben Feri/Tyetyerev nem sokat beszél, csak ül hátul és pipázik… Ezért befejezésül álljon itt a 2001-ben készült Bessenyei című könyvből Földes Anna kritikájának egy részlete:
„A Madách-beli előadás főszereplője Bessenyei lett, noha az együttesből nem hiányoztak a társulat nagyjai, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Mensáros László és az eddig inkább csak közepes színészként jegyzett Horváth Jenő, aki ezúttal megtáltosodott, és Besszemenov szerepében pályája egyik legjobb alakítását nyújtotta. Az előadás persze Bessenyei-Tyetyerevről szólt, a formátumos, okos, tisztánlátó, erőtől duzzadó emberről, aki ebben a nyomorultan kisszerű kispolgári diktatúrában nem tud mit kezdeni önmagával. Tehetetlenségében erejét, tehetségét elfecsérelve, idült alkoholistává válik, aki részegségének fedezete mögül dörmögi a világba a maga igazságait.”

Végezetül egy csoportkép Lippay Ágnes fotóiból, azokkal a – hamis – adatokkal ahogyan az mtva archivumában szerepelnek


Feltéve: 2022. november 17.



2.
„Boldognak hitték, pedig rengeteg szenvedés érte a valaha élt egyik legnagyobb magyar színészt”

Stúdióból vagy színházból?
Egy újságcikk és egy rádióriport

A most bemutatásra kerülő két dokumentumot témájuk és a bennük felvetett probléma kapcsolja össze. A téma – egy rádiós műsor kapcsán megjelent cikk írója tolmácsolásában – így szól: „Mikor érvényesül jobban egy dráma, ha a stúdióban adják, vagy [ha] színházból közvetítik?”; a probléma pedig így: Ki vagy kik és miért igyekeztek ártani Bessenyei Ferencnek pályája során?

a) Egy interneten megjelent újságcikk

Sztankay Ádám (többek között a Hogy volt?! című televíziós múltidéző sorozat egyik műsorvezetője) tollából jelent meg az interneten 2022. augusztus 21-én egy terjedelmes Bessenyei-életrajz, mely a következő címet viselte: „Boldognak hitték, pedig rengeteg szenvedés érte a valaha élt egyik legnagyobb magyar színészt”.
     A szerző alapos munkát végzett, írásához mind a négy Feriről készült könyvnek és ennek a honlapnak az adatait is felhasználta. A címben említett „szenvedések” felidézésekor a Nemzeti Színházban az 50-es években Ferit ért atrocitások leírását ezzel a mondattal zárta: „Bessenyei Ferenc két Kossuth-díja, 1954-es érdemes művész kitüntetése egyesek számára zavaró lehetett.”

A cikk a honlapon ITT olvasható.


b) Egy internetes-rádióadón elhangzott beszélgetés

2023. április 19-én az Oltalom Rádió Papp János színművész „Csavargó – Egy vers ürügyén” című sorozatából a velem készült beszélgetést sugározta. A vers, amit Janó bevezetésként elmondott, Szabó Lőrinc Semmiért egészen című megrázó költeménye volt. A műsor az interneten     és a honlapon ITT (csak maga a beszélgetés) is meghallgatható.

Ez a két műsor nemcsak időben, de apropójából is összekapcsolódik. Sztankay Ádám írásában ugyan felsorolta a Ferit ért bántásokat – ezek között többször idézett a Nemzeti Színházban készült Ferit sértegető jegyzőkönyvekből –, de például a fentebb idézett mondatával egyúttal azt is sejteni engedte, hogy a „rengeteg szenvedés” nem csak ezekből az ismert inzultusokból tevődött össze: hanem volt, kellett lennie valami más "bántó dolognak" is, ami Ferit egész pályáján végigkísérte.
     A Papp Janóval folytatott beszélgetés pedig úgy alakult, hogy ennek a másik "bántó dolognak" – nevek említése nélkül – szinte kikerülhetetlenül szóba kellett kerülnie.

Feri életét, a róla és vele megmaradt felvételeket kutatva, egyszerűen nem lehet nem észrevenni, hogy színházi előadásainak minden értékes darabja hiányzik az archívumokból, mert később még a felvett, majd sugárzott színházi közvetítések túlnyomó többséget is letörölték, eltüntették. Ez a legfeltűnőbben a tévé által felvett és közvetített színházi előadások kapcsán érhető tetten. Tévés munkásságának tárgyalásakor ugyan már szó volt erről, de ez olyan felháborító dolog, hogy nem lehet elégszer elmondani.
     A tévés felvételeit bemutató oldalon ezt a tényt így kommentáltam: „Ennek az elképesztő nemtörődömségnek, sőt, ellenséges hozzáállásnak (amit képtelenség puszta véletlennek tartani), … kiváló tanúbizonysága” az a tény, hogy az 1958 és 1986 között vele bemutatott 124 színházi előadás közül a televízió csak 41-t közvetített, és ezekből mindössze, írd és olvasd: tíz előadást őrzött meg, és ezek egyike sem tartozik jelentős színházi szerepei közé. „Ott van a 10 megőrzött felvétel között a gyermekszínházi Hókirálynő előadás 1963/4-ből, valamint Ibsen egyik legrosszabb műve, a Rosmersholm” 1966/67-ből, és két olyan darab is, melyben Feri epizódszerepet játszott. „Ez is mutatja, hogy nem a nyersanyaghiány miatt nem vettek fel, vagy felvettek, de töröltek Bessenyei-előadásokat, hanem nagyonis személyes érdekek: féltékenység, irigység és hasonlók miatt;, melyek 1956, de főleg 1963 után egész pályáját végigkísérték!”

Nos, az a bántó dolog, amire a cikk csak utal, de amiről én a riport során beszéltem is, egy pályatársának a folyamatos áskálódása volt. Miként Sztankay Ádám fogalmazott: ez az úr bizonyítottan azok közé tartozott, akik számára „Bessenyei Ferenc két Kossuth-díja, 1954-es érdemes művész kitüntetése zavaró” volt. De nemcsak ezek, hanem a kollégái és a nézők körében élvezett rendkívüli népszerűsége is, de legesleginkább kitűnő, felejthetetlen alakításai. Mivel az illető úr mind a politikusokkal, mind a televízió színházi osztályának munkatársaival egész életében kitűnő kapcsolatokat tartott fenn, különösen e két területen tudott sokat ártani Ferinek.

Se Feri korában, se őelőtte, és pláne őutána! nemigen akadt még egy olyan magyar színész, aki azokat a nagy történelmi és drámai hősöket úgy el tudta játszani, ahogy ő: erre születni kell, ezt nem lehet megtanulni. Nos, Feri a Bánk bán – Az ember tragédiája mellett a második legnagyobb, legfontosabb, legmagyarabb dráma – címszerepét pályája során – az 1947-es Miskolc-i és az 1978-as Szegedi Szabadtéri Színpad-i előadás között eltelt 31 év alatt – kilenc, azaz 9 különböző előadásban játszotta el. E kilenc közül a televízió két előadást vett fel és sugárzott, majd letörölt. A rádió egyetlen egyet sem!
     Kossuth-ot a Fáklyalángban három különböző előadásban – 1952 és 1968 között – alakította, ezek közül a televízió egyet sem közvetített, a rádió egyet, de azt sem őrizte meg. Az Úri muriban Szakhmáry Zoltánt szintén három különböző előadásban és helyszínen játszotta, ezek közül a televízió egyet felvett és közvetített, majd gyorsan letörölt, a rádió egyiket sem közvetítette.
     Széchenyit és Galileit Németh László darabjaiban két-két előadásban és helyszínen játszotta, ezekből a rádió az első Galileit, a televízió az első Széchenyit közvetítette, a rádió megtartotta a felvételt, a televízió letörölte. A Ványa bácsiban Asztrovot két előadásban játszotta, a másodikat mind a rádió, mind a televízió sugározta, aztán az utóbbi törölte, a rádióban azonban még ma is megvan. Illyés Gyula drámájában kétszer játszotta Dózsát, az első megvan ma is a rádióban, a másodikat a televízió közvetítette, majd letörölte (ebből való az a hangfelvétel, amit mikrofonnal készítettem).
     Másik kedvenc szerepét, a Lear királyt is kétszer játszotta színpadon, de ezeket se a rádió, se a tévé nem közvetítette, tehát fel sem vette. Az Áruló Görgey-jét csak egyszer játszotta, azt a rádióban többször is leadták, aztán törölték a felvételt; a tévé nem is közvetítette.

És végül utoljára hagytam az Othellot, melyről még dokumentumfilmet is készítettek annak idején, s melyre olyan világhírű színészek, mint Szergej Bondarcsuk és Michael Redgrave is eljött, hogy megnézze, és amit 1954-től 1963-ig folyamatosan játszott a Nemzeti Színházban, majd 10 évvel később a Madách Színházban. Az 1954-es előadást a rádió közvetítette, majd letörölte, az 1960-as felújítást a rádió és a tévé is közvetítette, az utóbbi aztán letörölte, a rádió a mai napig (2005-ös adat) megőrizte. Az 1973-as Madách színházi előadást 1976-ban mind a rádió, mind a tévé közvetítette, majd az utóbbi helyen letörölték.

Az Othelloval eljutottunk a mai bejegyzés címében feltett kérdéshez: „Stúdióból vagy színházból?, avagy: Mikor érvényesül jobban egy dráma, ha a stúdióban adják, vagy [ha] színházból közvetítik?”
     Ezt a kérdést – kisebb, nem érdemi változtatással – Kristóf Károly a Magyar Nemzet újságírója tette fel 1955. január 6-án Rádióbírálat – Nagy élmény címmel K. K. szignó alatt megjelent cikkében, melyben az Othello 1955. január 4-én a Magyar Rádióban közvetített adásáról írt véleményt. Ebből való a következő idézet:
     „Rádióból vagy színpadról? A vita mindmáig eldöntetlen: mikor érvényesül jobban egy dráma, ha a stúdióban adják, vagy színházból közvetítik? Mi a színházi közvetítés mellett szállunk síkra, s találóbb bizonyíték nincs, mint éppen az Othello Nemzeti Színház-i előadásának helyszíni felvétele. Lapunk hasábjain már méltattuk Bessenyei Ferenc döbbenetesen nagyszerű alakítását, de eddig aligha volt példa arra, hogy a rádió hullámain keresztül hasonló tökéletességgel tudjon egy színész így »láthatatlanul« színházi hatást gyakorolni a hallgatóságra. Dehogyis zavart a recsegés, a lépés-zaj, vagy a közönség nesze, a köhögés! Csak feszültebb lett az előadás izgalma, mely a tapsviharral a valódi publikum »reagálásával« vált teljessé. Nagy élmény volt, nagyobb, mint a stúdióbeli drámáké. Amit színház játszik, közvetítsék onnan; csak azt a művet mutassa be a rádió társulata, amit színpadjaink nem játszanak.”

Hogy a rádióbírálat írójának mennyire igaza van, azt pont az Othello tévéstúdióban 1976-ban készített felvétele igazolja. Mint fentebb olvasható, a televízió közvetítette mind a Nemzeti színházi előadást, mind a Madách színházit, de mindkettőt letörölte, és helyette készített egy stúdió-változatot. Ez teljesen hűen követi a színházi előadást, de a színészek játéka nem a nézőtér normális távolságából, hanem szoros közelségből van felvéve, ami rendkívül bántó, és éppen a lényeget, a drámát és a színházi élményt nem adja vissza, sőt – mondhatni – szinte karikatúrát csinál belőle. A színészek ezen a felvételen is a színpadra készített maszkjukban játszanak, ami sokkal erősebb, hiszen a nézőtér messzebb van, mint a kamera. Ráadásul a színházban mindig az egész színpadot látja a néző, az összes jelenetben résztvevő színésszel, míg a stúdióban a kamera egészen közelről és többnyire csak egy szereplőt, arcot mutat.
     Ami magát a színművet és az élményt jelenti, azt Kristóf Károly tömören, de nagyon találóan fogalmazta meg: „Dehogyis zavart a recsegés, a lépés-zaj, vagy a közönség nesze, a köhögés! Csak feszültebb lett az előadás izgalma, mely a tapsviharral a valódi publikum »reagálásával« vált teljessé. Nagy élmény volt, nagyobb, mint a stúdióbeli drámáké.”
     Szavait alátámasztja az írók szándéka is. Legtöbbjük nemcsak színdarabokat, de regényeket is írt. Ezért, amikor színdarabot írtak, akkor azt valóban színpadra szánták, viszonylag nagy, tág térre fogalmazták, és nem egy szűk stúdióba a kamera elé.

Színházból vagy stúdióból? ez a kérdés Bessenyei Ferenccel kapcsolatban különös jelentőséget nyer, hiszen a fentebb felsorolt előadásokban játszott nagy szerepeinek többségéből a televízió stúdiófelvételt készített. A Fáklyaláng, a Galilei, a Széchenyi, Az Áruló, az Othello, a Lear király színműveknek ugyan hiányoznak a színházi közvetítései, de megvannak a stúdiófelvételei (ezeken kívül többek között még a Sir John Falstaff és A két Bolyai című drámáknak is). A Bánk bánból és az Úri muriból pedig rádióváltozat készült, melyek ma is megvannak az archívumban. Nagy szerepei közül csak Illyés Dózsájából nem készült semmilyen stúdió-változat.
     Ezek azonban mégsem helyettesítik, nem helyettesíthetik a színházi előadásokat! Gondoljunk csak a Galilei 1956-os előadására: mennyire más lehetett az a darab ott, 1956-57-ben, mint egy 20 évvel későbbi stúdióban készített változat! Hiszen a nézők reagálása az egész kort is megmutatja, nemcsak az író szavait, hanem azoknak a közönségből kiváltott hatását is tolmácsolja!

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mennyivel drágább egy stúdiófelvétel elkészítése, mint egy színházi előadás közvetítése! Mégis azt akarják bebeszélni nekünk, hogy anyag-, azaz pénzhiány miatt törölte a televízió a színházi felvételeket! Köztük Bessenyei Ferenc színháztörténelmi értékű előadásait!

Mint fentebb utaltam rá, a tévé színházi osztályáról nagy valószínűséggel nem véletlenül tűntek el Feri színházi előadásainak a felvételei. Azt viszont nem tudom, hogyan történhetett, hogy három legkedvesebb stúdió-felvételét is letörölte a televízió: Pláne, hogy az első kettőt Zsurzs Éva rendezte, akinek rendezéseit mindig is kiemelt gondossággal kezelte a televízió. Ez a kettő Feri és Zsurzs Éva pályájának két első tévéjátéka volt: Barta Lajos „Zsuzsi” című vígjátéka 1960-ból Ferivel és Bara Margittal a főszerepekben, és a Tolsztoj „Kreutzer szonáta” kisregényéből készült tévéjáték 1963-ból Feri, Ruttkai Éva és Kálmán György szereplésével.
     De a harmadik, a Molnár Ferenc Csendélet című egyfelvonásosából készült tévéjáték megsemmisítése még elkeserítőbb. Én, aki 1970-től mindenben láttam Ferit, és a korábban készült produkcióinak egy részét is, állítom, hogy Feri élete egyik legjobb alakítását nyújtotta ebben a vígjátékban. Bizonyos értelemben hasonlót a Napfény a jégen féltékeny órásmesteréhez, akivel az ugyanekkor műsoron levő Othelloját karikírozta ki. Arra, hogy ez a kifigurázás ne menjen a komoly drámai szereplés rovására, csak egészen különlegesen nagy színész képes, és csak nagyon-nagyon keveseknek sikerül (lásd Kabos Gyula pályáját, és a Madách színházi Három nővér esetét)!
     Hogy miként fordulhatott elő, hogy ezt a felvételt letörölték, majd ugyanazzal a rendezővel, de más színészekkel újra felvegyék – és ezt a felvételt a mai napig őrizzék –, azt nem tudom.

Kristóf Károly kérése – „Amit színház játszik, közvetítsék onnan; csak azt a művet mutassa be a rádió társulata, amit színpadjaink nem játszanak” – 1955. januárjában hangzott el. Sajnos, felszólításának semmilyen hatása nem lett, legalábbis, ami a Bessenyei-féle előadásokat illeti. A magyar színházművészet különösen sokat vesztett ezzel, biztosan többet, mint maga Bessenyei Ferenc….


Feltéve: 2023. május 22.


3.
Pillanatképek Bessenyei Ferencről
a magyar filmhíradókból

Bessenyei Ferenc youtube csatornájára már hónapokkal ezelőtt felkerült két videó, melyek a régi filmhíradókban róla talált felvételekből készültek. Az első videón Bessenyei Ferenc 1956 és 1967 között játszott színházi szerepeiben látható egy-egy pillanatra. A másodikon egyéb alkalmakkor felvett filmhíradó-részletek tekinthetők meg.

1.  Bessenyei Ferenc színházi szerepeiből 1956 és 1967 között
Bessenyei Ferencnek 1950 őszétől, miután másodszor is a budapesti Nemzeti Színház tagja lett, 140 színházi bemutatója volt. 1980-ig a rádió ezek jelentős részét felvette, sugározta, aztán nagy részüket letörölte. A televízió 1959-től szintén sok olyan előadást felvett és sugárzott, amiben ő játszott, megőrizni azonban mindössze nyolcat őrzött meg, és ezek sem tartoztak „nagy” szerepei közé.
     A régi filmhíradókból készített összeállításban hat olyan darabból látható néhány pillanat Feri alakításaiból, amelyekből CSAK ezek a kis részletek maradtak fenn az utókorra.
     A darabok címei bemutatásuk időrendi sorrendjében:
     1956: Dózsa,
     1961: Hajnali tűz,
     1962: Galilei élete,
     1963. Danton halála,
     1964: Claudius a Hamletben,
     1967: Bánk bán a Gyulai Várszínház előadásában. Ez utóbbi a Bessenyei Ferenc főszereplésével eljátszott csaknem 300 színházi Bánk-előadásból az EGYETLEN részlet, ami fent maradt az utókorra.

A felvétel ITT tekinthető meg


2.   Civil képek Bessenyei Ferencről az 1953 és 1956 között készült filmhíradókból
A következő felvételen egy három részből álló összeállítás látható, ami azokból a https://filmhiradokonline.hu internetes oldalon 1953 és 1956 között bemutatott filmhíradókból készült, melyekben Bessenyei Ferenc színházon kívül bukkant fel.
Az első „pillanatkép” a szinkron-stúdióban készült. – Bessenyei Ferenc ugyan nem volt ú. n. szinkronszínész, de azért 1950 és 1979 között ő is többször megfordult a Pannónia műtermében. Olyan színészeknek kölcsönözte a hangját, mint Szergej Bondarcsuk (Othello, 1955/56), Orson Welles (Falstaff, 1965/1967), Peter O’Toole (Az oroszlán télen, 1968/72), Hajím Topól (Hegedűs a háztetőn, 1971/1990). De ő volt a talán legismertebb amerikai film, a Casablanca néger zenészének, Dooley Wilson-nak a hangja, (1942/1966), az 1975-ös rajzfilm, Hugó, a víziló-nak a mesélője, és az ő hangján szólalt meg a Talpuk alatt fütyül a szél című 1976-ban készült magyar betyárfilm főszereplője, Đoko Rosić szerb színész.

Az összeállítás első darabjában Feri az 1953. februári filmhíradóban szerepelt több nemzeti-színházi pályatársával együtt. A hivatalos szöbeg így hangzik (részlet):
     »A szovjet filmművészet kimagasló alkotásai kerülnek bemutatásra a Magyar-Szovjet Barátság Hónapja alkalmából rendezett szovjet film ünnepén. Részlet a Feledhetetlen 1919 című szovjet filmből. A Szinkronvállalat műtermeiben magyar hanggal látják el a bemutatásra kerülő filmeket. Rajczy Lajos, Lukács Margit, Pálfalvi Éva és Bessenyei Ferenc tolmácsolják a film főbb szerepeit.«
A felvételen »élő részlet Lukács Margit és Bessenyei Ferenc szinkronizálási munkájából (mikrofon előtt), majd részlet a már magyar szinkronnal ellátott filmből).«
(A fenti fotón Pálfalvi Éva látható Bessenyei mellett)

A második részben Feri az 1956. májusi filmhíradó „100 éves a szegedi Nemzeti Színház” című riportjában bukkan fel. »Fennállásának századik évfordulóját ünnepli a Szegedi Nemzeti Színház. 1856-ban a Kelemen utcában nyílt meg az első állandó színház. A száz év történetének dokumentumai. Számos kiváló művészünk, köztük Bessenyei Ferenc itt kezdte pályafutását, és eljött a díszelőadásra.«
     A felvezetésben Feri Bernard Shaw „Blanco Posnet színvallása” című 1948. november 10-én Szegeden bemutatott előadásának egyik jelenetében látható, majd a díszelőadás alatt a nézőtéren is feltűnik.

A harmadik rész az 1956. júniusi filmhíradóból való, és a francia filmhétre érkező filmküldöttség magyarországi látogatását mutatja be. »A vendégek még aznap sétát tettek a város legszebb helyein. Másnap részt vettek az Uránia moziban a francia filmhét megnyitó ünnepségén. A francia és magyar filmművészek képviselőinek első találkozása meleg baráti hangulatban zajlott le. Fogadás: Szörényi Éva és Micheline Presle, a nálunk is bemutatott Kaméliás hölgy főszereplője koccintanak, jelen van Bessenyei Ferenc, Váradi Hédi.«
     A videó elején Törőcsik Mari látható a francia színészek társaságában. Törőcsik Mari már ekkor sem volt ismeretlen a franciák számára, hiszen az ugyanezen év (1956) áprilisában megrendezett cannes-i filmfesztiválon a Körhintát Arany Pálmára jelölték, és Mari tagja volt a magyar filmküldöttségnek. – De nem csak a nagy nemzetközi filmkarriert befutó Törőcsik Marit, hanem Bessenyei Ferencet is ismerhették a franciák, hiszen az 1955 októberében bemutatott Különös ismertetőjel című filmet nemcsak a kelet-európai országok vették át, de még Franciaország is, ahol „Une marque particuliere” címmel vetítették a mozikban. Ebből az alkalomból a címszerepet alakító Bessenyei Ferenc pályájáról is részletesen megemlékeztek a francia újságok.

A felvétel ITT tekinthető meg


Feltéve: 2024. december 30.


4.
Elhunyt Muszte Anna,
a
Csendélet szobalánya

Szabó G. László „Mi lett vele? Muszte Anna” című írása 2022. április 7-én jelent meg a felvidéki Vasárnap nevű újság internetes kiadásában (és hosszabb változata nyomtatott formában az újság 2022/14. számában).
A cikk így kezdődik:
     »„Szeretnék meghalni!” – súgja Szindbád fülébe a nevenincs virágáruslány. Muszte Anna szívfájdító pillanata ez Huszárik Zoltán legendás filmjében. Odalép Szindbádhoz, leheletfinom csókjáért pár szál piros szegfűt tesz elé az asztalra, majd maga után csalogatja. „Maradjon itt, a ház előtt – kéri alkalmi lovagját –, ledobok virágot a szobámból.” És leveti magát a magasból. Le az utca kövére, először és utoljára.
     Pár perc az egész jelenet, mégis mély nyomot hagy a nézőben, akárcsak Szindbádban, Krúdy Gyula felejthetetlen hősében. Muszte Anna főiskolás volt még, amikor Huszárik Zoltántól megkapta a szerepet. Pontosan ötven évvel ezelőtt.
     2007-ig vidéki színházakban játszott. Hol nagyobb szerepeket, hol kisebbeket, hol jobb rendezőkkel, hol gyengébbekkel. A legtöbb évet Békéscsabán töltötte, ott állt legutóbb színpadon. Ötven éve játszott Fábri Zoltán filmjében, a Hangyabolyban és a Szinetár Miklós rendezte Rózsa Sándor című televíziós produkcióban is.
     De 2007 után mintha a föld nyelte volna el. Senki nem tudta, mi történt vele. A halvány reményét sem láttam annak, hogy megtalálom valahol. A békéscsabai színházban egyszerűen eltűntnek nyilvánították. A színészegyeztető nagykönyvéből kikopott a neve. Pályatársai azt sem vették biztosra, hogy még él.
     Évekig kerestem Muszte Annát. Most, hogy szívós nyomozótársam akadt ez ügyben, megtaláltam végre. De újabb falba ütköztem, amelyet ő húzott fel előttem. Nem akart nyilatkozni. „Beteg vagyok, nem érzem jól magam, különben sem történik velem semmi érdemleges.” Hiába győzködtem, hajthatatlan volt. Hosszú hetekig. Minden alkalommal udvariasan elutasított. Igaz, a kiskaput nyitva hagyta előttem. „Majd máskor. Ha jobban leszek.” És egy nap azt mondta: „Akkor most!”«

És így fejeződik be:
     »A pályámmal egyáltalán nem foglalkozom. Tévét nézek. Pihengetek. Várom, hogy a Jóisten megsegítsen. Kilencvenhárom éves édesanyám nemrég költözött be az idősek otthonába. Nagyothall, de tudunk kommunikálni. Örülök, hogy még él. Rokonok nincsenek. Egyedül vagyok. A családsegítő központból járnak hozzám. Gondozók vigyáznak rám. Remélem, leszek még jobb állapotban is. Most maradjunk ennyiben. Elfáradtam. Engedje meg, hogy elbúcsúzzam.«

2025. június 2-án, hétfőn, miközben az interneten egy elhunyt ismerősöm temetésének pontos helyét és időpontját kerestem, bukkantam rá a Muszte Anna névre.
     Muszte Anna nevét 1971. óta ismerem, amikor főiskolásként együtt játszott Domján Edittel és Bessenyei Ferenccel Molnár Ferenc a Csendélet című darabjából készült, Szirtes Tamás rendezte tévéjátékban. A háromszereplős remek darabban ő volt a színésznő – Domján Edit – szobalánya, Erzsi. Vele veszekedett a színész – Bessenyei Ferenc – a darab elején, és vele tanácskozott Edit a darab közepén. (Ezt a két részletet most teszem fel.) Annak idején felvettem magnóra a remek előadást, amit aztán több tucatszor hallgattam végig (2020-ban ezt a felvételt feltettem Feri youtube csatornájára), ezért Muszte Anna hangja még ma is a fülemben cseng.

A Muszte Anna név nem gyakori, ezért másnap utánanéztem a hírnek. Az interneten kutakodva bukkantam rá Szabó G. László interjújára, és néhány újabb facebook-megemlékezés linkjére, melyek arról tudósítottak, hogy Muszte Anna idén március 19-én ünnepelte 77. születésnapját. Egyetlen hírműsorban, egyetlen színházi internetes adattárban nem volt szó a haláláról.
     Nem adtam fel a keresést, és felhívtam a központi ügyfélszolgálatot, ahol miután bemondtam Muszte Anna születési dátumát, megadták a felvilágosítást: Igen, az általam talált név alatt valóban a színésznő Muszte Anna temetéséről van szó. Ezután felhívtam még két színházi intézményt, és arra kértem őket, hogy közöljék a sajtóval a színésznő halálhírét. Kiderült, hogy az egyik már tudott a hírről, mert a kórház, ahol Anna meghalt, értesítette őket erről. Ennek ellenére ők sem tettek semmit, nem közölték egyetlen hírportállal sem. Amikor most, több mint egy hónappal később arra kértem őket, hogy tegyék ezt meg, azt a választ kapták a hírügynökségektől, hogy „már túl régi a hír”, és ezért „már nem lehet leadni a hírt a sajtónak”.


Így most innen adom hírül:

Muszte Anna színművésznő, született: 1948. március 19-én Nyírmadán, egy hónappal 77. születésnapja után, 2025. április 18-án szívelégtelenségben a Péterffy Sándor utcai kórházban elhunyt.

Temetése 2025. június 3-án, kedden 9 órakor volt az Új Köztemetőben.
Hamvait az 55 és 70 parcellák között a temető kerítése mentén található urnatemetők egyikébe – 47-1/0/0/98 – helyezték.


Kis vigasz, hogy Szabó G. László cikkében részletesen mesél Anna pályájáról, és értő módon méltatja pályáját.

De ez nem tereli el a figyelmet arról a szörnyű helyzetről, ahogy ebben a mai roppant fejlett világban az emberekkel, köztük a színészekkel bánik ez a társadalom. Gyanítom, hogy Muszte Annát senki nem kísérte el utolsó útjára, és emlékét sem fogják sokan őrizni, hiszen azt is alig tudja valaki, hogy elhunyt. És abban is biztos vagyok, hogy nem ő az egyetlen művész, akinek ez a sors jutott …a színésztársadalom nagy szégyenére.

A két részlet a Csendéletből ITT és ITT hallgatható meg

(Az első fotón Latinovits Zoltánnal a Szindbád című 1971-ben bemutatott filmből, a második a Magyar Rádió stúdiója, Déry Tibor Talpsimogató című művéből készült rádiójáték felvételekor készült Muszte Anna és Tahi Tóth László színművészekkel 1974-ben. A felvétel forrása: Fortepan / Szalay Zoltán. A második kép a Hahó, Öcsi filmből való.)


Feltéve: 2025. június 5. és 23.


5.
Emlékezés Mikes Lilla színművésznőre
a Korona Pódium nagyasszonyára

Bessenyei Ferenc honlapján az ÉLETÉNEK ÉS PÁLYÁJÁNAK RÖVID ADATAI elnevezés alatt feltett oldalon az EGYÉB kategóriában olvasható a következő szöveg a Magyar Színház hivatalos honlapjáról:
     „Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyoznunk kell, hogy Bessenyei Ferenc életművének nagyon fontos részét képezte előadóművészi tevékenysége is. Csodálatosan mondott verset, s szerencsére rádió-, lemez-, és televíziós felvételek sokasága őrzi számunkra az Ő remekmívű előadásában a magyar líra legnagyobbjai: Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, József Attila, Juhász Gyula, Illyés Gyula, Berzsenyi Dániel verseit.”

Arról, hogy előadói tevékenysége hogyan és miért kezdődött, először az életét bemutató oldalakon írtam: Nem vitás, hogy a kezdőlépést az adta, hogy élete első saját otthonának megteremtéséhez feltétlenül szüksége volt pénzre. Ugyanakkor az a tény, hogy ezt a pénzt nem a haknik – amiken, főleg ünnepek alkalmával, már korábban is részt vett – számának növelésével, hanem annál sokkal értékesebb, és sokkal-sokkal nehezebb módon igyekezett megszerezni, nagyon nagy mértékben összefügg Mikes Lilla színművésznő személyével.

Mikes Lilla (1924-2004) színművésznő volt ugyanis az, aki 1972-ben megalapította a Budai Várban a Korona Pódiumot. És Mikes Lilla volt az, aki kitartásával, hitével, meggyőző erejével egyik művészt a másik után beszélte rá arra, hogy állítson össze egy egész estét betöltő programot, és ezzel a műsorral – először a Korona Pódiumon, utána pedig az ország minden pontján lépjen fel, És mivel nem Feri volt az egyetlen művész, aki szeretett volna végre saját otthont magának, 1972-től kezdődően a színházi világ színe-java járta igen nívós irodalmi műsorával az országot.

Feri először 1973-ban csatlakozott e "társulathoz", és előadóestjével egészen az 1990-es évek végéig „Záhonytól Hegyeshalomig" keresztül kasul többször is bejárta az országot.
     A honlapnak ezen az oldalán számoltam/számolok be ezekről az előadóestekről. Ugyanezen az oldalon olvasható Gyarmati István, a kiváló zongoraművész és zeneszerző, Feri és sok-sok más remek színész, énekes zongorakísérőjének igen értékes visszaemlékezése is.
     Feri életének bemutatásában pedig így foglaltam össze pályájának ezt a részét:
     »Feri nagyon komolyan vette ezt a munkát, nem túlzás azt mondani, hogy a színész „népnevelő” feladata ekkor bontakozott ki előtte teljes fontosságával. Ugyan a szükség vitte rá erre a fajta ország-járásra, de szívvel-lélekkel csinálta, és rengeteg örömet, kalandot, jó ismerőst szerzett vele.«

A honlap egyik nagyon fontos részét képezi a FILM- ÉS SZÍNMŰVÉSZEK SÍRJAI A FARKASRÉTI TEMETŐBEN címet viselő oldal, melyen a listákon kívül egy kérelem is szerepel, melyet a színházi szakma minden közössége együtt nyújtott be 2018-ban a Nemzeti Örökség Intézetéhez – a NÖRI-hez –, és amelyben azon művészek sírjainak védetté nyilvánítását kérvényezte, akik a NÖRI honlapján közzétett feltételeknek, elvárásoknak minden kétséget kizáróan megfelelnek. Részlet a NÖRI válaszára írt véleményből:
     »A Nemzeti Örökség Intézete által rögzített követelményrendszer szerint „az egyes személyek nyughelyeit az egész nemzetre hatást gyakorló életmű alapján lehet védetté nyilvánítani”. Nos, a szakszervezet által benyújtott listán olyan művészek nevei szerepeltek, akiknek munkássága a színházi és filmes szakmában, azaz a magyar kultúrában, vagy annak egy adott korszakában igen fontos szerepet játszottak. … A szakszervezet a felmérést követően alapos szakmai megfontolás, a védettség feltételeinek és a már korábban védetté nyilvánított művészek szakmai munkájának részletes ismeretében állította össze a NÖRI-hez benyújtott listáját, melyben … 92 művész sírjának védetté nyilvánítását kérvényezte. Kezdeményezéséhez az összes többi színházi társaság csatlakozott. A NÖRI vezetősége 2018. június elején döntött a kérvényről: A színházi szakma által kiválasztott, és a szigorú feltételek alapján védettségre jogosultnak tartott 92 művész közül mindössze 24-nek adta meg a "Nemzeti Sírkert része" címet.«

A NÖRI – azóta is hasonló módon folytatott – kiválasztását a védettségre, se követni, se megérteni, se helyeselni nem lehet. Engem különösen azon személyek sírjaira kért védettség elutasítása fáj, akiknek életműve nem a reflektorfényben, hanem többnyire csak a háttérből „gyakorolt az egész nemzetre hatást”. Gondolok itt például Búzáné Fábri Éva (1928-1994) televíziós szerkesztőre, aki a magyar televíziózás kezdeteitől a Magyar Televízió munkatársa volt, először riporterként, majd szerkesztőként. Aki megszámlálhatatlanul sok és népszerű - köztük még mai is műsoron tartott (Önök kérték) - szórakoztató műsor szerkesztője volt. Vagy Gyarmati Istvánra (1944-2015), aki évtizedekig volt a színészek, zenészek legmegbízhatóbb, legjobb kísérője; Miszlay István (1930-2005) színházigazgatóra és rendezőre, aki a Gyulai Várjátékok egyik alapítója volt; Marton Frigyes (1928-2002) rendezőre és színházigazgatóra, aki többek között a ma is népszerű Rádiókabaré megalapítója volt.
     És természetesen Mikes Lillára, akiről a kérvényben – nagyon röviden – ez állt:

»Mikes Lilla (1924-2004) színművésznő, előadóművésznő, Jászai Mari-díjas, érdemes művész: A Korona Pódium alapítója és vezetője, műsorainak szerkesztője, háziasszonya, aki módszeresen foglalkozott a magyar irodalom négynyelvű (angol, német, orosz, francia) terjesztésével is.«
     És akinek munkássága a legkiválóbb magyar színészek, zenészek pályáját és életét rendkívül kedvező módon befolyásolta, segítette; ahogy ezt Hegedűs D. Géza búcsúbeszédében hangsúlyozta:
     »Tehetséged, műveltséged, emberi kíváncsiságod, Etna-természetű szellemed színháztörténetünk egyedülálló "virtuális társulatát" teremtette meg, s emelte soha nem látott esztétikai, művészi magasságokba a pódium műfaját, …. (pályád) szinte törvényszerűen vezetett el az elmúlt 32 év egyik, legsikeresebb értékteremtő színházi vállalkozásához. … Áldozatos, szívós szervező munkádnak és ellenállhatatlan meggyőzőerődnek köszönhetően, "'virtuális társulatod" névsora, a legnagyobb kultúrtörténeti névsor. …. Teljesítményre sarkalltál mindannyiónkat.«

Mikes Lilla 80 éves korában, 2004. december 6-án hunyt el, pontosan három héttel Feri elhunyta előtt. Akkora csöndben ment el, hogy Feri nem is tudott a haláláról. (Ennek, most visszagondolva, valójában örülök: utolsó heteiben nem tett volna jót Ferinek ez a szomorú hír.) Én is csak akkor értesültem róla, amikor a Maszk Újság 2005. februári száma a kezembe került. Az újságnak ez a száma Feri halála és temetése mellett Mikes Lilla elhunytáról is megemlékezett a temetésekor elhangzott beszéddel:
     „A MASZK a Magyar Színházi Társaság, a Színházi Dolgozók Szakszervezete és a Főváros nevében Hegedűs D. Géza búcsúzott a Korona Pódium megalapítójától és mindvégig éltetőjétől.” A Mikes Lilláról való megemlékezést Hegedűs D. Géza gyászbeszédével zárom:


    Levél az Ismerthez!
                    – az Ismeretlenbe!

    Kedves Barátaim! Tisztelt gyászoló gyülekezet! Mikes Lilla színművésznőtől, a Jászai Mari-díjas, Érdemes művésztől búcsúzom, a MASZK Országos Színészegyesület; azaz valamennyi színész kolléga nevében.

Egyik vallomásos írásában a következőkre emlékezett:
»A miskolci Tóth Pál Református Nőnevelő Intézet Leánygimnáziumában, imádott iskolámban báró Gálffyné dr. Tarczay Erzsébet tanárnő történelem óráján kapott meg először ez a szó: "IN MISSZILIS LEVÉL". A névrokon Mikes Kelemen írt ilyeneket Rodostóba, de soha nem küldte el azokat. Minden levél IN MISSZILIS maradt: el nem küldött. El nem is küldhető. A szavak akkor is, azóta is mágikus erővel hatnak rám. – Szavakból élek. Ez a szerelmem, a hivatásom, a kenyerem. Borzongatóan sejtelmes szó az IN MISSZILIS. Szélfútta, szellemléptű, szívfacsaróan szomorú szó. Egy levélről szól, amit a címzett soha sem fog kézbe kapni.«
     Drága Lilla! Immár 30 éve pályatársad, barátod, cinkosod jóban-rosszban, már csak szélfutta, szomorú szavakkal szólhatok, emlékezhetek.
     Szépséges, küzdelmes pályád, a december ötödikéről hatodikára virradó éjszaka végeszakadt. Tehetséged, műveltséged, emberi kíváncsiságod, Etna-természetű szellemed színháztörténetünk egyedülálló "virtuális társulatát" teremtette meg, s emelte soha nem látott esztétikai, művészi magasságokba a pódium műfaját.
     1972-től, a KORONA PÓDIUM a magyar színházi élet különös Műhelyévé lett, általad.
     Sikeres művészi pályád, tehetséged, az Ifjúsági Színháztól, a Vidám Színpadon és az 1rodalmi – illetve Radnóti Színpadon át, szinte törvényszerűen vezetett el az elmúlt 32 év egyik, legsikeresebb értékteremtő színházi vállalkozásához.
     Áldozatos, szívós szervező munkádnak és ellenállhatatlan meggyőzőerődnek köszönhetően, "'virtuális társulatod" – java részt, immár égi társulatod – névsora, a legnagyobb kultúrtörténeti névsor.

    Teljesítményre sarkalltál mindannyiónkat: Nyitott fantáziával és töretlen hittel. És sikerélménnyel ajándékoztad meg a kollégákat, no meg a közönséget.
     Jó volt szembesülni azzal, hogy színházaink hierarchikus rendjéből kilépve, a lemezteleníthető pódiumon, e védtelenné tevő színházi helyzetben, önmagunkért, önmagunk is helyt tudunk állni.
     Jót tett az önbecsülésünknek.
S jót tett a kényelmességre hajlamosító színházi helyzetekben, hogy nagy volt a tét! Háló nélkül, és színházi, ős-cirkuszi közegben szembesülhettünk a nagy-érdeművel.
     Életed e legfontosabb tevékenységében mindvégig társad volt férjed Gál Péter színházrendező, aki szelíd bölcsességgel, szellemi eleganciával és humorral, iróniával segítette fáradhatatlan munkád.
     A Világban is elhintetted a KORONA PÓDIUM által jóhírünket. Kulturális értékeinknek három földrész több mint két tucat országában lehettél méltó szószólója.

    Drága Lilla!
     Legutóbb együtt ünnepeltük 80. születésnapodat. Ott mintegy személyes vallomásként, fölálltál és elmondtad Juhász Gyula: Testamentum című versét. Egyes szám első személyben, így fogalmaztál.

"Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a könny ízét,
a csillagot fönt és a felleget."

Mikor befejezted, tudtam, hogy elbúcsúztál. Személyesen és végleg!
Drága Lilla! Pályatársaid nevében köszönöm csodával teli életed. Emléked megőrizzük.
Ne legyen nehéz a föld!

A Korona Pódium sálján a következő művészek aláírásai olvashatók (fentről lefelé):
     Bessenyei Ferenc, Bilicsi Tivadar
     Ruttkai Éva, Mikes Lilla, Gobbi Hilda
     Tolnay Klári, Darvas Iván, Kazimir Károly
     Lukács Sándor, Orosz Adél
     Házy Erzsébet (?), Zsüti (D. Dénes György ?), Lux Erika, Várkonyi Zoltán


Mikes Lilla és férje, Gál Péter sírja a Farkasréti temetőben 2026-ban így néz ki...


Feltéve: 2026. szeptember 10.


ELEJÉRE


     ÉLETE         SZÍNHÁZ         FILM-TV         KEZDŐLAP         EGYÉB         KÉPGALÉRIA