Ezeken az oldalakon Bessenyei Ferencről és Bessenyei Ferenccel készült kiadványok, újságcikkek, hanganyagok, fontosabb rádiófelvételeinek gyüjteménye, és sok minden egyéb, más kategóriába nem sorolható anyag kapott helyet

Bevezetés: Bessenyei Ferenc sokat beszélt és sokat is írt hivatásáról, a színházról, szerepeiről. Érdemes megfigyelni, miről beszélnek a művészek, ha nyilatkozatra kérik fel őket: legtöbbjük saját magáról, saját munkájáról, életéről, sikereiről vagy nehézségeiről. Bessenyei Ferenc azonban azon kevesek – nagyon kevesek – közé tartozott, akik szinte csak „közös dolgainkról” voltak hajlandóak beszélni. Ahogy ő fogalmazott: „A fontos csak az, hogy az ember az egész életével, életének minden percével egy monológot fogalmazzon, amelynek a lényege sohasem változhat.” Számára a színház „ügy” volt, az egyetlen dolog, amiért érdemes volt élnie. Ezért bármiről is kérdezték, ha olykor megpróbált is válaszolni a feltett konkrét kérdésre, előbb-utóbb visszakanyarodott az őt egyedül érdeklő témához: a színház társadalomnevelő feladatához. Egyik színész-kollágájának nemrég az interneten is megjelent egy interjúja, amelyben Bessenyei Ferencről imígyen nyilatkozott: „Unos-untalan ismételgette azokat a gondolatokat, amelyek nem is voltak az övéi.”      Valóban, Bessenyei Ferenc – hűen fent idézett vallomásához – szinte egész életében ugyanazt mondta, ugyanazt harsogta az emberek fülébe: Emberek, legyetek tisztességesek; ha a színház jó kezekben van, akkor ebben segít nektek. „Magyarnak lenni egy nép sorsához illő magatartás. A színház az emberi szellem tisztessége, az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik.”      Kérdésemre, miért nem változtat olykor a szavain, azt válaszolta, hogy ennél jobban ezt a fontos üzenetet nem lehet megfogalmazni, mint ahogy már egyszer ő vagy mások, nála okosabbak megfogalmazták, akkor meg miért mondjon valami rosszabbat csak azért, hogy „újnak” hasson. És ebben nagyon igaza volt: ha a legjobbat bírjuk, miért elégedjünk meg a kevésbé jóval? Ő pedig törekedett a legjobb bírására, nemcsak a színpadon, de előadóestjein, nyilatkozataiban is. És ha megtalálta a költők, írók ide vonatkozó legokosabb gondolatait, akkor azokat igenis ismételte – hátha mindenki meghallja végre. Ezt a fajta közléskényszert, jobbítási szándékot nevezték kollégái, kritikusai – még azok is, akik szerették – „hőzöngésnek”, „logikátlanul önmagának is ellentmondó megnyilatkozásnak”. Elolvasva írásait, odafigyelve interjúira, ezekben nemhogy logikátlanságot, ellentmondást, de még fölösleges – sőt már a jelent ismerve – túlzó kijelentéseket, mondatokat sem lehet találni. Alighanem azért ítélkeztek így felette társai, mert nem akartak szembesülni azzal, amit elsőként és állandóan csak, vagy majdnem csak, Bessenyei Ferenc fogalmazott meg a színházi közéletben. Ezen az oldalon legfontosabb írásai, nyilatkozatai – lesznek – találhatók. Elsőként egyik leghíresebb, a Tiszatáj című folyóiratban megjelent és annak idején mind a sajtóban, mind a színházi közéletben nagy port felkavart interjúja:

2. A színház: ennek a népnek a szolgálata Pálfy G. István beszélgetése Bessenyei Ferenccel 1981 februárjában AZ EGYÜVÉ TARTOZÁS SZÉPSÉGE – Fiatalon kerültél a szegedi Városi Színházhoz. Nyilván azért éppen ide, mert a szomszédvár: Hódmezővásárhely szülötte vagy. Ez önmagában természetes, de természetes volt-e az a családban, hogy színésznek állj. Volt-e valami élmény vagy belső, családi erő, amely téged a színház felé mozdított? – Távoli perifériákról indultam én az élet és a színház felé egyaránt, de szerencsére útjába akadtam egy nagyszerű embernek, Tóth Lajosnak, Hódmezővásárhely akkori kántorának és énektanárának. Ő vett be engem a szegedi-vásárhelyi egyesített nagy kórusba, mert tudta, hogy szép hanganyagom van. A basszusszólamot tanultam, és fújtam Palestrinát, Kodályt, Orlandót, Lassust, Bachot, Haydn oratóriumait. Ezeken az estéken szereztem az első gyönyörűséges élményeimet. Ott ültették belém a közösség örökös és szépséges együvé tartozásának az érzését. Ott éreztem meg, hogy milyen jó összejárni próbára, együtt énekelni, együtt tanulni, egymásért fegyelmezni magunkat. Mi, elvadult kölykök ott tanultunk meg fegyelmezetten élni. – Tóth Lajos ezek szerint a kodályi eszményről is tudhatott már. – Bizonyosan, bár az a gondolat, hogy egybe lehet énekeltetni egy közösséget, egy nemzetet, s hogy a muzsika ilyesmire is képes lehet, nem volt egészen közismert akkoriban. Velem azonban éppen ez az élmény éreztette meg – nem is annyira a művészet nagyságát, mint inkább azt –, hogy az ember méltóságát csak a jól működő közösség tudja kibontakoztatni; s nekem ezt kell szolgálnom egész életemben.     Enélkül csavargó vagy gengszterfőnök lehettem volna a hódmezővásárhelyi Cigányérparton, ahol születtem. Az Észak utcán, amely a város legutolsó utcája volt. De én kétszeresen is szerencsés voltam, mert ott és akkor ért egy másik eligazító élmény. Kiscserkész koromban találkoztam Szabó János katonakarmesterrel, aki a kilences honvéd gyalogezred zenekarából szerelt le. Csodálatos, nagyszívű ember, akiben az egész emberiség jósága mind benne volt. Hozzá mentem el, hogy tanítson engem zongorázni. Valamilyen zongorakönyvet vittem, de ő kihajította a hónom alól, és a markomba nyomott egy hegedűt: ,,Ezt akárhová magaddal viheted, zongora, meg lehet, hogy nem mindenütt lesz!” Négy vagy öt évig hegedültem nála, de nem is ez volt az élmény, hanem a próba utáni minden esti beszélgetés a sötétben, hogy ne kelljen lámpát vagy gyertyát gyújtani. Mert villany még nem volt a szobájában. Végül kikísért a kapuba és ott folytatta. Órákon át beszélgettünk, s én talán ezeknek a beszélgetéseknek köszönhetem, hogy egy értelmesen leélt élet igénye felcsillant előttem. Az igény, hogy amit csinálok, az mindig valahogyan különb legyen, mintha más csinálná. Apám azonban korán meghalt, s a hegedülést abba kellett hagyni. Öten voltunk testvérek, s nekem dolgozni kellett, különben éhen hal az egész család. Én voltam a legidősebb.     Tóth Lajos segített rajtam újra. Ajánló levelet írt Kardoss Gézának, aki a gyönyörű faszínházat bérelte a társulatával, hogy hallgasson meg engem, s vegyen fel a kórusba. Akkor mindenkinek ott kellett kezdeni. Féltem, reszkettem, ott bóklásztam a Népkert körül, mert szégyelltem bemenni. Napok múlva Tóth Lajos bátorítására aztán mégiscsak elmentem a meghallgatásra: Zách János és Horváth Jenő, a színész, ült a nézőtéren. Zách vett föl engem színésznek. Horváth Jenő jóváhagyásával. A főiskolát távolról kellett elvégezni, följárni Pestre. Galamb Sanyi bácsihoz, és vizsgázni az akadémiára. Öreg ripacsok, ripacs kóristák közé kerültem, s nagyon-nagyon szégyelltem magam közöttük. Vagányok voltak, adták a nagyot, én meg nem tudtam csoportban hülyéskedni. Még tánciskolába se jártam soha, mert pirultam, hogy ott összeér a mellünk. Rettenetesen gátlásos voltam. Esténként rohantam haza. A szegedi Sándor utca 4-ben laktam, ahol egy gázlámpa égett az ablak alatt. Annak a fényénél olvastam, olvastam, mint a megszállott. Esküszöm, sokszor még most is azoknak a könyveknek az emlékeiből élek, mert amikor már elindult velem az élet, arra is alig volt időm, hogy a szerepekkel megbirkózzam, hozzájuk olvassak, s megtanuljam a szerepek „történelmét”. – Iróknál gyakran látni, hogy milyen sokáig tudnak gazdálkodni a gyermek- és az ifjúkor élményeiből. Színésznél is lehetséges ilyesmi? Lehet, hogy ezek a szegedi évek voltak a Te egyetemeid? – Egészen biztosan. Azt láttam és tudtam, hogy most már színész leszek, hiszen arra nem lesz pénzem soha, hogy énekes legyek. Öt pengő volt egy énekóra. Jártam ugyan egy olasz nőhöz Szegeden, de folyton mozgott a társulat, s éneket nem lehet menet közben tanulni. Maradt tehát a színház. Arra kellett fölkészülni. Néztem az embereket az utcán, a színészeket a színpadon; próbáltam a titkukat megfejteni. Horváth Jenőtől a színház lángoló, önfeláldozó szeretetét, Záchtól pedig a játék magasabb rendű, kulturáltabb építését, szerkezetét, a tempó és ritmus különbségét tanultam. Ezt azóta se tudja mindenki. Sokat tanultam tőle mozgásban, magatartásban, a versek tökéletes értésében. Csodálatos dolgokat árult el nekem. Szeretett engem, és a többiek is szerettek. Rendes, szeretetre méltó fiú voltam én sokáig. Később meg már nem értem rá elrohadni, mert annyi föladat jött, hogy nem tudtam mással törődni. Gyönyörűségesen szép élményekkel kezdtem én el ezt a mesterséget. Akkor mindent olyan odaadással csináltam, mint a megszállott. Ha most erre, amikor már elmúlt egy élet, visszagondolok, valami nagy-nagy hiányérzet támad bennem. Olyannyira megváltozott a színház körül a világ. A LEGNEHEZEBB HELYZETBEN TÖRTÉNTEK A LEGNAGYSZERŰBB DOLGOK Az én nemzedékem nagy hittel indult ezen a pályán, s azzal a reménnyel, hogy mi fogjuk pótolni azt a késedelmet, amennyivel a magyar színház elkésett az európai időszámítástól. Nem volt ez oktalan remény. Itt volt ez a harminc-valahány év, amelynek az első részében óriási dolgok történtek a színházi világban. Bármilyen furcsán hangzik: a legnehezebb helyzetben történtek a legnagyszerűbb dolgok. Egy-egy bemutató erkölcsi, szellemi, nemzeti erőpróbát jelentett. Különösen a magyar írók bemutatása Dobozytól kezdve, Darvason át Illyésig és Németh Lászlóig. Olykor szinte reszketett a levegő. Mert együtt lendültünk föl az íróval, együtt gondolkodtunk, s tudtuk, hogy akkor tisztán gondolkodni annyit is jelent, mint mást gondolni. Ezek az írók pedig mertek mást gondolni, mint a hivatal, bármilyen veszélyes is legyen az. És ez a bátorság átsugárzott a világirodalmi előadásokra is. A III. Richárd bemutatója olyan volt, hogy lábujjhegyen jártunk a színházban. Az idegeinkben és a valóságban ott élt egy valódi Richárd, aki akármelyik pillanatban azt tesz velünk, amit akar. Az ember tragédiája olyan hatalmas tett volt, hogy felelősségre is vontak érte bennünket. Rákosi azt mondta, hogy a nézők tapsolnak a demokrácia ellen. Hiába volt az érv, hogy nem ellene, hanem épp ellenkezőleg, hálából tapsolnak, a bemutatót köszönik, az volt a válasz, hogy jelentések jöttek a gyárakból: leesett a termelés Madách pesszimizmusa miatt. Ilyen légkörben mást gondolni merészség, sőt hősi tett volt. Az ember az egzisztenciájával, az életével játszott. De épp ez volt a szép. – Mint egy fiatalabb korosztály tagja, mindig gyanakszom, hogy nem a messzeség szépíti-e meg ennyire az emlékeket. Az ifjúság visszfénye. Láttad, vagy egyáltalán láthattad-e azt, hogy mi minden történik a színház falain kívül az ötvenes években? – Persze, hogy láttam, láttuk. Hiszen ha nem láttuk volna, hogy mi történik kívül, akkor bent a színházban nem tudtunk volna leleplező előadásokat teremteni. Természetesen nem láttunk mindent, de biztos vagyok benne, hogy a színház segítette a társadalom tisztulását, benne élt a társadalomban. A társadalom volt az iránya a színháznak. Azt tartottuk jó művészetnek, amely az embert önnön méltóságára ébreszti rá. Amely azt tudatosítja, hogy ember, te több vagy a sorsodnál. Tisztább, okosabb, nagyszerűbb, szeretetre méltóbb és többre érdemes, mint a mai sorsod. A legjobbat működtesd magadból, különben elsöpör az élet! Mióta művészet van a világon, ez a biztatás a dolga, s mi akkor azt éreztük, hogy jól mondjuk ezt a biztatást. A szellemi fölvilágosítást, fölvilágosodást szolgáljuk a szörnyűséges sötétségben, Lehetett tévedés is az elképzeléseinkben, de el sem tudja hinni, aki nem élte át, hogy nem sütött ilyen világosan a nap. A kétségeinket csak az tudhatja, aki velünk együtt megtanult félni. Mert akármilyen szabadok voltunk is a színházban, a szabadságunknak azért félelmetesen szűk határai voltak. – Ennek ellenére – gondolom, Te is így látod – ez a Te legfényesebb korszakod, hiszen ekkor játszottad végig a magyar és a világirodalom szinte legnagyobb hőseit a Nemzeti Színházban. – Még azt is remélem, hogy ezek nemcsak az én élményeim, hiszen a Dózsa- vagy a Fáklyaláng-bemutató korszakalkotó jelentőségű volt nemzeti életünk megismerésében. Annak a felismertetésében, hogy mi egy nép, egy nemzet vagyunk végül is. Akár az Ozorai példában, akár a Dózsában, a Fáklyalángban, akár a Galileiben, a Széchenyiben rengeteg fölvilágosító, rádöbbentő momentum volt, amelyből az emberek megtudhatták, hogy merre kell keresnünk az életünk igazságát. És a közönség lélegzetvisszafojtva, kitárt lélekkel élte végig az előadásokat. Oda tudott állni az érték mellé. – Sokszor talán jobban, mint a színház. Mert azért azt ne feledjük, hogy éppen az említett kortársi írók darabjait olykor ellenállás fogadta elismert színészek részéről is. Ha másért nem, „mondhatatlan” szövegeik miatt. Bár nyilván ez a látszólagos kifogás egészen más indulatokat takart. – Igen, igen. De tudni kell, hogy mindig nagyon sokrétű egy-egy színházi társulat. Sokféle szellemi csoportban élnek az emberek, és vannak szellemi csoportok, amelyek nem tudnak vagy nem akarnak bizonyos gondolatokat, sőt még erkölcsöt sem megérteni. Akkor valójában a buta színészek álltak ellent, akik ahelyett, hogy a színészi eszközeiket hozzátörték volna ezekhez a magasrendű, a legnagyobb művészeket is igénybe vevő hatalmas szellemi katedrálisokhoz, inkább a katedrálisokat akarták magukhoz rontani. Szégyenletes, hogy ceruzával közeledtünk Németh László gyönyörű mondataihoz, megcsonkítottuk őket csak azért, hogy némelyeknek ne kelljen magukon erőt venniük. Ilyenek csakugyan voltak, de azért általában a színház fölismerte önmaga föladatát – különösképpen a Nemzeti Színház. Fölismerte a művekben rejlő csodálatos erőt, és kialakult a színházban egy olyan kör, amely hűséggel képviselte legnagyobb íróink szellemét. – Tehát nem tagadod meg végül is azt, amit az ötvenes években alkottál, csak azért, mert ezek az évek olyanok voltak, amilyenek? – Hogyan tagadhatnám meg? Hiszen ennek a mesterségnek nem változhat a lényege, akármilyen idők járnak. A színház és a színész művészete az emberábrázolás. Nem több, nem kevesebb. Ellesni az embernek egy csodás pillanatát és afölött megállítani az időt: nézd meg, ilyen vagy, ilyen lehetsz, vagy ilyen lehettél volna. Segíteni az embernek a példa erejével. Különösen ha bajban van. Ha bajban van az emberiség, ha bajban van a társadalom, akkor kétszeresen is az a dolga a színháznak, hogy egy jó szóval segítsen. A színháznak mindig úgy kellene állnia, mint a bajbajutott hajón a kapitánynak. Hogy a bajbajutottak tudjanak honnan erőt meríteni. A színháznak minden időben és minden helyzetben kutya kötelessége tudni, hogy mi az emberszabású élet. Nem véletlen, hogy akik gondolkodni tudtak a világon, akik meg akarták menteni számunkra ezt a picike kis emberi létet, a színházat sem kerülték el. Hogy mást ne említsek: Marx, Engels, Lenin nemcsak közgazdasági tanokat hirdetett, nemcsak az osztályharcról írt, de a művészetről, s benne a színházról is, mint az emberméltósághoz való hűség példájáról, s mint társadalomformáló erőről. Ez a hűség minden időben és minden széljárásban kötelező. Minél embertelenebb a helyzet, minél nagyobb nyomás nehezedik a társadalomra, vagy a népemre, annál inkább kötelességem megtalálni a kivezető utat. Azt az utat, amelyen ki lehet menteni nehéz helyzetéből a népem, a társadalmam; meg lehet menteni a lelkét. Ha nem ez a hivatásom értelme, akkor semmi értelme nincsen. – Ez most, úgy érzem, azoknak a hősöknek a hangja is, akiket akkortájt játszottál. Azonban ahogy telt-múlt az idő, egyre kevesebb szerep jutott ezeknek a hősöknek a színpadon, s mintha Te magad is kevesebbszer volnál látható... JÁGÓK A NÉZŐTÉREN – Bármilyen fájdalmas számomra, ez így van. Tudom, hogy óriásit fejlődött a gazdaság, összehasonlíthatatlanul jobban élünk, mint akkor, de az eszményképeinket elveszítettük valahogy. A deheroizálásnak áldozatul estek a legnemesebb erkölcsi és életpéldákat adó emlékképeink. Szörnyűséges hibákat követtünk el. A szellemi élet föltette magában, hogy most megnézi a dolgok másik oldalát is, és ezen a címen elkezdtünk vacakul vájkálódni a hősök magánéletében, mellékes cselekedeteiben, és már nem láttuk a fő cselekedeteiknek a lényegét. Leromboltunk egy csomó eszményképet, és ma már ott tartunk, hogy sokan rettenetesen dühösek azokra, akik magasabb rendű életre akarják kényszeríteni őket. Az Othellót például eljátszottuk a régi Nemzetiben a fölszabadulás után, óriási sikerrel. Az az épület ebből a színdarabból olyan előadást nem látott, mint amilyen a miénk volt Szörényivel és Majorral. Nádasdy Kálmán rendezte, akinél nagyobb szellem nem élt abban a korszakban a színházi világban. Tökéletes volt. Vele dolgozni: ennél többet, nem hiszem, hogy élet adhat. A háború után történt, amikor az emberek lelkében a sérelmek alatt ott volt az öröm is, hogy végre békében egymásra találhatnak, akik szeretik egymást; most már szeressünk, éljünk! És aki ezt el akarja rontani, annak pusztulnia kell. Tehát Jágót gyűlölték s imádták Othellót és Desdemonát. Múlt az idő: húsz év után eljátszottuk a Madách Színházban. Nagyon rangos szereposztásban, sokak szerint jól, csak közben kiderült, hogy Jágók ülnek a nézőtéren. – Biztos vagy ebben? Nem az előadásnak a sugallata az a Jan Kott-i gondolat, hogy a világ olyan, amilyennek Jágó látja, de Jágó gazember? – Nem, ez lehetetlenség. Lehetetlenség, ha a közönség nem erre rezeg. Mindent megpróbáltam a színpadon, hogy megmutassam azt a csodálatos vágyat, amelyet Shakespeare az Othellót játszó színész nyakába akasztott. Ezt a csodát én húsz-huszonöt év tapasztalatával úgy tudtam működtetni, mint soha azelőtt. De minél tökéletesebben csináltam, annál nevetségesebb lettem. Tudom, hogy egy előadás „sugallata” is lehet ilyen. Ezt a szellemet is ki lehet szolgálni. A közönség alantasabb indulatához is lehet valamit idomítani. De miért lehet? Mert van! – Az azért elgondolkodtató: vajon ki lehet-e mondani népi-nemzeti méretekben, hogy egyszerűen megromlottunk. – Biztos, hogy az egymáshoz való viszonyunk aggasztóan megromlott. Nem tisztel senki senkit, és ez a folyamat az eszményképeink lerombolásával kezdődött. Előbb őket gyanúsítottuk, aztán az élőket. Vagy éppen egyszerre. Vádaskodás, gyanúkeltés, bizalmatlanság: ez egy év alatt elharapózik, és volt rá tíz vagy tizenöt. Ötvenhat után is még folyosófelelős volt a házban. Folyosófelelős! Nem kerülhetett be egy idegen konzervdoboz vagy egy cigarettásdoboz a szemétládába; el kellett égetni vagy letépni róla a címkét: ne tudják meg, hogy neked valakivel valamilyen kapcsolatod van. Egyszer aztán jött a házmester, a drága Huszár néni, s azt mondta: „Művész úr, most már azért mégiscsak más a világ!” – „Miért, Huszár néni?” – „Tudja, művész úr, olyan szép szemetjük van!” – Mit gondolsz, honnan tudta? Onnan, hogy addig is figyelte. Nagyon jó szándékú volt, nem ő a hibás. Hanem a helyzet. A történelmi helyzet, amely segített elrohasztani az egymáshoz való viszonyunk. – Ha így van, akkor is a mi részvételünkkel ment ez végbe! – Ez a borzalmas. Az, hogy a rossznak sokkal nagyobb a hadserege, és tehetetlen vagy vele szemben. Egy darabig azt hittem, hogy a színház ellent állhat a csábításnak. Ezért is mentem át Ádám Ottóhoz a Madách Színházba. Rájöttem ugyanis, hogy van valami igazság abban, amit ő mond: ebben a szörnyen elszabadult világban egyetlen esélyünk van: mivel megváltani nem tudjuk, teremtsünk benne egy picike kis harmóniát. Minimális program ugyan, de ebben egyetértettem vele. Mi különben is sokáig jól megvoltunk egymással, még az Othello körüli viták ellenére is. De az ő elképzelése se sikerült, s nem vagyok biztos benne, hogy ebben nem ludas-e maga a közönség is. Hiszen a közönség nem is jelentéktelen része folyton azt magyarázza, hogy az olyasmi, mint a Hamlet, unalmas. Lehet unalmas? Nem mi lettünk Polóniusok? Akiknek bohózat kell vagy trágár adoma, különben elalszunk? Nem a társadalomban jött fel a szemét is közben? – Az is lehet azért, hogy nem a művet tartja mindenki unalmasnak, aki ilyesmit megfogalmaz, hanem csupán az előadást. – Igen. Lehet a darab elé állni, s el lehet torzítani mindent. Lehet, hogy a színpad olykor kevesebb hatásban, mint amit el kellene tőle várni, de az a borzasztó, hogy azok a szennyes előadások, amelyekben az a tét, hogy lehet-e lóval..., azok semmivel sem jobbak. Csak legfeljebb szellemtelen az irodalmi anyag is. Mégis azoké az érzékelhető siker. NINCS, AKI VISSZAKÉRDEZ – Kétségtelen, hogy ma más „eszmények” jegyében szerveződnek a színházak, mint akár tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt; és a közönség hangosabbik része is ezeket az új fogantatású előadásokat tapsolja. Ez valóban összefüggésben lehet bizonyos eszmények lerombolásával és a hőstelenítéssel. Az azonban már kevésbé, hogy az új színházi vezetők egyike-másika egyszerűen korszerűtlennek tartja szakmai szempontból néhány színészünket épp azok közül, akik az utóbbi évtizedekben valósággal a vállukon vitték – ínséges szellemi időkben is – a nemzeti színjátszást. Tehát nem a gondolkodásukat feltétlenül, hanem a művészetüket, az eszközeiket, a hangjukat tekintik idejét múltnak. – Pontosan meg is fogalmaztad. Ezen a hangon, ami nekem van, ebben a zenekarban nem lehet megszólalni. Fölösleges, nem kell. – De kinek nem kell? Csak néhány embernek, vagy a közönségnek sem? – Egyszerűen ez a hangszer nem kell. A közönség most máshoz van hozzászoktatva, és ki is van szolgáltatva. Hiszen nem tudja pontosan, hogy mi a jó és mi a rossz. Gondold meg, még negyvenéves sincs ez a társadalom! A közönség jó része csak most esik át az első olvasmányok, az első színházi előadások mérgezésén. Könnyű tehát megtéveszteni, félrevezetni. Van, akinek eleve a szemét tetszik, merő sznobizmusból, s van, akit a mellette ülő tetszése megzavar. Csak azt látja, hogy annak borzalmasan tetszik, ami ellen pedig ő – szíve szerint – berzenkedne. Ez a társadalom most kezdi észrevenni annak a lehetetlenségét, hogy ugyanannyit érjen az az ember, aki vacakot csinál, mint az, aki minőséget hoz létre. Itt egyelőre még csak csinnadrattát kell csinálni mellette, és a vacak is sikeres lehet. – Gondolod, ha itt népszavazást rendeznének, hogy kell-e a Te hangod, a Te művészeted, nemleges volna a válasz? – Népszavazás ebben a dologban természetesen nem dönthet el semmit. Ezt a színház szellemi vezetői döntik el. A baj csak az, hogy egy egyetemi rangra emelt főiskola tekintélyes tanári testülete ad diplomát és igazolja ezzel azokat, akik úgy döntenek, ahogy döntenek. Akik a prostituálódó előadásokat irányítják vagy azokban részt vesznek. – Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a színházi vezetővé tett fiatalemberek – akik többnyire már nem is annyira fiatalok – sok tekintetben különb képességű és felkészültségű szakemberek, mint voltak sokan az elődeik közül. – Ez így van, de azért van egy veszélyes ellentmondás ebben. Az, hogy a képesség és a tehetség között minőségi különbség van. A tehetség erkölcsi kérdés, erkölcsi kategória. Éppen annak az eldöntése, hogy a képességeimet mire használom. A tehetség ennyivel több a képességnél. Meg lehet tanítani a kutyát táncolni, az elefántot énekelni, a majmot trombitálni, de ez nem az erkölcsnek az a világa, amellyel színházat lehet irányítani. Adyt megfontolva: Magyarországon tehetségesnek lenni, nagyobb karaj a közös fájdalomból, vagyis nagyobb felelősség! Felelősséget viselni és ébreszteni, ez volna a dolga a színháznak. Jó, tudom, nem vagyunk a reformkorban: a színházat is bele kell építeni abba a korba, amelyben élünk, és a kor állandóan változik. Folyton más formákat, más hangot kell keresni, s másfajta világot teremteni. De ezt a másfajta világot maga az ember csinálja az életben és a színházban is. Nem kellene tehát idegen szívvel kifordítani, otthontalanná tenni, mert úgy alkalmatlan lesz az életre.     Nem akarok én senkit vádolni, hiszen tudom, hogy nagyon jó képességű emberekről van szó. De nem hallgathatom el a véleményem, mert az becstelen hallgatás lenne: olyan tévutakon vannak, amelyekről, nem tudom, vissza lehet-e egyáltalán térni. Vissza lehetne ugyan, ha volna valaki, aki számon kér, aki igényt állít fel. Emlékszel biztosan egy interjúra, amelyben a fiatal rendező azt nyilatkozta, hogy a kispolgárságnak akar színházat teremteni. Itt és most! Ebben a társadalomban! Jó, akarja ezt, hiszen egyénileg megteheti. De miért nem kérdez vissza senki, hogy: „Kérem szépen, miért tetszik ezt csinálni?” – „És kinek az érdekében tetszik ezt csinálni?”     Ebben a kritika is ludas, hiszen éppen neki kellene betáplálnia az igényt, a mi szellemünknek, társadalmi érdekeinknek és igazi értékeinknek megfelelőt. De a mai kritikának nincs valódi kapcsolata a színházzal. Ujjong a kétes értékűnek, s veszni hagyja, ami nem biztos, hogy a vesztőhelyre volna még szánva. – Csakugyan volt már olyan pillanatod, amikor elhitted, hogy művészileg korszerűtlen vagy? – Most vannak ezek a pillanatok. Próbálom magam elhelyezni valahova és látom, hogy nincsen számomra hely. Mondom neked, ezen a rezgésszámon itt nem lehet megszólalni. – Ez még nem bizonyíték a Te korszerűtlenségedre! Inkább csak arra, hogy nem egy nyelven beszéltek. Hol van az a pont, ahol az utak ennyire szétváltak? – Nem tudok erre mást mondani, mint hogy a magyar színház ennek a népnek a szolgálata. Lehet, hogy némelyek fülében őrültségnek hangzik ma már népszolgálatot emlegetni, de én nem tudok mást elképzelni. Ha a színész egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, már nem élt hiába. Ezért mondom, hogy amíg a színház ennek a népnek a szabadegyetemévé nem válik, addig nem alhatna nyugodtan egyetlen szellemi vezető sem. Mert – ez is tény – ennek a népnek nagyon nagy szüksége van a fölvilágosodásra, hiszen az új fölvilágosodáson még nem estünk át. És ezt hatalmasabb reménnyel sehonnan sem lehet szolgálni, mint épp a színházból. Mégis, mi van most? Nézd meg, ha valaki elvégzi az egyetemet, ahol a tudománynak, a tudásnak mégiscsak van valamilyen szellemi, erkölcsi rangja, vagy ha kijön a gyárból, ahol az élet akár válságos helyzeteiben állt helyt, és elmegy este a színházba, ott az a probléma, hogy legyünk-e perverzek vagy ne. Miközben annyi a valóságos gond, hogy szinte elmondhatatlan.     Tudom, sok minden megváltozott azóta, mióta én ezen a pályán elindultam. Megváltozott többek között a művészet és a politika viszonya is. Ma a politika akarja intézni azt, amit régen a művészet tudott – sokszor kényszerűségből – a maga feladatának. Ez jól is van így egy bizonyos határig. De a színháznak, az emberi szellem szolgálójának nem volna szabad ilyen módon megváltoznia, nem volna szabad ilyen nagyon kitérnie a valódi irányából, ahogyan azt ma teszi. Sokszor megborzongok: milyen jó, hogy ehhez már nekem nem sok közöm van: most már ebből kifelé megyek. Csinálják mások! És csinálják jól! De jót szolgálni rossz eszközökkel nem lehet! Mondtam már: nem merek senkit tehetségtelenséggel vádolni, sőt még rosszindulattal se, hiszen látom, hogy maga az élet csábít a prostitúcióra, a koszra, a vacakságra, de azt is látom – és nagyon szomorúan –, hogy a számomra legcsodálatosabb eszköz, a színház koszolódik be először. Az emberi nem egyik legnagyobb adománya. Pedig ha ezt jól használják, nála nagyobb segítőtárs nincs a társadalomépítésben. Hiszen úgy lehet működtetni a hatalom képviseletében, mint a csodát. Hatalmasabb meggyőző erő minden politikusi beszédnél. Egy tisztán megfogalmazott színházi előadás óriási energia. Segítőtársat dob el magától, aki nem foglalkozik vele, aki hagyja elzülleni. Mert hagyják; sajnos hagyják.     Mostanában sokszor eszembe jut Egressy Gábor híres mondása, hogy a színház elhanyagoltatván az állam által, el fog korcsosulni. Éltető erő helyett erkölcsi dögvészt fog a társadalomra terjeszteni. Megdöbbentő figyelmeztetés ez mindazok számára, akik a színházat csak önérvényesülésük terepének tekintik. Figyelmeztetés, hogy a színházat nem lehet a nép életétől függetlenül csinálni, nem lehet a társadalom perifériájára zülleszteni, mert akkor megalázó arra is, aki nézi, de arra még inkább, aki csinálja.     Ha eldobod a szemetet az utcán, a KÖJÁL perbe foghat. De ha a szellemedet mocskolják össze, akkor a szellemi KÖJÁL nem ordít? Nem ordít, hogy mi történik itt? ARCPIRÍTÓ EPIGONIZMUS     Nyilván, ha itt most egy mérnök ülne veled szemben, másként fogalmazna. Esetleg a tervezés csodájáról beszélne. Ha egy matematikus ülne itt, azt mondhatná megoldásnak, hogy az embereket át kell nevelni matematikusnak, mert ezé a jövő és nem az erkölcsi nyavalygásé. De hát könyörgöm, egy színész mit mondjon arról, ami az életének az értelme? Ha erkölcs nincs, ha szépség nincs, ha nincs összetartó szellemi erő, kinek lesz fontos a tervezés, kinek lesz szép a csillagok járása, s kinek az érdekében számol a matematikus? A színház abban segít dönteni, amiben a matematika nem tud. Hogy szabad-e ember alatti módon élni vagy nem szabad. A színháznak a közös gondolkodás boldogságát kellene megteremtenie az országban, mert ez a közösség művészete. És elvileg meg is tudná teremteni, ha jól működne. A történelem mára levette azokat a szörnyűséges sebeket a lelkünkről, az agyunkról és szívünkről, amelyekkel a II. világháború után kimásztunk a pincékből, az odúkból és a táborokból. Szép lassan levette ezeket a sebeket, és egymás felé próbálja fordítani a tekintetünket. Lehetnek ugyan, akik tovább akarják vinni a gyűlöletet, az egész nép ellen fogalmazott vádakat, mégis ez van a történés mélyén: az egymás felé forduló tekintet. Soha tehát ilyen jó alap, hogy a színház valóban a közösség, s ne az elszigetelődés művészete legyen. Közösségi színház nélkül nem tudok elképzelni egészséges társadalmat. Garcia Lorca is azt mondta, hogy az a nép, amelyik elfordul a színházától, vagy nem fordul a színháza felé: halott. Vagy haldoklik, vagy már meg is halt. – De hát a pénztárak ablakában szinte folyton ott függ a „Minden jegy elkelt” tábla! – Ez így van. De azt látja-e a közönség, amiből önmagára ismer? A haldoklás nemcsak a közönség, de a színház felől is elindulhat. Most az a nagy baj, hogy – nem szeretem ezt a szót használni –, egy kicsit kozmopolitábbak lettünk a kelleténél. A szellemi vezetőink kezdenek elárulni bennünket. Nem saját anyagból dolgoznak, hanem idegenből. Vállalják ezt a borzasztóan megalázó, arcpirító epigonizmust. Alig várjuk, hogy a Plays and Players új száma megjelenjen, hogy valami „modernet” betápláljunk a legközelebbi előadásba. Itt tartunk. Szégyelljük kimondani a szót: hűség és szolgálat. Szégyelljük azt, ami az én számomra mindig természetes volt. Az ember végül is egy életet áldoz azért, hogy egy tiszta gondolatot megfogalmazzon; hogy szolgáljon egy államot, egy népet vagy éppen egy hatalmat, amellyel, ha néha fogcsikorgatva is, de egyetért. Mindent megtesz, hogy az életünk harmóniába szövődjön össze. Hogy a rend rendben maradjon. Harcol érte, hogy a szolgálat szellemét szolgaszellemmé ne aljasítsák... Ezek olyan dolgok, amelyek elöl nem lehet elmenekülni. És egyáltalán miért meneküljek? S főleg hová? Williams vagy Neil Simon nem oldja meg az én, a mi életünk gondját! Értelmesebb a magunk íróinál, a nekünk szóló íróknál maradni, akik számunkra teremtettek világokat magatartásban, emberségben és művészetben. Akiknek az életükkel van közük hozzá, hogy még ezen a térképen vagyunk. Egyre világosabban látom: ahhoz is megvolt bennük az erő, hogy mögöttük tiszta maradjon az emlék. Klasszikusainkról mondom: Katonától Vörösmartyn át Németh Lászlóig. Csak mindezt észre kellene venni! De olyan helyzetben nem lehet, ahol mindenki mindenki ellen, mert – újra mondom – nincs aki visszakérdez. – Pedig vannak számonkérő szellemeink, túl azokon is, akiket az imént említettél. Vannak drámai életművek, amelyek meghatározhatnák a magyar színház érdeklődési körét. Miként lehet, hogy mégsem építenek rájuk úgy, mint ahogy az egy nemzeti drámairodalom és egy nemzeti színjátszás jó kapcsolata esetén természetes volna? – Ezt kérdezem én is! Ám itt még olyan jelenségek is vannak, amelyekről nem nagyon jó beszélni, mégis elkerülhetetlen. Hogy például magyar daraboknak az előadására nemigen találsz rendezőt és társulatot. Egy idegen darab előadására viszont mindent, ami belefér. A kísérletezés ördöge olyan mérhetetlenül eluralta a színpadot, hogy most már csak az számít, ami kísérletnek indult és az is maradt. – A kísérlet azonban olykor fontos eredményeket is hozhat. Legfeljebb az érthetetlen, hogy azok a fogalmak, amelyeket Te használsz: nép, szolgálat, küldetés, erkölcsi vállalás, miért nem férnek össze a „modern” szellemmel? Csakugyan elavultak volna? – Szoktam találkozni ilyesfajta mosolyokkal. De ha elhinném, hogy az én gondolkodásom korszerűtlen, akkor mi adná az erőt ennek az iszonytató munkának az elvégzéséhez, és annak az elviseléséhez, hogy egy életet a társadalmon kívül kell leélni? Mert tegyük a szívünket a kezünkre, ha azt halljuk: színész – mosolygunk, legyintünk egyet. Megbocsátjuk neki, hogy van, de azért igazán emberszámba venni nem kötelező. Hivatalosan most már gyönyörű szép társadalmi rangunk van: például kitüntetéseket kapunk, s nem a temetőn kívül temetnek el bennünket, de magának a színháznak mégsincs olyan társadalmi-erkölcsi helyzete, mint esetleg egy főiskolának, egyetemnek vagy egy tudományos intézetnek. Korszerűtlen volna azt követelni, hogy a színháznak is legyen ilyesféle rangja, komolysága és felelőssége? Tudva persze, hogy ebben maga a színház a leginkább ludas! A fiatalok kijönnek a főiskoláról, s bekerülnek egy társulatba, ahol még annyi erkölcsi korlát vagy számonkérés sincs, mint volt a főiskolán. Kezdődhet a teljes rothadás! Megkérdezhetnéd most: mit teszek én, azon túl, hogy elmondom, e folyamat ellen. Miért nem álltam ellen én a rothadásnak? Nem keresek kibúvókat. Mostanában egyre inkább ezen a múlhatatlan felelősségen jár az agyam, mert félek tőle, hogy jön majd egy leleményes törpe nemzedék, amelyet mindenre föl lehet bérelni. És akkor jaj nekünk, jaj annak a színháznak, amit én színháznak nevezek; és talán nemcsak a színháznak. Közös érdek volna megakadályozni ezt! Mi, színészek azonban nem vagyunk hatalmon. Velünk sajnos csak megtörténnek az események; a lényegi folyamatokba még azoknak se lehet beleszólásuk, akik hosszú évtizedeken át szereztek érdemeket ezen a pályán. A MI VÁLLUNKRA NEM AKAR ÁLLNI SENKI – Valóban elszomorító élményem volt, amikor legutóbb bementem Hozzátok a Nemzeti Színház öltözőjébe, s ott kitűnő, díjakkal koszorúzott művészeket arról hallottam beszélgetni: kinek hány éve van még hátra a nyugdíjig. Művész embernél ennél megdöbbentőbb dolgot nemigen tudok elképzelni. Mi ennek a búcsúzó, menekülő hangulatnak a magyarázata? – Az az érzésem, hogy ez a mostani korszakváltás egy kicsikét barbárabb, kegyetlenebb, mint régen. Mi az elődeink, óriások vállára állva próbáltunk tájékozódni; a mi vállunkra viszont nem akar állni senki, inkább elsöpörni bennünket. Ezt nem mindenki szeretné megvárni. Bölcsen vagy keserűen félreáll az útból. Az én színházi vándorlásaim mögött sincs más. Annak idején akkor jöttem el a Nemzeti Színházból, amikor a Neil Simonokat kezdtük játszani. Arcpirítónak és erkölcstelennek tartottam, amit a színpadon csinálnom kellett. Pedig az még egy Csehov, sőt egy Tóth Tihamér volt ahhoz képest, amit azóta játszanak szinte minden színházban. Megkérdeztem: miért kell nekem ezt csinálni? És akkor megállt előttem a Nemzeti Színház igazgatója, s azt mondta: „Értsd meg, azért, hogy veszítsd el végre a történelmi arcodat!” Tehát én, akire ebben a tárgyban viszonylag érvényesen föl lehet húzni a függönyt, csinálok valamit 30 éven át, és 30 év után azt mondják nekem, hogy ne legyél már olyan, amilyen vagy. Mit tehet ilyenkor a színész? Legjobb volna, ha kimenne az előszobába és főbelőné magát. De hát gyarlón tovább él és próbál érvényt szerezni a saját szerepfelfogásának. Újra és újra elmondja, hogy ő miképpen gondolkodik egy-egy szerepről, s akkor azt válaszolják: mindenki más így csinálná. Mindenki más! Ezek után hogyan folytatod valaha is az életben a mondatot? Ha azt állítják, hogy tökkelütött vagy, mert úgy csinálod a mesterségedet, ahogy bárki meg tudná csinálni. És ezek történnek velünk nap mint nap. – Mégis, a keserűség ellenére, ha vállalkozol egy ilyen beszélgetésre, mint most a miénk, akkor hiszel a változás lehetőségében és a kimondott szó erejében. – Igen, hiszek. És azért vállalok ilyet, hogy a kimondott vagy leírt szó, ameddig csak meg tudjuk tartani, tiszta maradhasson. A mi halhatatlanságunkat végül is a folyóiratok fogják megőrizni. Épp ezért, ha már túl vagyunk rajta, az sem baj, ha posztumusz lesz esetleg, amit itt elmondtam. A fontos csak az, hogy az ember az egész életével, életének minden percével egy monológot fogalmazzon, amelynek a lényege sohasem változhat. Nem szeretnék úgy elmúlni, hogy bekoszolódjon az emlék. Hogy valami vacak dolognak a részese voltam. Az ember szeretné tudni, hogy nagyszerű és fontos az, amit teremtett; vagyis hogy az életének volt értelme. Ez az aggódás nemcsak énbennem van, hanem a nemzedékem minden olyan tagjában, aki komolyabban át meri gondolni azt, ami még ránk vár. Azt hiszem, a rendelkezésünkre álló energiát már a megaláztatások elviselésére kell majd tartalékolni.     Nekem szerencsére viszonylag jó a kedélyem, egészséges is vagyok; és talán átlátom a helyzetet. Nagyon sok mindent látok. Néha már-már oidipuszi a helyzet, mert milyen istenverés tudni azt, amit nem tudni volna jó. Kevesebb volna bennem az aggódás. De hát negyven éve napi húsz óra készenléti állapottal csinálom azt, amit csinálok. Negyven éve már, és figyelni nem szűntem meg. Ami nyugalmat ad, hogy ennek a korszaknak, ennek a negyven évnek a legnagyobb színházi embereivel dolgozhattam olykor közös csapatban, s a sors még azt is megadta, hogy remekművek társaságában tölthettem az időm javát. A korszak legnagyobb íróival alkotó kedvük, alkotó periódusuk legnagyszerűbb pillanataiban találkozhattam. Nem panaszkodhatom tehát; engem a föladatok mindig megtaláltak. Nincs bennem olyan fájdalom, hogy valaki eljátszik előlem egy szerepet. Legfeljebb az bosszant, ha azt, amit én a magam gigantomániás hősfelfogásával eljátszottam valaha emberfölöttiként, most eljátsszák kicsiben, miniatűrben. És ez is elég. Sőt, óriási siker. Úgy látszik, nincs többre igény. Akik ma előadásokat teremtenek, mintha az erő puszta jelenléte sértené őket. Pedig én épp az erőt és az erkölcsi igényt tanultam el azoktól a hősöktől, akiket játszottam – Dózsától Stromfeld Aurélig. Erőt a megkerülhetetlen kérdés megválaszolásához: mit jelentett a történelemben és mit jelent ma a világnak ezen a pontján élni. Mit jelent ma magyarnak lenni? És arra jöttem rá a Hunyadi Jánostól Petrovics Petőfi Sándoron át folytatható példasoron, hogy magyarnak lenni nem származási kérdés, hanem választás és felelősségvállalás dolga. A hazafiság számomra az. ahogyan Németh László megfogalmazta: egy nép sorsához illő magatartás.     Tartok tőle, hogy azok, akik nem olyan szerzőkön és hősökön iskoláznak, amilyeneken mi, sohasem fogják ezt megérteni. A színész végül is az általa játszott színdarabokban szerzi meg és erősíti föl a műveltségét. Nem mindegy tehát, hogy fiatalon mivel találkozik. Amit én végigcsináltam, hat életre is elég lehetne tanulságul. Mert valamiképpen részese lehettem a köztünk élő óriások küzdelmének. Annak a küzdelemnek, amit Németh László, Illyés vagy Nagy László vívtak a világgal, a visszahúzó múlttal és a társadalommal a társadalomért, hogy ennek a szerencsétlen népnek jó pillanata legyen. – A mostani világfelfogásod kialakulásának kezdetét a velük való találkozástól számítod? – Részben igen, Sajnos azonban nem gyermek- vagy ifjúkoromban találkoztam velük. Ha én előbb, még ott Vásárhelyen, a legfogékonyabb állapotomban megismerkedhetem például Németh Lászlóval vagy Erdei Ferivel, vagy valaki hasonló emberrel, hiszem, hogy hamarabb eszméltem volna; és Kiss Ferenc intése ellenére sem mondtam volna le a rendezői pályáról. Nem mondtam volna le róla, hogy közvetlenül is befolyásoljam a színház útját. A rendező hatalmon van, módjában van harcolni, és eszköze is van hozzá, Kiválaszt, meghatároz ízlést, irányt, társulatot, mindent. Az egyetlen igazi hatalom a színházban. Nagyon sajnálom, főként a mai állapotból visszatekintve, hogy ez kimaradt az életemből. Most már mint szemlélő örülök neki, ha egy rendező nem önmagát találja el, hanem a színdarabot. Azt ugyanis nehezebb, mert alázatot kíván és fejtörést, Azt, hogy az ABC-nél kezdjük. Az olvasópróbánál, s ne a képzelgéseinknél. Egy jó olvasópróba örökre eldönti az előadás sorsát. Úgy kell elolvasni egy darabot, hogy az önmagához és hozzánk hasonlítson! Mi a fenének akarunk mi folyton okosabbak lenni a klasszikus nagy írónál is, aki egy életet áldozott azért, hogy megidézze az emberiség nagy pillanatait? KÉTSÉGBEESÉSIG HAJSZOLT HIVATÁSTUDAT – Ha csak ennek a beszélgetésnek az alapján kellene összeállítanunk Bessenyei Ferenc legfontosabb tulajdonságainak a listáját, ilyesmi juthatna eszünkbe: népszolgálat, küldetéstudat, magyarságtudat és egyetemességre való törekvés vagy emberszeretet és történeti látás. Mi az, amit Te magad a leglényegesebbnek tudsz? Ami nélkül nem volnál az, aki ma vagy, ha elvennék Tőled? – A makacs, a kétségbeesésig hajszolt hivatástudat. Ez az, amiről én nem tudok egy pillanatra sem lemondani. És úgy érzem, hogy nem volt hiába való ragaszkodnom hozzá. Ha bárhol végigmegyek az utcán ebben az országban Záhonytól Hegyeshalomig, vagy akár csak itt, a Kolosy téri piacon – nem is merem kimondani –, de érzékelem, hogy kialakult rólam egy kép. És éppen az a kép, amelyet én akartam. Hisznek bennem, és hisznek annak, amire esetleg az én alakításaim rádöbbentették őket. Ezért nincs bennem semmi feloldhatatlan szomorúság. Mert tudom, hogy amit én elképzeltem – tetszik valakinek vagy sem – mégiscsak létezik. Még ha nem is az egész közönség lelke rezeg rá. Az én fájdalmam csak annyi, hogy sokkal intenzívebben szeretném használni önmagamat. Rengeteg energia, lehetőség és kedély maradt bennem, mert valahogy az igény megszűnt rám és ránk a színházban. Többen vagyunk, akikre most nincs igény. Úgyhogy a hátralevőket már abból az előlegből fogjuk leélni, amit korábban összehoztunk. De nem volt hiába mégsem, mert nap mint nap tapasztalom: sokak lelkében élő valóság az, hogy mi voltunk, És hogyha egy sor nem jelenik meg rólam többé, ha soha többé nem megy föl a függöny – akár csak a többiek –, én már akkor is voltam.     Sajnálom, hogy ilyen rombolások történnek, s nem tudok elébük állni. De abban a hitben élek, hogy a józan ész, az emberi-társadalmi igény vissza fogja fordítani a művészeteket, köztük a színházat is, az elvadult absztrakcióktól. Mert az ember önmagát szeretné látni. Kusza a világ, s minél nagyobb a fenyegetettség, annál inkább szeretné az ember önmagát megtalálni. A komoly, felelős művészet nem fokozhatja a lélek kifosztottságát, a bizonytalanságérzetet. Nem mondhatja, hogy „ember, te igazán senki és semmi vagy; tele a jellemed gennyes kelésekkel; homoszexuális vagy, erkölcsi nulla, akire nem lehet bízni semmit. Ott vagy fölösleges a társadalomban, ahol éppen vagy”. Így, ilyen tudattal nem lehet élni. A színháznak nem az a feladata, hogy a bambák, a lehajtott fejűek, a gyávák és megfélemlítettek közösségét megteremtse; hogy félelmet erőszakoljon az emberekbe. A feladat pontosan ennek az ellenkezője. Egy ütemre járatni százakat vagy ezreket egy őrmester is tud, de az önbecslés azonos magatartását kiváltani egy közösségből csak a lenyűgöző példa lehet képes. Ez volna tehát a feladat: a lenyűgöző példa.     Ki kell mondani a valóságot, nem pedig tőlünk idegen álproblémákon merengeni. Becsülettel ki kell mondani a valódi veszélyt is, ha van, mert a veszély kimondásával csak a helyzetérzékelésünket erősítjük, nem pedig a veszélyt. Ki kell mondani a tévelygőknek, hogy rossz úton járnak. Hogy bármi legyen is a pillanatnyi, tetszetős látszat: nincs igazuk. Egy élet tapasztalatával a hátam mögött tudom, hogy a magyar színház most nem jó irányba megy.     Ennek ellenére türelemre intek mindenkit, mert a jó kibontakozáshoz türelemre van szükség. Csak magamtól kérdezem meg néha: elég erős vagyok-e én ahhoz, hogy ami jöhet még, el tudjam viselni? Mindegy. Most szolgálatban vagyok, s fegyelmezetten csinálom, amíg lehet. De ha ez így megy tovább, az évad végén nyugdíjba megyek, mert sajnálom ellenemre való rossz kis részfeladatokban összepiszkolni azt a negyven évet, amelyben azért sok szép is volt. Akik ismertek, úgy emlékezzenek rám, amilyen voltam!

3. Boldogságos szép emlékek Budapesti beszélgetés Bessenyei Ferenccel 1981 őszén Megjelent a Csongrád Megyei Hírlap 1981. november 22-i számában Az egy furcsa dolog – sokszor beszéltünk már erről –, hogy egy Isten háta mögötti helyről valaki elindul és végigcsinál egy életet. Ez a Vásárhely annyiban igazán jó, segít és táplál, hogy valami elpusztíthatatlan jó kedélyt örököltem és engedtem magamhoz. Az a környezet, amelyben éltem, nagyszerű emberekből állt, tiszta emberekből, és ez adta tulajdonképpen az erőt ahhoz, hogy az életet, ezt a nagyon befolyásolt színészi életet valahogyan olyan mederbe tereljem, amely képes kiválasztani az értékest az értéktelentől. Ez borzasztó nehéz dolog. Mert az ember ilyenkor úgy érzi, hogy azoknak az embereknek, akik őt felnevelték, akik közt nevelődött, akik közt az impulzusokat – egyszerűség, tisztaság, valamilyen erkölcsi magatartás – megszereztem, azoknak egy kicsit mindig felelősséggel tartozik, elszámolással. Érzem, hogy valahol figyelik azt, hogy velem mi történik, és biztosan nagyon ráncolnák a homlokukat, ha megtagadnám mindazt, amit tőlük kaptam. Nem hiszem, hogy olyan sok szégyellni valóm van ebben az eltelt negyven évben, bár rengeteg dolog történt, minden s mindennek az ellenkezője is, a hülyeségekre nem nagyon vagyok büszke, de ettől nem mentes senki. Ami hibát nyilvánosan követtem el, nyilvánosan is próbáltam korrigálni. Vásárhely – boldogságos szép emlékek. Gyerekkor, pajtások, egészséges élet, tele mindenféle szép akarásokkal, vágyakkal, reményekkel, amelyek nagy részét segített az élet nekem be is váltani. Én szerencsés vagyok, mert az életemet olyan emberek között tölthettem el, akik tovább táplálták bennem azt az érzékenységet, amit szülővárosomból, ebből a Vásárhelyből, ebből az Isten háta megetti életből végül is elhoztam magammal. Valahányszor arra gondolok, hogy Vásárhely, mindig az a kis talpalatnyi föld jut az eszembe, ahonnan az ember elindult megváltani a világot. Ami természetesen nem hagyja magát megváltani, de megváltunk belőle annyit, amennyit lehet. Ha egy tiszta mondatot meg tudok fogalmazni egész életem munkájával, akkor már körülbelül nem éltem hiába. Ha egy néptanító erkölcsi szintjére felküzdi az ember magát, akkor mondhatja, hogy értékes az élete – jó mulatság, férfimunka volt. Semmiféle panaszra nincs okom, nyugodt vagyok. Kevés színész mondhat magának ilyen életet, mint ami nekem adatott. Soha nem kellett még csak a homlokomat se ráncolni ahhoz, hogy valami sikerüljön. A feladatok megtaláltak. Az egész életemet szinte remekművek társaságában töltöttem el, a korszak legnagyobb szellemei társaságában éltem: írók, rendezők, színház-csinálók, költők között. A Gellértek, a Majorok, Nádasdy, Várkonyi, Horvai… Énekes akartam lenni mindig. Abban az időben borzasztó szegények voltunk, s az énektanulás olyan dolog, érzékenyen kell vele bánni, lehetőleg egy dolgot egy helyről kell tanulni, s hát akkor a színház folyton ment. Pénzünk sem volt. A városi énekkar vezetője, Tóth Lajos szándékai indítottak el engem. Jó hanganyagom volt, borzasztó sajnálom is, hogy ez kiesett az életemből. Ő indított el, ajánlólevelet adott föl a színházhoz, hetekig kerülgettem, mire be mertem menni. A régi fa színházban Kardoss Géza társulatában Horváth Jenő és Zách János volt a rendező, és Zách intenciójára felvettek, onnan jártam az Akadémiára vizsgázni. Közben állandóan dolgoztam. Mindent csináltam, akkor különben is mindenkinek mindent csinálni kellett. Kórusokat együtt fújtunk, Somogyvári Rudi … Rudi volt az egyik. Aztán a … Aztán a … Most nem jut eszembe a neve, majd. Szóval, egy szép csapat volt ott. Próbáltuk ellesni egymástól, ki mit tud, ki mit nem tud, miért éppen úgy csinálják. Ott ültünk bent a próbákon, akár volt dolgunk, akár nem. Boldogságos volt minden. Reggeltől estig csak a színház, az éjszakákat olvasva töltöttük. Izgalmas, szép élet volt. Elkerültem Miskolcra, más vidéki városba, az időpontokat már nem tudom. Pár évig voltam Szegeden, Pécsen, később is visszakerültem Szegedre. Vaszy volt az igazgató, csodálatosan szervezett hatalmas színházi organizmus volt, több műfajú nagyszerű korszaka a szegedi színházi életnek. Valamikor 49-ben vagy 50-ben szerződtem Pestre, a Nemzeti Színházba. Onnan aztán már világos minden, jöttek a szerepek. Bánk, Ljubov Jarovaja, Othello, Ványa bácsi. Onnan már szinte egy vonal, egy szűnni nem akaró folyamat, amelyben a velem szemben támasztott igénynek kellett megfelelni. Nagyon jó volt, szép sikerek, az éjjel-nappali munkában egymás megbecsülése, magas színvonal. Nem lehetett ellustulni. Az első szerep? Vásárhely. Érdekes volt. Osváth Bélus volt a színház igazgatója, akkor jártak le játszani Gobbi Hilda, Somlay. Somlayval játszottam először a Naplementében, most majd nemsokára a Várban fogom játszani a főszerepét ennek a darabnak. Ott a Somlay kapta, én egyik barátja voltam. Volt közönség. Tudja, furcsa dolog, hogy a hódmezővásárhelyi színháznak mindig volt közönsége. Borzasztó éhes, igényes emberek, nem véletlen az, hogy Vásárhelynek ilyen erős művészi hagyományai vannak. Nemcsak a festészet, hanem a színház iránt is fogékonyak voltak, mert az a Hódmezővásárhely a kulturálódásnak a fő útvonaláról egy kicsikét távol esett, tehát mindent saját magának kellett megteremtenie. Volt ott egy katolikus ifjúsági liga, önképzőkör, akkor még papok vezették, Várhelyi nevű pap, aki nagyszerű ember volt, világibb és demokratikusabb szellemű embert keveset ismertem. Előadásokat tartottak, játszottuk A vén gazembert, aki én voltam, mert nekem volt a legmélyebb hangom, szóval ilyen gyerekmodorban csináltuk az előadást. Szép előiskola. Azért lehetett ilyen ez a kör, mert óriási igény volt a kultúrára. A nézőtér mindig zsúfolt volt, állva néztük az előadásokat, mindenkit láttunk, aki később már partnerek lehettek. Emlékszem Fónay Mártára, aranyos, drága, kicsi molett emberke, hallatlanul bájos, kedves. Madarász Laci, Rajz Jancsika – nagyszerűbbnél nagyszerűbb emberek, akik olyan tisztán és szeretettel csinálták a színházat. Mert mondom, volt közönség, szívesen jöttek, boldogságos volt az ott-tartózkodásunk is. Szerették a színházat. Sráckoromban egy zenekarnak is tagja voltam. Cserkészzenekarból lett leventezenekar, Szabó bácsi a karmestere. Mindenki tanult valamilyen hangszeren. Az összes fúvós hangszeren játszottam akkor. Az egyik előadásnak – már nem tudom, mi volt a címe – a tengerész-zenekarát csináltuk mi, méghozzá úgy, hogy a színház előtt kint játszottuk a bevonulási indulót és a közönséggel együtt mentünk be. Ezek olyan nagyszerű élmények. Végül is minden a színház felé terelt. Akkor fontos volt, hogy mindenki jól csinálja a dolgát, ellenkező esetben kifütyölték, kirúgták, abba kellett hagyni, nem volt mentség. Mentség, mint azóta van, ma mindenki mindent csinálhat egzisztenciális veszély nélkül, vagyis hogy a kísérletezésnek valamilyenfajta ellenőrizhetetlen formáját mindenképp végigcsinálhassák a bukás veszélye nélkül?! Volt abban rossz is, hogy a színház annyira a közönségnek próbált tetszeni. Hiszen a közönség igényét kiszolgálva, sok operettet játszottunk, francia malackodós vígjátékokat, meg mit tudom én. De miért ezt igényelték? Azért, mert a színházi kultúránk a nemzeti kultúránknak nagyon a perifériáján helyezkedik el – 1814-ben Kelemen László meghalt, és akkor Magyarországon igazán működő színház még nem volt, s amikor meghalt, Moliere, Schiller, Shakespeare már 200 éve nem éltek. Kétszáz év lemaradás! Iszonyatos energiával kellene megteremteni, hogy a színházat társadalmasítsuk, ennek a népnek szabadegyetemévé kellene, hogy váljon a színház, nem egy periférikus szórakoztató iparrá. Egyes esetekben úgy érzem, hogy a változás, meg az új, meg a modernség címén valamilyen módon el-eláruljuk a színházteremtés nagy egyéniségeit. Alacsonyabb szinten nyúlunk hozzájuk, mint ahogy ők ezt megérdemelnék. Nem is ők érdemelnék meg. A művészet az, ami az embert az emberméltóságára ráébreszti. Kicsit alacsonyan repülünk néha ebben a kérdésben, holott pedig magasan kellene repülni. A közönséget rá kellene ébreszteni a színház szellemi, erkölcsi, társadalmi, politikai jelentőségére. Volt idő, amikor csak az iskola meg a színház volt az a kulturális centrum, ahonnan az emberek műveltsége táplálkozott. Csak az iskola meg a színház! Most már millió más dolog van, s ez szét is szórja az érdeklődést, a figyelmet, amit azért a színházról nem szabad elterelni. Mert az emberépítésben annál nagyszerűbb dolog, mint a színház, nem áll rendelkezésre semmilyen hatalomnak, ez a legnagyszerűbb pajtás, segítőtárs, kialakítani egy közízlést. Olyankor sikítani kéne, azért amilyen módon néha ezzel visszaélünk. Több idegen anyagot hurcolunk be a saját gyakorlatunkba, mint amennyit el lehet viselni, s ami elfedi a saját arcunkat, saját energiánkat. Mi a világtól függetlenül – biztosan állítom, a világtól függetlenül – csinálhatnánk a jót, nem kellene ezt az összehordott epigonizmust annyira vállalni, mint ahogy tesszük, s ezzel sajnos a színház erkölcsi alapjai támadtatnak meg. No de ez nem olyan borzasztó nagy veszély, mert a színház borzalmasan benne él a világban, ez a rengeteg sok hatás, amit a világ a nyakunkba zúdít, attól a színház sem mentes. Nem is mentesülhet. A mi – szellemi vezetők – dolgunk, hogy úgy irányítsuk, hogy olyan hatások érvényesüljenek, amelyek építenek és nem rombolnak. Hogy ne kerüljön a perifériára a színház, mert az megalázó arra is, aki nézi, meg arra is, aki csinálja. Már Egressy az 1800-as években felsikoltott, amikor látta, hogy rossz kezekkel nyúlnak a színházhoz, és azt mondta: „A legszentebb eszme, tehát ez a színház, elhanyagoltatván az állam által erkölcsi és szellemi gyógyerő helyett dögvészt fog a társadalomban terjeszteni.” És ez a felsikoltás nem volt egészen alaptalan. Mert azóta is állandó veszélyek vannak, és ha vannak igazán nagyszerű szellemei ennek a műfajnak, azok felismerik a világból mindazt, ami az emberek szellemi energiáját táplálja, ami nem kétségbe ejti, hanem felépíti az embereket. Erre lehet felhasználni a színházat is. Mindenféle színházi korszakok voltak, ezeket mi végig csináltuk. Azért, hogy a színház van, generációk áldozták hitüket, lemondtak mindenről, csak a színház és a közönség kapcsolatát tartották fontosnak. S az a szellemi vezetés, amely vissza tud kérdezni, hogy kedvesem, miért ezt és miért nem azt, az végzi igazán jól a dolgát. A magyar kultúra a mi szellemi és erkölcsi energiánk, amire fel kell nevelni azt a népet, amelynek 36 éves a múltja, 36 éve él egyáltalán, most esik át az első olvasmányok mérgezésén, az első színházi hatásokon. Nem volt módja, mikor az Isten csudájában is lett volna módja, a színházat úgy elfogadni, mint társadalmi szükségszerűséget. Erre nevelni kell, újrafogalmazni mindent, mint ahogy Bartók tette a muzsikával. Az ABC-nél kell kezdeni, Harold Pinter meg a T. Williams nem oldja meg a mi problémánkat. Biztos, hogy nem oldja meg. Jó kitekinteni rájuk, tudni, hogy ez is van, de van nekünk saját dolgunk. Nekünk Záhonytól Hegyeshalomig az a dolgunk, hogy saját életünkből minőséget teremtsünk. Olyanok legyünk, amilyenné a saját kulturális energiánk diktál. Nem is diktál. Parancsol! A közös gondolkodás boldogsága! Kodály és Bartók semmi mást nem akart, csak azt, hogy azon a hangon mindenki ugyanazt értse. Minden pusztulásra ítélt értéket összeszedtek és a tudomány fényébe emelték. Megtanítani, összeénekeltetni egy országot. Ezt a borzasztó szép kincset Bartók megfogta, mint egy üstököst, kivágta a világba. Azóta tudja a világ, milyenek vagyunk mi. Vásárhelyen az emberek saját önfeláldozásukkal létrehozták ezt a kultúrát, ezért csinálták. Megtanultam tőlük, példaképek voltak, sokszor a siker reménye nélkül dolgoztak, csak azért, hogy legyen. Dr. Péczeli Attila ott ugyanazt csinálta, mint Kodály és Bartók. Senki sem tud már róla, pedig egész életén keresztül csinálta, csinálta, csinálta… Az az énekkar, amelynek tagja voltam, mind ilyen emberekből állt. Szépségesen szép dolgokat műveltünk. Én másképp képzelem el, nem ilyen technicista módon, ahogy ma a fogyasztói társadalom diktálja. A technikai civilizáció eluralkodott rajtunk. Mindenre rövid az idő, nehéz minőséget elérni. A színész szanaszéjjel van tépve, próbál, televízióba, rádióba rohan, indul a kocsi vidékre. Nagyon szívesen megyek vissza mindig Vásárhelyre. Azok a helyek, amik valamikor az emberek örömét adták, már eltűntek. Minden áttranszponálódott valami mássá, de az emberek magatartásában, dolgában még mindig meg lehet találni a helytállásnak azt a makacs, kérlelhetetlen szenvedélyét, ami nélkül nem lehet élni. Az első három képen Bessenyei Ferenc családtagjai körében egy hódmezővásárhelyi látogatása során, a negyediken a Bánk bán azon jelenete látható, amelyen Petur bán leteszi kardját a bán előtt. Bánk bán: Bessenyei Ferenc, Petur bán: Somlay Artur. (Nemzeti Színház, bemutató: 1951. május 30.) Feltéve: 2011. január 11.

4. Budapest és Hegyeshalom között is élnek emberek Vendégünk: BESSENYEI FERENC Megjelent az Új Tükör hetilap 1976. június 15-i számában Bessenyei Ferenc a Madách Színház kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művésze. Önálló előadóestjével évek óta járja az országot. Megkértük, mondja el gondolatait a színház mai feladatáról, gondjairól az Új Tükör olvasóinak. A színház az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik. Az emberi szellem tisztessége és méltósága hívta életre. Akik a világon gondolkodni tudtak, a színházat el nem kerülték. A színház csodálatos képessége, ereje az, hogy a nézőből művészt csinál. Az emberekből, akiket az élet annyi oldalról támad, és olyan sokszor nem értik egymást, nem tudnak a másikkal mit kezdeni. Más a gondjuk és mások a problémáik. De ott, a nézőtér homályában a látványtól, a valódi művészettől feltámadnak bennük legnagyszerűbb gondolataik, legfájóbb gondjaik, legszebb vágyaik, szenvedélyeik és ítéletet tudnak mondani. Micsoda nagyszerű élmény rádöbbenni, hogy igen, ez az, így is lehetne, így kellene, vagy így nem szabad. Hatalmas a színház felelőssége, mert az emberekre gyakorolt hatása is óriási. A színházról nem lehet hatvanas pulzussal beszélni és nem lehet hatvanas pulzussal csinálni sem. A színház olyan akár a női természet. Minden feléje áradó impulzust, minden rá gyakorolt legkisebb hatást rögtön észrevesz, és szépségessé, jóságossá, nagyszerű harmóniává alakít át. De szüksége van valakire, aki irányítja, aki észreveszi, figyel rá. Így van ez pontosan az színházzal is, annak is szüksége van közönségre, mely visszakérdez. És ilyenkor a rendező, a színész, az egész társulat csodákra képes. A csodákhoz azonban kell, hogy a színház minden percében és mindenütt jelen legyen. Budapest és Záhony, Hegyeshalom és Budapest között, mindenütt. Az igazi művésznek az a vágya, célja, hogy minden közegben otthon legyen, minden emberrel megértesse magát. Mert a művészet csak hatásában mérhető. Csak a néző az, aki a színészből művészt csinál. A közönség igazolja, hitelesíti a létezésünket. De a közönség nem csak két millió színházlátogató. Mindig ugyanannak a körnek, törzsközönségnek – néha már úgy érzi az ember: egymásnak – tartani bemutatókat, ez nem lehet elég. Akkor sem, ha mindig telt házak előtt megy fel a függöny. Mert a kőszínházak hatósugarán túl is élnek emberek. Nem szabad azt hinni, hogy a Déryné Színház képes pótolni mindazt, amit a kőszínházak elmulasztanak. Nagyon nagy szükség van az összes többi színház energiájára is.      Igaz, hogy nagyon leköti a fővárosi színészeket a technika: a film, a tévé, a szinkron, a rádió. De rendet kéne egyszer már teremteni. Például abban, hogy egy színész programjából, kötelességei közül se hiányozzék a vidéki turné. Sok művésznek az a fájdalma, hogy ő úgy sem tudja befolyásolni a nagyvilág kulturális életét. A nyelv miatt, meg számos egyéb mondvacsinált ok miatt. Hogy nem tud a nemzetközi élmezőnyben magának helyet találni. Ugyanakkor a saját világa, itt Záhony és Hegyeshalom között sokszor hiába várja. Mert ha utazni kell, kezdődik a morgás, a panaszkodás, hogy nem éri meg, nincsenek megfelelő körülmények, rossz a világítás, nincs díszlet. Pedig színház már akkor is volt, amikor világítás még nem volt sehol. Bezzeg amikor a filmgyár bezsúfol bennünket egy kényelmetlen buszba és elvisz kétszáz kilométerre, sárban, esőben, akkor megéri? Akkor nem rosszak a körülmények? Ez lenne a hivatás szeretete? A szeretni, amely annyit tesz, mint egyenlőnek lenni? Vagyis egyenlőnek lenni céljainkkal. A művész célja a színház küldetése: szeretni és szolgálni ezt a nemzetet. Ha nem ez a célja, akkor nem művész a művész, és nem színház a színház. A mi színházunk nem lehet hűtlen a hagyományaihoz. Hiszen a magyar nép nemzetté válásával egyidőben, legkorábbi harcaiban fogalmazódott meg, szerveződött és vált valósággá. Akkor, amikor nem kisebb dolog volt a tét, mint az anyanyelv. Egy olyan országban, ahol még gondolkodni is csak az elnyomók fejével, nyelvén volt szabad. Ahol ebben a szörnyűséges elnyomásban, a terrornak ebben a klasszikus formájában mégis születtek olyan művek, mint a Sztregovaalsón Az ember tragédiája. Amihez fogható kevés van a világ irodalmában. (És nem tudom, hogy kaphat érettségi bizonyítványt, aki ezt nem ismeri.) Aztán mind mind a többiek, akik az elmaradott társadalomban mégis alkotni voltak képesek: Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Katona, Petőfi. Az életük, a művészetük részeseivé válni, ahhoz joga van már mindenkinek. El kell vinni őket a színháznak mindenhová: falvakba, kultúrházakba, jó vagy kevésbé jó körülmények közé. Nekünk olyan viharos volt a történelmünk. Talán most érkezett el az a pillanat, amikor iszonytató tanulságok, borzalmas veszteségek, rettenetes nehézségek árán, a humanizmus oldalára korbácsolt bennünket a sors. És ez a humanizmus ma már mindenkié. Ezt a nagy lehetőséget szolgálni szép és nagyszerű dolog. Mert színház csak akkor éri meg a ráfordított áldozatot, ha hasznos eszközzé tud válni a szellemi és társadalmi életünk formálásában. Mert hiába építjük újra hídjainkat, házainkat, ha köztük és bennük közös céljainkat nem ismerő, az emberi együttélés alapszabályait el nem fogadó rétegek élnek. Állami és társadalmi létezésünk harmóniájának megteremtésében a színház fontos fegyver a szellemi vezetők kezében.      Erkölcstelen dolog, hogy most, amikor a lehetőség már adott, most, amikor nagyszerű társulatok jöttek össze és képesek felelősséget vállalni azért, amit előadnak, előadhatnak, akkor kezdünk el egymásnak, vagy csak egy szűk körnek játszani, stílusgyakorlatokat csinálni, elfelejtve, hogy az ország nem abból a néhány száz vagy ezer emberből áll. Mi itt egy országot építünk részben saját eszközeinkkel, módszereinkkel. Öt éves terveket csinálunk, utakat építünk, gyárakat korszerűsítünk, ipart, mezőgazdaságot fejlesztünk. Közben saját problémáink vannak. Saját gondolataink, saját emberi életeink, saját világunk. Kell, hogy legyen saját magyar színházunk is. A mi problémáinkról, a mi életünkről csak mi írhatunk. Nagy kár, hogy az írók közül sokan elhagyták a színházat. Persze hasznos volna erről megkérdezni magukat az írókat is, vajon valóban elhagyták-e vagy a színház hagyta el őket. Ebben az esetben azonban nem is a legfontosabb kérdés, kinek van igaza. Hanem, hogy a magyar írók intenzívebben lássanak hozzá a magyar színház megteremtéséhez. Mert azon a résen, amit ők kitöltetlenül hagynak, önkéntelenül beáramlik színházainkba a kozmopolitizmus. A mi életünk problémáit csak mi oldhatjuk meg, mi magyar írók és színészek közösen. És meg is tudjuk oldani! A színház azonnal hat és nem csak arra, aki nézi, hanem legalább még egyszer annyira. Micsoda lehetőség!      Szükség van tehát magyar színházra, mindenhova ellátó, elérő, mindenhol ható, nagyszerű előadásokra! És mégis sokszor az az érzésem, hogy elefántcsonttornyokat építünk. Azt mondjuk, hogy kísérletezünk, valójában arisztokratáskodunk. Kísérlet az, aminek eredménye is van. A színház nem abból áll, hogy megtanuljuk a szerepeket. Hat hét alatt mindent meg lehet tanulni. A papagáj is beszél, az elefánt is táncol, nem ez a lényeg, hanem a hűségünk, a bátorságunk. Ahogy Németh László mondja: „Hűség a tehetségünkhöz és bátorság a hűségünkhöz.” Hogy a rendelkezésünkre álló gondolatokat, a figurák erkölcsi tisztaságát vagy mocskát, egy világos cél érdekében használjuk. Erkölcsösen! Mert az erkölcs az amivel a tehetség több a képességnél. Mert a színpadon sok mindent lehet csinálni, bukfencezni, vicceket mesélni. Kell is. De a komoly dolgok helyett bukfencet vetni, tisztességtelen. Tréfával nem szabad elintézni az életet, mert méltatlan hozzá. Ez nem kiscserkész-szöveg. A színház fegyver, eszköz a társadalom nevelésében. Nem lehet tehát alacsonyabb rendű, mint az a társadalom, melyet szolgál.      A színház akkor van jó helyen, ha az egyetemes magyar kultúra gerincvonalában van. Ott született, ott kell hogy legyen! Ha ez a színház megmozdul, elindul, mindenkit meglátogat, csodálatos energiákat működtethet. Arról nem is beszélve, hogy ez a kimozdulás hány művésznek adna lehetőséget. A kőszínházban a darabválasztás, a szerepek kiosztása nagyon nehéz dolog. Ha nyolc darab van egy színház műsorán, akkor közülük egy, havonta kétszer-háromszor kerül a nézők elé. Ezért nehéz bejutni előadásokra. A sikertelen próbálkozás gyakran veszi el a néző kedvét. Ha viszont levesznek a repertoárról négy-öt darabot, akkor mi lesz a színészekkel? Mert mindenki érvényesülni akar, ez természetes. De érvényesülni, a művészetnek érvényt szerezni, nem csak a kőszínházakban lehet. Nem a körülmények, nem a pénz, nem a szerep hossza a művészet lényege. Előbb utóbb rá kell döbbennünk, hogy nincs az a pénz, ami el ne fogyna, nincs olyan ház, amely össze ne dőlne, és életünknek, művészetünknek csak annyi értelme van, ahány kedves, tiszta szembe bele tudunk nézni, ahány őszinte emberi kezet megszoríthatunk. És ahányszor szándékainkkal a színpadi gyakorlatunknak legjavát működtetve ünnepet tudunk teremteni. Az a hivatásunk, hogy lázítsunk a jóra, a szépre, az igazságra. Ott, ahol csak kell, ott, ahol lehet. Ez nem áldozat, ez önmagunk megbecsülése. Ha a színész az eszményi néptanító erkölcsi színvonalára fel tudja küzdeni magát, akkor már nyugodtan mondhatjuk: hogy az élete nem volt felesleges. Feltéve: 2011. február 10.

5. Bessenyei Ferenc írása első Kossuth-díjának átvétele után Ez a cikket Bessenyei Ferenc első Kossuth-díja után írta. Közlése előtt feltehetőleg az illetékes elvtársak is átnézték, talán bele is javítottak, talán bele is szúrtak valamit, de a lényegét tekintve ez minden bizonnyal Bessenyei Ferenc saját alkotása. Minden megvan már benne, amiben hitt, amiért dolgozott, és amiért egyedül érdemes művésznek lenni – ezért teljes terjedelmében, mindenféle korrekció nélkül közlöm. A kép – mely a Kossuth-díj átadásakor készült, és amelyen balra Révai József, népművelésügyi miniszter, jobbra Bessenyei Ferenc mellett Ungvári László látható – nem volt benne az eredeti cikkben. Megtanultuk művészetünkkel hűségesen szolgálni a magyar nép ügyét Bessenyei Ferenc Kossuth-díjas színművész Megjelent a Szabad Nép 1953. május 4-i számában Mit jelent művésznek lenni? Ha tíz-tizenöt évvel ezelőtt teszik fel nekem ezt a kérdést, nem tudtam volna rá válaszolni. Nem azért, mintha saját céljaimat nem tisztáztam volna már akkor is. Határozottan tudtam: tanulnom kell ahhoz, hogy taníthassak, enélkül nem lehetek művész, mert a bennem levő képességnek irányt, célt kell adnom, meg kell határoznom rendeltetésüket. Enélkül nem mutathatom meg egy tisztább, szebb élet lehetőségeit azoknak az embereknek, akik közt születtem, s kiknek igen kevés reményük volt akkor arra, hogy csak egy-egy tiszta gondolattal is gazdagabbak legyenek. Honnan is várhattak volna tiszta gondolatokat, amikor minden szépséget és igazságot és az élethez való jogukat is elvették tőlük, vagy ha nem vették el, beszennyezték.      Ilyen körülmények között nem csoda hát, ha nem tudtam volna választ adni arra a kérdésre: mit jelent magyar színésznek lenni? Ez a kérdés azonban most, 1953-ban hangzott el és a felelet rá sokkal könnyebb. A tíz-tizenöt évvel ezelőtt még a legnagyobb anyagi és szellemi nyomorban tengődő magyar dolgozó nép ma már teljesjogú birtokosa minden hatalomnak. Érzi már a színész is, milyen nagy szükség van rá! Megvan már a helye a társadalomban. Az országépítés egyik legfontosabb posztján dolgozik: az új, tiszta szellem, az új, magasrendű ízlés és erkölcs kialakításán. Most látom csak igazán munkám értelmét. Valóra válthatom mindazokat az álmokat, amelyekre tíz évvel ezelőtt reménytelen szívvel gondoltam. Szükség van az igazságra! És szükség van azokra is, akik ezt az igazságot – népünk igazságát – művészi formába öntik.      Gyönyörű feladat egy életen át azért harcolni, hogy a szépség és igazság mindenhová eljusson! Esténként ezrek és ezrek jönnek be a színházak nézőterére. Milyen boldogság találkozni a közönséggel, a közönség gondolataival, vágyaival, problémáival. Ezek azok a pillanatok, amelyekért a művésznek élni érdemes. Minden este sok olyan ember ül a nézőtéren, aki esetleg éppen ma indult el a kulturálódás útján, s ezekre az emberekre a színész a tiszta és igaz gondolat tolmácsolásával csodálatos hatást gyakorolhat, egész életre szóló élményt nyújthat nekik. Ehhez a hatalmas munkához közönségünktől mindent megkapunk. Szeretetet, kritikát, s a munkához, élethez való új viszonyunk hatalmas élményeit.      A magyar dolgozó nép kormánya gondoskodik arról, hogy az egyre növekvő művészi igényeket a legkedvezőbb körülmények között elégíthessük ki. Népünk, kormányunk szeret, tisztel és megbecsül bennünket. Óriási jelentőségű az az útmutatás, amelyet a párttól kapunk, óriási jelentőségű az erkölcsi és anyagi támogatás. Az állandó munkalehetőség biztosítása, a színészek kitüntetései, köztük a legmegtisztelőbb, a Kossuth-díj adományozása – mind e nagy támogatásnak a jelei. Nekem, aki vidéki színészként kezdtem pályámat, különös öröm látni, mint közelíti meg a vidéki színházak színvonala is egyre jobban a fővárosi színházakét.      Ez a gondoskodás hatalmas serkentő erő! Egymásután születnek azok a nagyszerű színészi alakítások, amelyek a magyar színművészet teremtő erejét dicsérik. A magyar színészet becsülete napról napra nő. Boldog vagyok, hogy ennek a színészgenerációnak a tagja lehetek, amelynek a legnagyobb munkát kell elvégeznie. Meg kell szabadítanunk a művészek társadalmát a szellemi bizonytalanságtól, növelni emberi, nemzeti és művészi öntudatát.      Hogy az emberi és művészi fejlődés mennyire összefügg, azt a magam példáján is megtanulhattam. Pályám első nagy eredményét a «Ljubov Jarovaja» Sványag matrózával értem el. Ez több volt számomra, mint egyszerű siker; művészi munkám fordulópontját jelentette, S hogy azzá lehetett, hinnem kellett abban az ügyben, amelyet Svángya matróz képvisel, meg kellett ismernem Svángya véleményét azokról az emberekről, akik körülötte törtetnek és rombolnak, vagy építenek és győznek a forradalomban. Pályám másik nagy állomása Csehov «Ványa bácsi»-jának Asztrov doktora. E csodálatosan költői, színes, mély ember megteremtése a színpadon hatalmas művészi feladat. Ennek alakítása közben vált igazán világossá előttem, hogy a színész ereje gondolatai erejében van. Mondatokat nem lehet kimondani, ha nincsenek mögöttük azok a gondolatok, amelyek a mondatokat szülik. Kiemelkedő fejlődési lehetőséget jelentett számomra egyik legnagyobb klasszikusunk, a «Bánk bán» főszerepének eljátszása. Bánk bán szerepe – egy egész művészi élet kimeríthetetlen problémája. Katona drámájának igazi értelmét, az elnyomás elleni harcot, elsőízben mi mondhatjuk ki nyíltan. A szerepek eszmei tisztázásának módszere felbecsülhetetlen segítséget adott mindnyájunk munkájához. Ezekben a napokban, amikor az ország választásra készül, hogy megerősítse jelenét és jövőjét, s felméri az eddig megtett utat; a magyar színészek társadalma is még jobban szilárdítja sorainak egységét. Egyre többen, egyre tudatosabban ismerik fel közülünk új életünk igazságát. Formálódik az új, tisztább, emberibb, harcosabb magyar színésztípus, amelynek önálló véleménye, művészi mondanivalója van. Megtaláltuk életünk és művészetünk célját és értelmét. S megtanultuk művészetünkkel hűségesen szolgálni a magyar nép ügyét. Feltéve: 2012. július 8. 6. „A külső és a belső káoszból kiszűrni a csendet, a harmóniát” Bessenyei Ferenc kézírásos hitvallása A lapokon – összesen 7 darab – nem szerepel semmilyen dátum. A szövegből az következik, hogy az ú. n. „rendszerváltás” után íródhatott, nagy valószínűséggel az 1990-es évek elején.      Az írást akár el is nevezhetnénk Bessenyei-hitvallásnak, hiszen nyilvánvalóan annak szánta saját maga számára, mintegy összefoglalásul mindannak, amiben hitt, amit fontosnak tartott újra és újra elmondani, belekiáltani a világba, abba a világba, ami egyre süketebbé vált az ilyesfajta, holott az ő létét féltő, szózatokra. Se nem felolvasásra, se nem közlésre szánta, hanem saját magának emlékeztetőül, összefoglalásául, esetleg egy beszéd vázlatául, ezért olykor nincsenek befejezve a mondatai. Bessenyei Ferenc kézírása nem könnyen olvasható, ezért az alábbiakban közlöm a hét oldalas írás teljes szövegét: A külső és belső káoszból kiszűrni a csendet a harmóniát. Mert minden hangzás a csönd-höz viszonyul. Egy tiszta gondolatot megfogalmazzak, egy magatartást megteremtsek, ami ennek a gondolatnak hitelt ad. Igazolja. Ha egy színész Magyarországon egy néptanító erkölcsi szintjére felküzdi magát, már nem élt hiába! A világunk jóval előbb kezdődött: hogy most lehessen, [ahhoz] sok-sok ember adta „példátmutatva” az életét. – Pozitív hős a világban van! Csak mi elhitettük magunkkal, hogyha leromboljuk az eszményképeinket, „a nagy tettektől fel vagyunk mentve”. Miért hisszük azt, hogy a pozitív hős, aki …. akadályoz a fejlődésben. Én egy monológot mondok egy életen keresztül munkával – szerepek megfogalmazásával, vitákkal – nyilatkozatokkal. A színház és a színész társadalmi méltóságát szolgálni igyekszem, és minden tisztességesen gondolkodó és cselekvő társam ezt teszi. – És ha mégis azt látjuk, hogy hibás az út, amelyen járunk, nincs kinél reklamálni, mert ami rossz, az tőlünk rossz! Mindent, ami hiba, a művészek és esztéták lelkes hozzájárulásával követtük el. – S amikor erre felhívtam a figyelmet, „hogy elmentünk az erdőbe” – csakhogynem ellenem akarták megvédeni a magyar színház művészi és erkölcsi létét! Holott csak annyit akartam megfogalmazni, hogy hogyan várunk mi részvétet az emberektől (juhász) az ítéletben és a felvállalásban, döntésben, választásban, a létezésünkhöz való hűségben – ha mi taszítjuk őket a cinizmusba. – Újra és újra eszembe jut „Egressy Gábor” aggodalma a színház társadalmi méltóságáról! Lehet, hogy kicsit Poloniuszok lettünk, akinek: Bohózat kell vagy trágár adoma, különben elalszik! Gondolom, a színháznak nem szabad úgy működnie, hogy lassan megalázza azt, aki csinálja és azt is, aki nézi. [Betoldás:] A 16 éven felülieket romboljuk igazán. El kellene tiltani őket. Amiben sok előre megfontolt sunyiság van. Én híve vagyok a fegyelmezett vitáknak, de olyan jó volna már egy igazi szenvedélyes vita, ahol valaki „elszólná” magát és így megtudnánk a valóságot! Hiszen azt tudni kellene, hogy a kultúra minél erősebb, annál gyengédebb, a kultúra sohase támad! Mind a 7 oldal ITT látható. Feltéve: 2014. december 27.

7. „Művész az, aki előre megfontolt szándékkal alkotni képes” Bessenyei Ferenc levele Sándor Iván színikritikusnak 1968. (teljes terjedelemben a SZÍNHÁZ című folyóirat 2005. márciusi számában jelent meg) Előzmény: Sándor Iván Feri itt következő levelét két írásában is megemlítette: Első alkalommal az 1971-ben megjelent „Arcok és szerepek” című kötetében (melyben 13 színészről írt kisebb tanulmányt) idézett néhány gondolatot belőle. Második alkalommal, Feri halála után, a 2005. márciusában megjelent nekrológjában már az egész levelet leközölte. Mindkét Sándor Iván-írás megtalálható a honlapon pdf formátumban. De Feri levelét külön is leközlöm – mégpedig két okból: nem biztos, hogy a pdf formátumban, különösen dőlt betűkkel szedve minden pontosan elolvasható, de legfőképp azért, mert Ferihez hasonló gondolkodású színész száz éve nem élt, és – ahogy a helyzet most áll – valószínűleg soha többé nem is fog élni. Sándor Iván nekrológjában így vezeti be Feri levelét: 1968-ban, mielőtt dolgozni kezdtem a Fáklyaláng-kritikán, bementem a Rádióba, kikértem a tizenöt év előtti előadás hangszalagját, meghallgattam Bessenyei akkori Kossuthját. Meglepetés ért. „...Bessenyei régi Kossuthja – írtam – tisztán, keményen beszél, játékától idegen a felfokozott pátosz, alakítása súlyos, gondolatgazdag, emberi. Vagyis itt még nem olyannak jelenik meg, amilyennek néhány későbbi szerepe után visszaidézzük...”      Mi lehetett a változás oka? – töprengtem. Talán Gellért Endre keze munkája. Hiszen a Ványa bácsi Asztrovjában sem volt még olyan Bessenyei, amilyen később.      Néhány nappal a kritika megjelenése után levelet kaptam Tőle. Nem csak kordokumentumként bocsátom a SZÍNHÁZ rendelkezésére.     Iván!      Teljesen olyan a jelentkezésed, mint mikor egy becsületsértési perben megérkezik a koronatanú. – Nem kéretlenül – nem hívatlanul – csak váratlanul.      Késtem a reagálással, de mentsen ki az, hogy nem tudtam eldönteni cselekvésem erkölcsi irányát – noha az oka kézenfekvő volt. Ugyanis azt gondoltam, milyen jó lenne, ha volna elég időm az általad kezdeményezett (vitára alkalmas) probléma bizonyítási eljárásának lefolytatásához egy nyílt levél formájában. A kritika lelkiismerete, a művészek és az általuk létreküzdött művek között az utóbbi időben (és időtlen idők óta) folyó döntetlenre álló vitájában.      Gondoltam, felveszem a telefont. De ez olyan elfogult cselekedet lett volna, amelyért, ha kiderül, esetleg pirulnom kellett volna magam előtt is (főleg, ha a kollégák fülébe jut). Hiszen szerintük (már az ő fejükkel gondolkozva) ilyen titkos módon akarván megnyerni a Te jóindulatodat további működésemhez. Ezzel vádoltam magam, még mielőtt más megtehette volna.      Küszködve az erkölcsi következményekkel, mégiscsak úgy döntöttem, jogom van ahhoz, hogy a magam nevében véleményem legyen erről a jelenségről. Ugyanis nyílt levél formában is fennáll a veszély, mégpedig, hogy ezt a vitát, ami a kritikus és az alkotó között fennáll, a kettőnk beszélgetése úgysem tudná eldönteni. Hiszen engem a kartársak nyilván szubjektivitással vádolnának, mondván: na persze, jót írt róla, mért ne lenne meghatva. Lelkiismeretet már fel sem tételez itt senki senkiről, csak az elfogultságot keresné mögötte. Ez bizony meggondolandó, mert manapság lelkesedni anélkül, hogy aljas érdekekkel ne gyanúsítsanak, alig-alig lehet.      De itt nem is pusztán lelkesedésről lenne szó, hanem valóban arról, amitől új hitet kaphat minden reményt vesztett "alkotó", aki a kritika befolyását az alkotásra illúziónak tartotta. Vagyis visszatérve az utóbbi napokban a Fáklyalángról megjelent bírálatodra, az az érzés támadt bennem, nem hagyhatom szó nélkül a dologhoz való alapos "hozzáállásodat", amint ezt szokjuk mondani. A kritikádat már-már elfogultsággal vádolhatná a felületes olvasó. De Te tudod (és ez a fontos), hogy sokkal távolabb élünk egymástól, mintsem ennek a vádnak akár csak az árnyéka is érhetne bennünket. Ötévenként egy-egy kongresszuson ha találkozunk. Nem marad más hátra, mint hogy lelkiismeretességgel gyanúsítsalak. Nem azért, mert foglalkozol a darabbal, hanem mert a színpadi munkámban megnyilvánuló jelenségeket előre megfontolt szándékú törekvés eredményének tulajdonítod. Azért izgat a magatartásod, mert ez egy nagyobb ügyet szolgáló lelkiismeretességre enged következtetni. Annyira hiú nem lehetek, hogy feltételezzem, miszerint az irántam érzett elfogultságod vagy esetleges jó pillanatban történt félreértésednek köszönhetem, hogy visszamenőleg elhárítod rólam azokat az elmarasztaló emlékeket, melyeket még a jó szándékú bírálóim is a könnyebb megközelítés okából kategóriákba szedve a nyakamba igyekszenek varrni. Szerették volna elhinni rólam, hogy „istenáldotta ösztönösségénél fogva nem tudja szegény, mit csinál, csak létezik”, Pedig hány és hány áttanult éjszakámba került, hogy az ösztönösség látszatát számukra fenn tudjam tartani. Miközben a színpadra botorkálásom első pillanatában már tudtam azt, hogy „művész az, aki előre megfontolt szándékkal alkotni képes”, és az a dolga, „hogy elválassza a lényegest a lényegtelentől”. Ezzel a feladattal az ösztön önmagában nem lett volna képes megküzdeni. Hogy mennyire fel voltam vértezve az ösztönösség csábításai ellen, hadd idézzem ezt a néhány sort, amelyet négyszáz éve (az újabb kori színpadi időszámításunk kezdete óta, amit Shakespeare születésétől számítunk), nem tud elfelejteni e művészet egyetlen művelője sem, és ha megadta a sors neki, hogy nagyot teremtsen e művészeti ágban, nem téveszthette szem elől e műalkotás "technológiai" utasításait, amely egy még régibb művészet nyomán maradt ránk: „Illeszd a cselekvényt a szóhoz – a szót a cselekvényhez – különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd…” Hiszen „a színjáték célja most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek”. Azért mondja mindezt Shakespeare a színészeknek, mert hisz az emberábrázolás erejében. Íme: „Lám e színész csak költeményben – álomindulatban egy eszmeképhez úgy hozzátöri lelkét, hogy arca elsápad belé, könny ül szemében – rémület vonásin – a hangja megtörik és – egész valója kíséri képzetét.” Számomra a titok ebben az utolsó félmondatban van: „egész valója kíséri képzetét”. Tehát négyszáz éve is van már, hogy a színész színpadi létezése csak ezzel a föltétellel tökéletes. Persze a ránk szakadt rettenetes külső és belső zajból nagyon nehéz "kiszűrni" az alkotó csendet. De hát Istenem, minden hangzás a csöndhöz viszonyul és minél artikulálatlanabb a zaj, annál értékesebbek lesznek az alkotó csöndek és artikulálatlanabbak a kiküzdött hangok. A modern művészet óriási küzdelme abban van, hogy nagyobb zajból kell kiszűrnie a művet. Én ezt a mesterséget – hála a sorsnak – e szakma (művészeti ág) legtehetségesebb képviselőitől tanultam éppen a legtermékenyebb korszakukban. Ha egyszer lesz időm az élmények sorrendjét felállítani, feltétlen megteszem annak igazolására, hogy ha valaki rájuk igazán figyelt, még a tévedéseikből is mennyit lehetett tanulni, és hogyan maradtak ők élők e mesterség lényegére figyelő munkatársak gyakorlatában. Miközben, ahogy Te írod: „stílusok támadtak és avultak el, de a lényegük alkotóan él tovább.” Nem azért akarom idézni az írásodból a most következő sorokat, mert számomra kedvező megjegyzéseket tartalmaz, hanem hogy a bizonyítási eljárást dialógussá bővítsem. Azt írod: „...az elementáris színjátszás diadalát hozó Othello-alakítás után hogyan uralkodtak el benne a modorosságok, milyen küzdelmeket vívott Bessenyei a teátrális elemek ellen, és hogyan jutott el művészetének megtisztulásáig. De hát ki volt ő egykor?” – kérdezed, és folytatod tovább a nyomozást. „Meghallgattam szalagon a Fáklyaláng egykori előadását... itt még nem olyan, mint amilyennek néhány későbbi szerepe alapján emlékeinkben visszaidézzük.” Majd szembesítesz tovább önmagammal. „Az egykori lapokban megtaláltam Bessenyei egy nyilatkozatát. A Kossuthtal egy alkotó periódusból való Csehov alakításáról mondja: »Asztrov szerepe átformált. A legnagyobb tanulság, amit kaptam, hogy a legnehezebb, de legszebb feladata a színésznek szó nélkül adni gondolatokat, csak egy mozdulattal, arckifejezéssel, magatartással.« Mindebből világossá vált előttem, hogy Bessenyei másfél évtizeddel ezelőtt is lényegében azt a játékideált kereste, amit ma keres, bizonyság erre a régi tekercsen őrzött előadás is... s csak később keveredett játékába túlzó elem.” Mindezt „egy rendezői felfogás diadalának tekinted”.      E rendezői felfogás lényege és célja pedig az emberábrázolás volt. Nem több, nem kevesebb, de ennél több és nagyobb feladat művész számára nincs. Emberábrázolás átélés nélkül nem lehetséges. De miután az átélés (emberfeletti megpróbáltatás) az érzés és gondolat teljes harmóniájának megteremtése és előre meghatározott időben és térben való működtetése. Mondhatni, ez a "kegyelem állapota" csak nagyon keveseknek és nagyon kevésszer adatík meg. Az alkotás boldogságát csak nagyon kevesen érezték és érzik. A többiek csak a jól végzett, verejtékes munka örömében részesülhetnek, és ez sem kis dolog.      Vagyis szerintem nem az átélés a kerékkötője a színpadi gyakorlat fejlődésének, hanem éppen az átélés hiánya, illetve illusztrációkkal való helyettesítése. Ez mindig bekövetkezik abban a korban, amikor az igazi alkotóerő fáradt. Szerettem volna kimerítő elemzést adni a Te pozitív provokációdra, de erre sajnos most nincs idő. Ezt a levelet is csak magánhasználatra szánom. Pedig van mondat, amelyre kimerítő választ tudnék adni, például: „...csak később keveredett játékába túlzó elem”. Ennek a kitárgyalása is a bizonyítási eljáráshoz tartozik, ahhoz ugyanis – milyen veszélyek fenyegetik a színész gyakorlatát – mik azok a terhek, amiket már az emberábrázolás tiszta eszközei közé nem sorolhat a kritikus, de a művész legyőzni nem tud.      Én tudom, hogy kaptam meg, munkám melyik periódusában, a színház melyik alkotó korszakában azokat az elmarasztaló jelzőket, amelyek valójában "jó erőket" takartak. Tudom, mikor következett be a gondatlan szereposztás jóvoltából az azonos lelkialkatú hősöknek gyors egymásutánban való jelentkezése. Azt is tudom, hol adtam fel a küzdelmet. Pedig ezt a terhet igen sokáig bírtam. Alapos műgonddal készítettem elő egy-egy színpadi alakom jellemét, noha azok mind hősök voltak. Csaknem azonos cselekedeteket hajtottak végre, fizikailag és pszichikailag. Temperamentumuk egyezett, egyezett a sorsuk is. Mégis, ha visszaemlékezünk, más-más életet, szokásokat igyekeztem beleálmodni és természetükben működtetni. Például Asztrov: lelke-szelleme ugyanúgy a jövő felé lobog, ha kisebb lánggal is, ha keserűbben is, mint Kossuth nemzete jövőjét építő "fantazmagóriája". De ha ezt a két jellemet nem is volt nehéz elválasztani egymástól, Kossuth és Bánk színpadi életében nem lehet-e felfedezni azonos lelkitartalmú, célú, dinamikájú szenvedélyt. Vagy Bánk és Dózsa. Ezeknek még a dramaturgiájuk is csaknem egyezik – a nyelvük – az önmagukat égető szenvedélyük – történelmi helyzetük – a környezet, amelyben élnek és a színpadi helyzetük is azonos. És mégis mások voltak a szokásaik, úgy Dózsának, mint Bánknak. Majd az Othello: amelyben az eddig említett hősök minden tulajdonsága fellelhető: Asztrov férfivágyai – alkotó ambíciói – szemérmes szerelemvallásától Bánk – Dózsa szenvedélyének paroxizmusáig.      De az előre megfontolt szándékú szerepépítésnek bizonyságául hadd említsem a két Galileit. De még sokkal előbb, az igazán széles, szertelen, hatalmas indulatokat magában hordozó Svángya, a matróz, amely igazán nagy hatással volt rám, de a szerep hatása, modora mégsem érződött az azt követő szerepek egyikén sem. Gondolom én. Az ismétlődés ott kezdődött el, amikor az Othello után a színház minden alaposabb meggondolás nélkül az Antoniust rám osztotta. Azonos lelkialkat, mint az Othello. A darab szerkezete szétdaraboltabb, sok ellentétes részletből áll. A szerkezet hajlamos a széthullásra még egy erős rendezői koncepció esetén is. Nem tehettem mást, miután a jeleneteket képtelen voltam logikai és dinamikai sorrendbe állítani, hiszen a darabban nincs meg erre a lehetőség, a bizarrságát pedig nem találtuk meg. Így a legrégibb "nemzeti színházi hagyományokra" építettük a darabot, és természetes, hogy így kétes értékű lett az eredmény.      Ennyit tudnom kell magamról ahhoz, hogy elmondhassam, hol történt a baj. Mert a szerepeimet mindig előre megfontolt szándékkal építettem, így azt is tudom, mi volt akkor az én szándékom, amikor szándékaim ellenére a gondatlanság ismételni kényszerített. Nem tette lehetővé, hogy más erőket kutassak magamban. Erre volt hasznos a Madách Színházban eltöltött néhány év, amely a kifejezőeszközeim tökéletesítésében jelentős eredményeket hozott, mert megfelelő munkatársakat és törekvéseket találtam, és ez hozta létre a Dantont, a Tyetyerevet és Az árulót – melyek az Általad észrevett színpadi törekvéseknek egy-egy fontos állomása volt. Ne haragudj ezért a néhány összekapkodott mondatért, de miután engem csak ez érdekel, csak a színház, mert én csak ezen keresztül látom igazolva a létezésemet, és miután a véleményedből megértettem, hogy Te érted bennem a színészt, vettem a bátorságot magamnak, hogy ezekkel a dolgokkal traktáljalak.      Persze minden elméletnek csak a gyakorlat tud polgárjogot szerezni, és lehet, hogy a legszebb elképzeléseimhez gyakran nem tudok a színpadon megfelelő igazolást teremteni, de törekvéseimben nem a könnyebb utat keresem, hanem az igazabbat. Nem a kevesebbet, hanem a többet. Szerintem a modern színész helyzete szebb és nehezebb, mint valaha volt, mert óriási káoszból kell kiszűrni a rendet, a törvényt, vagyis a művet, vagyis a tiszta, értelmes pillanatokat. Ezt pedig csak a szüntelen, előre megfontolt szándékú gyakorlás teremtheti meg. Mert amikor az ember éppen nem tehetséges, akkor gyakorolni kell, vagyis kivéve azt a néhány tehetséges pillanatot az életben, örökké gyakorolni kell. Iván, csak az irántad érzett megbecsülés és tisztelet mondatja velem ezeket, hiszen magunk között már rég nem beszélünk ilyenekről. Itt már mindenki "kész" van, kialakult "modern". Tehát olyan fogalmak, mint: erő-tisztaság-szépség-harmónia, eretnekségnek számítanak. Persze a hatás a fontos, és ehhez mindenki más-más úton jut el. A dolog tehát nem ennyire komplikált és nem ennyire egyszerű. Elfogyott a papirosom – kár. Ölel: Bessenyei Ferenc Feltéve: 2022. augusztus 9.

8. „Egy Hecubáért!” Bessenyei Ferenc írása Megjelent a Film Színház Muzsika képes hetilap 1965. év 45. számában (november 1.) a MASZK ÉS TOLL című rovatban A Magyar Katolikus Rádió 2022. április 25-én a „SZÍNÉSZLEGENDÁK 1945-2002 – Gondolatok, emlékezések, naplójegyzetek, életképek a XX. század színi világából” nevet viselő 10 részes sorozatának első részében Básti Lajos és Bessenyei Ferenc egy-egy írását mutatta be Lukács Sándor, illetve Rátóti Zoltán tolmácsolásában. Az anyagot Dr. Gajdó Tamás színháztörténész válogatta ki.      Rátóti Zoltán Bessenyei Ferencnek a Film Színház Muzsika hetilap Maszk és Toll néven futó állandó rovatának 1965. novemberi, 45. számában megjelent „Egy Hecubáért” című írását olvasta fel, jobban mondva, adta elő – remekül. A felvétel a honlapon és az interneten is meghallgatható. Maga az újságcikk pedig ITT tekinthető meg. A videómegosztó oldalon pedig ITT A szöveg közlése előtt egy megjegyzés: az újságcikkhez csatolt fotón Feri cigarettával a kezében látható. Nos, Feri valóban cigarettázott az 50-es, 60-as évek elején, de csak amolyan koca-bagós szinten. 1970-től azonban már nem vett kezébe cigarettát, talán még filmen sem, színházi előadásban is csak akkor, ha szerepe megkövetelte (például a Hetvenes évek című Karinthy-darabban). De akadt egy-két nagyon ritka kivétel: ezek akkor fordultak elő, ha nagyon ideges volt, főleg ha nem maga, hanem más miatt. Ezt a magyarázatot azért közlöm, mert Ferihez a cigarettázás egyszerűen nem illett, és ezért egy cigarettázó civil Bessenyei-kép valahogyan mindig furcsán hat. EGY HECUBÁÉRT! Írta: Bessenyei Ferenc Úgy szokott lenni, hogy valaki már a bölcsödében kezdi; majd később a padláson a pajtásaival együtt színházat játszik. Én nem. Vagy: a másik csak azért lett színész, mert a családja ellenezte. Engem ugyan nem tiltott; igaz, hogy nem is biztatott senki. Anyám csak azon aggódott, hogy föl ne gyújtsam a házat. Bánta is ő a többit. Egy-egy félszavából azért kivettem, hogy büszke volna rám, ha lenne belőlem valaki, ha »vinném valamire«. De ezt inkább csak a csodáktól várta, mert hiszen gyakorlatilag alig tehetett értem valamit szüntelen ismételt tanácsain kívül, amelyeket én is, mint minden .más gyerek, elengedtem a fülem mellett.      Hogy mégsem volt teljesen hatástalan a sokszor elmondott intelem, azt onnan gondolom, hogy nem vettem jó szívvel, ha fiúpajtásaim közül bárki olyat tud, vagy úgy tudja, mint én. Mindent jobban akartam csinálni, mint más.      Azt biztosan tudom, hogy a legszebb csillagsárkányom nekem volt. Hatalmas esemény volt a sárkányeresztés. Egyeztettünk időt, szélirányt, szélerőt, és megkezdődött a legkáprázatosabb szélesvásznú mozielőadás, amelynek vászna az ég kékje volt, a világítást a valódi nap szolgáltatta, és nem festett, de valódi bárányfelhők bámészkodtak csodálatos sárkányunk felett. Hát még, amikor elvágtuk a madzagot! Akkor kezdődött csak az igazi dráma. Micsoda gigantikus harcot vívott a sárkány a széllel, az életéért! Persze mindig a szél volt erősebb. De amíg tartott a küzdelem, tengeri szörnyek, mesebeli sárkányok harcát látta a csapat bámuló kölyök, akik mentek a madzag után, hogy sárkányunk roncsait diadalmenetben visszahozzák. Már nagyobbacska gyerek voltam, Vásárhelyre jött a Zoo-cirkusz. Óriási hatást tett rám, de itt is az állatszelídítés izgatott legjobban. Szerettem volna tudni, mi az erő, aminek valahol mégis lenni kell abban az emberben, aki ilyeneket csinál! Szereztem könyveket, melyek hasonló dolgokról szóltak. Amikor azt hittem, hogy már mindent tudok, oroszlán után néztünk. Fiú-pajtásaimmal tűvétettük az egész körtöltést egy oroszlánért, de nem találtunk sehol. Maradt a kutya. Riminek hívták. Szépen fejlett farkaskutya volt. Mi persze csak a farkast láttuk benne, hiszen a játék így volt igazibb, veszélyesebb. Hogy Rimi mélységesen lenézett bennünket, az látszott azon a méltóságos magatartáson, amellyel leereszkedett hozzánk. Egy szép napon úgy megkritizálta módszeremet, hogy csak itt-ott maradt rajtam ruha. Úgy látszik, hogy volt benne valami a farkas büszkeségéből.      Sebeim gyógyulásával a cirkuszért való rajongásom nem múlt el, és még ma is babonás tisztelettel járok cirkuszba, hiszen ott az erő: igazi erő, az ügyesség: igazi ügyesség, és a vadállat: igazi vadállat. Vagyis ott minden »igazi«. Míg a színházban minden olyan, mintha… és mégis milyen nehéz. Csak az oroszlánok meg ne tudják, hogy ők mennyivel veszélytelenebbek.      A könyveket nagyon szerettem, de sajnos mindig az utoljára olvasott könyv szelleme szerint akartam élni. Emlékszem egyszer Tóth Tihamér »Tiszta férfiúság« című könyve került a kezembe, és én attól kezdve szerzetesi életet akartam élni. Büszke voltam rá, hogy azt sem tudom, merre van a tánciskola. Ebből kifolyólag ma sem tudok táncolni.      Később Paganini életéről olvastam. Hallatlanul regényes, titokzatos dolgokat: hogy a temetőbe járt gyakorolni, meg hogy a sátánnal cimborált. Ma már tudom, hogy semmi sátán nem volt a dologban, csak gyakorolt szegény, mert tudta – amit azóta már én is tudok, hogy amikor az ember éppen nem tehetséges: gyakorolni kell! Tehát – kivéve azt a néhány tehetséges pillanatot – mindig gyakorolni kell! Éjjel-nappal hegedültem. Azután váratlanul meghalt apám. És itt végeszakadt egyszerre minden álmodozásnak, játéknak. Át kellett vennem a család gondjait. Akkor jelent meg életemben a színház, mint kenyérkereseti lehetőség, szinte végzetszerűen. 1940: a szegedi társulat Hódmezővásárhelyen. Új világba kerültem. Sajátos társadalmi és erkölcsi törvények közé. De mire az első vizsgát letettem, már tudtam, hogy végérvényesen »haza« érkeztem.      Azóta ha valaki megkérdezi, hogyan kezdődött – azonnal a színházi öltözőasztalomhoz menekülök, mintha mindig is ott ültem volna. Mintha a füves árokpartok, a körtöltés rejtelmes hajlatai, a Cigányér áthatolhatatlan nádasai, a kincses-temető szellemeket sejtető nyikorgó fejfái, a templomkert, a harangtorony, a tornaterem: mind-mind egy-egy hatalmas előadás színhelyei lettek volna.      Innen az öltözőasztalom mellől könnyebben tudok válaszolni, mert ha nem megy a toll, csinálok maszkot.      Tíz évig voltam vidéken. Mindent játszottam, amit komédiás játszhat. Módomban volt a vidéki színészek nagyjait látni, erejük, sikereik teljében. Nemcsak »vad zsenik« voltak közöttük, hanem tudatos, »előre megfontolt szándékkal« alkotó művészek. Tehetségesek és szent rajongók.      Megmagyarázhatatlan titkok veszik körül ezeket a fogalmakat: siker meg bukás. Azóta már sok: minden világos. De akkor csak azt láttam, hogy a legtehetségesebbek is az előadás nagy jeleneteihez a tehetségük mellé még vártak valamit, valami »csodát«. Ők az istent várták. Leírhatatlan fájdalommal tudták egy-egy bukásnak vélt előadás után elsóhajtani: »Ma nem jött el az isten«.      Ma mar tudjuk, mi történik olyankor, amikor nem jön el az isten: dekoncentrált állapotban vagyunk és a felkészülésünk hiányos. De ma is, amikor könyvtárakra menő irodalma van ennek a mesterségnek, fel van térképezve az alkotás előtti, közbeni és utáni állapot – mégis, ha igazán nagy dolgot teremt egy színész a színpadon, az »értelme« az »ösztönéhez« fohászkodik segítségért.      Ha nincs átélés a színpadon: nincs alkotás! Ha nincs alkotás: semmi szükség a színészre. Az a színház az igazi, ahol a lélek mindig jelen van. Azokra a meddő, időt-rabló vitákra, ahol arról van szó: hogy a színész érezzen, vagy ne érezzen; gondolkodjon és érezzen együtt; vagy külön-külön csináljon valamit, csak a fejével vagy csak az idegeivel, de jobb, ha kívül marad szerepén és elidegenít: maga elé tartja szerepét – ezekre csak azt tudom mondani, hogy gyakran elolvasom azt a néhány mondatot, amelyet Shakespeare a »Hamlet«-ben elmond a színészről, amii ő is több ezer éves gyakorlati tapasztalatokból fogalmazott meg így.      „…lám e színész Csak költeményben, álom-indulatban, Egy eszmeképhez úgy hozzátöri Lelkét, hogy arca elsápad belé.      Könny ül szemében, rémület vonásin, A hangja megtörik, s egész valója Kíséri képzetét?      S mind semmiért! Egy Hecubáért! Mit néki Hecuba, s ő Hecubának, Hogy megsírassa? …” Hát itt a titok. Mi is nékünk Hecuba? Mindenünk! Feltéve: 2022. október 10.

9. Meg akartam tudni a titkot Bessenyei Ferenc írása Film Színház Muzsika Évkönyv, 1973 Színészi szenvedélyeimet, a szereplés kényszerét és belső fűtöttségét minden bizonnyal anyámtól örököltem. Neki az élet minden pillanatában, minden cselekvéséhez közönségre volt szüksége. Még a legintimebb pillanatokat is a nyilvánosság előtt szerette eljátszani. Ez a monumentális közönségigény bennem is munkál. Azt mondják nekem: menj el pihenni – és ajánlanak egy csendes helyet, amelyről azt állítják, hogy ott nyugalom van, egy lélek nem jár arra, egyedül lehetek …      Azt válaszolom nekik:      – Hát akkor kinek pihenjek? Már gyerekkoromban bennem élt a felfokozott élet igénye. Az iskolában jól sportoltam, kitűnően fogalmaztam. S amikor a Katolikus Ifjúsági körben Vásárhelyi István vezetése mellett színjátszó kör alakult, én abban is részt vettem. 16-17 éves koromban A vén gazember-t játszottam, mert nekem volt a legmélyebb hangom. De a sikerek sem tudták igazán érdekessé tenni számomra a színészpályát. Mert tagja voltam egy nagyobb közösségnek: a Tóth Lajos vezette Belvárosi Vegyeskarban énekeltem és mindenáron énekes szerettem volna lenni. Az énekes pálya vonzott és a nyilvánosság. Mert minden dolgomat rendkívül attraktívan, a nyilvánosság előtt játszottam el. Szereplés volt az, hogy gyónni járok, hogy szerelmes vagyok. A kórusban, a templom karzatán úgy énekeltem, hogy mindenki érezze, milyen szenvedélyek dúlnak bennem. De minthogy pénzem nem volt, s az énekórák abban az időben sokba kerültek, énektanárral sem tudtam összejönni. Így hát énekeltem a vegyeskarban, az éneklés örömét itt is élvezhettem – ezek az évek életem legszebb emlékei közé tartoznak.      Zenetanárom, Szabó János ismertette meg velem később a zene, a művészet, a szépség értékeit, ő tanított meg hangszeren játszani és én élveztem az óráit, nagyon szorgalmas voltam. Mindent meg akartam tanulni.      A színház is az éneklés, a muzsika révén jutott eszembe.      Amikor apám meghalt, családfenntartó lettem; olyan pályát kellett találnom, ahol tanulni is lehet, de fizetnek is érte. Városunkban, Hódmezővásárhelyen, Kardoss Géza volt a színház igazgatója. Főrendezője pedig Zách János. Figyeltem a színházat, mindent megnéztem, amit lehetett. A társulat nagyon jó volt, engem nagyon vonzott. Az énektanárom beajánlott, levelet küldött velem az igazgatóhoz. El is indultam. De ahogy ballagtam a színház felé, s a Népkertben mint valami varázslat – egyszerre csak ott jött velem szemben Kardoss Géza, egy hatalmas, őszfejű művészember. A közelsége megrendített. Elfutottam az ajánló levéllel együtt. Legközelebb aztán zenetanárom Tóth Lajos, maga jött el velem az igazgatóhoz. Énekeltem, szavaltam. Felvettek. Azonnal be is kellett iratkoznom a Színművészeti Főiskolára és mint a mai levelező tagozatosak, megkaptuk az anyagot és Galamb Sándornál, Lehotay Árpádnál, Makay Margitnál és a többi tanárnál vizsgáztam.      A színházban persze azonnal szerepeket kaptam és hihetetlen szenvedéllyel vetettem bele magam a színház életébe. Minden próbán részt vettem, minden darab, minden szerepét megtanultam, állandó készenléti állapotban éltem. Nem érvényesülni akartam, csak meg akartam tudni a titkot. Aztán elkerültem Szegedre, majd bandukoltam tovább a pályán. Azóta is gyakran gondolok haza, Vásárhelyre. Bár tudom, ott csak megszületni érdemes, de aztán gyorsan el kell jönni onnan. De hiszem, hogy akikre én visszagondolok, azok ma is figyelnek rám és számon kérhetik a vásárhelyi éveket … Feltéve: 2023. szeptember 6.