1. Bessenyei Ferenc az 1953-as Kossuth-díj kiosztáson Keleti Márton és Fábri Zoltán filmrendezőkkel A film és színház területén mindössze ketten vannak, akik a Kossuth-díjat háromszor kapták meg (egyébként Kodály Zoltán is „csak” háromszoros Kossuth-díjas volt): Keleti Márton és Fábri Zoltán. Mindkettőjük pályája többször is találkozott Bessenyei Ferencével. Keleti Márton (1905-1973) filmrendező, háromszoros Kossuth-díjas, kiváló művész; első Kossuth-díját 1951-ben a Különös házasságért, a másodikat 1953-ban az Erkelért, harmadikat egy évvel később a Kiskrajcárért – melyben az egyik főszerepet Bessenyei Ferenc játszotta – kapta. Ő az, aki a legtöbbször forgatott Bessenyei Ferenccel (8x), és bár még a 80-as években is meghívta filmjeibe, igazán jelentős szerepet soha nem adott neki. Valahogy úgy tűnik, örült, ha Feri jelen volt, de nagy szerep nem jutott eszébe vele kapcsolatban. 1952-ben az Ifjú szívvel című film volt első közös alkotása Ferivel, ennek bemutatása, illetve a Kossuth-díj kiosztása után mindketten tagjai lettek a Szovjetunióban járt küldöttségnek. Bár Keleti Mártont az 50-es években forgatott filmjei alapján a hatalom emberének is lehet mondani, nem szabad elfelejtkezni róla, hogy olyan nagysikerű, klasszikussá, sőt örökzölddé vált filmek rendezője volt, mint a Butaságom története, Hattyúdal, Tizedes és a többiek. Fábri Zoltán (1917-) háromszoros Kossuth-díjas, kiváló művész; filmrendező és díszlettervező, első Kossuth-díját 1953-ban a Viharért – ebben Bessenyei Ferenc az egyik főszereplő –, a másodikat 1955-ben – vagyis az első kettőt Ferivel egy időben – az Életjelért, a harmadikat pedig 1970-ben életművéért kapta – ekkor kellett volna Bessenyeinek is egy harmadikat kapnia. Fábri Zoltán az 1952-es Vihar, az 1956-os Hannibál tanár úr és az 1959-es Dúvad után egyetlen egyszer sem szerepeltette többet Bessenyeit filmjeiben. Ez különösen a Dúvad feltűnő sikere és időtálló nagyszerűsége miatt megmagyarázhatatlan és érthetetlen.

2. Bessenyei Ferenc 1954. októberében, az operaházi Othello előadásán Nádasdy Kálmánnal és Joviczky Józseffel Az 1954. május 25-én a Nemzeti Színházban bemutatott Shakespeare Othello után Nádasdy Kálmán az Opareházban is megrendezte az Othellot, Verdi operáját Joviczky József főszereplésével. Az operaházi bemutató 1954. október 6-án volt (Oláh Gusztáv díszleteivel – ezek az interneten megtalálhatóak). A Bessenyei Ferenc munka közben című oldalon látható az itteni fotó párja, Bessenyei Feri szövegével. Nádasdy Kálmán (1904-1980) háromszoros Kossuth-díjas, kiváló rendező, zeneszerző. Bár elsősorban operarendezőként és igazgatóként, valamint pedagógusként ismert, 1950-ben és 1954-ben is egy-egy film rendezéséért (1950: Ludas Matyi Bán Frigyessel közösen, 1954: Föltámadott a tenger és egy orosz opera) kapta első, illetve második Kossuth-díját. A harmadikat 1965-ben vehette át „az operakultúra fejlesztésében végzett munkájáért és a Színház- és Filmművészeti Főiskolán kifejtett pedagógiai tevékenységéért”. Bessenyei Ferenc számára egy életen át emlékezetes maradt a vele való találkozása, az Othello-beli közös munkájuk. Ha lehet, Nádasdy Kálmán, még Gellért Endrénél is nagyobb hatással volt rá. Olyannyira, hogy rendezői között mindig az első helyen emlegette. Ezért nevével ezen a honlapon még számos más helyen is találkozni. Joviczky József (1918-1986) Liszt-díjas operaénekes, Wagner-tenor Joviczky József 1948-ban Siegmundként (Wagner: A walkűr) debütált az Operaházban. További sikerei is elsősorban Wagner operáihoz fűződnek. Szinte azonnal kiugró sikereket aratott, és évtizedeken keresztül (1948–1970 között) ő volt az Operaház vezető, sőt, időnként egyetlen Wagner-tenorja. Oratóriuménekesként is sikeres volt. Siegmundon, Lohengrinen, Tannhäuseren és Trisztánon kívül énekelte az olasz operák nagy hőstenor szerepeit is. Többször vendégszerepelt hangversenyen és színpadon a népi demokratikus országokban, Olaszországban és Ausztriában. Sötét színezetű, érces hanganyaga kitűnő Wagner-tenorrá tette. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az ő címszereplésével készítette el a Bánk bán teljes felvételét. Egyes vélemények szerint nem bántak jól a hangjával (nem úgy mint Simándyval, akire odafigyeltek), túl korán énekeltettek vele olyan szerepeket, melyeket egy tenornak csak később szabadna elénekelni. A média is mostohán bánt vele, így adódott, hogy például Berkes János az MTI-nek ezt nyilatkozta: "számos nagyhírű kolléga maradt a tehetségéhez méltó elismerés nélkül, például korábban Járay József vagy Joviczky József." A honlap 2009-es karácsonyi ajándékcsomagjában meghallgatható Erkel Ferenc Bánk bán című operájából a Hazám, hazám című ária Joviczky József tolmácsolásában.

3. Bessenyei Ferenc 1955-ben, Szergej Bondarcsukkal Szergej Bondarcsuk (1920-1994) Állami és Lenin-díjas orosz színész, rendező. Nemzetközileg is elismert filmszínész, aki számos koprodukcióban szerepelt. Első saját rendezése (1959: Emberi sors) a világhírt is meghozta számára. Az 1969-ben az általa rendezett Háború és béke nemcsak Moszkvában hozza meg számára a nagydíjat (már másodszor), de ezért a filmért a legjobb külföldi filmért járó Oscar-díjat is megkapja. Bondarcsuk volt a címszereplője az 1955-ös Othello filmnek, melyben Bessenyei Ferenc volt Bondarcsuk magyar hangja.      Az itt látható közös kép Budapesten készült, Bondarcsuk egyik – talán éppen a filmbemutató alkalmából tett – magyarországi látogatásakor. A lenti képen a fotó hátoldalán olvasható szöveg látható (..)      Bondarcsuk személye is mutatja, hogy a vasfüggöny mögötti országokból is el lehetett jutni a világhírre, ha a vezetők ezt nem akadályozták. Így lett Románia, Lengyelország és Szovjetunió filmgyártása már az 50-es, korai 60-as években világszerte ismertté, abban az időben, amikor Magyarország színházait, szinte egyedüliként a népi demokratikus országok közül, egyetlen nyugati színházi fesztiválra sem engedték ki (Major Tamás eleget veszekedett is ezért a minisztériummal – hiszen többször volt a Nemzeti Színháznak meghívója francia és angol fesztiválokra, mégse engedték ki őket). Bessenyei Ferenchez nagyon közel állt az orosz lélek, az orosz színdarabok, és az orosz művészek. Nem véletlen, hogy Konszkij orosz rendezővel milyen jól dolgozott együtt az Élő holttestben. Bessenyei Ferenc pályájának egyik – ha nem is tragédiája, de azért – nagy vesztesége, hogy legnagyobb alakításait csak az itthoni szakma és közönség láthatta. Azok a filmek vagy színdarabok, melyekkel mégis eljutott külföldre, rendre nem a legjobb darabok, legjobb szerepek voltak. Kivétel talán a Dúvad, mely többszöri átdolgozás után ugyan kijutott Cannes-ba, de nem hozott sikert a magyar filmgyártás számára. Ugyanakkor Kelet-Németországban a közönség körében nagyon-nagyon népszerű volt, bár minden filmjét szinkronizálták és ezért egyik legnagyobb kincse, a hangja nem érvényesülhetett.      Például hiába volt elismerten (még magának a szerzőnek a véleménye szerint is) a világ legjobb Tevjéve, ez sem lett közismert a világon (amiben nagy szerepet játszott a darab 1974-es betiltása – a keleti országok között egyedül csak Magyarországon). Othelloja szintén világszíntű alakítás volt: Magyarországon kívül egyedül a Szovjetunióban tudták ezt róla.      Mindenesetre szerencse, hogy Bessenyei Ferenc nem is akart soha világ-művész lenni: számára a kezdetektől ennek a népnek, ennek a nyelvnek, ennek a kultúrának a szolgálata volt a legfontosabb, saját személyes sikerénél és népszerűségénél is fontosabb.

4. Herman Lipót festőművész (1884-1972) Bessenyei-festménye Herman Lipót 1961-ben megfestette Bessenyei Ferenc arcképét. Erről az eseményről huszonhárom évvel később a Képes Újság 1984. május 19-i számában egy beszámoló jelent meg Hernádi Magda tollából. A cikk: EGY FESTMÉNY TÖRTÉNETE Herman Lipót festőművész születésének századik évfordulóján pergessük vissza kicsit az éveket. Nem sokkal. Legfeljebb huszonhárommal.      Huszonhárom évvel ezelőtt, 1961 nyarán Kelenhegyi úti műtermében üldögéltem. Tanúja lehettem egy mű születésének. …      Herman Lipót kitette az óráját az asztalra, ránézett, és azt ígérte, hogy egyetlen óra leforgása alatt megfesti Bessenyei Ferenc portréját.      A portré percnyi pontossággal elkészült.      A jól ismert színész jellegzetes vonásai tekintettek a vászonról a nézőre.      Jól emlékszem. Még vidáman elbeszélgettünk, megittuk a finom kávét, amit a drága Rozika, a festőművész felesége készített a számunkra, aztán elbúcsúztunk.      Akkor, hazafelé menet a Gellérthegy oldalán, a késő délutáni napsütésben, s azóta is, ha arrafelé visz az utam, szeretettel gondolok arra a meghitt órára. Mert nemcsak az volt a megkapó, hogy a mester a megszabott időre ecsetjével mintegy élővé varázsolt egy emberi arcot – hiszen olyan biztos kezű művész számára, mint „Lipi bácsi”, ez az egyórás „kiruccanás” lehetett művészi kedvtelés vagy nemes virtuskodás, esetleg baráti gesztus egy idegennek, aki ott ül csöndben a műtermében műhelytitkokat lesve … Nem tudom.      Sokkal inkább az volt a lényeges, hogy megismerhettem Herman Lipótot munka, vagy ha úgy tetszik, alkotás közben: megszokott, régi házikabátjában, majd nyolc évtizeddel a vállán, hunyorgó szemmel és bölcs mosollyal, egyik kezében a palettával, a másikban az ecsettel. Mennyi láthatatlan színt, de mondhatnánk úgy is: mennyi kincset kevert a kékhez, az okkerhez, a kárminhoz; egy gazdag élet kincseit: belső harmóniát, áldott kedélyt, szüntelen humort, alapos műveltséget és életbölcsességet.      Láthattam: milyen pazarlóan dolgozott! Miként csapongtak gondolatai festészetről költészetre, irodalomról zenére; szinte dobta a témákat a modell, a szeretett barát, Bessenyei felé. És a nála majdnem négy évtizeddel fiatalabb művész, az ünnepelt színész, aki esténként tapsokra hajol a függöny előtt, ott ágált, forgott ide-oda, feszengett, beszélt, gesztikulált, hálás volt mindenért, amit idős barátja nyújtott, arcjátéka pillanatonként változott a témáktól függően, hol derűs volt, hol elborult. Nyugodtan kéne ülnie – gondoltam aggódva.      Holott tévedtem. Herman Lipótnak semmi szüksége nem volt a modell nyugalmára. Éppen ez kellett neki, a sokszínűség az arcon, a sokféle vonás a száj körül, a lélek különböző megnyilvánulásai, a művészi áhítat kifejezése éppen úgy, mint az örök elégedetlenségé a homlok redőiben …      Vajon hol, merre van most ez a festmény? Gyöngyösön, a Herman Lipót Múzeumban? Vagy a Magyar Színházi Intézet falán?      A „nyomozás” a Fészek Művészklubban ért szerencsés véget.      Bessenyei Ferenc két színházi próba közt szaladt fel az első emeleti könyvtárterembe és kicsit megilletődötten állt a huszonhárom éve készült festmény mellé …

5. Bessenyei Ferenc 1966. december 22-én, Az áruló bemutatója után Kisfaludi Strobl Zsigmond és Németh László társaságában

Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884-1975): szobrász, kétszeres Kossuth-díjas (1950, 1953), kiváló művész Több mint ötven alkotása áll hazai köztereken. Egyik legismertebb műve a Gellért-hegyen álló Felszabadulási emlékmű (1947). Több hazai és külföldi gyűjtemény (British Museum, Ermitázs, Puskin Múz.) őrzi műveit. Frappáns portréi, különösen a Nagy-Britanniában készültek – ahol több mint félszáz portrét mintázott –, már egyértelműen a világhírt jelentették számára. Hamilton tábornokot ábrázoló szobra a skóciai Aberdeenben, Vénusz születése című műve a kaliforniai Santa Barbarában áll. Németh László (1901-1975) Kossuth-díjas magyar író, esszéista, drámaíró Bessenyei Ferenc Német Lászlót tekintette első számú drámaírójának és szellemi tanárának. Színpadon, tévében hét darabját játszotta. „A minőség forradalma” című esszékötete Bessenyei Ferenc állandó olvasmányai közé tartozott.