![]()
|
|
BESSENYEI FERENC és VÁMOS LÁSZLÓ levélváltása 1982-ből
Bessenyei Ferenc írása a „Vámos László-emlékkönyv”-ben Bessenyei Ferenc megemlékezése két részből áll. Az első az a néhány megrendítő sor, amelyet a nagy barát és pályatárs halála után vetett papírra. A megemlékezés másik része egy sajátos színháztörténeti dokumentum: amikor a Nemzeti Színház ismét műsorra tűzte Az ügynök halálát, félreértések következtében sajátos feszültség alakult ki Bessenyei és Vámos között. Ezt tisztázandó váltottak szenvedélyes hangú levelet [kb. 1982. szeptemberében]. Ezt olvashatják teljes egészében:
„Ferikém, Vámos Laci”
„Drága Lacikám!
Háttérinformációk:
IGAZ MÚLT ÉS HAZUG LEGENDÁK I. Latinovits Zoltán
Minden kornak megvannak a maga „hősei”. Mondhatnánk úgy is, minden kor megérdemli a maga vezetőit, kedvenceit, művészeit. Ugyanennyire igaz, hogy vannak tisztességes, viszonylag tisztességes és becstelen korok. Ez utóbbiakra az jellemző, hogy kisszerű, a köz tiszteletére méltatlan perc-emberkék szerepelnek benne, próbálják irányítani és lefelezni maguknak a hasznot.
Korunk egyik legnagyobb hőse, leggyakrabban emlegetett művésze Latinovits Zoltán. A legkülönbözőbb emberek próbálnak az ő égisze alatt, az ő koncán osztozni, meggazdagodni, híressé, fontossá válni. Ehelyütt nem arról lesz szó, hogy Latinovits Zoltán nagy művész volt-e vagy sem (ez ebben az összefüggésben nem is nagyon érdekes), hanem csak arról, hogyan használják ki egyesek a nevét, teszik olyan dolgokban mértékadóvá, „ellenálló hőssé”, a múlt rendszer ellen tántoríthatatlanul küzdő harcossá, amelyben minden volt, csak hős, vagy ellenálló nem.
Ami Latinovits Zoltánnak az írásában említett, abban az időben tartott vers-estjeit illeti, nos, e sorok írója jelen volt egy ilyen szavaláson, és a saját szemével látta azt, amit Bessenyei Ferenc a 1979. május 8-án Szentesen tartott előadóestjén „A vén cigány” című verssel kapcsolatban így festett le: „Van a magyar irodalomnak egy csodálatos verse, amit a magyar történelem … tett a világirodalom legcsodálatosabb versévé, ez Vörösmarty Mihálynak A vén cigány című verse. Ebben a versben szoktunk mi, színészek minden szamárságot elkövetni a vers ellen. Táncolunk, énekelünk, iszunk, részegeskedünk, vetkőzünk. Minden butaságot elkövetünk. Egy kollégánk biztos valahol az idők mélyén, valamilyen dologtól indíttatva, talán így akarta felhívni magára a figyelmet. Megpróbálta ezt így eljátszani, elmondani a verset. Minden butaságot megcsinált, amit a vers ellen meg lehet csinálni. És sajnos a legjobbjaink sem kivételek ez alól. Mindenki muzsikál, táncol, iszik, részegeskedik, mert így hatásosabb a dolog. De visszatenni őt, a történelmi lelkébe visszahelyezni a verset, úgy az igazi hatásos, csak úgy a borzasztó nehéz.” Miközben Latinovits Zoltánt egyre többen és egyre gyakrabban, mindenütt, ahol a kultúra vagy a színház szó elhangzik a „nagy ellenállóként” szokás beállítani, addig Bessenyei Ferencet igen gyakran a „rendszer kegyeltjének” nevezik. Hogy ez mennyire nem igaz, sőt szemenszedett hazugság, azt az említett előadóest, és annak is éppen az említett részlete, valamint Latinovits Zoltánnak az itt következő – Szendrő Józsefnek szóló – írása bizonyítja.
Összegyűjtött írások, 1985.
1. írás
1976. jan. 4.
Merre menjünk? Éva Amerikából jött, én a zárt osztályról. Éva a kínból, aggódásból, én a biztos-bizonytalanból. Éva 25 éve van a Vígszínházban, a változóban ez egyetlen állandó. A sok ismeretlenes egyenletben a konstans állandó. Én vándorló vagyok, újat kereső, lázasan lázadt bolyongó. Míg magamat keresem, másokat is magukhoz kerítek. Feltéve: 2012. mácius 10.
II. Major Tamás
Az „1950-től a színházi élet különböző fórumain megtartott értekezletekről készült jegyzőkönyvekből a magyar színház történetének legnagyobb drámája, sőt tragédiája bontakozik ki” (Fodor Géza) – ezzel a mondattal jellemzi az 1950-es évek elejének színházi közéletét – melyben vitathatatlanul a Nemzeti Színház és annak művészei játszották a vezető szerepet – az a műsorkalauz, mely az ezen időről készült színdarab [NOTÓRIUSOK I. – Az emberek veszedelmes közelségében, Kamra (Katona József Színház) 2007. október] budapesti bemutatójára készült. Ez a vélemény azért is meglepő, mert eddig még szakmai körökben is, hát még a közönség köreiben!, az a nézet volt az uralkodó, hogy a Nemzeti Színház – és a magyar színházak – történetének az 1945-től 1960-ig terjedő időszak volt művészileg az egyik kimagasló, ha nem a legragyogóbb fejezete.
Majort szidni – úgy tűnik – ma különösen divatos dolog, szinte alig ír vagy beszél valaki a múltról, hogy ne törne pálcát Major fölött. Ezzel nem csak az a baj, hogy olyan bizonyítékokat hoznak fel e véleményük igazolására, melyek nem állják meg a helyüket, hanem az is, hogy korunk, majd a későbbi korok tudományos munkái hiteles forrásként tüntetik fel a többnyire nagyon szubjektív, a jegyzőkönyvek objektív adataival sokszor élesen szembenálló önéletrajzi visszaemlékezéseket. Koltai Tamás 1986-ban Major Tamásról szóló könyvének bevezetőjét e szavakkal zárja: „Bár már régóta nem volt bírálhatatlan, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy halála megszaporítja bátor opponenseit. Alighanem kajánul figyeli őket odaátról.” Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés – és megérdemelne egy kimerítő választ –, miért teszik ezt [m. m., hogy ellentmondást nem tűrően állítják, hogy „Major Tamás gyilkos volt”], kik teszik ezt és mi jellemző azokra, akik ezt teszik? E helyzetben nyilvánvalóan szerepet játszik az a vélekedés, amit Antal Gábor 1982-ben megjelent Major Tamás című könyvében így fogalmazott meg: „A Nemzeti Színház igazgatásának története [m. m. az 1945-től 1961-ig terjedő időszakban] nem egyszerűen csak a színháztörténet része, hanem a legújabb kori magyar történelemé is.” Így aztán, nem hiszem, hogy rosszhiszemű az a feltételezés, hogy a Major Tamást bíráló adatok terjesztőinek idősebb korosztályhoz tartozó része azért támadja Majort, mert úgy érzik, teljes művészi kibontakozásukat az 1950-es évek politikai helyzete gátolta, s ennek fő kiszolgálója színházi területen Major Tamás volt. De vajon igaz-e ez az állítás? És vajon miért támadják a fiatalabbak Major Tamást, akik abban az időben jóformán még nem is éltek? Származik ebből valami előnyük, vagy csak meg akarnak felelni egy divatnak? Az eldöntendő két kérdés tehát így hangzik: Az objektív dokumentumok alapján az 1950-es évek valóban a „magyar színház történetének legnagyobb drámája, sőt tragédiája” volt-e; és valóban az a „gyilkos” volt-e Major Tamás, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, akinek a mai szakmai és önéletrajzi művek írói és a színházi élet ma vezető pozícióban levő tagjai beállítják? E sorok írója hónapokon keresztül ugyanazokat a jegyzőkönyveket bújta, melyekből a fent említett színdarab készült, és mindent kiolvasott belőlük, csak tragédiát és drámát nem (különösen a mai színházi helyzettel összehasonlítva). Az én kutatásaim és a színdarab készítőinek módszere között az volt a lényeges különbség, hogy én minden erre az időszakra vonatkozó színházzal kapcsolatos feljegyzést elölről végig átolvastam, ők viszont célzottan és összefüggéseiktől megfosztva pusztán az eleve felállított tételüket – miszerint, ez az időszak tragédia volt a magyar színházművészet számára és Major Tamás gyilkos – igazolni látszó részeket szedték ki a dobozokból színdarabjuk megírása és azóta is fennen hangoztatott állításaik számára.
Ismerve a teljes anyagot, kifejezetten állítom, hogy azok a jegyzőkönyvek tragédia helyett sokkal inkább arról szólnak, amit ennek a kornak még élő és akkor aktív tanúi is állítanak: „A színház zárt, védett világ volt”, vagyis oda még a hírei is csak nagyon ritkán jutottak be azon nemzeti és egyéni tragédiáknak, melyek e kort különben jellemezték. Sőt, még azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy a jegyzőkönyvek inkább hasonlítanak kabaréjelenetekhez, mint drámához.
A Nemzeti Színház történetét feltáró munka, vagyis a levéltári kutatás legszórakoztatóbb része azoknak az e korszakból származó leveleknek az olvasása, melyeket a Nemzeti Színház igazgatója vagy főtitkára válaszolt a minisztérium különböző szintjeiről érkező utasításokra. Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Major igazgatása idejéből nem találtam egyetlen olyan levelet sem, amelyben a színház ne ellenkezne, vagy legalábbis ne tenné burkoltan nevetségessé az utasítások aláíróját, szerzőjét.
De nem csak a szinte már fanatikusan párthű művészek álltak folyamatosan hadilábon Majorral, de a Népművelési Minisztérium vezetői és Andics Erzsébet, az MDP Kulturális és Tudományos Osztályának főnöke sem kedvelte: Kende István, színházi főosztály vezetője 1955-ben például ilyen jelentést ad Rákosinak: „A Nemzeti Színházra – művészi eredményei mellett – legjellemzőbb különleges légköre. Ez a légkör alapjában, véleményem szerint pártellenes, erősen polgári, sok szempontból anarchikus légkör. Emellett ezt a színházat olyan különleges belső gőg tölti el, ami minden kívülről jövő véleményt, intézkedést, kritikát durva beavatkozásnak tekint, és eleve szembefordul minden bíráló szóval és személlyel. … Alapvetően felelőse a színház hangulatának, a párt- és államellenes légkörnek a színház igazgatója, Major Tamás elvtárs. … Major a fent említett hangulatnak legjobb esetben is passzív szervezője. Tenni semmit nem tesz ellene, képet tőle erről a hangulatról nem kaptunk, nem kapunk.” (Vagyis Major nem jelentett a színészeiről, ellentétben számos színházigazgató társával.) Andics, miután továbbküldi – és ami Major személyét illeti, teljes egészében helyesli – Kende jelentését, a következő javaslatokat teszi Rákosinak: A párt vegye át az irányítást a színház és a színházi szövetség életében, és dolgozzon ki mindenféle módszereket, amivel a jövőben elkerülhetőek a „jobboldali elhajlások”. Mindebből világosan kitűnik, hogy Majornak „fent” is sok volt az ellensége, és közel nem volt akkora hatalma, mint amekkorát feltételeznek róla. Ezért kellett állandóan „önkritikát” gyakorolnia, csak így úszhatta meg a komolyabb felelősségre vonást. Ez az önkritika egyébként a párt akkori fontos követelménye volt minden tagjával szemben. A Kamra fent említett előadásában számos ilyen önkritika elhangzik, de akik ismerik az adott kort, azoknak ezek nem tragikusnak, inkább komikusnak hatnak. Pláne, ha nem felejtjük el, kik előtt hangzottak el. Nem a mai nézőknek, az 1950-es éveket már hírből is alig ismerőknek, hanem a kortársaknak szóltak, akik tudták, sokkal világosabban, mint a mai közélet résztvevői, a mai idők emberei, hogy „merről fúj a szél”, mi a napi politikai követelmény. Ugyanakkor azon is el lehet tűnődni, hogy ez az önkritika nem is feltétlenül olyan rossz módszer. Talán napjaink közélete is másképp nézne ki, ha ma is többször alkalmaznák, akár még a színházakat irányító személyek is.
Visszatérve a múltba, az eddig elmondottakból is megállapítható, hogy Majorra sokkal inkább a „lavírozni tudás” volt a jellemző, mint a hatalom birtoklása. A parancsokat teljesítenie kellett, még akkor is, ha azok ellenkeztek akaratával: Számtalan dokumentum igazolja, hányszor próbált meg kibújni alóluk, de sok esetben sikertelenül. Ugyanakkor, ha azok nagyon ellenére voltak, az első adandó alkalommal visszacsinálta őket. Erre jó példa Lukács Margit esete (számtalan ehhez hasonlót lehetne felsorolni). Lukács Margitot szó nélkül tette ki a színházból 1948-ban (a Czinka Panna balladája bemutatója után), amikor a felsőbb politika ezt követelte tőle, de két év múlva, amikor elült a botrány, azonnal visszahozta (már kirúgásakor megsúgta Lukács Margitnak, hogy ne szerződjön le sehova, úgy hogy a visszaszerződtetése teljesen „hangtalanul” történhetett meg). Majoron általában a következő művészek sorsát szokták számon kérni: Somogyi Erzsi, Rózsahegyi Kálmán, Gombaszögi Frida, Ladomerszky Margit, Sinkovits Imre, Gobbi Hilda, sőt vannak olyanok, akik még Gellért Endre, Somlay Artur haláláért és Timár József eltiltásáért is őt teszik felelőssé. Holott e személyek közül az egyetlen, akit valóban ő nem szerződtetett, az az 1945-ben már 72 éves és 1935 óta nyugdíjas Rózsahegyi Kálmán. (Major szavai Koltai Tamásnak: „Rózsahegyit én elküldtem, és ma is elküldeném, mert ő egy ilyen műparaszt, uraknak kedveskedő paraszt volt. Akkor már nem is nagyon volt helyünk. Parasztnak meg ott volt Bihari Jóska.”) Az összes többi művész esetében a levéltárak iratai megdönthetetlenül bizonyítják, hogy Major nem felelős a történtekért. Aki az 1950-es évek jegyzőkönyvei alapján ismeri meg Major Tamást, abban óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy Major élete végén bizonyos értelemben talán még tetszelgett is a „rossz” ember szerepében. Miként ezt a róla írók is megállapítják, Majornak több élete volt, az 1950-es években éppen az őt körülvevő nagyszerű színházi emberek hatására élete „legjobb”, legkevésbé „gonoszkodó” korszakát élte, amire később nem csak hogy nem volt büszke, de talán még restellt is. Nyilván ez az oka annak, hogy a róla szóló könyvek e korszakáról alig írnak, legalábbis lényegesen kevesebbet annál, amekkora szerepet éppen ez a tizenhat év Major, a Nemzeti Színház és a magyar színháztörténelem életében játszott. A „Major Tamás” könyvek felét az 1945 előtti esztendők töltik ki, a másik felét pedig az igazgatói székről való leváltása utáni esztendők. A kettő közötti tizenhat évre, melynek első tíz évét még Magyar Bálint is, aki „Major javára nem éppen elfogult tanú” (Antal Gábor) – de valójában az egész szakma – a Nemzeti Színház legkiemelkedőbb időszakának nevezett, alig jut pár oldal. Talán ez is egyik oka ennek az áldatlan helyzetnek, ami körülötte mára kialakult, mint ahogy az a tény is, hogy erről a korról elfogulatlan munka még nem jelent meg sehol, csak szubjektív önéletrajz vagy az összefüggéseiből önkényesen kiragadott adatokkal operáló írás. Hogy Majort színészei mennyivel jobban kedvelték, mint sok más akkori vezetőt, az az 1956-os forradalom idején történtekből is kiderül: Kérdés: Az 1956-os forradalom idejében melyik igazgatót rúgták ki azonnal saját kollégái, illetve ezek közül ki hova került 1956 után? Válasz: A „gonosztevőnek” kikiáltott Majort ugyan leváltották kollégái, de egy-két hónap múlva már megint ő áll a színház élén, és ez ellen senki sem tiltakozik. Ezzel szemben Gáspár Margitról, Horvai Istvánról, Szendrő Ferencről, Ruttkai Ottóról, Lázár Egonról hallani sem akarnak a színészek többé. Ugyanakkor őket az utókor nem szidja, nem vonja felelősségre 1956 előtti viselkedésükért, míg Majoron egy ország köszörüli a nyelvét, kiáltja ki hóhérnak, gonosztevőnek.
Ezek után újra felmerül a kérdés: miért kell azt az igazgatót gyilkosnak kikiáltani, aki saját művészi hitvallása alapján állítja össze csapatát, szerződtet színészeket? És miért teszik ezt éppen ma olyanok, akik ezeket a jogokat – úgy mint: színészek elküldését, színházak társulatának szétverését, színházi műfajok megszüntetését – kikövetelik maguknak és azt a legtermészetesebbnek tartják. Olyan természetesnek, amiről nincs is értelme vitázni. És ez az a kifejezés, ami megadja a kulcsszót az első kérdés megválaszolásához: Az „1950-től a színházi élet különböző fórumain megtartott értekezletekről készült jegyzőkönyvekből” nem „a magyar színház történetének legnagyobb drámája, sőt tragédiája bontakozik ki”, hanem az a felfedezés, hogy színházi körökben az 1950-es években lehetett, sőt szinte kötelező volt vitázni! Hogy a rendezők megnézték és megvitatták egymás munkáit, hogy a színészek kifejthették akár igazgatójukkal szemben is véleményüket (ma ezt már a korosabb, többszörösen kitüntetett színészek sem tehetik meg retorzió nélkül). Nem csak a szövetség konferenciáin, de az egyes bemutatók után is több órás heves vitaesteket tartottak, ahol keményen egymásnak feszültek a vélemények, ahol rendezők, színészek kertelés és láthatóan rettegés nélkül mondták el véleményüket – legfeljebb, ha túl messzire mentek, legközelebb önkritikát gyakoroltak. Az 1950-es évek színházi élete, a Nemzeti Színház nagyszerű előadásai nagyban hozzájárultak ahhoz a – soha nem volt, és pláne ma nem létező – nemzeti összefogáshoz, ahhoz a szellemiséghez, ami az 1956-os forradalomhoz vezetett. Miként Bessenyei Ferenc oly sokszor megfogalmazta: „A párt vigyázó szemei előtt mi az Ozorai példával, a Fáklyalánggal, a Bánkkal, Az ember tragédiájával, a Dózsával, a Galileivel, a III. Richárddal forradalmat és szabadságharcot csináltunk.” Kérdés, hogy az e kort oly elszántan bírálók által ma képviselt és megvalósított művészet mihez járul hozzá, milyen eredményekre, milyen társadalmi megmozdulásokhoz, erkölcsi, szellemi nívóhoz vezet?
Major Tamás gyalázásának csakúgy nem akar vége szakadni, mint Latinovits égbe emelésének. Azt hiszem, ez a jelenség összefügg azzal, hogy korunk teljesen elrugaszkodott a valóságtól, a tényektől. A minket körülvevő velejéig hazug világnak bűnbakokat kell keresnie, és legendákat kell gyártania, hogy saját vacakságát leplezni és elviselni tudja. A két 1919-ben született színészről, Bessenyei Ferencről és Gábor Miklósról a Bajor Gizi Színészmúzeumban megrendezett centenáriumi kiállításról írt beszámolóban újabb adalék található a Major bemocskolásáról.
III. Manipulált történelem
A televízióban valamikor a 2000-es évek végén vetítettek egy 1956-ról szóló dokumentumfilm-sorozatot (több ilyen volt), amelynek VI. része a következő címet viselte: „Túlélés vagy kollaborálás” – mottó: „Sokan el is tántorodnak hitüktől és
Aztán teltek az évek, és a napokban rábukkantam egy filmhíradóra: És láss csodát! Ugyanez a május elsejei felvonulás ott látható az 1959. május 7-i héten a mozikban vetített filmhíradóban – csak éppen egészen más szöveggel! A videón elsőnek a valódi, azaz az 1959-ben készült felvétel látható, ezt követi a meghamisított verzió – a transzparenseken világosan látható, hogy ugyanarról a filmről van szó! A felvétel ITT tekinthető meg Feltéve: 2024. december 30.
|
|
Részletek Herczeg Ferenc Hűvösvölgy című kötetéből Ezeket az írásokat azért közlöm, mert azt szeretném megmutatni, hogy nincs semmi új a nap alatt, és hogy azt a rengeteg ostobaságot, amit ma színház címen mutogatnak, már évtizedekkel ezelőtt kitalálták egyesek. Amit itt Herczeg Ferenc a 20-as, 30-as évek színészi világáról leír, illetve megkritizál, az napjainkban diadalkorát éli.
„Minden rendezésével némileg önmagát avatja szentté” (Játszódik kb. 1922-ben) Reinhardt professzor meghívására Salzburgba autóztunk, hogy megnézzük Hofmannsthal darabjának f6próbáját. A Kollegienkirchében mutatták be a Das Salzburger Grosse Welttheater-t, a szerző, a salzburgi érsek és meghívott vendégek jelenlétében. Egyébként hálás közönsége vagyok minden komédiás mutatványnak, a cirkuszi bohócokat egyenesen imádom, de a Welttheater súlyosan elkedvetlenített. A darabot templomban mutatják be, a csillagok felé utaló gesztusok pedig nyilvánvalóvá teszik:, hogy ez több kíván lenni, mint egyszerű színdarab. Pedig hát Romeo és Júlia, Hamlet vagy a Szentivánéji álom beérik: azzal, hogy egyszerű komédiák.
Reinhardt rendezése megadta a Welttheater-nak a kegyelemdöfést. Ez a nagy művész, akinek a zsenialitásához nem férhet szó, ma már a színpadon nem a művészetet keresi, hanem önmagát. A színészek nem egyéniségek, csupán cimbalomhúrok, melyeken a maga nótáját pengeti. Ő mind mélyebben beleásta magát a színpadi hatás titkaiba, míg végül kilyukadt a hegy túlsó oldalán, ahol a katolikus egyház emelkedik. Amióta megismerte az egyház nagyszerű művészi hatásait, megutálta a színpad vászonpompáját, és azóta minden színpadi alkotása áhítatosan stilizált.
„Nem gépekre, hanem művészi játékra van szükség” (1936.) 1936. október havában Rómába kellett utaznom. A Reale Accademia d’Italia október nyolcadikára hívta egybe a Convegno Voltát, melynek meghívott külföldi tagjai között az én nevem is szerepelt. Az ilyenféle Convegnókat Alessandro Volta alapítványának költségeire szokták rendezni, egyes kulturális kérdések céljából. Ezúttal a megjelölt téma: il teatro drammatico.
Szenvedélyes vita csak egy ülésen kerekedett, a német Gropius és az orosz Tairov közt. Meglepő volt a vita éles hangja, amit maga a tárgy nem okolt meg. Gropius részletesen ismertette az ő reformszínházát, melyet ő „totális színpadnak” nevezett. Az egész csupa gépezet: furfangos masinák emelik, süllyesztik, forgatják a színpadot, sőt a nézőtér üléssorait is, úgyhogy amfiteátrum lesz belőle. Rajzokkal és plasztikus mintákkal magyarázta elgondolásait. Gropius másnap visszatért a vita tárgyára. Igen elmésen érvelt, de ha az orosz félvállról beszélt, akkor a német lóhátról. Hogy ő nem képes megérteni azt a hisztérikus iszonyt a géptől. Némelyek, különösen orosz emberek, úgy viselkednek a géppel szemben, amit meghódítani képtelenek, mint a boldogtalan szerelmesek. Hiszen az antik művészet deus ex machinája nem volt egyéb, mint a színpadi technika kezdete. Minden egészséges nép örül új találmányainak, és játszik velök. Nem merném eldönteni, melyikük maradt felül a mérkőzésnél, bizonyos azonban, hogy két kiváló koponya került szembe egymással.
Adatok:
A MŰVÉSZET, A MŰVELTSÉG LEGYŐZHETETLENNÉ TEHETI A NÉPET A magyar művészeti élet egészében talán, de a színházművészetben minden bizonnyal Bessenyei Ferenc volt az utolsó művész, aki hitt a művészet emberformáló képességében, és egyedül ezt tartotta a művészet céljának, értelmének. Hogy ez nem az ő különcködése, öncélú „őrjöngése” volt, hanem a történelem legjobbjainak ars poeticája, annak bizonyítására szolgál a következő két írás. Az elsőt Herczeg Ferenc írta Beöthy Zsolt halálakor, a másodikat Benedek András Somlay Arturról.
„Hitt az irodalom nemzetépítő hivatásában” Írta: Herczeg Ferenc Beöthy Zsolt halálára – 1922. Megfogadtam ugyan, hogy nem fogom olvasóim kedvét a halottaim búcsúztatásával rontani, hiszen egy idő óta a kedves embereim valósággal sort állanak Charon révpartja előtt – de Beöthy Zsolttal kivételt teszek. Ó mindenképpen kivételes ember volt, és ha valakitől, úgy tőlem várhatja el, hogy istenhozzádot intsek neki az Acheron innenső partjáról. 1922. április 19-én vonult be a nagy magyar szellemek csillaghonába. Kultúrmagyar volt, a szó kazinczyferences értelmében: a hazája és az irodalom szinte vallásos szeretetében kereste életének tartalmát. Hitt az irodalom nemzetépítő hivatásában, és meg volt róla győződve, hogy a nyomtatott betű naggyá teheti az országot, a műveltség legyőzhetetlenné a népet. Mint Greguss Ágost tanszékének örököse és mint nagy tekintélyű műbíráló felelősnek érezte magát a nemzeti irodalomért, akár a számadó juhász a nyájáért, és büszke volt minden magyar sikerre. Gyönyörűnek találom, hogy ősz fejjel is megőrizte a lelkes olvasó fogékonyságát, és akárhányszor megesett, hogy egy-egy költői műre elragadott levél formájában adott visszhangot. A költővel szemben mindvégig hálás olvasó maradt, akár a régi magyar idők vidéki előfizetője.
Adatok:
A művésznek példát kell adnia Írta: Benedek András Tanulmány Somlay Arturról Részlet a Színházi műhelytitkok, 1985-ben a Magvető Kiadónál megjelent kötetének Egy kor foglalata és rövid krónikája (Színészek) című fejezetének Az utolsó európai bölény, SOMLAY ARTUR című tanulmányából.
Az utolsó időkben egy búcsúlevélben írta ezeket a sorokat: „Ha nem remélném, ha nem hinném, hogy az Ember mégiscsak észre tér és a most felnövő nemzedéknek könnyebb lesz elviselni a földi létet, kivégezném gyermekeimet, akiket én kényszerítettem e világra, és önkezemmel vetnék véget életemnek.” Mi értelme akkor az életnek, művészetnek, az ő művészetének, ha nem lehet jobbá tenni az embert? Épp azért csalódott annyiszor és oly fájdalmasan, mert mélységesen hitt a művészet lélekformáló, embernevelő erejében. A művészet az emberről szól, és az emberért van. Azért érdemes az emberi nagyságot és az emberi gazságot ábrázolni, hogy a művész példát adjon, nemeset vagy elrettentőt, és tanítson, neveljen. Feltéve: 2012. június 1.
NAGY ELŐDÖK – KIVÁLÓ SZÍNMŰVÉSZEK
E rovat első cikke Balassa Imre Szacsvay Imréről írt könyvének az a fejezete, melyben a nagy tragikus hősszínész elbúcsúzik a színpadtól. A hasonlóságok Bessenyei Ferenc és Szacsvay Imre pályája, művészete és sorsa között nem véletlenek: Somló Sándor az akkori Színi Akadémia igazgatója így írja le azon tulajdonságokat, melyek a rendkívüli művészembereket, köztük e két nagy művészt jellemezték és összefűzték:
A színész, az ember, a magyar Írta: Balassa Imre 1940.
Lexikális adatok (forrás: Schöpflin Aladár: Magyar Színművészeti Lexikon):
1909 tavaszán ünnepli Szacsvay Imre annak a napnak negyedszázados fordulóját, mikor a Nemzeti Színház tagja lett. Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter 1909. március 27-én nevezi ki őt a színház örökös tagjává.
Dideregve, fázósan, szégyellően meredeznek a Rákóczi út forgatagának közepén a csupasz falak. A kíváncsi szemek most betekinthetnek a színpad, a folyosók, az öltözők, a próbaszobák rejtekébe. Ott állnak a félig leomlott falak, a megszentségtelenített múzsatemplom falai. Szacsvay Imre elborult szemmel nézi a köveket és önkéntelen mozdulatot tesz, mintha a kabátját akarná ráborítani a színház csontvázára, melyet idelöktek profán, kíváncsi szemek martalékául. Ö úgy látja, úgy hallja, hogy réges-rég elszállt shakespeare-i szavak ráznak és szégyenkeznek ott, siratva a porbarontott hajlékot.
1913. Most ötvenkilencéves. Hatalmas termete alatt reng a padló. Szeme jupiteri lánggal villámlik. Homloka büszkén ragyog a téli napfényben. Testi és szellemi erejének, színészi képességeinek és lelki energiáinak teljességében van.
|
|
„Nagyságos Igazgató Úr!
Alulírott tisztelettel kérem, méltóztassék szerződésemet, mely a folyó év végével lejár, október hó elsejére, vagyis a lejárat előtt három hóval fölbontani. Nagyságodnak kész szolgája:
Szacsvay Imre” |
Mennyi keserűség e nyugodt és méltóságteljes sorok közt! „… amely átalakulásba a vénülő ember már nem igen tud belehelyezkedni és avult nézeteivel kerékköt8je lesz a haladó kor szavát megértő, igényeit jobban kielégítő ifjabb erőknek …” Milyen „ifjabb erők” voltak azok, akiknek egy Szacsvay Imre kerékkötője lehetett? Kik azok, akiknek szárnyalását az ő vánszorgása nem tudja már utolérni? Mennyi fájdalmas irónia van a szavakban, mikor azt mondja: inkább félreáll, mert „avult nézeteivel” nem akar a kor szavát megértő fiatalok útjában állani: e fiataloknak, akik nyilván „jobban kielégítik a kor ízlését”. Mennyi fájdalom levelének abban a mondatában, mely a keserű tapasztalatokról szól és az „igazságos bírálatokról”. Megborzadva néz a jövőbe, mint a látnok. Megérzi annak a kornak közeledtét, melyben a színészet már csak pénzt, karriert, érvényesülést jelent, nem hivatást, nem küldetést. Az üzemlelkű drámairodalmat, a felvonás-felsőrészkészítő agyipart látja. A „pendliző” színpadi akkord-munkások idejét, a zakatoló színművészeti falansztert, a dráma-gyárat, a színészrotációsokat. Azt a lihegő, habzsoló, rohanó kort, amely kiégeti és elhervasztja mindazt, ami a színészetben szép volt, nemes és eszményi. Szacsvay rémülten tágranyílt szeme látja már közeledni a versenyfutást, melynek kengyelfutói színpadi maszkban rohannak – de nem művészi álmok, hanem a Pénz bálványa után. Ezt látja elborulva Szacsvay Imre. Ezt, ami jönni fog: a színház halálos nagy erkölcsi válságát. Tóth Imre igazgató hiába igyekszik rábeszélni, hogy maradjon. Ezt várja meg? Ezt, ami jönni fog? … Lear király szerepében búcsúzott. A közönség soraiban alig volt néhány tájékozott, aki tudta, hogy utoljára mennydörgi átkait háládatlan leányai fejére, utoljára fut versenyt a viharral, utoljára veszi vállára fejedelmi palástját e fejedelmi színész. Ezen az estén úgy játszott, úgy élt a színpadon, mint még sohasem. A sorsüldözött öreg ember vad keserűségének kitöréseiben lelkének egész förgeteges fájdalma tombolt. A vér megfagyott bennünk. Szemünk könnyektől égett. Torkunkat láthatatlan kéz szorította össze. Szívünk riadót dobolt. A közönség soraiban egyre forróbb lett az izgalom. Még azok is, akik mitsem tudtak ennek az estének tragikus titkáról megérezték a perc rendkívüliségét és nagyszerűségét. A felvonások végén őrjöngő tapsok hívták a lámpák elé Szacsvayt.
De azután elhangzott a végtelenségbe Shakespeare szava és – éjtszaka lett. A függöny lement. A taps elenyészett. A lámpák szeme kialudt. Egy percig még ott állt az elsötétedett színpadon. Arca előtt most csapódott össze a függöny hollószárnya, hogy eltakarja szeme elől a lámpák fényét, a nézőteret, a tündöklést, a tapsot, a közönséget, a nyilvánosságot – mindörökre. Mintha szemfedő borult volna rá. Ajka most némult el, alig egy perce. És nem fog többé megnyílni Shakespeare, Madách és Katona szavára sohasem. Hangjának harangzúgása nem zendül föl többé e falak közt sohasem. …. Öltözőasztalán levelek hevernek szanaszéjjel. Búcsúzó sorok. A közoktatásügyi miniszter hivatalosan hűvös szavai is megérkeztek: egy nagy pálya bére e néhány szürke mondat. De közvetlenül a leereszkedő miniszteri „Isten Önnel” mellett mintha szíve dobbanna egy levélnek. Az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia küldte. A poéta-igazgató, Somló Sándor, a „Fra Girolamo” nagy drámai költője írta:
|
|
„Mintha egy hatalmas tölgyfa tépődnék ki az anyaföldből, mintha egy óriás kőszál szakadna el a bérctől s törne alá a mélység örökös csöndjébe! . . . Még látlak sugár, üde ifjúként, lobogó fürtökkel, rózsás arccal, szárnyaló lelkesedéssel Akadémiánk vizsgálati előadásán, a budai Várszínház színpadán Ditróival, Katonával, Békefivel, Eibenschütz Marival, Szigligeti Ferikével a „Kalmár és tengerész”-ben. Látlak dicsőséges pályádon a magyar tragédiák hőseiben, Shakespeare nagy alakjai tolmácsolásában s utolérhetetlenül egyszerű, tősgyökeres magyar népembereid ábrázolásában. S ha azt kérdezem, melyik alakításod múlta felül a másikat, csak gyönyörűségem, elragadtatásom beszél, mert választani közülük nem tudok, csak büszkeségtől dobban meg a szívem s egy áldás rebben ajkaimról, dicsőséges emlékű tanáraid, Szigligeti Ede, Gyulai Pál, Szigeti József, Paulay Ede dicsőségben nyugvó poraira. Az ő vetésük dús termést hozott! Hogy egyedül hivatásodnak éltél, hogy kötelességtudásban, pontosságban, megbízhatóságban, viseletben példaként lebegtél mindenkoron – elmondjam-e? Hisz ez az egykori magyar színművész egyéniségéhez annyira hozzátartozott, mint ajk a szóhoz, szem a látáshoz, szív és lélek az ember lényéhez, hogy azt nem is tekintették érdemül. Így volt, mert csak így lehetett szép s a magyar nyelv apostolához így vala méltó! Távozásod pillanatában Akadémiánk üdvözletét tolmácsolom. Egy kézszorítás csupán, köszönet és elismerés a múltért, emlékezet a távol jövőre, még a síron túl is. Légy boldog és szerencsés.” |
Feltéve: 2026. június 26. |